Ez az én hibám, az én vétkem volt.
Ostoba én, ki nem ismerém becsét a vagyonnak, ki nem tudám fölfogni, hogy egy megsértett, aljas kebel megbántását sohasem feledendi.
S most szörnyű a sors, melybe döntetém.
Egy fillér ura nem vagyok.
S mégis, lelkem nem tud megszabadulni az ostoba büszke tudattól, hogy én gróf vagyok.
Százszor elmentem épületek, intézetek előtt, hol a napi munka bő díjjal fizettetik ki.
S ó, Julia a családi büszkeség mint bosszús angyal riaszta vissza.
- Vessz el, nyomorú!
Így hangzott bennem valami - vessz inkább nyomorban éhen, mintsem e nevet bemocskold.
Nem az egész világ fogja -e tudni e megalacsonyítást?
Inkább egy késő bűnös maradék legyen áldozat, mint annyi dicső név.
Így ül lelkemen, éltemen, mint zsarnok, a születési büszkeség s az előítélet.
Ó nem tudják mások, mi szörnyű ez!
Ezreket, százezreket adnának sokan, vagyonukat, feláldoznák egy kis névért, ősökért s címerért, hogy a világ előtt fényljenek, hogy nagyravágyó lelköknek egy kis eledelt készítsenek, melyen rágódjanak!
- S mit nem adnék én, amit csak adhatnék - mit nem tennék, ha e nevet, a születést, ez öntudatot s ezzel összenőtt büszkeséget magamtól elvethetném, s lehetnék szegény, névtelen, elveszve a világ tengerén ismeretlen, s munkám után magamnak s neked táplálékot szerezhetnék.