Igen tíz évvel.
A nemes család elvonulva élt: de gazdagon.
Lassanként inkább-inkább megszeretének, s főleg az ifjú Szenkey, ki velem egykorú volt, s kinek minden körülményeit ismerém.
Évek múlva az öreg elhunyt, s meghagyta fiának, hogy számomra egy jószágrészt inskribáljon; mivel nem sokkal halála előtt fiának életét mentém meg.
Ismét éveket tölténk a szabadság honában: midőn az ifjú Szenkey érezni kezdé, s orvosai is jósolák, hogy élte csupán csak egy vagy két évre terjed.
Megemlékezve atyja utolsó intésére, született fejében az eszme és szándék, hogy engem, ki érette annyit tevék, halála után egész jószágában örökösévé tegyen.
Evégre, hogy az atyafiaitól származható pörlekedéseket kikerüljem; megbízott, hogy halála után jőjek haza, s nevében foglaljam el a jószágot.
Ezt tenni ugyan egy vétek, melyet törvényeink álarcaságnak neveznek, és keményen büntetnek: de annyi év múlva ki tudhatá azt, mily alakkal bírt legyen ő; annyival inkább, mivel gyermek korában is csak kevesektől ismerteték.
Így, halála előtt kevéssel kezembe adá az irományokat.
Magyarországba leveleket külde, melyek halálomat jelenték, s ígérék, hogy ő nemsokára visszajő hazájába.
Az eset nemsoká bekövetkezett.
Ő megholt, s én fogám az okleveleket, s hazajövén, mint ifjú Szenkey Móric a dús örökséget elfoglalám.