ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Obernyik Károly

Főúr és pór

Keletkezés ideje
1843
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
884
Mondat/Sor
2769
Szó
19906
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5

NEGYEDIK FELVONÁS


ELSŐ JELENET

AMÁLIA
egyedül.
A csődületi per elragadta minden vagyonukat?
Istenem, most ők szegények!
- S pedig ki gazdag volt, annak nehéz lehet a szegénységet elviselni!
Ejh!
Mit törődöm én azzal!
- A gróf engem lenézett, játszószernek tekintett.
Bátyám azt mondá, s ő valót szól, istenem!
Én mégsem tudok iránta hideg lenni; hiszen különben sem látandom őt soha.
Emlékezetét legalább magamnál tarthatom.

MÁSODIK JELENET

INAS
jő.
Kisasszony, egy idegen személy kíván bebocsáttatni!

AMÁLIA.
Hozzám?

INAS.
Igen, úgy mondá.

AMÁLIA.
Tán inkább az alispány úrhoz?

INAS.
Nem, kisasszony; ő Amália kisasszonyt keresé.

AMÁLIA.
Milyen az idegen?

INAS.
Szegény és szánalomra méltó; de szép és tekintete úri.

AMÁLIA.
Mindegy, hadd jöjjön.
Inas el.
Ki lehet az?
Miért keres engem?

HARMADIK JELENET

Julia belép, s meghajtja magát.

AMÁLIA
némán köszön, félre.
Arca nem mindennapi!
Ki lehet?

JULIA
Bocsánatot kérek, kisasszony, e bátorságért.
Én Zalánfy Julia vagyok.

AMÁLIA
félre.
Julia, a grófnő?
Mit tegyek?
Mily szegény s szánalomra méltó!
Fenn.
Örvendek e szerencsének!
- Méltóztassék nagysád!
Leüléssel kínálja.

JULIA.
Köszönöm.
Leül, félre.
Istenem meg kell magamat aláznom előtte.
Fenn.
Kisasszony!
Én segedelemért jövék kegyedhez.

AMÁLIA.
Segedelemért?
Mit tehetek én?

JULIA.
Igen sokat.
Hisz kegyed elég gazdag, és befolyással bír.
Parancsolónő a háznál.

AMÁLIA.
Csalatkozik kegyed; én csak egy szegény leány vagyok.

JULIA.
Ezt jól tudom; de az alispány úr házához vevé önt.
Ő szereti önt - s ön bizonyosan nem mulasztá el kisded tárgyakon kezdve igényeit megalapítani.
S miért is ne?
Ön elhagyá pályáját, imádóit, mindent elhagyott érette; s megkívánhatja, hogy úrnő legyen a háznál.

AMÁLIA.
Én nem értem ezeket.
- De - kívánnám hallani: mivel szolgálhatok?

JULIA.
Igen - elmondom.
Ön tudhatja, hogy nekem egy testvérem van.
- Ő könnyelmű volt, bár jószívű.
- Bőkezűsége, adósságokba keveré - a hitelezők csődületet hirdettek ellenünk.
Mi szegények levénk, bajjal, szükséggel küzdve.
Egy éjjel, midőn bátyám az utcákon hazafelé jőne, egy félreértés s tévedés miatt a városi rendőrök által mint rabló elfogatott, s börtönbe hurcoltatott.

AMÁLIA.
Istenem!
- Elfogták őt?

JULIA.
Igen, miképp aljas gonosztevőt.
S ezt szenvednünk kelle.
- A város, miként biztos hírből hallám, átadá őt a megyének; - s jelenleg itt van a megyeházánál, a megye börtönében.
A törvényszék ítélni akar felette; - s én azon időtől fogva, mióta elfogatott, nem láthatám őt.

AMÁLIA.
Irgalmas ég!
S én ezt nem tudám!

JULIA.
Kisasszony, most azért jövék, hogy ön segedelmét kérjem.

AMÁLIA.
Segedelmet?
Mit segélhetek én, gyönge erőtlen nőszemély?

JULIA.
Ön még kérdheti!
Kérdheti ezt?
- Ő szerette egykor önt; s jól tudom, ön is bátyámat.

AMÁLIA.
Istenem!
- Ön tudja ezt?

JULIA.
Igen, s én kérni jövék önhöz.
Bátyám börtönben van.
Az alispány szereti önt, ön bírja szívét, akaratát; egy nő - egy szerető sokat tehet bármi erős férfi lelkével.
Ön egykor kedvese volt bátyámnak; szóljon ön mellette.

AMÁLIA.
Szóljak mellette?
Feledé a grófnő, hogy az alispány csak a tettekből ítél, s a törvényt szokta végrehajtani.

JULIA.
Tudom, tudom.
A törvény ily emberek kezében engedékenyebb, mint egy női szív.
A megyék, édes kisasszony - a megyei tisztviselők, főleg egy megye elnöke mindenkor intézheti tetszése szerint a törvény értelmét.
Legtöbbször kit elítélnek, nem a szigorú igazság; de harag, bosszú, irigység buktatnak meg.
Az alispány gyűlöli bátyámat, ön tudja tán miért; - ettől félek én, nem a törvénytől.

AMÁLIA.
Ez ellen én nem tehetek.

JULIA.
Ön enyhítheti a gyűlölséget - szava sokat engesztelhet.

AMÁLIA.
Én nem akarok engesztelni.

JULIA.
Nem?
Miért?

AMÁLIA.
Meg vagyok sértve a gróf által.

JULIA.
Megsértve?
Miképp?

AMÁLIA.
Hagyjuk ezt?
Ez emlékezet fájdalmas nekem.
Ő nagy úr volt, én szegény leány.
Ki követelhetné valamely gazdag úrtól, hogy érzelmei tiszták, szavai valók legyenek? ki követelheti tőle, hogy hű legyen?

JULIA.
Hű legyen?
Kisasszony!
- Úgy vélem a hűtlenséget, ha ez önök közt megígértetett, inkább bátyám vethetné ön szemére.

AMÁLIA.
Grófnő - miként érti ezt?

JULIA.
Az új lovag, más házához jövetel - engedje el a többit, kisasszony!

AMÁLIA.
Istenem!
E gyanút, e vádat nem érdemlem.
Én ártatlan vagyok.
A világ félreérti a viszonyt - állásomat - s kárhoztat engem.
De ön, grófnő: ön nem lehet oly igaztalan, mint az emberek; ön nem vádol engem.

JULIA.
Én csak afelett ítélek, mit látok.
A kisasszony szabad - szabad magával - nézetei, lehet, mások, mint a felsőbb körök embereié.
- S ki tiltja ezt?
Szerencsének, boldogságnak nézi talán azt, melytől más mint kígyótól futna, s nyugodtan néz oly élet, oly jövő elébe, melytől más visszarettenne.
- Szenkey úr gazdag és hatalmas, s gazdagsága elég kárpótlást nyújt.

AMÁLIA.
S ennyire ment -e már?
Ez szörnyűség!
Ön hibázik, istenemre, én szegény védtelen leány valék, kitéve a világ kajánságainak!
Ön bátyja, a gróf úr megcsalt engemet, kigúnyolá szívemet.
Lenézte a szegény színésznőt, s pénzéért játszószernek tekintett - s ez nem vala szép - nem vala nemes tett.
- S most, midőn védelem végett e házba jövék, a világ gúnyt s gyanút halmoz ellenem.
- S ön, grófnő, ön is vádol engem - ön, ki maga is nő és védtelen.

JULIA.
Védtelen; de azért tiszta, kisasszony.
Igen, én nyomorúságom közepett is megtartám; s higgye el ön, sohasem tudtam volna e lépésre határozni magamat, hogy önhöz kérelemmel forduljak, ha attól bátyám sorsa nem függne.

AMÁLIA.
Én nem segíthetek - nem lehet - nem akarok.

JULIA.
Egek!
Ön képes volna a bosszúállásra?

AMÁLIA
Bosszúállásra, ki mondá azt?
Én fájlalom sorsát; de a megbántott szerelem és leányi büszkeség nem könnyen feled.

JULIA.
A kisasszony leányi büszkeségről beszél?
Ez különösen hangzik ön szájában.

AMÁLIA.
Különösen hangzik?
Grófnő!
Jogom volna kérdezni: miért?
- Jogom volna mindazon kétértelmű szavakról, melyeket hallék, számot kérni.
Én csak egyszerű leány vagyok: kegyed grófnő; de szívem s becsületem előttem szintoly drága, mint bárkié.
-

JULIA.
Úgy vélem, hogy noha, mint ön állítja, bátyám megbántá is kegyedet: az ő társalkodása inkább emelte, mint csorbította a kisasszony hírét; s egy Zalánfy szerelmével bármi kis ideig is dicsekedhetni önnek mindenkor becsületet szerez.
S midőn ön sérelemről, fájdalomról beszél, midőn ily látogatást s kérelmet nem méltányol, valót szólva, akkor magát felölemeli önmagán.
Én úgy hiszem: bátyám mindenkor elég udvarias volt modorában, viseletében, s változását, hidegülését bő kárpótlással fizeté ki erszénye; s mindenesetre a vele kötött viszony nem adott oly sok és méltó okot a világnak gyanúra és rágalomra, mint e mostani.

AMÁLIA.
Grófnő!
- Kegyed jogot igényel, jogot húz, előttem ily hangon beszélni.
Kegyed azt véli, mert hozzászokott, hogy a szegény pórszületésű polgár örvendhet rajta, ha más hatalmasoknak eszközül szolgál.
Én nem vagyok férfi, sem mívelt, eszes; s eltűrni tudnék minden dacot, megvetést, gúnyt; de leány vagyok.
- Kegyed tudja, azt, mit tesz szívvel bírni, mit tesz szeretni, e legszentebb érzetet lealjasítva látni; s azt, kit tisztelénk, imádánk, egy hatalmas zsarnoknak látni, ki a szerelmet adónak tekinti, ki, engedje el kegyed a többit elhallgatnom.
Kegyed tévedettnek, alávalónak néz engem, s ezért, mivel születésem szegény, fennsőbbségi hangon beszél előttem.
De grófnő!
Én önérzetemben megvethetem e rágalmakat, s mondhatom, miként a szív minden sorsban alkalmas nemes érzetet táplálni.
- Igazolhatnám magamat a rágalmak ellen, egy szó által: de nyelvem lekötve van - és szenvedni - tűrni, ez a mi tulajdonunk.
Kegyetek fényhez szoktak, s ragyogásban, látszatásban keresnek büszkeséget, dicset, megelégedést, ha szinte a külső fény, s a gazdag termek szőnyegei szintúgy takarnak is gyarlóságot!
Mi lenni akarunk becsületesek, s szívünk egyhangzásban óhajt lenni szavaink- s tetteinkkel; tetteink körül nincs sok lepel; ezért pusztán tűnnek elő gyengeségeink, míg a nagyok homályos tetteiket is fénnyel, fátyollal tudják borítni.
Kegyednek szabad rólam ítélni, bármit akar; de bármit ítéljen, el kell ismernie, hogy lelkem nem ok nélkül hideg egy olyanon segélni, aki szívemet kigúnyolá, szemérmemet oly mélyen megsérté.

JULIA.
Amália!
- Ön méltatlan irántam!
Igen, ennyi lelki fennsőséget nem vártam!
Nem rangot, születést tekintek én: de szívet és lelket, s ki tagadhatná, hogy magas lélek magasabb körökben tenyészik?
Pirulnom kelle elébb, hogy kénytelen valék önhöz jőni kérelem végett, s szavaim elárulák büszke szégyenemet, mely meghajolni nem akart.
Én nyomorú, szegény vagyok: de tiszta kebellel; miért becsülném önt kevésre születése végett?
De én - igen, nem vélem ön életét tisztának, s lelkem vádolt ön előtt meghajolni.
- Most hiszem, hinni akarom, hogy ön ártatlan, s legyen bármiképp? önnek nemes szíve és nemesebb lelke van, mint a mindennapi embereké.
Ím gróf Zalánfy Julia senki előtt meg nem alázta magát: most kérem a kisasszonyt, segéljen bátyámon, amint hatalmában van.
Lássa ön, az alispány engem szeret.
Egy i g e n szó tőlem feltörhetné bátyám zárát; de nekem nincs elég romlott lelkiismeretem, hogy szerelmet valljak haszonlesésből, jutalomért.
Önhöz folyamodám, tehát.
Női szív szánakozó szokott lenni.
Ön sokat tehet itt: legyen jó egy szerencsétlen iránt, ki mindentől elhagyatott.
Tegye meg, hogy bátyámmal beszélhessek.
Ő hibázott ön ellen: de ön oly jószívű lehet, mint mi szerencsétlenek, s keble a nyomorultak fölötti bosszúban gyönyört bizonyosan nem keresend.

AMÁLIA
zokogva.
Istenem - ön - grófnő, szétzúzta szívemet.

JULIA.
Ön megindult; keblére fogadja a könyörgőt.
Felé szalad, s karját kiterjeszti.

AMÁLIA
megöleli.
Miképp érdemlém ezt?
Mit mondék szegény?
Nem sértém meg önt?
Bocsánatot, hogy fájdalmam elragadt.
Ön méltányol engem, és én mindent feledek, ha érzelmeim elismertetnek.
- Szóljon ön, mit tegyek?

JULIA.
Engedje, tegye meg, hogy bátyámat láthassam.
- Menjünk börtönébe.

AMÁLIA.
Legyen, szavam bemenetelt szerz önnek.
Íróasztalához megy, s írni akar.

JULIA.
Mit készül ön tenni?
Egyedül nem megyek.

AMÁLIA
Elkísérendem önt.

JULIA.
Nem, nem, jöjjön ön is a börtönbe bátyámhoz.
Azt nem engedhetem, hogy bátyám jótékonyságát meg ne köszönje.

AMÁLIA.
Nem, nem!
Őt nem akarom látni!

JULIA.
Gyűlöli őt?

AMÁLIA.
Nem, nem.
De engedje ön a látogatást.

JULIA.
Akkor én sem megyek.

AMÁLIA.
Istenem, hová viszen ön!
Kicsinynek, csekélynek akar -e látni maga előtt?
- Hisz ön szerencsétlen!
Legyen!
Jó, megyek én is!

JULIA.
Ezer hála önnek.
- Ha úgy tetszik, menjünk.

AMÁLIA
félre.
Mit teszek!
Szívem mentse ki e tettet!
-
Elmennek.

NEGYEDIK JELENET

Magányos börtön. Kálmán egy asztal előtt ül.

KÁLMÁN.
Ezt mégsem érdemlém!
Hiú valék, könnyelmű, s ha e nyomor nem felsőbb hatalom karjától ered: ez több mint büntetés.
Én nem vétkezém, hibámat egy perc alatt helyrehozám, s most a törvény szigorúságát szenvedjem -e!?
Felettem, tettem felett, mely igazságos bár, de fel nem világosítható, emberek ítéljenek?
Néhány tudatlan hivatalt vásárló egyén, s egy elnök, ki irántam határtalan gyűlölettel viseltetik?
S mit várjak oly bíráktól, mit oly törvénykezéstől, mint e miénk?
Hazám!
Hazám!
S hazámfiai; volnátok csak egyszer ily szorongó helyzetben, azóta rég díszlenék törvényeitek közt a célszerű büntető törvénykönyv.
Volna törvény helyes, és igazságos védelem: alávetném magamat szó nélkül bíráimnak: - de így nem szűnöm meg dacolni e félszeg eljárás ellen.
Az ajtón zörgés támad.
Valaki jő hozzám.
- Hisz még a törvényszék nem ült össze!

ÖTÖDIK JELENET

Julia és Amália belépnek.

JULIA.
ölelésre rohan.
Kedves bátyám!

KÁLMÁN.
Julia!
- Te több vagy mint nő!
-
ölelés
, több mint testvér!

JULIA.
Meglepett jövetelem?
Nem reményléd -e ezt?

KÁLMÁN.
Ha szinte jóságodtól várhatám is, ki reménylette volna, hogy ez meg fog engedtetni?
Hisz nálunk a vádolt már elitélése előtt büntetve van.
Szerencsés még az is, ki, mint én, hogy a több rabtól tanácsot, útba igazítást nem vehessen, külön záratik.
Julia, képzeld el e mi hazánkat s törvényünket; azon ember, ki országgyűlésen üléssel és szavazattal bír, elfogatik, bezáratik, pöre titkon vitetik, s még csak ügyvédével sem engedtetik megszólani.

JULIA.
Ez sok, ez kegyetlenség!

KÁLMÁN.
Ó, Julia, kedves testvér!
Mondjam -e, hogy némileg ezt megérdemlém.
Én szívemen viseltem hazám haladását mindenkor: azonban mégis legközelebb, midőn a megyei gyűléseken az elfogottak bűnvádi eljárásának jobbítása javasoltatott: én is ellene szegeztem magamat ezen korszerű rendeletnek.
Volnék még egyszer gazdag és hatalmas: mindenben első lennék, ki olyas indítványokat pártolna, melyek a szegény elvetett népen könnyítenek.
Lásd, nagyjainknak a nyomorúság iskolájában kellene járniok!
- De mondd, miképp jövél hozzám?

JULIA
Amáliára mutatva.
E nőt ismered?
Ez összejövetelt egyedül jó szívének köszönhetjük.

KÁLMÁN.
Amália, ön sokat tett értem; vegye érte forró hálámat.

AMÁLIA.
Örömmel cselekvém, uram, amit lehete.
S tettem köszönetet nem igényel.

JULIA.
Bátyám!
Mit reménylhetsz?

KÁLMÁN.
Semmit, legalább semmi jót.
Az alispány gyűlöl engem: ezt tudhatod, s mégis örvendek e gyűlöletnek, mert másként évekig kellene itt ülnöm, míg ügyem befejeztetik.

JULIA.
S mikor lesz vége a pörnek?

KÁLMÁN.
Úgy vélem, ma végítéletet kapok.

JULIA.
Kálmán - istenem!
Nem merem kérdezni.
Mi ítéletet vársz?

KÁLMÁN.
Egy-két évi fogság, Julia!
- S nem több.
Azonban rám nézve mindegy.
Nevem bemocskoltaték, büntessenek, miként nekik tetszik.

JULIA.
Ezt ne mondd.
Ó, bátyám, nem képzelem, hogy az élet valaha itt hozzon össze bennünket!
- Te csüggedtnek látszol - szemeid bágyadtak, s rajta sírás nyomai látszanak.

KÁLMÁN.
A harag, szégyen és a te sorsod könnyeket fakasztának ki szemeimből.

JULIA.
Fölöttem ne aggódjál.
Én szabad vagyok; s méltatlan volnék nevemre, ha szenvedéseimben lélekkel nem bírnék.
- De te gyanú alatt és fogságban.
Nemde sokat szenvedsz?

KÁLMÁN.
Én férfi vagyok, de te gyönge nő s védtelen!
Én itt ülök, s ingyen hozzák helyembe eledelemet.
De te, szegény, lakodban fázol és éhezel, s éjenként munkálkodnod kell.
Arcod halvány, te nem vagy szokva a virrasztáshoz, nem munkához.

JULIA.
Én örömest dolgozom.

KÁLMÁN.
Örömest - s mégis lelkedet, testedet emészti.
Julia, ha bűnöm van, melyért békén szenvedek, ez az, mert megbántottalak, s nyomorba taszítottalak.
Bocsáss meg nekem ezért.

JULIA.
Te ezzel oly gyakran szomorítasz.

KÁLMÁN.
Mert mindenkor velem van képed, s öntudatom kínosan kel fel keblemben; s ha látom arcodat: mindenkor egy büntető bosszús angyalt érzek fejem fölött.

JULIA.
Én testvéred vagyok!
- Ily panaszokkal ne keserítsd magadat; ne engemet.
Ha megbántál valakit, kiért aggódnod kell; az nem én vagyok, hanem e leányka.
Amáliára mutat.

KÁLMÁN.
Amália?

AMÁLIA.
Grófnő - istenem, kérem önt; ó, ne szóljon!

JULIA.
Ő a mi jótevőnk!
Egykor szeretéd őt, de szerelmét kigúnyolád, s őt kevésre becsüléd.

KÁLMÁN.
Amália, hitelt ad ennek?
- Ki mondá ezt önnek!
- Hah!
Tudom már: Szenkey mondá!

AMÁLIA.
Tehát - mégis - csakugyan való!
Uram!
Hagyjuk ezt abba.
Bohóság vala ezt megemlítenem; de szívem fájt, s én titkolni nem tudok.

KÁLMÁN.
Amália, s ön gyűlöl engem?
Kevésre becsül?
Meghidegült irántam?

AMÁLIA.
Ó, istenem!

KÁLMÁN
kezét megfogja.
Én szeretem önt - s egykor a szebb napokban ön is melegen érzett irántam; én ifjú voltam, hiú, könnyelmű s büszke születésemre, hibázhattam; s midőn világ és szerencse összeesküdtek ellenem; azon keserű öntudatot kelljen -e magamban táplálnom, hogy ön is megvet engem, Amália?

AMÁLIA
könnyezve.
Nem, nem!
Nem gyűlölöm önt.

KÁLMÁN
Midőn utoljára együtt valánk, igen emlékezem e napra - Szenkey közbenjött.
- Én gyanítám mindjárt szándékát; mi összecivódtunk, s csuda -e, ha fölgerjedésemben s egy vágytárs jelenlétében olyakat mondék, melyeket mondanom nem kelle vala.
Szenkey megsúgá ezeket önnek, s ön hitelt ada neki, lehet, méltán.
Ez vala minden vétkem.
Szenkey önt szereté, engem gyűlölt.
Ő eszes, de lelketlen ember; én tapasztalatlan és hiú valék.
S így könnyen vezethetett a mélységbe, melyet gonosz szándékkal számomra készített.

AMÁLIA.
Uram!
-

KÁLMÁN.
Igen, kisasszony, ő rémítő ember.
Bosszú és harag mindenki gyöngesége.
De midőn valaki időkig táplálja bosszúállási tervét, s végbevitelére pénzt, fáradságot, színlett barátságot elővenni nem iszonyodik: az nagyobb gonosz, mint kit sokszor szerencsétlen sorsa a törvény szigorúsága alá vet.

AMÁLIA.
Gróf úr!
Megvallom, e szavak nekem fájnak.
Ha ön e hangon beszél azon emberről: engem sért, és szavait tovább nem hallgathatom.

KÁLMÁN.
Érzelmét méltánylom önnek!
Bocsánatot kérek.
Szenkey szereti önt, s látom, a kisasszony is őt.
S én nem vádolom a kisasszonyt.
Ön szívét követé, s ki követelhetné, hogy előbbi szerelméhez hű maradjon?

AMÁLIA.
Uram, ön méltatlanul vádol.

KÁLMÁN.
Lássa ön, én hiú vagyok, vagy nevezze ezt bárminek bennem.
Megvallom, nekem fájdalmas, hogy ön engem, ki önt annyira szeretém, másnak szerelmiért oly hamar feledni tudott.

AMÁLIA.
Nem, ne higgye azt ön, nem feledém önt.
- De ön nem tudja viszonyaimat.
Ha tudná, nem mondaná ezeket.

KÁLMÁN.
S ön még képes magát menteni, Amália?
Azon időben, midőn a gazdag Zalánfy szerelmével és pártfogásával dícsekedheték, úgy tartom, szükség nem kényszerítheté arra, hogy az alispány házába lépjen.

AMÁLIA.
Istenem, istenem, s ön is oly balul gondolkozik felőlem?
Ezt nem érdemlem.

KÁLMÁN.
Kegyed nem szeret engem többé.
Való, én hibáztam, s most szegény, megvetett s rab vagyok, kegyed pedig gazdag, szeretett s hatalmas.

AMÁLIA.
sírva.
Gróf úr!
- Ön igaztalan.
Én soha senkit nem szerettem önön kívül.

KÁLMÁN.
Mit?
- Kegyed csak engem szerete, s kész vala mégis, kész vala oly ember házához menni, ki házamnak ellensége volt, ki engem gyűlöl, s kit alacsony bosszújáért megveték.
- Ön teheté ezt, Amália?
- Kegyed az alispányt szereté, nem pedig engem.
- Amália, azon embert szerelmi tárgyul választá!

AMÁLIA.
E gyanú - fájdalmas öntől - ő nem szerelmi társ - én ártatlan vagyok - ó testvérem.
-

KÁLMÁN.
Testvére?

AMÁLIA.
Igen, ő testvérem; én nem valék önhöz gondolatban sem hűtelen.
- Istenem!
Mit mondék?

KÁLMÁN.
Hah!
Most nyílnak meg szemeim.
- Ő tehát azon -?
Igen, ki a Szenkey családdal Amerikába ment, s most álarcot visel, másnak hazudja magát.
- Hah, nyomorú!

AMÁLIA.
Istenem, hibáztam; én oly egyszerű vagyok.
Bocsásson meg, gróf úr, ön nem fogja azért megvetni ót.
Bocsásson meg neki értem!
Nemde ön nem haragszik rá?

KÁLMÁN.
Nem, nem, kedves Amália; legyen nyugodt.
-
Félre.
Hatalmamban van a gyáva!

AMÁLIA.
Helytelenül tevék; de bízom önben, hogy el nem árul.
Azonban az idő elhaladt.
Juliához.
Távoznunk kell.

JULIA.
Bátyám, reménylem, ismét látandjuk egymást.

KÁLMÁN.
Úgy hiszem, Julia, most ismét bízom.

JULIA.
Élj szerencsésen.
-
Ölelés.

KÁLMÁN.
Isten veled!
- Isten kegyeddel, Amália!
Julia s Amália távoznak.

HATODIK JELENET

Megyei tanácsterem. Zöld posztóval bevont asztal, székekkel. Két megyei hajdú rakosgat.

ELSŐ HAJDÚ
Mihály, aztán tiszta papirost kell mindenki elébe tenni!
Hiszen tudja már kend.

MÁSODIK.
Ide vicespány úrnak kell egy darab, a szolgabírónak is egy; ez is okos caput ám, mindig jegyez, s azokat hazaviszi, s otthon ismét leírja - egész protokolluma van már; - pedig biz anélkül is meglehetne.
- Lám a többi szolgabírák nem bánják, akárhogy megy a vármegye!
- Itt a kövér táblabíró fog ülni: ennek nem kell papiros, mert úgyis mindig alszik; ezen másik elébe pedig két darabot leszek, mert szüntelen apró leveleket írkál és dobál a többinek.
Ide is egy kell, pedig aki itt ül, csak golyókat fest papirosra.
- No de úgyis van elég papirosra a megyének.

ELSŐ HAJDÚ.
Így; most minden kész.
- Ma rabokról lesz a kérdés, ugye?

MÁSODIK.
Azt hiszem.
- De csitt, jőnek!

ELSŐ HAJDÚ.
Csoda!
- Máskor mindig fél órával később kezdetett a kiszabott időn túl az ülés.

HETEDIK JELENET

Szenkey, és a törvényszék több tagjai jőnek.

SZENKEY.
Tekintetes törvényszék, miképp említettem, akaratom az, hogy azon a várostól átküldött rab ügye végeztessék be!
Ezt kívánom ma elítélni.

EGY TÁBLABÍRÓ.
Miután tudomásomra a megye börtönében sokkal régibb és terhesebb bűnnel vádolt rabok ülnek: óhajtottam volna inkább olyanoknak ügyét tárgyalni, kik már évek óta vannak puszta gyanúra befogva.
Azonban, miután tekintetes alispány úrnak így tetszik, s a pör és vádlott előhozatott, ellene semmi kifogásom nincs.
Jövendőre azonban óhajtanám, hogy a bűnbeli pörök felvételében idő szerinti sort tartanánk.

TÁBLABÍRÁK
mind.
Helyes!
Az észrevétel célszerű!
Régibb pöröket kellene tárgyalni.

SZENKEY.
Ez ügy a közbátorságot érdekli, megyét és várost egyszersmind; úgy vélem, halasztást nem szenvedhet.

TÁBLABÍRÁK.
Legyen.
- Helyes.
Alispány úrnak igaza van.
- Olvastassék a pör!
-

SZENKEY.
Hozassék be a vádlott!
Egy hajdú kimegy.
Úgy gondolom, előbb általa hitelesíttessük meg vallomását, aztán fogjunk az olvasáshoz; hosszúra nem fog terjedni.

TÁBLABÍRÁK.
Helyes!
Lássuk a vádlottat!

NYOLCADIK JELENET

Kálmán belép.

SZENKEY.
Ön előnkbe hívatott, hogy ügye bevégeztessék.
A törvényszék ítélni akar ön felett.
Fel fog olvastatni ön előtt vallomása.
Figyelmezzen rá, nincs -e némi megjegyzése, s nem kíván -e valamit hozzáadni vagy lehúzatni.
- Jegyző úr!
Méltóztassék olvasni.
-

JEGYZŐ
olvas.
Zalánfy Kálmán -

KÁLMÁN.
Bocsánatot, uraim!
Mielőtt pöröm vizsgálatába ereszkednének, kijelentem, hogy én e vallomást megtettem ugyan, miután arra sürgettetém: de azt valamit érőnek el nem ismerem.
Ugyanis bátor vagyok itt, mint főnemes, a törvény ellenére tett befogatásom s börtönzésem tekintetében ünnepélyes ellenmondást nyilvánítani.
Törvényeink állnak még, melyek hazánk nemeseinek szabad védelmet engednek.
A tekintetes megye törvényszerű s igazságos kötelessége, hogy szabadságomat visszaadja, különben minden eljárást törvénytelennek, igaztalannak s annálfogva semmisnek tekintem.

SZENKEY.
Jegyző úr!
Méltóztassék a törvényt olvasni.

JEGYZŐ
olvas.
El lehet fogni a nemest is akárkinek a gyilkosság, lopás, ragadozás, rablás, útonállás, gyújtogatás miatt hevenyében vagy a tetten, avagy folyvásti üldözésben, habár a célba vett bűnt még el nem végezhette is.
- S továbbá: azon nemeseket, kiknek vagy semmi, vagy lakjukon kívül alig van ingatlan vagyonuk, és gonosztettük kétségesen kívül van, ha hevenyében vagy a tetten el nem lehetett is őket fogni; a nyomozás előtt is elfoghatják tulajdon bíráik.

SZENKEY.
Reménylem, meg fog ön nyugodni e felett.

KÁLMÁN.
Én ártatlan vagyok.
Azonban ki kell jelentenem, hogy e különben tisztelt törvényszéket nem ismerem el, így amint van, illető bírámnak.

SZENKEY.
Nem ismeri el ön?
Mi kifogása lehet az ítélőszék ellen?

KÁLMÁN.
Mi kifogásom lehet, alispány úr!?
Én úgy vélem, s erősen hiszem, hogy nemesnek csak nemesek lehetnek bírái.
Egy megyei törvényszék tagjainak, hogy fölöttem, mint bármely nemes fölött ítélhessenek, nemesi rendből kell lenniök, s itt e megkívánhatóság hiányzik.

EGY TÁBLABÍRÓ.
Ez vakmerőség! - széksértés!

MÁSIK TÁBLABÍRÓ.
Gondolja meg ön, hol áll, s vigyázzon szavaira.

SZENKEY
félre.
Mit akar ez?
Fenn.
Ön nem tudja, mit beszél.

KÁLMÁN
előbbre lép.
Igen, uraim, én tudom mit beszélek.
Sohasem ismerem el egy oly törvényszék fölöttemi hatóságát, melynek elnöke paraszt - alacsony szolgai születés.

TÁBLABÍRÁK.
Mi ez?
A rab eszelős!

SZENKEY.
Vitessék vissza börtönébe!

KÁLMÁN.
Nem, uraim, elmém ép, s vissza nem térek addig, míg el nem végzem.
Itt ülnek egy törvényszék érdemes tagjai; tisztelettel tekintenek elnökükre, s nem tudják, hogy az egy alávaló, szennyes pór, aljas csaló, ki idegen név alá rejti el születését; nem tudják, hogy alispányuk egy nyomorú álarcviselő, ki egykor szolgám volt, kit egykor mint bűnöst udvaromból kiűzettem, ki álarcossága által kétszeresen szolgájává, rabszolgájává alacsonyította magát, s kit én, a bevádolt, mint akárki, nagyobb hatalmaskodás büntetése nélkül
arcul csapja
arcul csapok, s megvetek.

SZENKEY
felugrik.
Hah!
Ördög!
Vigyétek!
Fojtsátok meg!

TÁBLABÍRÁK
felugrálnak.
A törvényszék méltósága meg van sértve!
Mindaddig, míg alispányunk magát nem igazolja, vele egy széket nem ülünk.

EGY TÁBLABÍRÓ
Kálmánhoz.
Mind ezt egykor be tudja ön bizonyítani?

KÁLMÁN.
Kész vagyok.
- Nézzék önök, nem valót szólék -e; nézzék sápadását, álarcát letéptem.

SZENKEY.
Uraim!
Ha e vádoltnak mondása alapos volna is: a törvény értelmében ellenem csak a Szenkey neven jövőnek lehet emelni; idegenre vétkem nem tartozik.
Egyébiránt a szék tagjait velem ülésre nem kényszeríthetem, s azért az ülést eloszlatom.
Elindul, mentében Kálmánhoz.
Ön győzött; de meglássa: győzelme miképp fog végződni!

EGY TÁBLABÍRÓ
a másikhoz.
Én az egész történetet nem értem.
Hát hiszen tegyük azt, amit a tekintetes elnökünk kíván; ne bosszantsuk fel.
Miért nem diktálnak nagyobb büntetést?

MÁSIK TÁBLABÍRÓ.
Hisz nem arról van a szó!
Kolléga uram mindig aludt, s nem tudja, mi történt.

TÁBLABÍRÁK.
Ez különös!
- Nem reménylettem volna!
- Menjünk mi is!
Ejej!
Ez szörnyűség!
Főcsóválás, egy egymásközti beszélgetés közt a függöny legördül.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE