egyedül.
- Nincs kedvem olvasni.
- Ezen magyar írók mégis különösek.
Mindig sürgetnek, hogy olvassuk a magyar munkákat, s azonban nem hoznak elő semmit, mi a lélekre s szívre hatna.
- Kinek lenne kedve e szüntelen pórias folyóirati csatározásokat olvasni!
-
Asztalára néz, s néhány meghívójegyet vesz elő.
Bál és estély?!
- Mint örvendtem egykor ezeknek!
Mily gyönyör vala, ha az ifjú s szép Zalánfy Julia, gazdag első divatú ruhában megjelenhete, s a többi contessek és baronessek akaratlan s elfojtott irigységgel dicsérék a párizsi szabású öltözetet?
Most ezeknek vége!
Bátyám titkolni látszik: de én tudom, hogy adósságaink felülhaladják javaink értékét.
S ő most a régi bőkezű; s ez fáj!
- Mert ő testvérem; s ha éjeket tölt el a játszóasztalnál, s ezreket elveszteget: tehetek -e én arról?
Ó, bár orvosolhatnám szenvedélyét!
- Ím, társaságunkat lassanként megvetik a több főházak!
E meghívójegyek közt mágnás név alig látszik.
Mind nemesek; oly nép, mely gondolni sem merte volna ezelőtt, hogy családunkat házához hívja.
Istenem, istenem, halált inkább, mint elsüllyedést!
-