MÁSODIK FELVONÁS
A játék hol a poéta, hol a gróf házába van.
ELSŐ JELENÉS
A poéta háza láttatik, egy kis kert van alatta, amellybe sétáló lugas van. Egy asztal a szobába, amellyen könyvek, papirossak, iróeszközök rend nélkűl elhányva. Egy téka a falnál, egy nyoszolya. - A poéta egyedűl sétál; egy penna nála.
TEMPEFŐI
Kedvetlen magánosságomnak komor hajléka, mellynek ajtaján a szegénység áll őrt, setét kárpittal takarván bé mohos falait, könnyezni láttatol egy szerencsétlenen, ki a világ üldözései alól a te alacsony boltozatod alatt keresett szállást nyomorúlt életének.
Ímé, e büszke városnak kevély palotái a fellegekbe rejtették pompás fejeiket, hogy meg ne hallhassák a tebelőled sohajtozó virtusnak bágyadt nyögéseit, örülni láttatnak, midőn a szomszéd villámások fényjénél látják a te hantjaidon pihegni a fekete palástba rejtezett bánatokat - - Szállj le, boldog megelégedés, egy szerencsétlen nagynak lankadozó kebelébe!
Öntsd ki édes balzsamodat, melly a meghasogatott virtus héjja alól csepeg! éleszd fel véle e magával alig biró szivet, hogy tudjon mind a két szerencsével hasznára élni - - Ti néma barátim! könyveire mutat kik kedvessebbé teszitek unalmas óráimat: mondjátok meg, van-é e főldnek kerekségén egy boldogabb szegelet, hol nem nyög az ártatlanság, hol az érdemnek barátja a tisztelet, hol az igazságnak királyi székéhez van a gonoszság láncoltatva?
A jóltévő Természet gondos anyai keze kiosztotta minden tartománynak a maga különös áldását, egyik eggyel, másik másikkal dicsekedik.
Ó, boldog az a föld, amellynek e' jutott.
Itt minálunk a világ hivalkodik, mint egy kevély páva az ő cifraságaiban, mély álomba andalogván a mulandóság kebelében.
Árnyék után kapkodnak az - -
MÁSODIK JELENÉS
Betrieger német ruhában, és Tempefői.
BETRIEGER
Alázatos szolgája az Úrnak.
TEMPEFŐI
Igaz híve Betrieger Úrnak.
Hát hogy van a tipographia?
Tessék leűlni az Úrnak.
BETRIEGER
Most új könyveket tétettem a sajtók alá, egy francia munka, amellyet németre fordittatván a minap kinyomtattam.
TEMPEFŐI
Az a komplimentes, vagy micsoda?
BETRIEGER
Éppen az; a másik hasonló német munka a koppókról s egyéb afélékröl.
TEMPEFŐI
Micsoda embernek a költségén jön a' ki?
BETRIEGER
Tulajdon magam költségemen.
Én állhatatosan hiszem, hogy a magyar uraságok nem hagyják azokat rajtam penészedni.
TEMPEFŐI
Elhiszem: de hát az enyim?
BETRIEGER
Az Úr Fegyvernekije már kijött, és éppen abba fáradtam az Úrhoz, hogy mivel az a poéma már egészen megvan, instálom alázatosan az Urat, a nyomtatás árrát méltóztassa lefizetni.
BETRIEGER
Higgye el az Úr, becsűletemre mondom, senki fiának nem cselekedtem volna ötven aranyok alatt, de minthogy az Úr jó esmerősöm, én az Úrtól többet nem kivánok harminc aranynál.
Nagy munka az, Uram!
TEMPEFŐI
Meddig várakozhatna el az Úr?
TEMPEFŐI
Az Úr nem szorúlt az árrára.
BETRIEGER
Hála istennek, éppen nem.
TEMPEFŐI
Várjon hát az Úr egy keveset.
TEMPEFŐI
Nem lehet?
- Légyenek hát az Úréi az exemplárok.
TEMPEFŐI
Nem kell, és vajjon miért?
BETRIEGER
Én nem vagyok magyar, mégis károm után okos vagyok.
Mit érnék én azzal?
TEMPEFŐI
Én mind általadom az Úrnak: egyebet nem kivánok, hanem hogy énnékem tíz exemplárt, amit mondtam vólt, hogy a hollandiai papirosra nyomtassa az Úr, küldjön el.
BETRIEGER
Énnékem harminc arany helyett ollyan portékát akar az Úr adni, aminek én egy schilling hasznát sem vehetem.
TEMPEFŐI
Ha mindjárt tíz krajcáron adja is az Úr, mégis könnyen kikapja belőlle a harminc aranyat.
BETRIEGER
De Uram, úgy egy-egy aranyon kell adni exemplárját, külömben bennevész a pénz.
BETRIEGER
Harminc exemplár tudom, hogy elkel, mert az ötvenkét vármegyébe van harminc személy, aki vesz belőlle.
BETRIEGER
Nem mondom, hogy a pesti s budai görögök a többiét citrom s malosa takorni meg nem veszik egy-egy krajcáron, de a' semmisem.
TEMPEFŐI
Uram, okosodik a világ, talám szaporodni fognak azok is, akik egy koppó árát nem sajnállanak húsz-harminc könyvér adni.
BETRIEGER
Megengedem, hogy okosodik; de én azért most is jobb szeretnék ebáros lenni, mint könyváros.
TEMPEFŐI
Ebáros, mint könyváros?
Sokat mond az Úr!
BETRIEGER
Uram, én Magyarországra szóllok, sőt arra sem egyátaljába: mert itt is elkel a német könyv, kivált ha dibdábságokról van.
- De ha egyszer magyar könyv, éspedig a nemes erkölcsöket élesztő, már amellett éhhel is meghal az ember.
TEMPEFŐI
Hát olly alávalóknak itéli az Úr a magyar munkákat, és olly becstelennek a mi nemzeti nyelvünket, hogy az érdemetlen egy-két fillérre?
BETRIEGER
Én az Urak magyar hazájabeli rendeknek itéletéből itéllek.
Ők az ő nemzeti nyelveket nem szeretik, sőt úgy mondhatom, hogy gyülölik is, amelly szégyen, gyalázat a legokosabb XVIIIdik százban.
TEMPEFŐI
Megvallom, szánom nemzetemet, aki illy mélyen hortyog a megrögzött parasztság álmában, hogy akkor sem nyitja fel szemeit belőle, mikor az idegenek által körűle lobbantott fény eleven szinekkel kinyilatkoztatja a szégyennek és dicsőségnek határait.
Ha ollykor a bárdolatlanság meghasogatott szőnyegén kikukuccsál is a nemesebb politurára, önnönmaga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjjaira.
BETRIEGER
Én már tudom, mibe áll a magyar litteratura, tudom, meddig terjeszkedik ki a magyar erszény: ezért mondom, nem merem felvállalni az Úr exemplárjait.
Hanem kérem, fizesse meg a nyomtatás árrát.
TEMPEFŐI
Várakozzon az Úr egy kevéssé, gróf Fegyverneki úrnak a munkát bémutatom: ő, mivel nagy magyar méltóság, nemes szive, gondolom, meg nem fogja engedni, hogy az a munka, melly az ő dicsőséges ősének nevét és érdemeit húzza ki a feledékenység setét boltja közzűl, a semmiségre menjen.
BETRIEGER
Annyi, mint az, egy óráig elvárakozom; ha akkor nem lesz semmi a dologból, az Úrral kéntelenittetem úgy bánni, mint tehetetlen adósommal.
TEMPEFŐI
Azt az exemplárt, amellyet az Úr hozzám békötve hozott, kiinstálom, hogy bémutathassam ő nagyságának.
BETRIEGER
Odaadja a könyvet.
Itt vagyon.
Az Úr igyekezzen elháritani azt az illetlenséget, mellyel eránta kéntelenittetni fogok viseltetni.
Magamat ajánlom az Úrnak.
TEMPEFŐI
Igaz szolgája maradok az Úrnak.
Betrieger elmegyen.
HARMADIK JELENÉS
TEMPEFŐI
Egyedűl sétál.
Mi dolog? talám a gonoszság semmivé tette az ő hatalma alatt lévő ártatlanságot? talám az én édes anyám prédájává lett a világi méltóság és a férji elsőség jussa alatt kegyetlenkedő tyrannusnak?
Az anyai szeretet gerjed az ínségbe, - egy édesanya el nem felejtkezhetik szerencsétlen szülöttéről.
Hogy lehet hát mégis, boldog Egek! hogy már ennyi idő multától fogva sem levelét, sem segitségét nem vehettem szerelmes anyámnak.
Ezer izekre repedez szivem, ha az előttem álló nyomorúságra függesztem elmélkedésemet: ő bizonyossan vagy áldozatjává lett a kegyetlennek, vagy annak istentelenségei által olly veszedelmek örvényébe merült, amellybe mind magával, mind őtet ohajtó fiával jót tehetetlen.
Rettegek mindentől, ő másszor minden hónapba, ha pénzt nem, levelet legalább küldött énnekem, amelly balzsama vólt az én beteg lelkemnek.
Már négy hónap múlt el, s levelét nem vehettem.
Elmegy.
NEGYEDIK JELENÉS
A gróf palotájába a maga szobája. Gróf Fegyverneki, Rozália, Éva, báró Serteperti, Tökkolopi, Iroványi
FEGYVERNEKI
Én is éppen abban az értelemben vagyok.
Szép a méltóságos rang, ha a nemességhez igaz nemes erkölcsök járúlnak.
ROZÁLIA
És én egyedűl abba tartom a valóságos nemességet.
A pompás titulusok csak az alacson hizelkedésnek álnok találmányi, mellyek az önnszeretetnek leseket hánynak a magok előmenetelekre.
Csak múló hangok azok, mellyekkel a valóságos érdem hijját kivánjuk pótolni.
BÁRÓ SERTEPERTI
Valósággal szépen hangzanak azok a mi kényes füleinkbe: én ugyan inkább veszteném el egyik falumat, mint egyvalamellyik titulusomat.
ÉVA
Szép is az, mikor az ember olly hosszan irhatja le a nevét, mint Nagyságod: Báró Serteperti Lajos de Kotnyeles, Szemétvára örökös ura, az egész ütött-kopott uradalomnak birtokossa, Eszeveszett vármegyének bolond ispánja: a nemes Iksuttök Rendnek arany sarkantyússa, a Királyi Tábla aktuális és mindenkori hallgatója.
S a többi, manu propria.
TÖKKOLOPI
Kivált, ha szép tettek is járúlnak hozzá.
Az én nevem ugyan csak rövid: Tökkolopi Menyhárt de eadem.
De ha el kezdeném számlálni nemes tetteimet, s a nemes szemérem nem tartóztatná meg magam dicséretét: igen sokra menne.
A többek között egy egész kalendáriom telne ebből: Tekintetes Nemes Tökkolopi Menyhárt, de eadem minden kompániába szerencsés játszó vólt, olly okosan tudott skártolni, hogy négy tarók mellett megtartotta Bagátot.
Másszor tiz tarók mellől elnyerte.
Hat tromfba kötött a társa, s hatot nyert mégis tőlle s a többi.
IROVÁNYI
Nagyságtok, látom, a nagy nemesség mellett már mind elalszik.
Indítsunk valami mulatságot.
ROZÁLIA
Soha sem lesz szebb mulatság, mintha a Horváth úr Holmi-ját olvassuk, mindjárt bé fogom hozni.
IROVÁNYI
Az igaz: úgy, tudom, meg nem únjuk magunkat.
Az múlatságos könyv.
GRÓF FEGYVERNEKI
Vesse a tűzbe Kegyelmed a haszontalan verseit, mi mulatságot tudnánk mi az alávalóságba találni?
Nem okos embernek való a könyvekkel veszteni idejét.
BÁRÓ SERTEPERTI
Annak sem vólt esze, aki először kitalálta, hogy verseket kelljen kóholni; alávalóság az.
- Játsszunk inkább valamit.
ÉVA
Ó, igen fein lesz.
- De mit játsszunk?
ROZÁLIA
Az Úr rövid időn filkó lesz, annyira belészeretett abba a filkóba.
ÉVA
Jobb is lesz, mást játsszunk.
- Játsszunk zálogosdit, hadd poenázzam meg ezt a bárót.
A nyakába esik hizelkedő mosolygással.
BÁRÓ SERTEPERTI
Visszaadnám a kölcsönt.
Hasonlóképpen.
IROVÁNYI
Talám szebb lenne, ha sakkot játszanának Nagyságtok, van itt kettő is.
GRÓF FEGYVERNEKI
A' szép is lesz.
Hozzon kegyelmed.
BÁRÓ SERTEPERTI
Enyelegve.
De bizony most gondoltam egyet.
Székeket rak sorjába.
Szégyenszéket játsszunk.
ÉVA, TÖKKOLOPI
Kacagva, tapsolva.
Jól van.
Igen derék, szép gondolat.
Alló, rajta.
ROZÁLIA
Ah, az igen alacson neme a mulatságnak, én azt nem szeretek játszani.
GRÓF FEGYVERNEKI
Játsszál, fiam, játsszál, társaság kedvéért nem szégyen az.
ÉVA
De Uramatyám is fog játszani.
Enyelegve.
GRÓF FEGYVERNEKI
Balgatag gyermek, nem illik az énhozzám; én majd csak nézője leszek.
BÁRÓ SERTEPERTI
Már társaság kedvéért Nagyságod is méltóztasson játszani; nekünk is jobb kedvünk fog lenni a Nagysád jelenléte által.
ROZÁLIA
Ha Uramatyám játszani nem fog, én sem ülök ki.
GRÓF FEGYVERNEKI
Hivalkodó ifijak! a ti kedveteket nem szegem meg, közétek űlök, de én ne legyek részes semmibe is.
ÉVA
De hát már ki lesz a király?
BÁRÓ SERTEPERTI
Mosolygó komplimenttel.
Én most magam önként felvállalom.
Leűl az első helyre.
GRÓF FEGYVERNEKI
Egy székbe nagyságosan űl, pipázik, csak maga gondolatira figyelmezve.
TÖKKOLOPI
Hát referendárius ki lesz?
GRÓF FEGYVERNEKI
Szekretárius Uramnál nem találhatni alkalmatosabbat.
Félmosolyogva.
IROVÁNYI
Meghajtja magát.
Ha úgy méltóztatnak Nagyságtok parancsolni.
Feláll.
ÉVA
Enyelegve.
Éj, most nincs méltóztatás, nagyság, parancsolás, hagyja el azokat.
Induljon el, kezdjük.
Én sugok először is.
IROVÁNYI
Odahajlik. Éva súg.
Ha, ha, ha, mindjárt kireped az óldalom! ha, ha, ha, mi a tatár.
Sorjába jár, a személyekhez hajlik, azok súgnak, gróf Fegyvernekihez fordúl.
GRÓF FEGYVERNEKI
Csak menjen Kegyelmed tovább, én nem sugdogálok bizony.
egyszerre
GRÓF FEGYVERNEKI
No, eb az országa játékára, már csak ráveritek az embert.
Súg.
IROVÁNYI
Eleibe áll a szégyenszékbe ülő bárónak.
BÁRÓ SERTEPERTI
Játékos kevélységgel.
IROVÁNYI
Én Úngot, Berket feljártam; és igen is sok panasz van Felségedre.
IROVÁNYI
Egyik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy mindég a német dámák toaletjénél süti a makkot.
MINDNYÁJAN
Ha, ha, ha.
À propos, à propos!
IROVÁNYI
Másik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy ollyan maskara forma.
Mindenfelé nagy kacagás van.
Harmadik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy elnémetesedett.
Negyedik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy mindég csepeg az orra.
BÁRÓ SERTEPERTI
Tettetett gravitással.
Nincs több.
No, aki az én német dámákkal való társalkodásomat megirigylette, üljön ide.
BÁRÓ SERTEPERTI
Nevetve.
No jól van, rám pergelt a Kisasszony, de visszaadom a kölcsönt.
IROVÁNYI
A kisasszony helyére űl. A báró a súgókhoz megy.
BÁRÓ SERTEPERTI
Enyelgő lépésekkel. Tökkolopi súg, mind a ketten kacagnak s a többi. Odamegy Évához.
Felséges Királyné, sok a szégyen, sok.
BÁRÓ SERTEPERTI
Másik azt mondja, hogy - -
GRÓF FEGYVERNEKI
Hiszen még egyik sem vólt.
BÁRÓ SERTEPERTI
No, ördög vigye, egyik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy ollyan kompódi nemes asszony formára űl.
Másik azt mondja: Szégyen, hogy mindég vigyorog.
Harmadik azt mondja: Szégyen, hogy... koc tausend, hogy eszembe nem jut.
- Ennye - no - mi az ördög.
-
Ismét végigjárja.
Hogy leányágra szállt a királyság!
Ötödik azt mondja: Szégyen, hogy sok szivet sebhet, keveset gyógyit.
Eddig van.
ÉVA
Aki az én szivemet vádolja.
Üljön ide.
TÖKKOLOPI
No a tatár hordja el, én megjárám.
Béül. A báró helyet foglal. Éva járja a súgókat.
Igaz, még Rozália kisasszony nem vólt a szégyenbe.
Az Éva szemébe vág.
ÉVA
Sok a panasz, Felséges Király!
Egyik azt mondja: Szégyen, hogy a ruháját a traktírba felejtette ijedtébe.
Nagy nevetés mindég. Tökkolopi graviter.
Másik azt mondja: Szégyen, hogy ollyan, mint a skizz.
Harmadik azt mondja: Szégyen, hogy Tökkolop a király.
Itt a szemébe vág Tökkolopinak.
Negyedik azt mondja: Szégyen, hogy a világ sakkjába a Springer a király.
Ezek a panaszok.
TÖKKOLOPI
Aki azt mondja, hogy Tökkolop a király.
Üljön ide.
ROZÁLIA
Csakugyan nem kerülhetém el a fertelmes játékát.
Mind nevetkőznek. Éva leűl.
TÖKKOLOPI
Odamegy a grófhoz, súg.
Uccsegijjen, én is azt mondtam vólna.
Éva súg.
Ha, ha, ha!
A báró súg.
Szettevettét, tám öszvesúgtak Nagyságtok!
Iroványi súg.
Púff neked, ez is csak oda megy ki.
Felséges Királyné, a panasz csak egy, de azzal teli van minden szegelet az országba.
Úton-útfélen azt kiabálják: Szégyen, hogy mindég' poétikust tanúl.
MINDNYÁJAN
Mód nélkül kacagnak, zúgnak.
BÁRÓ SERTEPERTI
No, kit ültet már le Nagysád?
ROZÁLIA
Mindnyájan megérdemlik a szégyenszéket.
TÖKKOLOPI
Én gondoltam egyet, aki, legnagyobbat tud hazudni, az üljék a szégyenszékbe.
Nagy zúgás erre.
No, én láttam ollyan nagy dinnyét a török gránicon jártomba, hogy lajtorján mentek fel a szárához, s baltával vágták meg.
Egyszer a balta beléesett, s a bélit szekerekkel hordták el, s tavaszra találták meg benne a baltát.
Mindég a nevetés.
ÉVA
Én meg egy olasznál ollyan piciny kanáriai kutyácskát láttam, hogy egyszer szegény elszaladván, a pókhálóba megakadt, s a pók mindjárt megette.
IROVÁNYI
Egy grófnak ollyan kalamárisa vólt, hogy abba konc papirosok, óllók, íróasztalok, minden megkivántató szerszámok beléfértek, s mihelyt egyet füttyentett a gróf, mindjárt kiugrott belőle egy patvarista, pennával.
- - - - - - - - - - - - - - - -
BÁRÓ SERTEPERTI
Enyelegve.
Nagyságod legnagyobbat fillentett, már az a lehetetlenségnél is nagyobb lehetetlenség.
A többi semmi sem hozzá.
GRÓF FEGYVERNEKI
Szekretárius Uram.
Micsoda lárma az odaki?
Tekintsen ki csak.
IROVÁNYI
Valami dulakodást hallok.
Nagyságos Uram nevét emlegetik.
GRÓF FEGYVERNEKI
Menjen ki Kegyelmed, lássa, mi dolog.
Iroványi kimegy.
ÉVA
Mi azt ne várjuk, valami ügyes-bajos ember lehet.
Menjünk az én szobámba.
ÉVA
Jó lesz, jó.
Menjünk.
Elmennek.
ÖTÖDIK JELENÉS
A szoba elején lévő tornác. A cselédek, Tempefői, Iroványi
EGYIK INAS.
Mondjon már Kend egy rigmust.
TEMPEFŐI.
Halljátok-é, emberséges emberrel így kell cselekedni?
MÁSIK INAS
Megrántja a Tempefői kaputját.
TEMPEFŐI.
Ne tegyétek már az embert csuffá.
EGYIK INAS
A piszkával szurkálja.
Poéta Uram, egy darab szalonnáér.
TEMPEFŐI.
Majd megpanaszlom ő nagyságának.
HARMADIK INAS.
Dejszen panaszolhatja azt Ked.
-
EGYIK INAS.
Hohá, szép becsülete van itt a mi nagyságos urunknál az ollyan ördögökkel cimborázó spionnak.
IROVÁNYI.
Micsoda csúnya lárma ez itt?
MÁSIK INAS.
Ez a konyhavakarék lármáz itt.
HARMADIK INAS.
Mit is kóvályog itt ez az országavesztett konyhavakarék.
Rázúdúlnak.
IROVÁNYI.
Most mindjárt ördögöt fogtok, gazemberek.
Oszoljatok pokolba félre.
- Micsoda ember az Úr?
TEMPEFŐI.
Engemet az Úr jól esmér, én vagyok Tempefői.
TEMPEFŐI.
Én ő nagyságával akarnék személyesen szólani.
IROVÁNYI.
Megmondhatja az Úr, mi végett?
TEMPEFŐI.
Én egy kevés ajándékkal kivánnék a nagyságos gróf úrnak udvarlására lenni.
Ha kedvet nyerhetnék.
IROVÁNYI.
Ó, semmit nem kételkedhetik benne az Úr.
Meg fogja nyerni kedvét.
TEMPEFŐI.
De hát segítségét?
A mostan uralkodó pénzbeli szükség kénszerit.
IROVÁNYI.
A mi grófunk egy cholerikus magyar méltóság: ő a pénznek nem rabja mint sok nagyjaink.
Legkissebbet is nagy adománnyal jutalmaz meg.
TEMPEFŐI.
Úgyde Uram, az én tisztelő ajándékom semmi világi jóval nem használhat, hanem csak az elme és fül gyönyörködtetésével dicsekedik.
IROVÁNYI.
Mégis bizhat benne az Úr, hogy udvarlása nemcsak kedves, hanem jutalmas is lesz.
Én esmérem a mi urunkat.
Ő gyönyörködik az affélékben.
Most vólt itten egy kevéssel ezelőtt egy banda cigány, s a grófnak megtiszteléséért egypár aranyat kaptak.
Pedig nem a szebb muzsikálással kedveskedhettek.
Különösen pedig egy sánta cigány maga egy tallért nyert a szájával való igen szép trombitálásáért.
Csak ugyan ma kapott egynéhány forintot őnagyságától egypár zsidó is, mivel igen fein kauklerek vóltak, a tőt a szemek pillájával felvették, a huszast a markokba elolvasztották, a spádét a homlokokon forgatták, az orrokból selyempántlikákat húztak ki s a többi.
Mindezeknek semmi hasznok sincs, de mivel őneki múlatságot szereznek, arany, s néha párjával is, a dijja.
Az Urat sem fogja az ő nemesszivüsége üressen bocsátani el.
Kivált szorúlt állapotjában.
- Mindjárt bé fogom az Urat jelenteni.
Bemegy.
HATODIK JELENÉS
Iroványi, gróf Fegyverneki
IROVÁNYI.
Nagyságos Úr!
Tempefői uram kér a bejövetelre engedelmet; valami ajándékkal kivánna Nagyságodnak udvarolni.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Tempefői uram?
- Bárcsak a felsőség tenne parancsolatot azokról a henye emberekről, én a szemtelen poétákat nemigen jó szivvel látom.
Azok az ingyenélő hazudozók egy-két potom rigmuson akarják a legnagyobb kegyelmet vásárolni.
Elmehet; csak.
- No, mégis jöjjön bé.
HETEDIK JELENÉS
Tempefői, és a vóltak
TEMPEFŐI.
Alázatos szegény szolgája a Nagyságos Úrnak.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Isten hozta Kegyelmedet, tessék leülni Tempefői Uramnak.
TEMPEFŐI.
Én a Nagyságod lábai előtt egy csekély, de szives ajándékkal kivánok leborúlni: esedezvén alázatosan, méltóztassa Nagyságod kegyelmes szivvel elfogadni.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Én a Kegyelmed ajándékát még semmivel nem tudtam megérdemleni: azért annyival szivesebben veszem.
TEMPEFŐI.
Imhol vagyon, Nagyságos Uram, egy csekély munka, amelly egy hazáját s a hazának jól érdemlett nagyjait érzékeny szeretettel tisztelő hazafinak tollából folyt ki.
A virtusnak emlékeztető oszlopa ez.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Ugyan? s hát mit beszéll Kegyelmed ebbe a könyvbe?
TEMPEFŐI.
Ottan látja Nagyságod a könyvnek elő irását, amelly ekképpen vagyon: Gróf Fegyverneki.
Egy hazáját mindenkor igazán szerető okos hadi vezérnek példája.
Mellyel a következő maradéknak e rajzolásban által akart adni a pesti poéta.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Mellyik már ez az én dicső őseim közzűl?
TEMPEFŐI.
A Nagyságos Úrnak hatodik atyja, Fegyverneki Márton, aki egy vala hajdan virágzó hazánknak legvitézebb fiai közzűl.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Már tudom.
- De csakugyan igen kár vólt ezzel tölteni Kegyelmednek az időt.
Mire való ez?
TEMPEFŐI.
Nagyságos Uram! ez a munka nem fogja megengedni, hogy az ő példás virtusait a késő idők homályában fenyegető feledékenység eltörülhesse.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Jaj, édes Tempefői Uram, a vitézség kivül jár azon: fennmarad ennek emlékezete az utolsó unokákig.
IROVÁNYI.
A legdicsöségesebb virtusnak emlékezete is a századok lefutása közben elkopik, s többnyire a maradék alig esméri nevekről is azokat, akiknek köszönheti mai dicsöségét.
Ha csak a tudós penna nem védelmezi.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Az én ősöm virtusának emlékezetébe a sok esztendő semmi csorbát nem ejtett: ha a háládatosság nem védelmezné is, állnak a márvány oszlopok, tanúi az ő érdemeinek.
TEMPEFŐI.
Nagyságos Uram! a legpompásabb alkotványok is csak heteket igérhetnek az ő általok megtisztelt virtusnak.
A fényes mauzoleumok, a csuda piramisok, a rostráták az időnek markában vagynak, a körülte repdeső veszedelmek rettentik őket a veszendőség birtokában.
Leomlanak a kevély monumentumok, s magokkal lerohantatván, szomorú düledékjeik közzé temetik a beléjek kapaszkodott dicsőséget.
De a tanúlt ész tropaeumi nevetik az idő viszontagságait.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Megesnék úgy belé, ha csak azok lettenek vólna nagy emberek, akiket a könyvek dicsérnek?
TEMPEFŐI.
Vóltak többek is sokan, de azoknak emlékezetét a rend nélkül kóborló hir hüségtelen szája elvesztette.
A köz dicséret megcsalja az érdemet: s nem bir annyi erővel, hogy a vele küszködő feledékenységnek megfeleljen.
Éltek vitézek túl Agamemnonon;
De esmeretlen ködbe borúltanak,
S homályos éjbe vesztenek: mivel nem
Nyertének érdemeik poétát.
IROVÁNYI.
Az Attila roppant táborába, Nagyságos Uram, egy se lett vólna derék vitéz?
Annakutánna annyi századok lefolytában a termékeny magyar nemzet csak tíz-tizenkét vitézt szült vólna?
- Azt fel sem lehet tennünk vitéz magyar őseinkről: de mi már ma csak azokat tudjuk, akiket a tudós elmék maradványai megtartottak.
A többi setét fedél alatt lappang.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Ha a poéták s más írók halhatatlanná teszik az ő munkáikban a nagy embereket: az ő munkáiknak is halhatatlanoknak kell lenni, és annál fogva saját neveknek is örök emlékezetet szereznek.
TEMPEFŐI.
Úgy vagyon, Nagyságos Uram, és mikor a késő maradék az én munkámra örömkönnyeket húllatván, gróf Fegyverneki Mártonról s az ő érdemeiről háládatosan fog emlékezni: akkor az én nevemet is édes hevűléssel emlegeti, s rózsákat hint sirhalmomra.
-
IROVÁNYI.
S egyszersmind szomorú illetödéssel tekint ezekre az időkre vissza, amellyekbe nem tudták a háládatlan hazafiak az Úrban becsülni az érdemet.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Kegyelmed tehát maga kezére dolgozott, és saját dicsőségét tárgyazta: az utóbbiak áldani fogják Kegyelmedet, én pedig köszönöm édes ősöm vitéz tettei körül véghez vitt fáradozását.
TEMPEFŐI.
Nagyságos Uram! ez a munka a semmiségbe fog dülni: engemet pedig magával együtt elránt.
TEMPEFŐI.
Ez a napfényt nem fogja látni, én pedig tömlöcöt szenvedek érette.
És mind a kettő ugyanegy okból származik.
IROVÁNYI.
Világosabban szólljon az Úr!
TEMPEFŐI.
Eddig én a hazámból majd minden hónapba kaptam pénzt.
Ebbe való biztomba ezt a könyvet kibocsátottam minden előfizetés nélkül, tudván, hogy azt gyülöli a magyar.
Már négy hónapja, hogy az édesanyámnak még csak levelét sem vettem: talám a kegyes Egek megeléglették az ő nyomorúságit.
Már most Betrieger úr, a tipográfus kéri a nyomtatás árrát.
Árestommal fenyeget, ha egy óra múlva le nem teszem.
TEMPEFŐI.
Harminc aranyat, Nagyságos Uram.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Hát már mit csinál Kegyelmed?
TEMPEFŐI.
A Nagyságod kegyelmességéhez folyamodom, egész alázatossággal esedezvén, méltóztasson a nemzeti tudományokra, egy nyomorúlt s ügye fogyott iróra, őseinek s dicső familiájának, sőt önnönmagának dicsőségére tekinteni.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Mit kiván tőlem Kegyelmed?
TEMPEFŐI.
Nem kivánok semmit is, távol legyen.
Hanem esedezem a segitségért.
Méltóztassa letétetni Nagyságod a harminc aranyat Betriegernek.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Hohó, barátom!
Harminc arany nem bolondság, én annyi teméntelen pénzt minden haszontalanságra nem adhatok ki.
TEMPEFŐI.
Nagyságos Uram! a nemzeti tudományoknak fogja azt feláldozni.
TEMPEFŐI.
És nagyságos familiája dicsöségének.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Amelly nem szükölködik holmi diribdarab rigmusok nélkűl, s nem szorúlt alávaló dicsérőkre.
TEMPEFŐI.
A haza magasztalni fogja nagyságod nemes szivét, hogy jóltévő Maecenássát találták fel benne a tudományok, aki nem sajnál a nemzeti múzsáknak temjénezni.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Sőt minden nemes szivü magyar méltóságok ki fognak nevetni véle, s minden udvarok tele lesznek az én balgatagságomról való discursussal.
IROVÁNYI.
Az igaz; de az okosabb maradék bálványozni fogja Nagyságod kegyes szivét.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Elég az, hogy én most harminc aranyat nem loccsanthatok ki minden alávalóságra.
Annak a hat csikónak, amit most állitottam cúgba, sokba kerül a szerszámja, csak az ötvös munka az ezüstözésért, aranyozásért sokra megy, majd a faeton is ha leérkezik Bécsből, elvisz egynéhány aranyt.
Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek?
Még akkor egynéhány száz úri személlyeket meg is kell vendégelnem: világositásokat, tüzijátékokat kell csináltatnom.
- Ó, jé!
- Meg kell most nekem gondolnom, mire adom ki a pénzt.
TEMPEFŐI.
Ha most olly nagy szüksége van Nagyságodnak a pénzre, megszünök azt kérni.
Hanem már most csak azért esedezem, méltóztassa azt a pénzt kölcsön adni nekem Nagyságod a diétáig, akkor nékem bizonyosan jön onnan hazúl levelem és pénzem is.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Mér Kegyelmed annyi pénzt kölcsön kérni s felvenni, s bizonytalanra?
TEMPEFŐI.
Ha abból semmi sem lesz, a nemes magyar rendekhez folyamodom, állhatatosan bizván benne, hogy a nemes magyar nemzetnek képei elősegéllenek ezen munkámba, melly dicső nemzeteknek dicsöségét öregbiti.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Én pedig állhatatosan hiszem, hogy abból semmi sem lesz, ők sem a közönséges pénzét a hazának, sem saját vagyonjokat nem fogják ollyaténra vesztegetni.
IROVÁNYI.
A közönséges pénzt nem is, mert a' kell egyre-másra: hanem lesznek egynéhány jószivű úri személyek, kik a magokéból elő fogják azt segélleni.
TEMPEFŐI.
Ha ez a feltétel sem tetszik Nagyságodnak: ímé, általadom mind az exemplárokat.
Énnékem egy sem kell: adassa el Nagyságod, többre megy az hatvan aranynál is.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Nékem ne adja Kend: én nem kalmárkodom vele.
De ha akarnék is, tudom, mind rajtam veszne: ki adna azért pénzt? ha mégis más egyébről volna, vagy német s francia nyelven volna irva: a' más.
TEMPEFŐI.
Már tehát semmi módon nem nyerhetek Nagyságodtól segedelmet?
- Ha már sem hazája, sem nemzetsége, sem önnönmaga dicsöségére nem hajlik Nagyságod, jó szivére és kegyességére bizom magamat.
Nagyságos Uram! egy nyomorúltat, aki semmivel egyébbel nem tette magát vétkessé, hanem hogy hazájának s Nagyságodnak kivánt szolgálni, segitse meg, s ne engedje, hogy az a tömlöc fenekén rothadjon el.
Ne úgy nézzen engem Nagyságod, mint poétát, hanem mint egy inségbe nyomorgó ártatlant: és nem segit-é meg?
IROVÁNYI.
Nagyságos Uram! fájlalom ennek a becsületes embernek sorsát, fájlalom.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Én is fájlalom; kár, hogy a maga balgatagsága miatt illyen bajba vergődött.
Én Kegyelmedet mint poétát fel sem veszem: de mint nyomorúltat sajnálom.
Higgye el, az én nemes szivem örűl a jótéteményeknek s gyönyörködik az ügyefogyottak védelmében.
Én keresni fogok abba módot, hogy most az egyszer Kegyelmedet kiszabaditsam, de ne gondolja, mintha azért vólna az, hogy Kegyelmed holmit firkált, hanem hogy megszorult, s magával jót tehetetlen, én pedig örvendek az ollyanoknak felsegitésekben.
- De most hirtelen csakugyan annyi nem lehet tőlem.
Imhol egypár arany, vegye el Kegyelmed annak jeléűl, hogy én szeretek a nyomorúlttal jól tenni, és hogy többijét is várhatja Kegyelmed, de idővártatva.
Most pedig arra intem, másszor ne elegyitse magát az ollyatén balgatagságokba, mellyeket mi magyarok nemes megvetéssel fogadunk.
TEMPEFŐI
Könnyez.
Elolvasztja szivemet a Nagyságod kegyessége.
Érzékenyen.
Nem találok szókat érzékeny megindúlásomnak kifejezésére, s a Nagyságod jótételének és kegyes szivének meghálálására.
Ezt a sohajtást vegye Nagyságod az én egyenes szivemnek áldozatjáúl.
Adjanak boldog napokat Nagyságodnak a kegyes szivet koronázó Egek.
Elmegy.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Vigabb életet adjanak Kegyelmednek is.
Iroványihoz.
Szekretárius Uram, ez a legény becsületes ember vólna, csak az a kár, hogy poéta.
Én őtet szeretném felvenni az udvaromba, ha abból a hagymázból kitisztúlna.
IROVÁNYI.
Valósággal, Nagyságos Uram!
Ő egy kvalifikátus ember, nemes szivű, tanúlt, józan életű: de a nagy udvarokat kerüli, és a könyveitől a világ kincséért sem búcsúzna el.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Példás erkölcsű fi, az igaz: nem tudom, micsoda ember lehet.
IROVÁNYI.
Én sem tudom, hol vette magát.
GRÓF FEGYVERNEKI.
Gyerünk azokhoz a vigadó fiatalokhoz!
Elmennek.
NYOLCADIK JELENÉS
A kisasszony szobája. Tempefői és Rozália
TEMPEFŐI.
A boldogság s az öröm lakjon veled, kedves Kisasszonyom!
ROZÁLIA.
Veled együtt, szerelmes poétám.
Űzd el komor unalmimat legédesebb jelenléteddel: de amint láttam, a legszomorúbb bánat sátorozik homlokodon, aholott azelőtt az édes nyájasságok mulattak a szegénység karjain.
TEMPEFŐI.
Odavagyok, kedves Rozáliám, a mostoha sors üldözi bennem az ártatlanságot.
ROZÁLIA.
Eddig is tudtál ővele birni; ne engedd nyilai alatt meglágyulni szivedet, melly a virtus mivé.
TEMPEFŐI.
Most a legkeservesebb csapással rohant reám.
Minden mesterségét megvetette, hogy lába alá tapodjon, és imé - -
ROZÁLIA
Ellankadva.
Kedvesem! jaj, öszve ne tépd gyenge szivemet, melly eddig a tiédtől tanúlt tűrni.
Jaj, ki ne mondd, meghalok.
TEMPEFŐI.
Bölcs végezések!
- Ha az énreám agyarkodó szerencsét láncáról eleresztitek, adjatok erőt az ő csapásinak elszenvedésére.
ROZÁLIA.
Mi lelt, Kedvesem?
Könnyebbedik a keserüség, ha bus társra találhat.
ROZÁLIA
Megdöbbenve.
Rab vagy?
- Lehet-é a Nap alatt ollyan tömlöc, melly az ártatlanokat is gyötörje?
TEMPEFŐI.
Van, ha azok szegények is.
ROZÁLIA.
Kinek lehet annyi hatalma, hogy a büntelent is tömlöcre ragadhassa.
ROZÁLIA.
Ne indits belölem ollyan játékot, amellyre nékem keseregni kell.
Szólj valóban.
TEMPEFŐI.
Betriegernek nem tudván megfizetni a nyomtatásért, most mindjárt a tömlöcbe fog hurcoltatni.
Azoktól kell megfosztatnom mindjárt, amellyek legkedvesebbek valának életemben.
Édes Rozáliámat sirassam-é inkább, vagy édes múzsáimat, vagy pedig édes szabadságomat?
Ó, mostoha sors!
ROZÁLIA.
Ó, kedves poétám, arról még lehet tenni.
Az én atyám mindjárt leteszi azt, ő nemes és jóltévő ember.
TEMPEFŐI.
Már ott nyaka szakadt minden reménységemnek.
ROZÁLIA.
Lehetetlenséget beszéllesz: hitelt nem adnék annak a beszédnek, ha te nem mondanád.
TEMPEFŐI.
Úgy vagyon.
Most éppen ő nagyságától jövök: minden módon megpróbáltam, hogy az ő segedelmét megnyerhessem, de attól elestem.
ROZÁLIA.
S ő egy ügyefogyott emberen nem segített?
Csudálkozom elváltozásán.
TEMPEFŐI.
Mindent elbeszéltettem, hogy a nemzeti tudományok, a haza dicsösége, hajdani atyjának tisztelete, familiájának fényessége, maga nevének magasztalása mind arra kényszeritik.
De semmiképpen nem hajlott mindezekre is, míg azt nem emlitettem, hogy arra kéri még egy boldogtalan szegénynek gyámoltalan vólta is.
Akkor mindjárt felbuzdúlt benne a vér.
ROZÁLIA.
Őneki valóba jó szive van.
TEMPEFŐI.
Azt általláttam.
Ő egy ollyan magyar méltóság, akinek párját alig lehet találni: csak az az egy hiba van benne, hogy a tudományoknak nem embere.
ROZÁLIA.
Jaj, már a' köz hiba a mi magyarjainkba.
De hát mit mondott az atyám?
TEMPEFŐI.
Megilletődött rajta, hogy engemet az én balgatagságom szerencsétlenné tett.
Intett, hogy annak véget vessek; ezúttal ő kiszabadit engemet, de a' még továbbatt lesz; addig felpénzül két aranyat adott.
ROZÁLIA.
Ne félj, kedves Poétám, az ő jól tenni szerető szive szerencsédre lesz tenéked.
Tudom ugyan, hogy nem úgy tesz jól véled, mint Maecenas poétával, hanem mint kegyes szivű Titus nyomorúlttal.
TEMPEFŐI.
Azt maga is megmondotta.
- De én azomba csak úgy maradtam, mint azelőtt; az ő jó szive nékem nem használ, mert későn segit, engem egynéhány pillanatok után a nyomorúságos tömlöc fog bé.
ROZÁLIA.
A' nem lehet, édes Poétám! neki arra nincs hatalma.
ROZÁLIA.
Ki ragadhatna ki tégedet a mi karjaink közzül?
Én az atyámtól kikönyörgöm, hogy tégedet tartóztasson itt, mig megsegit.
TEMPEFŐI.
Édesem, ne buktass illetlenségre, inkább akarok lenni boldogtalan és nyomorúlt, mint hitetlen és gyalázatos.
TEMPEFŐI.
Nem, ha vétek nincs vele.
Annak minden rútsága a büntől vagyon: az ártatlanság pedig ocsmány falainak moha között is megtartja fényességét, melly az Egekből az Úrnak zsámolya alól sugározik.
TEMPEFŐI.
Ha Rozália meghal.
- Akkor pedig édes nyereség lesz nékem a halál.
ROZÁLIA.
Köszönöm bennem való bizodalmadat, édesem.
Én nem akarnám hogy annyira menjen a dolog.
Mindjárt keresek módot, annak a németnek éhes száját hogy dughassuk be.
TEMPEFŐI.
Kedves Kisasszonyom, megölsz igaz szereteteddel.
- Nincsen a' neked hatalmadba és birtokodba, hogy engem megsegithess.
ROZÁLIA.
Van az atyámnak: én az ő tudta nélkűl is adok tenéked segítséget.
TEMPEFŐI.
Az én megszabadúlásom kerűli a vétkes eszközt.
ROZÁLIA.
A vétek is virtussá válik, ha az ártatlanért, s kivált éretted cselekeszem.
TEMPEFŐI.
A fekete szint semmi más bé nem fogja.
A vétek barnaságát semmiféle virtus bé nem mázolhatja, úgy hogy annak rútsága szépséggé változzon, a virtus szine alatt.
ROZÁLIA.
Nemes szived van, Tempefőim, amelly nincsen semminek birtokaban.
TEMPEFŐI.
Velem szól.
- - Vedd el, édesem ezt a nevezetet, mert vagynak földi angyalok, kikre a szépség istenasszonya hozzájok méltó testet is ruházott.
ROZÁLIA.
S ezt a dicséretet a te elmédnek köszönik, akitől öregbűl a szépség.
TEMPEFŐI.
Ha a boldogabb végezések az én szerencsémet a régire változtatják és engemet Tempefőiből azzá tesznek ismétlen: akkor a tántorithatatlan örömnek nyájas karjai között lebeghetünk.
Addig vegyük erős szivvel a szerencsének minden nyilait, boldogabb időknek reménylése s a méltatlanokra ügyelő Ég lágyitsa a tömlöc fenekén is rabláncaik szoritását.
ROZÁLIA.
Már csakugyan csúfra hagyod magadat tenni, emlékezz meg, mi vagy.
TEMPEFŐI.
Egy szegény adós, aki nem fizethet.
ROZÁLIA.
Magad leszel oka szenvedésidnek.
TEMPEFŐI.
Hogy a boldogság ölében is tudjam, mi a szenvedés, s akkor is édes legyen annak emlékezete.
ROZÁLIA.
És nem illetődöl meg rajta?
TEMPEFŐI.
Facsarog a szivem, hogy szabad nem lehetek, s tőled, édes Kisaszonyom, s múzsáimtól el kell szakadnom.
- De a nemes sziv nem engedi meg ollyan lépést tennem, mellyet valaha szégyeneljek.
TEMPEFŐI.
Még egy helyre folyamodom.
Vagy amit a szerencse hoz, azt békeségesen viselem.
ROZÁLIA.
Úgy vigyázz magadra, hogy ha valami gyalázatba esel, engemet ejtesz mélly keserűségbe.
- Szánd meg Rozáliádat.
TEMPEFŐI.
Az ő birtoka vezérli az én szivemet.
De most engedni kell a szent igazságnak, mindjárt eltelik az óra.
Megválaszt most tőled, Kedvesem, egy kevés korig a tömlöc, de lelkem rabságot nem szenvedhet; körűled fog lebegni egy sohajtássá vált szellőcske, azt úgy vedd mint az én lelkemet.
ROZÁLIA.
Ó, keserves szempillantás! szomorú pontja fájdalmimnak.
TEMPEFŐI.
Vígabb velem létedet engedjenek az egek!
Elmegyen.
ROZÁLIA.
Boldogabb időt adván tenéked.
KILENCEDIK JELENÉS
A gróf kapuja, kivül, Koppóházy és Tempefői
TEMPEFŐI.
Igaz szolgája az Úrfinak.
KOPPÓHÁZY.
Hozta Isten szerencsésen Tempefői Uramat.
Hát hogy folynak dolgai?
TEMPEFŐI.
Uram, elég nyomorúltúl; de a szerencsétlenség most van mégis rajtam a legsúllyán.
KOPPÓHÁZY.
Hogyhogy, az isten szerelméért?
TEMPEFŐI.
Még most itten láthat az Úr, Koppóházy Uram, de csak a jövő órába is a tömlöc fenekén találna.
TEMPEFŐI.
Betrieger uramnak adós vagyok egy poémám kinyomtatásáért harminc arannyal, s most már mindenünnen megcsalván a reménység, nem fizethetek.
KOPPÓHÁZY.
S nem várakozhatik az ebellette rossz németje?
TEMPEFŐI.
Már egy fél órát sem.
Hanem egész alázatossággal kérem az Urat, Koppóházy Uramat, méltóztasson rajtam segíteni.
TEMPEFŐI.
Én az Úrfinak megboldogúlt atyjaurát esmértem.
Egy vólt azok közzűl, akikben sokat vesztett el a halál által a haza.
Ő a tudományoknak nagy kedvellője, a tudósoknak nagy pártfogója s barátja vólt.
TEMPEFŐI.
Ő azokra, vagyis inkább a nemzetre sokat feláldozott, és mégsem volt pénztelenebb másnál.
- Az Úr is, gondolom, megboldogúlt atyjaurának dicső nyomdokait fogja követni.
KOPPÓHÁZY.
Igenis, én minden módon igyekezem az ő halhatatlan érdemeit nyomozni.
TEMPEFŐI.
Nemesebb feltétele nem lehetne.
KOPPÓHÁZY.
Ő emberszerető vólt, mindeneket egyaránt szeretett, még ama privilégizált henyélőket is, akik holmi könyvekkel csalják a pénzt s becsületet.
- De én ugyan ebbe őtet nem követem, hogy az ő másoktól való kicsúfolásának részese ne légyek.
TEMPEFŐI.
Uram, az ollyat békével szenvedjük a haza dicsőségéért, s önnön tiszteletünkért, mellyel az okosabb maradék biztat.
KOPPÓHÁZY.
Mindazok csak pompás hangok s kecsegtető álmodozások, mellyeket a könyvek között henyélő ország-lezsákjai koholtak, hogy a magunknak tetszéssel élhessenek önnön hasznokra.
TEMPEFŐI.
Akár kölcsön a diétáig, akár az exemplárokért, méltóztasson nekem adni az Úr harminc aranyat.
KOPPÓHÁZY.
Az exemplárokért nem adhatok: mert én könyvkupec lenni nem akarok.
Nemesebb vér foly ereimbe, mintsem rangomat affélével mocskositsam, s gavallér társaimnak csúfja legyek.
- Kölcsön pedig nem adhatok azért, mivel énnékem szorgos szükségeim vagynak, amellyekre kell a pénz.
TEMPEFŐI.
Az Úr pénze feljül haladja szükségét.
KOPPÓHÁZY.
Az igaz, énnékem most küldöttek a jószágomból négyszáz aranyat, de a pénznek van helye.
Most, éppen most vive el itt egy olasz egy pár fein kutyát, eleget kértem tőle húsz aranyon, de nem adta volna alább huszonnégynél, már most utánna megyek, s megadom azt is neki.
TEMPEFŐI.
Úgyde, Uram, még az a huszonnégy arany kicsi csorbát ejt azon a négyszáz aranyon.
Még ha engem meg is fog segiteni, nyolcadrészét adja ki csak egyszerre küldött pénzének.
KOPPÓHÁZY.
Jaj, Kegyelmed, Tempefői Uram, keveset ért a mai gavallér állapotokhoz.
Én onnan a kávéházba megyek, ottan lesznek esméretes gavallér társaim, nyájas német dámáim, azokat egész barátsággal kell traktálnom.
A vojta, a lábét sok pénzzel jár.
TEMPEFŐI.
Mégis mind azoktól is nem maradna-é elég az én felsegéllésemre, amelly az Úrnak dicsőségére szolgálna?
- Osztán, inkább vesztegeti az Úr azt a sok pénzt olly hijábavalóságra, melly az okosok megvetését viseli: mint olly nemes tárgyra, mellyet tisztelet koronáz.
De -
KOPPÓHÁZY.
Én azt most nem vitatom, jó Tempefői Uram.
Hanem látta-é Kegyelmed azt az olaszt, hogy elment vólna erre a kutyáival, nekem őtet, ha ördögbe lesz is, fel kell keresnem.
Szentuccse, nem adnám azt a két kutyát a bécsi ministerségért.
TEMPEFŐI.
Én, Uram, nem láttam a jó olaszt.
Hanem még egyszer esedezem, méltóztasson egy szűkölködővel jól tenni.
KOPPÓHÁZY.
Mondom, énnékem nincs arra való pénzem.
Eddig az olasz is el találta adni.
Isten áldja meg Kegyelmedet.
Elmegyen.
TIZEDIK JELENÉS
TEMPEFŐI
Egyedül.
Isten hordozza Kegyelmedet is, Koppóházy Uram.
- Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!
Itt azok, akik külső formájokról Maecenasoknak látszanak, nemhogy szeretnék a nemzeti tudományokat, hanem annak pártfogóit is gyülölni láttatnak.
Be sok illyen Koppóházyakat találnánk a két hazában! ahol a kávéházakba csoporttal csirippol a nemes gavallérság, a bibliotékák pedig és Lesekabinétek néma csendességgel veszteglenek.
Az urak udvaraiba diviziónként koslatnak a jobbágyok zsirjával hizott kopók, a múzsák pedig és a múzsák baráti nem esmérik azokat.
A tanúltak éhen fáradoznak a nemzet dicsősége mellett: a hazájok vesztett koppókupecek bársonybugyogóba járnak.
Ímé, ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi meg nem szabadúlhat a tömlöcből, amellybe őtet a múzsáknak, hazájának s dicső nemzetének szeretete vetette.
Ne csudálkozzon tehát senki, hogy világ hallatára azt kiáltom: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!
Vége a második felvonásnak