Grófnő!
- Kegyed jogot igényel, jogot húz, előttem ily hangon beszélni.
Kegyed azt véli, mert hozzászokott, hogy a szegény pórszületésű polgár örvendhet rajta, ha más hatalmasoknak eszközül szolgál.
Én nem vagyok férfi, sem mívelt, eszes; s eltűrni tudnék minden dacot, megvetést, gúnyt; de leány vagyok.
- Kegyed tudja, azt, mit tesz szívvel bírni, mit tesz szeretni, e legszentebb érzetet lealjasítva látni; s azt, kit tisztelénk, imádánk, egy hatalmas zsarnoknak látni, ki a szerelmet adónak tekinti, ki, engedje el kegyed a többit elhallgatnom.
Kegyed tévedettnek, alávalónak néz engem, s ezért, mivel születésem szegény, fennsőbbségi hangon beszél előttem.
De grófnő!
Én önérzetemben megvethetem e rágalmakat, s mondhatom, miként a szív minden sorsban alkalmas nemes érzetet táplálni.
- Igazolhatnám magamat a rágalmak ellen, egy szó által: de nyelvem lekötve van - és szenvedni - tűrni, ez a mi tulajdonunk.
Kegyetek fényhez szoktak, s ragyogásban, látszatásban keresnek büszkeséget, dicset, megelégedést, ha szinte a külső fény, s a gazdag termek szőnyegei szintúgy takarnak is gyarlóságot!
Mi lenni akarunk becsületesek, s szívünk egyhangzásban óhajt lenni szavaink- s tetteinkkel; tetteink körül nincs sok lepel; ezért pusztán tűnnek elő gyengeségeink, míg a nagyok homályos tetteiket is fénnyel, fátyollal tudják borítni.
Kegyednek szabad rólam ítélni, bármit akar; de bármit ítéljen, el kell ismernie, hogy lelkem nem ok nélkül hideg egy olyanon segélni, aki szívemet kigúnyolá, szemérmemet oly mélyen megsérté.