Ketten maradtunk ismét: te és én.
Mit akarsz? hová csalogatsz?
— Ha nem vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? miért lopod ki a lelket belőlem? miért mosolyogsz reám?
Itt és ott, és amott, és mindenütt, a hova nézek, hallom hangodat; beszélek veled, és még sem vagy senki!
Nem látja más alakodat, csak én.
Ülj mellém.
A sírba is velem fogsz -e jönni?
Milyen égetők szemeid.
Hogy hivnak?
Nincs neved.
Hm!
Tudod, mit gondoltam?
Ha most, a hogy igy keblemen fekszel, e kardot itt a te és én szivemen egyszerre keresztülütném?
Mit szólsz hozzá? azt, hogy kezemet nem birom megmozdítani, ugy -e?
Már félig alszom, és nem tudom magam ez álom ellen védni; azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem hunyva van, kezem meredt, és szájam csukott.
Jól tudom, hogy álmodom, és nem tudok felébredni.
Oh ez érzés öl meg engem.
Látod, ha élő lény volnál, milyen boldogok volnánk együtt, mig most meg kell ölnöd, hogy olyan lélekké tégy, miként magad.
Te is szeretsz nagyon.
De egyre nem gondoltál, ugy -e?
Hátha neked nem lesz szabad odajönni, a hova én hivatva vagyok?
Hátha neked itt kell maradnod, mig én tova szállók?
Ugy -e, hogy elkomorodtál?
Sírsz?
Nos, miért nevetsz most megint?
Ah értelek! ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyen leszünk.
Tehát a lelkek találkoznak a túlvilágon? ugy boldogság meghalnunk.
Te is vágyódol oda?
Ez örök álomországba?
Ott leszünk.
Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jösz.
Addig elkészítem a vőlegényi sátort napsugárból, szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból.
Ott fogunk lakni együtt örökké.
Ott fogunk örökké álmodozni.
Ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön?
Ott el nem válunk egymástól soha.