Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Obernyik Károly
Főúr és pór
Keletkezés ideje
1843
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
884
Mondat/Sor
2769
Szó
19906
ÖTÖDIK FELVONÁS
ELSŐ JELENET
SZENKEY
egyedül.
Most vége mindennek.
Az álom eltűnt, s ismét viharos tengeren vagyok.
Gazdagság, hír, név egy szóra veszve vannak.
- Óh, én akarék bosszút állani, s magam levék az áldozat.
Most mit ér tudomány, tapasztalás, férfiúi erő?
Visszaesem a szolgai sorsba, hol rám többé isten vigasztaló napja nem fénylik.
Szolga? - szolga legyek?
Nem; inkább meghalok.
De előbb bosszút állok.
- Örvénybe taszított, s én magammal rántom őt annak fenekére.
Hazám, hazám! mindez nem történnék, ha annyi jó gyermekedhez mostoha nem volnál.
Az asztal mellé ül, s fejét kezére támasztja.
MÁSODIK JELENET
AMÁLIA
szobájából kilép.
Gondolkozik!
Istenem, mit szóljak hozzá?
Merjem -e vigasztalni?- Bátyám!
- Nem szól!
- Kedves bátyám!
-
SZENKEY.
Te vagy, húgom?
Miért jössz?
AMÁLIA.
Vétettem ellened - fájdalmadnak oka én vagyok.
- Bocsáss meg!
SZENKEY.
Te nem tudád, mit cselekszel.
Szerelmed elkábított; te nem ismeréd őt; nem tudád, hogy e titok fölfedezésével mi hatalmat adsz kezébe.
- Húgom, te szerencsétlenné tevéd bátyádat!
AMÁLIA
sírva.
Megérdemlem, hogy kárhoztass, elűzz magadtól.
Dőre, rossz leány vagyok.
Te oly jó valál hozzám, s én - bátyám - istenem! -, csak ne nézz oly szívrepesztve rám.
Ó, mit tehetnék, hogy hibámat helyrehozhassam!
SZENKEY.
Itt nem segít semmi, csak egy -
AMÁLIA.
Csak egy?
És az?
SZENKEY.
Én határozott vagyok; - mit teendek, meg fogod látni.
Most még néhány szóm van hozzád magadért, tenhasznodért.
AMÁLIA.
Ó, ne szólj így hozzám.
Nem értelek; de beszéded megfagyasztja véremet.
Mit akarsz tenni?
Ha itt neved becstelen; jer, hagyjuk itt e földet!
Másutt is isten ege világít fölöttünk.
Hadd itt a jószágot, mely nem a miénk, a nevet, melyért üldözni fognak.
Ha szegények leszünk is; azért nem esünk kétségbe.
Hisz mi szenvedénk már szegénységet, megvetést, s nyomorultak nem leszünk, mert munkálkodni és tűrni tudunk, mely kinccsel a gazdagok nem bírnak.
Menjünk messze, messze; s ha minden elhagy is, hangom még mindig képes lesz a szükségeseket megszerezni.
- Énekelni és dolgozni fogok érted, s meglásd, boldogok leszünk.
- Fejed rázod?
Miért nem akarod e várost itthagyni?
Mi köt e vidékhez?
Megveted tanácsomat?
Én nem tudok többet ajánlani.
- Magamnál többet nem adhatok.
SZENKEY.
Nem, húgom, nem távozom.
Meggyőzve lásson -e engem az, kit gyűlölök?
Nem, soha!
Most még százszorta jobban gyűlölöm őt, mint valaha.
Erősebbnek érzem magamat, erősebb akarok lenni a legyőzetésben, mint vélné.
Ő meggyalázott engem, s én -!
De hagyjuk ezt, ez nem tartozik rád.
Elég jókor lesz később is megtudnod.
Most figyelmezz arra, mit mondani akarok.
AMÁLIA.
Te valamely borzasztó tervet forgatsz elmédben, látom azt.
Ó, hagyj föl ezzel!
Elégedjél meg az élettel, úgy, amint van; nem akarok hallgatni, nem szavaidra figyelmezni: de kérni, hogy feledd a történteket, légy ismét nyugodt, s jer velem távol vidékbe!
SZENKEY.
Figyelmezz szavaimra, leány, mert egyszer késő leend.
Rám ne ügyelj.
Én tudni fogom, mit teszek.
De te nő vagy és védtelen.
Íme, e jószág többé nem enyém.
Nevem, vagyonom más tulajdona.
De ha pör indíttatnék is ellenem, azon javak, melyeket enmunkásságom után szereztem, idegenéi nem lehetnek.
Mindaddig, míg elítélve, és így bűnös nem vagyok, saját szerzeményeimről szabadon rendelkezhetem.
Ezek elegendők lesznek számodra, hogy jövőd biztosítva legyen.
Egy csomót adandok kezedbe.
Végrendeletem lesz abba foglalva.
Tedd el; s ha meghaltam; ne mulasd el magadat tüstént örökösömnek kihirdettetni.
Reménylem, senki sem fogja tőled a hagyott javakat követelni; s így bár szegénynek születtél is, nem leendsz kénytelen vagy a változó nép kegyét keresni, vagy büszke gazdagok hajlékához járulni.
Értettél?
AMÁLIA
sírva.
Ó, te igen kegyetlen, s igen jó vagy egyszersmind.
Ne szólj ezekről.
Hadd el mindenedet, legyek szegény, nyomorú, csak ne hagyj el.
Mit ér nekem - mit ér pénz, vagyon, mit ér minden, ha te nem leszesz?
Ha tudnom kell, hogy miattam, énértem - óh, istenem!
Hisz te nem hagysz el engem, szegény húgodat.
- Haragudjál rám, csak ne hagyj el!
SZENKEY.
Nyugodjál meg, nem haragszom, szeretlek, miként ezelőtt; de aminek meg kell történnie, azt te meg nem akadályozhatod.
Te úgysem valál megelégedve házammal.
Ifjú valál, s én szigorú és komoly; - s most szabad lész!
- Koronként megemlékezendel rólam, kit a sors küzdeni s jobb sorsért lángolni állított elő: de ki óhajtott célt nem érhete egészen.
Azonban miért beszélem ezeket?
Megyek, az irományt kezedbe adom.
AMÁLIA.
Bátyám!
Ne menj még el.
SZENKEY.
Mit akarsz, hisz még látjuk egymást.
AMÁLIA.
Ó, ne távozzál!
Nem tekinted kérelmemet.
Megvetsz.
Te olyan hideg valál mindig!
SZENKEY.
Gyermek!
Én javadat kívánom!
Testvéred akarok lenni.
Bemegy.
AMÁLIA.
Istenem!
- Ő halni akar; igen; halni akar!
-
Egy székre ereszkedik.
HARMADIK JELENET
JULIA
belép.
Köszönet, köszönet önnek, kedves kisasszony!
Ön oly jó volt, hogy bátyámért közbeveté magát.
Vegye köszönetemet.
AMÁLIA.
Grófnő, mit beszél ön?
JULIA.
Igen; künn hallám a megye szolgáitól, hogy bátyám elítélése elhalasztatott, s börtönébe visszavitetett.
Minek tulajdonítsam ezt másnak, mint önnek?
Ön elég szerény a hálát el nem fogadni; de én érzem a jó lélek munkáit.
Ön nagyon lekötelezett engem, Amália!
AMÁLIA.
Ön téved, fölötte téved.
JULIA.
Mit - tán nagyobb veszély fenyegeti testvéremet?
AMÁLIA.
Nem, grófnő - ön testvére ép - s nincs mitől tartania.
Bátorságban van.
De - ó, istenem!
Mi vagyunk - bátyám van veszedelemben.
- Az ön bátyja, igen, a gróf örvénybe taszíta bennünket.
JULIA.
Bátyám?
AMÁLIA.
Igen, és én.
- Mert én valék a nyomorú, hálátlan s esztelen, ki sírját megástam boldogságunknak, s bátyámat örökre elvesztém.
JULIA.
Miképp?
- Szóljon ön!
AMÁLIA.
Ó, hát nem emlékezik -e ön, hogy a gróf előtt kivallám, miként az alispány entestvérem.
Akkor láttam mindjárt a gróf homlokát redőkbe vonulni: ó, de nem vélém, hogy e redőkből házunkra oly vihar vonuljon.
A gróf a törvényszék előtt kigúnyolá bátyámat, mint ki hajdan szolga vala, s álarcviselőnek bélyegezé.
S most ő hideg, mint kő; el akar hagyni - s látása, szavai széttépik keblemet.
JULIA.
Való, való.
Ez nem is fordult meg elmémben.
Azt véltem, hogy ő nevét törvény szerint viselé.
- Ez nem szép, nem nemes tett vala, a világ előtt ily csalárdságot űzni.
AMÁLIA.
Mit tudám én, törvényes vala -e, vagy nem?- Önök által vádoltattam életem módjáért, és szívem el nem viselheté e vádat; kimondám, mit el kelle vala rejtenem, mert szívem fájt egy általam szeretett férfi félreértése miatt.
S most mindenki szeretetét elvesztém.
JULIA.
És testvéremmel mi történt?
AMÁLIA.
Testvérével?
- Hiszen mi történt volna?
- Ő mégsem gyöngéden bánt velünk - s tőle kétszeresen keserűen esik e csapás!
- Ő másodszor is visszaélt gyöngeségemmel.
- Ez nem volt szép!
- Szegény bátyám!
JULIA.
Ön bátyja megérdemlé ezt - én sajnálom önt - de lássa ön, a bűnnek buknia kell.
Eszerint ajánlom magamat.
AMÁLIA.
Mit?
Ön el akar hagyni?
Ön nem mehet most, nem fog elmenni.
JULIA.
Mit akar velem a kisasszony?
AMÁLIA.
Mit akarok?
Midőn önnek, grófnő, szüksége vala rám; midőn még segedelmet reménylt hatalmamtól, akkor önként hozzám jött, nemde?
S nem távozék, míg kívánatát meg nem nyeré; most önök nem félnek: s megvetve hidegen távozik ön a szegény leánytól.
Mondja meg ön: ez -e azon udvariasság, mit az önök palotáiban gyakorolnak és tanulnak.
JULIA.
Ön balul vélekedik rólam.
Látja, én nem vagyok gazdag, sőt inkább szegény s nyomorú.
Vélhetném -e, hogy ön rám számoljon?
Mit tehetek én?
AMÁLIA.
Sokat - mindent -, ön szólhat bátyjával.
Kérje őt, hogy vonja vissza szavát.
Jelentse ki, hogy amit mondott, nem való, költött, hogy azt csak haragjában, kétségbeesésében mondá.
Így ismét helyreáll, reménylem, bátyám becsülete: addig pedig beszéljen ön bátyámmal is.
Ő szereti önt.
Ó, ha tudná ön, mennyire szereti a grófnőt!
- Istenem, ön szava, egy vigasztaló szava mindent tehet nála; - s én ismét visszanyerem bátyámat.
JULIA.
A kisasszony igen sokat kíván!
AMÁLIA.
Sokat, grófnő?
Sokat kívánok?
JULIA.
Fájdalom.
Mit vél ön, bátyám miképp volna kész visszavonni kimondott szavát, s miképp javasolnék neki ilyesmit?
Kisasszony!
Ő hibás tán; de azért nemes és Zalánfy vér!
AMÁLIA.
Jó.
Megnyugszom ebben is.
Önök jobban tudják, vajon összeférhető -e ez a becsülettel, lovagisággal, nemeseredettel; - noha pedig úgy vélem: nem első tett leende, melyben a nemes vérű magyar, szavát mint helytelent megsemmisíti.
- Azonban ezt ítélgetni nincs erőm.
Önök elmések; nekem csak érzelmeim vannak: de azt tudom, hogy ön ismét földeríthetné bátyámat.
Ó, tudja -e azt a grófnő, mit tehet a szerelem szava?
Szabadító angyala lehet ön bátyámnak, ne vonja meg tőle jóságát!
JULIA.
Úgy vélem, oly szilárd és erős férfiúnak, milyen az ön testvére, nincs szüksége nő vigasztalására.
AMÁLIA.
Ó, istenem!
Ön még nem tudja: ő halni akar, elhagyni engemet!
JULIA.
Halni?
Miképp?
AMÁLIA.
Mit tudom én?
Homályos és hideg beszédéből könnyen megérthetém, hogy ő nem akar élni.
- Én nem tudom vigasztalni; de ön visszaadhatná életét; csak néhány szó, néhány édes szó az ön ajkairól elfeledtetik vele a halált.
Legyen ön szánakozó irántam!
JULIA.
Reményli ön bizonyosan, hogy szavam megmentheti életét?
AMÁLIA.
Igen, igen, miként ne?
Hisz ön becsesb előtte, mint az élet.
JULIA.
A kisasszony saját szíve után ítél.
A lélekben eltökélt férfiúi határzat nem mindig hallgat a szív hangjára.
- Azonban ön szíves volt irántam, midőn bátyám ügyében önhöz folyamodtam, s miként mondá, élet forog kérdésben; így megkísérlem, kiengesztelni őt az élettel, bármily öntagadásba kerüljön is, hogy ahhoz, ki családunkat gyűlöli, nyájas szavakat mondjak.
AMÁLIA.
Ön megtartja őt, igen, megtartja életét.
Köszönet, forró köszönet, grófnő.
Kezét csókolja.
Ó, ha meghálálni tudnám ezt!
JULIA.
Hol van az ön bátyja?
AMÁLIA.
Szobájában; de mindjárt hozzám jövend; addig, ha úgy tetszik, menjünk szobámba.
JULIA.
Amint ön akarja.
Elmennek.
NEGYEDIK JELENET
SZENKEY
kilép.
Húgom nincs!
- Hová ment?
- Tán szobájában lesz.
Menni akar.
KÁLMÁN
belép.
Ki hozatott engem ide?
SZENKEY.
Én.
KÁLMÁN
megvető mosollyal.
Ön?
SZENKEY.
Az alispány.
KÁLMÁN.
Én nem ismerek alispányt.
SZENKEY.
Még az vagyok.
Azonban nem mint tisztviselő hívatám önt; hanem mint magányos személy, mint ember.
Ön engem megsértett, meggyalázott, a törvényszék színe előtt gyalázott meg.
Ez bosszút kíván.
Ön semmivé tevé tekintetemet a megyében, s közbeszéd tárgyává magamat.
Mindemellett is elég erőm volna önt megbüntetni, hatalmamban állana semmivé tenni önt: de én más bosszúállást óhajtok.
Elégtételt kívánok öntől.
KÁLMÁN.
Mit akar velem?
SZENKEY.
Meg kell vívnia velem, válasszon fegyvert.
KÁLMÁN.
Vívnom?
- Önnel?
- Nem, soha!
SZENKEY.
Ön visszaretten a párbajtól?
- Ez gyávaság!
KÁLMÁN.
Nem gyávaság, karom mindenkor kész a kihívó ellenében.
De én csak magamhoz hasonlókkal vívok.
SZENKEY.
Uram, miként érti ezt ön?
-
KÁLMÁN.
Úgy, hogy pórral s ki egykor szolgám volt, párviadalba nem bocsátkozom.
SZENKEY.
Gróf úr, éltem végső pillanatiban nem akarom keblemet fölingerelni.
De őrizkedjék ön is indulatit fellázítani; mert lehet, hogy többé nem lesz ideje lelkével kibékülni.
- Válasszon ön fegyvert.
KÁLMÁN.
Nem vívok.
SZENKEY.
Nem?
- Nem akar ön vívni?
Mert ön fellebb érzi magát nálamnál?
Ön fényes születésű, főrangú; de tunyasága, kicsapongásai s elkövetett vétke, mely a törvény szigorúságát vonta maga után, lehúzták önt méltóságából mélyre, alacsonyabbra, mint a legszegényebb pórt, ki becsületesen eszi kenyerét.
- Én munkáim s hűségem árában egykori jóltevőm javait magamévá tettem, szorgalmam többet szerze azokhoz, hírt, becsültetést, hivatalt nyertem; s mégis, ugye ön föllebb áll nálamnál?
Ön megvethet engem, mert ön ősei érdemeit, idegen érdemeket hozhat elő, s én csupán saját fáradozásaimat említhetem?
Azért, mondom, ön illetlennek tartja velem megvívni.
- Ön gonosztevő, éji rabló: én tisztviselő s önnek bírája - s ön mégis felülérzi magát rajtam?!
Ez nemde okszerű, helyes?
Törvényhozók, alkotmányszerzők, nézzétek e szép viszonyt, e szép igazságot!
KÁLMÁN.
Mit akar ön e haszontalan ékes szavakkal?
Ön szolgám volt egykor, s én nem vívok.
Ön álarcot vett fel, s a törvény szerint rabszolgává tette magát.
Ez alattomos, undok gonoszság vala; ily gonosztevőt, rabszolgát csak megvetek.
SZENKEY.
Míg fölöttem ítélet nem hozatott, szabad s büntetlen vagyok.
Lássunk a dologhoz!
Mondja ön, mily fegyvert kíván!
KÁLMÁN.
Önhöz nincs több szavam.
Menni akar.
SZENKEY.
Megálljon, uram!
Tőlem nem szabadul oly könnyen.
Vissza!
Különben keresztüllövöm önt.
KÁLMÁN.
Ez szörnyű!
- Hisz ezt csak alacsony rabló - útonálló teszi.
Én nem vívok.
SZENKEY.
Vigyázzon ön magára, különben élve ki nem megy e falak közül.
A pisztolyt felé szegzi.
KÁLMÁN.
Hah, ez alávalóság, nemtelen gyáva tett, engem így kényszeríteni!
Ki teheti ezt?
Mi joggal?
Én nem tudom: mi az igazság, mit tart méltányosnak a világ ítélete.
Ily viadal megtagadása soha kárhoztatást nem talált, s így teljes joggal visszavethetem azt.
SZENKEY.
S én teljes joggal kényszeríthetem önt.
Tudja meg ön, én halni akarok: de bosszulatlan e földet itt nem hagyom.
Ön mindenemtől megfosztott: nevemtől, becsületemtől, s e meggyaláztatásért vínia kell velem!
KÁLMÁN.
Ez ocsmányság - e bánásmód nem emberi!
SZENKEY.
Önnek vínia kell.
- Öné az első lövés, s lehet, porba hullok ön előtt; s akkor ön szabad.
Ön különben is adós egy párbajjal, melyet egykor lekönyörögtem öntől; ön akkor engem félénknek tarta, nemde?
Most, uram, visszaveszem kérésemet, s kiállok önnel, ha ezer halált ont is rám.
Önnek el kell a párbajt fogadnia, vagy e ház lesz mindkettőnknek temetője.
KÁLMÁN.
Legyen, mert éltem forog veszélyben, elfogadom mint éltem védelemeszközét: de nem mint rendes és jog szerinti párviadalt, melynek lelkem most és mindenkor ellene mond.
- Jó!
- Adjon ön fegyvert - álljon előmbe, s keresztüllövöm mint gyilkost, ki éltem ellen törekszik.
SZENKEY.
Itt a másik szobában!
- Menjen ön!
Félre.
Mégis bosszulva vagy bosszúért küzdve halok el, s ha fegyverem szerencsés lesz, e szer
egy kis üveget mutat fel
megment az élet terhétől!
Elmennek.
ÖTÖDIK JELENET
KATI
belép.
A kisasszony mégsem jő.
Nem tudom, miért jár ezen házhoz.
Én félek e helyen; minden olyan szomorú és haragos itt, mint néha tanítóm volt, ha leckéinket nem tudtuk.
Aztán mióta ide járni kezdünk, a méltóságos gróf urat sem láthatjuk.
Mit beszélek?
Hiszen a gróf úr még azelőtt eltűnt tőlünk, mikor e házat ismertük.
Már akármint van, de csak mégis e háznak tulajdonítom, hogy urunk elveszett.
- Istenem!
Mi szép ifjú és jó ember volt ő!
Szegény kisasszony !
Egymás után két lövés hallik.
Haj!
- !
Istenem!
Mi volt ez?
Megnézem, mit lőttek.
Kiszalad.
HATODIK JELENET
AMÁLIA.
Juliával a szobából kirohan.
Itt nincs senki.
- Merre, merre történt a lövés?
JULIA.
A hang kívülről jött!
AMÁLIA.
Menjünk!
Ó, mi volt ez?
Mint reszketek!
Kifutnak.
HETEDIK JELENET
SZENKEY.
előfut.
Meghalt!
- Bosszulva vagyok!
S most nekem is halnom kell.
Az üvegcsét előveszi.
Munkáim gyümölcse, egy egész élet fáradalmiból merített kincs kezemben - ezen üvegcse, egy kis ital!
Ezért küzdöttem -e annyit - hogy e halálhozó nedvet nyerjem jutalmul!
- Isten, isten!
Teremtsd egyformává az embert! - s ne engedd, hogy félszeg tudomány s ostoba törvények embert embertől elkülönítsenek, s akkor milliók forróbban áldandják nevedet.
Bűnöm, ha volt, az egyedül az emberi társaság félszeg alakításából s nyomás, megvetés, lenézésből eredt, mert lelkem ég felé tört, s lerázni akarám a vasláncokat, melyek emelkedésemet gátolták.
Leend -e egykor a szegénynek jobb sorsa?
Eltiltva lesz -e századokig milliók előtt a szabadság s alkotmányos élet?
- Lesz -e idő, midőn a férfira, kit érdemei, tudománya fölemelnek, nem kiáltják rá: "Le a polcról, pór vagy, s törvényt hozni s azt végrehajtani nem érdemled !"
- Igen, lesz még egy jobb idő!
- Ó, meghalni ily korán! - erőteljesen!
- Húgom!
Te egyedül maradsz, de még boldog lész; hisz boldog az, ki magas vágyakat nem hord magában.
- Hah!
Miért ez ellágyulás?
Élnem nem lehet!
Üdvöz légy istenerejű ital!
- Üdvöz légy !
Az üveget kiissza, s asztal mellé székre ereszkedik.
NYOLCADIK JELENET
AMÁLIA
Juliával belép.
- Bátyám itt!
Hála - nincs semmi baj!
JULIA
Szenkeyhez megy.
Ön búsnak látszik.
SZENKEY.
Ki szólít.
Hátrafordul.
Kegyed, grófnő?!
JULIA.
Amália azt mondá, hogy ön szenved, én sajnálom azt.
Ön egykor melegen nyilatkozott irántam; szabad -e most is hasonló érzetéről meggyőződnöm?
SZENKEY.
Kegyed, kegyed mondja ezt?
Nem tudja, kivel beszél?
JULIA.
Tudom, s mióta ön Amáliának testvére, többre becsülöm önt.
Tudhatja, miért.
Ne legyen ön csüggeteg; ha részvétem némi érdekkel bír ön előtt, fogadja el azt.
SZENKEY.
Julia - grófnő - késő, késő - én szerettem kegyedet!
- S megérdemlettem volna részvétét, barátságát.
- Kegyed büszke, hideg volt hozzám.
Keblem nemtője lehetett volna: hidegsége elfásulttá tett; - most többé nem érdemlem kegyed részvétét, nem szavát - tekintetét - elraboltam kegyedtől mindent, rossz, bűnös vagyok, s a haldoklónak nincs többé meleg szívre szüksége.
AMÁLIA.
Haldoklónak!
Bátyám - istenért!
-
Ráborul.
SZENKEY.
Ön bátyja - velem vívott - ő meghalt, megöltem őt.
Ott a másik szobában.
-
JULIA
sikoltással a szobába fut.
Meghalt!
- Gyilkos!
-
SZENKEY.
Én - halok - húgom - az iromány - egy imádságot értem, s egy könnyet!
- Ó, istenem!
Meghal, s összerogy.
AMÁLIA.
Irgalmas ég!
-
Ráesik.
KILENCEDIK JELENET
TOLLASI
belép, s a történtet látva, megütközik.
Mi ez?
- Hah, bizonyosan párviadal!
Íme a halál és bánat egyenlővé tevék a két nőt.
- Ez érdekes újdonságot még a holnapi hírlapba iktatom.
Azért órát, napot, helyet feljegyzek.
Tárcáját kiveszi és ír.
A függöny leesik.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE