Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Obernyik Károly
Főúr és pór
Keletkezés ideje
1843
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
884
Mondat/Sor
2769
Szó
19906
HARMADIK FELVONÁS
Alacsony, szegény szoba.
ELSŐ JELENET
JULIA.
Mégsem jő - mégsem.
- Hah!
Kopogás.
- Ez ő!
Igen ő.
-
KÁLMÁN
belép, s egy székre veti magát - szünet.
Julia!
JULIA.
Hoztál valami reményt?
KÁLMÁN.
Semmit.
JULIA.
Oly nehéz -e az emberek közt munkát s pártfogást találni?
KÁLMÁN.
Ó Julia!
Csak most tudom: mit tesz az: szegénynek lenni, küzdeni a sors nyomorával, éhezni, fázni s aggódni az élet ezer szükségein!
Most tudom, mennyit értek azon aranyok, s nagy öszveg pénzek, melyeket egy fölhevülés pillanatában kihánytam, s mennyit érhettek volna azok sokaknak, több ezreknek, kik vérökön váltották volna, miképp én most váltanék kincset, pénzt, az élet minden évét kész levén odavetni egy-egy darab aranyért.
JULIA.
Most késő! - késő!
KÁLMÁN.
De aki szegénynek születik, mégis boldogabb, mint én, ki a fény s gazdagság öléből hullottam alá.
A szegény munkához szokott testtel végzi a mindennapi terhet; s elégedetlenség képei nem gyötrik elméjét.
De aki egyszer boldogság s puhaság karjain rengett, az előtt a szegénység mint pokolkín tűnik fel.
Tagjai nem alkalmasak a munkára, s a lélek még mindig magasb, mintsem magát alacsony sorsába helyheztetni tudná!
Ó, ettől függ a szenvedés!
JULIA.
Én tűrni tudom sorsomat; csak azt nem, hogy a szegénység s nyomor nem csapás, de minhibáinknak lőn következménye.
KÁLMÁN.
Ez az én hibám, az én vétkem volt.
Ostoba én, ki nem ismerém becsét a vagyonnak, ki nem tudám fölfogni, hogy egy megsértett, aljas kebel megbántását sohasem feledendi.
S most szörnyű a sors, melybe döntetém.
Egy fillér ura nem vagyok.
S mégis, lelkem nem tud megszabadulni az ostoba büszke tudattól, hogy én gróf vagyok.
Százszor elmentem épületek, intézetek előtt, hol a napi munka bő díjjal fizettetik ki.
S ó, Julia a családi büszkeség mint bosszús angyal riaszta vissza.
- Vessz el, nyomorú!
Így hangzott bennem valami - vessz inkább nyomorban éhen, mintsem e nevet bemocskold.
Nem az egész világ fogja -e tudni e megalacsonyítást?
Inkább egy késő bűnös maradék legyen áldozat, mint annyi dicső név.
Így ül lelkemen, éltemen, mint zsarnok, a születési büszkeség s az előítélet.
Ó nem tudják mások, mi szörnyű ez!
Ezreket, százezreket adnának sokan, vagyonukat, feláldoznák egy kis névért, ősökért s címerért, hogy a világ előtt fényljenek, hogy nagyravágyó lelköknek egy kis eledelt készítsenek, melyen rágódjanak!
- S mit nem adnék én, amit csak adhatnék - mit nem tennék, ha e nevet, a születést, ez öntudatot s ezzel összenőtt büszkeséget magamtól elvethetném, s lehetnék szegény, névtelen, elveszve a világ tengerén ismeretlen, s munkám után magamnak s neked táplálékot szerezhetnék.
JULIA.
Szegény bátyám!
KÁLMÁN.
Igen, csak ily elvetett állapotban látja az ember, mily szörnyű lidérc a családi büszkeség.
Tagjaim elbírnák talán a munkát - bármi kemény munkát: de arcom pirul dolgozni!
Dolgozni, midőn minden munkára van fölhíva a természetben!!
Ilyenek az ember félszegségei.
Hamarább tudnék lenni rossz, alávaló, mint napi munkás.
- Lelkem könnyebben tűrné, ha a világ kárhoztatna és megvetne, mint ha kigúnyolna és nevetne.
Érzem, érzem a szörnyű örvényt, miszerint e helyzetben növeltetésemen, a megszokott munkátlanság, az előítélet s büszkeség miatt hamarább leszek rabló, útonálló éjjeli gyilkos, mint a többi pór seregében dolgozzam.
JULIA.
Az istenért, mily beszéd ez, Kálmán?
Szerencsétlenek mi - s szerencsétlen minden, ha a külsőségben tartja a méltóságot s családi nevet; ha csak külsőleg szeret fényleni.
- Nem, bátyám, míg erkölcsünk tiszta, feddhetetlen; addig bármi sorsban, bármely nyomor közt méltók vagyunk nevünkre, méltók nagy őseinkre.
S a magas névnek inkább kell szolgálni arra, hogy keblünket a rossztól visszariassza, mintsem hogy a tévedés és botlás okául legyen.
KÁLMÁN.
Ó, Julia!
Mondd meg, sokszor a bőség és fény közt is nemcsak külsőségekben büszkélkedünk -e?
- Mindig és örökké csupán a világ ítélete, nem pedig tiszta erkölcsiség eszméje vétetik tekintetbe.
Hány tettek mennek végbe a legragyogóbb palotában, melyek vagy föl nem tűnnek, vagy feltűnvén, elnézést, sokszor méltánylást nyernek: s melyek mégis annyira nem illendők, annyira nem erkölcsiek és tiszták!
Én nem vagyok jobb másoknál s mások nálamnál.
De annak, ki büszkeség- s névről beszél, előbb éreznie kell a nyomort, mely testét és lelkét elcsüggeszti; éreznie kell, amit én érzek, hogy önmagát és mást is hibája által szerencsétlenné teve.
- Julia, te értem szenvedsz.
Én férfi vagyok, s könnyebben tűröm a nehéz sorsot, mert megérdemlettem.
De te - gyönge vagy, nő - s méltatlan annyi szenvedésre.
Látva a szegénységet, az ölő kínt, mely alatt hallgatva tűrsz; vérem megfagy, s visszaborzadok az élettől.
Te jó vagy - s ez nagyobb szemrehányás nekem.
- Julia - te sokat szenvedsz értem.
Te éhezel!
-
JULIA.
Én könnyen tűröm az éhséget!
KÁLMÁN.
Türelme lehet akárkinek, de a türelem is csak szenvedés!
- Mondd: nemde, éhezel?
JULIA.
Miért kérded ezt?
KÁLMÁN.
Istenem!
Miért kérdem.
- Neked nem kell szenvedned.
Ha véremet, éltemet, üdvömet adom is érte áruba.
JULIA.
Való, az éhség gyakran kínoz.
De hiszen nem szenved -e más is?
KÁLMÁN.
Istenem!
Julia.
- De én meg nem foghatom, miért tartogatod azon régi ékszereket, melyeket ügyvédünk munkássága számodra a hitelezők elől megtartott.
Igaz, hogy ezek ősi emlékek: de midőn az élet szükségei előállnak, mit nem hányunk el magunktól minmagunkért.
JULIA.
Ne említsd ezeket.
Szívem fájt, midőn tőlük megválni kelle.
KÁLMÁN.
Nincsenek már?
- Erről mit sem tudok.
Hová lettek - Julia, hová lettek?
Annyi drágaság, mennyivel a csődöt szintúgy nevethettük volna, mint mások, kik úgy búnak ki alóla, miképp nap a felhőből.
Hol vannak az ékszerek?
JULIA.
Ne vádolj, én nem vagyok oka, hogy többé nincsenek.
KÁLMÁN.
Elhiszem, elhiszem.
- De mégis hogyan mentek idegen kézbe?
JULIA.
Midőn bukási pörünk befejeztetett, egy szegény s becsületes polgárt jelentének be nálam.
- A szegény apa megjelent négy kisded s növeletlen gyermekével, s fájdalmasan panaszlá, hogy néhány ezer forintját, egyedüli vagyonát s élelme alapját neked adá kölcsön, s bizalomból részint, részint egyszerű tudatlanságból elmulasztá kiadott pénzét betábláztatni, s a csődületi hitelezők közt utolsó helyre tétetvén, követelése ki nem elégíttetett.
Gyermeki kenyérért sírtak, s a bús, a kétségbeesett tört szívű apa velök együtt könnyezett.
Szívemet szakadni éreztem e látványon, s büszke szégyen fogott el a gondolattal, hogy gróf Zalánfy maradékai bárkinek is adósai legyenek; s mit ők könnyen elpazarlottak, azért idegen és ártatlan szenvedjen.
Kivettem a megtartott ékszereket, s egy ékszerárus a szegény apának lefizette értök a hitelezett pénzt.
KÁLMÁN.
Julia, te nagylelkű vagy!
Megfosztád tenmagadat vagyonodtól, családi emlékeidtől, s értem szegénnyé levél.
Én kisebb vagyok náladnál, s érdemetlen ily testvérre.
-
JULIA.
Te szeretsz engem.
Testvérem vagy.
A hiú ékszerek által könnyeket s egy család szerencsétlenségét mentém meg - és becsületünket.
KÁLMÁN.
S birtokodban semmi sem maradt meg a drágaságokból?
JULIA.
Csupán egy gyűrű, melyet anyám viselt.
KÁLMÁN.
S én semmit sem bírok, Julia!
Én rossz vagyok.
- Add el e gyűrűt, végy magadnak eledelt.
- Te szenvedsz; add el a gyűrűt; - különben bűnre vetemedem, hogy rajtad segíthessek.
JULIA.
Ó, ha tudnád, mi fájdalmas e végső emléktől megválni!
Míg ezt bírom; azt véltem, szüleink szeretete s áldása körünkben lebeg; ezzel együtt az egyetlen vigasztalást is elvesztem.
KÁLMÁN.
De te sokat szenvedsz a szükség miatt!
Lásd, én igaztalan és hibás vagyok, csak most is, midőn fel- s alájövék az utcákon, az éhségtől kényszerítve, egy régi önmerősömet kértem meg: kölcsönözzön néhány garast számomra.
Ő adott, s én elvettem, s kielégítém magamat, nem gondoskodva rólad, s nem gondolva arra, hogy egy fillérem sincs, melyből adósságomat leróvhatnám.
Most e szegény hitelezőt meg kell vasalnom, s hasztalan várja ama kávéházban érkezésemet.
JULIA.
Istenem!
Te nem süllyedsz annyira, hogy csaló légy.
KÁLMÁN.
Mit tegyek?
A szükség kényszerít.
JULIA.
Ó Kálmán, Kálmán, hová kelle süllyedni?
- Ennyire megtagadjuk -e magunkat?
- Nem; senkinek sem kell panaszkodnia, hogy Zalánfy valaha megcsalá.
- Igen! - ezen gyűrű.
KÁLMÁN.
Mit akarsz?
-
JULIA.
Igen - érzem, nehéz tőle megválnom.
De mocsoknak nem szabad nevünkön ülni.
E gyűrűt - hadd lássam még egyszer!
- Kedves emlékem volt, fölötte kedves!
De vedd, vedd, add el, s fizesd ki tartozásodat.
KÁLMÁN.
Julia - mit cselekszel, tehetnél ily áldozatot?
JULIA.
Vidd, vidd!
Lehet, később nehezebb lesz tőle megválnom.
Itt van.
Menj!
KÁLMÁN.
Julia!
JULIA.
Menj!
- Nevünkön nem lesz homály, bár nyomorban legyünk is.
Vesd zálogba, s jöjj vissza minél előbb.
KÁLMÁN.
Te sokat tész értem.
JULIA.
Való, sokat adék; de mindegy.
- Legyünk tiszták!
Menj!
KÁLMÁN.
S én szeretni akarlak, szeretni foglak, jobban, mint testvéremet.
Egy perc alatt itt leszek.
Elmegy.
MÁSODIK JELENET
JULIA
egyedül.
Ő még most is oly könnyelmű, mint azelőtt.
Hogy némely embert oly nehezen változtat sorsa.
Kati bejő.
Ah, te vagy, leány?
KATI.
Azért jövék, hogy talán - azt gondolám, hogy le fog feküdni a méltóságos kisasszony.
JULIA.
Mert már álmos vagy - nemde, Kati; - s azt véled, hogy én is feküdni óhajtok.
KATI.
Igen ám.
- Hiszen már későn van.
JULIA.
Nem, jó Kati!
- Én még nem fekszem - nem vagyok álmos.
KATI.
Úgy gondoltam.
-
JULIA.
Semmit sem tesz - azért te lefekhetel bátran, jó leány.
Engem nem kell virrasztani, egyedül is elvárakozom.
KATI
Igen, de én rossz vagyok, ha akkor alszom, mikor a méltóságos kisasszony fenn van.
JULIA.
Ne gondolj ezzel semmit!
- Úgyis eleget szenvedsz, árva lélek, értem.
Jobb volt volna, ha elhagyál bennünket.
Lásd, nekem többé nincs tehetségem téged segítni.
KATI
könnyezve.
Nincs tehetsége -!
Istenem, annak nem oka a méltóságos kisasszony; azok a rossz emberek!
- De azt mondják, hogy egykor visszaadják minden jószágunkat.
JULIA.
Ezt nem igazán mondák.
Mi gazdagok nem leszünk soha.
KATI.
Úgy isten kegyelmezzen az olyan törvénynek és bíráknak, kik időt, akaratot nem várva, mint a tatárok, rárohannak az emberre, és mindenét elveszik.
Ásít.
Pedig oly nehéz szegénynek lenni.
JULIA.
Igazad van.
Mert fázni, éhezni - Nem vagy éhes, Kati?
KATI.
Nem.
- De a kisasszony ma semmihez sem nyúlt - s ebédét is nekem adá.
- Istenem!
-
JULIA.
Ne gondolj azzal semmit.
- Menj, feküdjél le.
- Látom, az álom erőt vesz rajtad.
Menj.
-
KATI.
De a méltóságos kisasszony -
JULIA.
Menj csak.
Te még gyerek vagy.
Én virrasztani fogok.
- Bátyámat várom.
KATI.
Igazán, ha oly nagyon álmos nem volnék, a világért sem feküdném le.
-
Kezet csókol.
Jó éjszakát kívánok.
JULIA.
Jó éjszakát.
Kati el.
Szegény gyermek.
Még neki nem kell tudnia: mi a szenvedés.
- Kálmán már visszajöhetett volna; sokáig késik.
- Istenem, hogy még most is féltenem kell őt!
Szíve jó, de akarata gyönge, s a világ könnyen ragadja.
- Hah!
- Jő talán - kopogás!
- Elment: nem ő az!
Ismét!
Most jő.
- Nem ő -
HARMADIK JELENET
TOLLASI
belép.
Itt kell lennie.
-
JULIA.
Idegen.
- Ki ez?
-
TOLLASI.
Úgy vélem, Zalánfy Julia kisasszonyhoz van szerencsém?
JULIA
félre.
Istenem, mit akar ez!
Miképp ismeri lakásunkat ?
Fenn.
Igen, uram, én vagyok.
TOLLASI.
Kegyed ismer engem, egykor volt szerencsém.
Engedelmet, hogy ily későn zavarom nyugalmát.
De a kötelesség s emberiség parancsolta jövetelmet.
JULIA.
Miképp érti ön ezt?
TOLLASI.
Itthon van -e kegyed bátyja?
JULIA.
Bátyám?
- Miért?
TOLLASI.
Gondolám mindjárt, hogy haza nem fog jőni.
S éppen ezért jövék.
JULIA.
Valami baj történt talán.
Kérem szóljon ön!
TOLLASI.
A dolog igen természetes.
Ama kávéházban ültem, mert a népéletet, sajátságokat s némi napi eseményeket ily helyeken tanulhatni meg.
Egyszer belép a kegyed bátyja.
- Tova egy szegletben sűrű pipa - cigare - füst és seres üvegek közt, melynek tartalma, mint a háború utáni vitézek, csorbítva állott, ült néhány ember, kik idejöket kártyázással űzék.
A gróf úr melléjök áll - néz.
Azok megszólítják - s íme látom, hogy ő zsebéből egy becses gyűrűt von elő.
- Megnézik.
Kártyát adnak - veszt; ismét.
- Homloka redőkbe vonul, más kártyát vesz - ismét és ismét - s néhány húzás után a veres hajú banquier elégedett mosollyal dugja zsebébe a gyűrűt.
-
JULIA.
Istenem!
-
TOLLASI.
A gróf kétségbeesve néz körül.
A banquier vizsgáló hideg tekintettel méri őt végig.
- A gróf megfordul.
Tekintetemmel kísértem őt.
Egy szegletbe vonul.
Kebléből egy tőrt ránt ki; élén végighúzza ujját, és zsebéből egy pisztolyt von ki, megvizsgálja, s mindkettőt ismét elrejtvén, szélsebességgel rohan ki az ajtón.
JULIA.
Úgy veszve van!
- Istenem, istenem!
Vajon mit tett ő?
Hol van a szegény bátyám?
- Nem futott ön utána?
Miért nem ment nyomába ön?
- Ó, szörnyű, irtózatos.
- Eddig talán - Nem, nem!
- Kérem önt - menjen, fusson utána - keresse fel.
- Mindenre - örökre lekötelez maga iránt, csak hozza vissza őt élve!
TOLLASI.
Tudja kegyed, utcáink miképp vannak kivilágítva; a hírlapok hiába lármáznak a sötétség ellen.
Utána mentem, de a homályos utcákon egy pillanat alatt eltűnt szemeim elől.
S éppen azért jövék, hogy megtudhassam, nem futott -e haza - s félelmem alapos -e -, egyszersmind kegyedet felszólítni akarám a segítségre.
Hol lehetne őt feltalálni?
Mit gondol kegyed: hová mehetett?
JULIA.
Mit tudhatom én!
Ő értem esett kétségbe; - mert jó szíve van.
Talán a vízpartra vagy - az erdő felé!
- Ó, menjen ön.
Lábaim nem bírnak.
Minden perc drága!
TOLLASI.
Térjen magához kegyed.
Itt megfontolásra van szükség.
Kegyed gyaníthatja: hová mehetett.
JULIA.
Én nem gyanítok semmit.
- Csupán azt: mi talán megtörtént.
Kegyelem neki, istenem! - s ön nem akarja fölkeresni?
TOLLASI.
Dehogynem!
Mindenesetre utána megyek.
Hisz ebből a legnevezetesebb fővárosi újdonság jő birtokomba.
- S talán meglehet: még segélhetek.
Tehát kegyed nem adhat utasítást?
- ?
-
JULIA.
Semmit, semmit.
Bár tudnám, hová ment!
- Ó, legyen ön szánakozó irántam.
TOLLASI.
Megyek; vegyen erőt kegyed.
Lehet, hogy nincs semmi baj.
Ajánlom magamat.
Elmegy.
NEGYEDIK JELENET
JULIA
egyedül.
Mitevő legyek?
- Mit akar Kálmán?
Irgalmas ég!
Szavai rémítőleg csengnek fülemben.
Hamarább lennék rossz, alávaló, mint napi munkás.
Istenem!
Elsüllyedhet -e az erkölcs nyomorúság alatt?
Nem, ő nem leend alacsony - nem lehet.
Inkább - nem, nem - öngyilkos se legyen!
- Ég!
Ennyi szenvedést mégsem érdemlettem!
- Most mit tegyek?
Hová menjek?
Hol találom fel őt?
Szavam mindent tehetne nála, a gyöngéd testvéri szó - egy kézszorítás.
- Kedves bátyám!
Nem, nem; Zalánfy nem fogja nevét bemocskolni.
De ó!
- Én semmit sem tehetek, én csak gyönge némber vagyok!
Megyek.
- Ily éjjel!
Künn!
-
Kívül zaj hallik.
- Hah!
- Lármát hallok!
Mi az - közelget.
-
Hallgatózik.
Emberléptek; hangok!
Közelebb jő - istenem!
Ha ez őt érdekli!
Erőt lelkemnek!
Erőt adj, ég!
- Talán más egyéb utcai zaj?
- Mégis - mindig növekszik!
Az ablakon kinéz.
Semmit sem látok!
- Hah!
Jaj nekem!
HANGOK
kívül.
Zsivány - útonálló!
Fogjátok el!
JULIA
egy székre rogyik.
Itt van!
Itt van!
-
Szemét elfödi.
Haljak meg előbb.
- Nem - ő nem lehet.
HANGOK.
Fogjátok el a gazembert!
- Erre futott!
-
JULIA
az ajtóhoz fut.
Valaki jő.
- Jőnek!
- Kegyelem neki!
- Ne büntess, istenem!
ÖTÖDIK JELENET
KÁLMÁN
zavartan, véresen, kezében tőrrel, fáradtan berohan.
- Julia!
Szünet.
HANGOK
kívül.
Vissza! - utána!
-
JULIA
merőn néz rá, aztán hozzáfut.
Kálmán!
Istenem!
Hol valál?
KÁLMÁN.
Vissza tőlem!
- Hozzám ne érj.
- Én nem vagyok hozzád méltó.
JULIA.
Nem vagy - nem vagy hozzám méltó?
Mit tevél, szólj, honnan jössz?
Mi lárma ez?
KÁLMÁN.
Én rossz vagyok!
Tántorodott - megtévedt, de nem bűnös; istenemre nem - szerencsétlen vagyok.
- Ne nézz rám, vess meg.
Nem vagyok többé testvéred.
Nem Zalánfy-faj.
JULIA.
Szívemet összetéped!
Mondd, mi jelenet ez?
Téged illet e lárma?
- Te nem lehetsz gonosz.
Nem, nem.
Szemeid égnek - arcod halvány és zavart: de nem bűnösé.
- Kálmán! - az ég szenteire, mi történt?
KÁLMÁN.
Csitt!
- Csendesen!
- Az őrök künn meghallhatnák.
- Csitt!
- Elmúlt a zaj?
JULIA.
Semmit sem hallok.
De mi volt ez?
Ne hagyj tovább kétségben!
KÁLMÁN
kezeit kiterjeszti.
Nézd e kezeket!
JULIA.
Vér!
Vér!
- Kálmán!
Mit tevél!
- A vér éghez kiált fel!
KÁLMÁN.
Egy ezredévi tisztítótűz sem emészti el a foltokat.
Pedig - Ó, Julia!
De ne kárhoztass!
Űzz el magadtól, s én szeretlek mégis.
Sír.
Önthetek -e annyi könnyet, mint e vér; - s megtisztíthatják -e a bánat tiszta könnycseppei kezemet és lelkemet?
JULIA.
Ha tévedél: szánlak hibádért!
Mondd el, mi történt?
KÁLMÁN.
Rejtsd el e fegyvert!
- Vidd el szemeim elől.
Átkozott legyen, ki az első vasat fölhozá a föld gyomrából.
Rejtsd el.
- Tedd el e pisztolyt is.
- Ha rátalálnának - s nem akarom látni a vétek eszközét.
- Ó, hogy az ember csak szenvedélyei rabszolgájául teremtetett!
JULIA
elveszi a fegyvereket.
Elrejtém.
Szólj, kérlek, kényszerítlek!
KÁLMÁN.
De nem hallod -e künn a zajt?
Engem keresnek!
- Gyalázat!
Hah!
Gyalázat ne érjen.
Add a fegyvert!
- Inkább meghalok.
-
JULIA.
Szerencséden, ismét akarod lelkedet terhelni?!
KÁLMÁN.
- Jó; - megnyugszom.
Szavad megőriz a bűntől.
Halld tehát, mi történt velem.
Elmondom.
Azonban ülj le.
Üljünk le!
JULIA.
Jer tehát.
Leülnek.
Mondd, mondd.
KÁLMÁN.
A gyűrűvel ama kávéházba mentem, hogy adósságomat kielégítsem.
Nem találám őt: de egy csapat kártyázót láték egy asztal mellett.
Gondolám: más ember elég pénzt elrabolt már tőlem, míg büszke valék abban, hogy vagyonomat kiszórjam: most ideje, hogy nyerjem vissza mástól azt, mit neki adék.
Hozzájok mentem, kártyát adának, s - istenem, Julia, néhány húzás után a gyűrű veszve vala.
JULIA.
Boldogtalan!
Félre.
Istenem - a kedves, drága gyűrű!
KÁLMÁN.
Ekkor szemem előtt elhomályosodott minden.
Lelkem ismerete hallatlan kínnal ostorozott.
Lelkem előtt álla képed, kit megcsaltam, kit ez utolsó vétek által koldussá tevék: szívem összeszorult, s felemelkedett bennem óriásként a tökélet, számodra bármi áron pénzt szerezni.
Vevém fegyvereimet, s odahagyám a bűntermet.
JULIA.
Ó, miért nem jövél vissza hozzám?!
KÁLMÁN.
Jöhettem -e ily tény után?
Elmém elől elfutott minden kép, mely gyermekségem óta beleszövődött.
Név, büszkeség, lovagiság, erkölcs elsüllyedtek: csak a bánat és határozat ült lelkemen.
Sebesen rohantam a keskeny utcákon, s egy szeglet megé húztam magamat.
Nem gondolék arra, mit akarok, mit teszek; gondolat, cél, megfontolás nélkül megért bennem a gyalázatos szándék.
De a mélységet kétségbeesésemben nem láttam.
Vak valék; mert különben visszaborzadnom, megőrülnöm kelle a gondolattól, hogy egy érdemes, nagy elődök maradéka, egy fényes név birtokosa a városnak egy szegletén, mint éji rabló s útonálló várakozzék zsákmányra, hogy kezeit befertőzze!
Ó, Julia!
Én nem érdemlem meg e családi nevet, mert bemocskolám azt.
JULIA.
Szegény, szegény bátyám!
S a vér miképp ragadt rád?
KÁLMÁN.
Halld.
Kevés percig kelle helyemen állanom; kopogást hallék.
Egyszerre egy alakot pillantok meg magam előtt.
- Egy jókedvű, kövér városi polgár volt az, ki vidám vacsorájáról hazament.
Elébe ugrám; s pénzét kértem - ő vonogatta magát.
Ekkor egy másik szögletről egy gazember odarohan, s megragadja a szegény polgárt.
Ez védi magát - gyilkosokat kiált -, s én a véletlen eset által zavarba jőni kezdék, és szoborként állottam a két küzdő ember mellett.
Ekkor a rabló, ki magát nem látá elég erősnek megfoszthatni a megtámadottat, felszólít engem segítségül.
Jer hát - így szól -, cimbora, hisz te sem vagy jobb nálamnál.
Segélj munkámban, s együtt vigyük el a keresetet.
- Jer hát, pajtás!
- E szavakat ejté, s lelkem összerázkódott.
Felébredt bennem újra a büszkeség, midőn látám, hogy egy utcai semmirevaló engem cimborájának nevez.
Előttem láttam a szörnyű örvényt.
Nem!
Fölkiálték - én nem vagyok, nem lehetek aljas éji rablónak cimborája, s a küzdők közé rohantam, hogy a békés polgárt megszabadítsam.
Tőrömet a rablónak szegezém; de a küzdés közt amazt sértém meg, s az ártatlan vér befecskendé ruhámat.
A tolvajt visszalöktem ragadmányától.
Az idegen elszaladt, segélyért kiabálva.
JULIA.
Való, való ez?
Te megtartád erényedet, habár tévedtél is!
KÁLMÁN.
Lelkem visszanyerte erejét.
De most jőnöm kelle az irtózatos helyről.
Azonban újólag lépteket hallék.
- Siettem; utánam lárma keletkezett.
Az éji őrök szavát haltattam, kik a városban nem hallott készséggel gyűltek össze, és sietének nyomban.
A gyalázatos rabló, kit megakadályoztattam undok szándékában, növelé a lármát, részint talán bosszúból, részint, hogy magát ártatlannak mutassa.
Futottam.
A kergetők nyomomban.
Minden igazságom mellett is láttam, hogy futnom kell; s lelkem ismerete nem vala egészen nyugodt.
A vád és gyanú alapos.
Ruhámon, fegyveremen vér - s tudhatám, hogy e szegény öltözet növelni fogja kárhoztatásomat.
Ó!
A terhelő vád mérlege mindig a szerencsétlen felé hajol.
Kergetőim számosan voltak, s hozzájok rendőrök csatlakoztak.
Nem messze tőlem hallám hangjokat.
Végre közel értem lakomhoz.
Egy utcába szaladtam; s egy dűlt épület romjai közt meghúztam magamat.
Azok észre nem véve, túlhaladtak mellettem; s ekkor kijővén a falak közül, láthatatlanul ide futottam.
Ó, mi szörnyű az: bűnösnek tartatni s félni emberek előtt!
JULIA.
Te kiszenvedél hibádért.
Hála az égnek, hogy megtartád, visszavevéd lelked tisztaságát!
Most egészen veszélyen kívül vagy?
-
KÁLMÁN.
Úgy vélem; nyomomat elveszték.
A mi városi őreink nem oly ügyesek és szorgalmasak a kergetésben.
Eddig tőlünk messze vannak.
Kívül zaj hallik.
Nem hallasz lármát?
JULIA.
Igen, itt az utcán!
Istenem! miképp fog ez végződni?!
KÁLMÁN.
A lárma növekszik.
Én nem vagyok bűnös.
Miért remegnék?!
Csitt!
HANG
kívül.
Nézzük meg, ide jertek.
Itt kell lennie!
KÁLMÁN.
Nem adom meg magam!
Nemes és mágnás vagyok.
Elfogniok nem szabad.
JULIA.
Csitt, csitt!
Ők nem jőnek házunkba.
A zaj szűnni kezd.
HANG.
Menjetek!
Törjétek be az ajtót!
KÁLMÁN.
Itt vannak.
JULIA.
Istenem!
KÁLMÁN.
Oltsd el a világot.
JULIA.
Nem, nem.
- Mi ártatlanok vagyunk!
HATODIK JELENET
Éjőrök és városi csendőrök, s egy Polgár bejőnek. Hátok megett Szenkey látható.
ÉJŐR.
Mi egy rablót keresünk.
E helyre kelle menekülnie!
Ide a rablóval!
Adjátok ki.
CSENDŐR.
Megálljon kend!
Szépen kell a törvényes eljárást teljesíteni.
Majd szólok én!
Legyenek oly jók: adják ki a tolvajt, ha ide futott; különben majd botom végez veletek, mert ismerem én már az ily gazházakat.
Félre.
No ez jól volt mondva: így kívánja tekintetes kapitány uram is!
JULIA.
Jó emberek!
Tévednek.
CSENDŐR.
Minden körülálló házat kikutattunk már.
-
Közelebb áll Kálmánhoz.
Ezen fickónak ruhái véresek!
- Ide mellém!
Gazember, miképp került ruhádra vér?
KÁLMÁN.
Hah!
Ezt többet ki ne mondd: mert istenemre!
Megfojtalak.
JULIA.
Istenem!
Kendtek tévednek, mondom.
CSENDŐR.
Tévedünk?
Teringettét!
Még az volna a furcsa, ha az igazság nálunk tévedne!
- Minek néz engem, leányasszony?
Mi nem vagyunk ittasok.
Különben is csak a bűnös lakoljon; nem árt, ha ártatlan szenved is!
- Ezt mondja kapitány uram.
Atyafi jöjjön közelebb, nem ez volt, ki imént megtámadá?
POLGÁR.
Lássam?
- Igen, igen.
- Ő volt.
Fogjátok meg!
El kell fogni.
KÁLMÁN.
Vissza nyomorult!
- Én nem voltam - ti nem ismertek.
JULIA.
Emberek!
Itt tévedés, félreértés van.
- Távozzanak!
POLGÁR.
Félreértés, leányasszony?
Igen bizony.
E gaz kölyök ki akart rabolni.
Karom most is vérzik fegyverétől.
Ő éji rabló.
Ne higgyen neki leányasszony!
CSENDŐR.
Jer, fickó, szép módjával, különben megkötünk.
Ne tréfálj velem ily józan állapotomban!!
KÁLMÁN.
Megkötni engem?
Engem?
Alávaló béres cseléd.
- Engem?
Ki tehetné azt?
CSENDŐR.
Én, a városi hatóság nevében, mert én az igazság képviselője vagyok, kivált, ha kapitány uram is velem van.
KÁLMÁN.
Városi hatóság!
- El tőlem nyomorú ittas pórok!
Én több, nagyobb vagyok, mint az egész várostok.
RENDŐR.
Hohó!
- Ezen fiú nálamnál is többet ivott.
Csak így van ni!
A részeg mindig mást néz ittasnak.
Hehe!
- No hiszen jó kedvemben találtál semmirevaló kölyök.
- Különben is haragszom a rossz borért, melyet velem drága pénzért itattak, hogy az egész világot szeretném felakasztani.
- Az ilyen latrok miatt nem vacsorálhatunk mi békében.
- Hé!
Előre .
Az őrök Kálmánra rohannak.
KÁLMÁN.
Fegyvert ide!
Fegyvert kezembe!
- Istenemre! élve meg nem adom magamat.
Én nemes vagyok.
CSENDŐR.
Nemes!
Hahaha!
Arcod elég fehér volna pergamennek!
Tesz is az valamit, hogy valaki nemes, ha amellett gazember; legyen inkább polgár, de becsületes, miként én.
Jer, jer; majd megmutatjuk mi. - Bizony még nyakaskodik!
- Lánchordtát, hisz ha nemességet kell mutatni, melyik magyar nemes eszik és iszik többet, mint én!
- Kössétek meg!
Megkötik.
JULIA.
Nem!
Ez méltatlanság - nem szabad!
- Bocsássátok el őt!
- Kérlek benneteket - Istenre és szentekre!
Nem - ez szörnyűség - istentelenség.
Kálmánhoz fut.
CSENDŐR.
Csendesen, leányasszony, csendesen - maga nem tud még a városi rendtartáshoz.
Ez az én dolgom, ahol én vagyok, meg kapitány uram; ott hiába panaszkodnak az igazságtalanságért.
KÁLMÁN
midőn vinni akarják.
Hah!
Gaz latrok, zsiványok!
- Félre!
Oldjatok fel!
- Bocsássatok, ezt nem szabad tenni!
- Én gróf vagyok - mágnásvér!
- Pór szolgák!
Parasztok!
Paraszt várostok - parasztok tisztviselőitek.
Felettem nincs hatalmatok.
CSENDŐR.
Mondom, az ármányos cseléd felöntött!
- No hiszen, csak azért kíméllek.
Azonban nem egészen ész nélkül beszél; mert, hejh!
Sok gazemberek lettek bárókká és grófokká.
- De most ez mindegy.
Induljatok!
Mennek.
KÁLMÁN.
Hah!
- Gaz latrok, kutyák, cudar pórok.
Ezért meglakoltok!
- Julia, isten veled!
Elvitetik.
JULIA.
Kálmán - bátyám!
Ájulva egy székre dől.
HETEDIK JELENET
SZENKEY
nagy köpönyegben, kalapja szemére húzva, bejő csendesen.
Végbement!
-
Juliát meglátja.
Itt van - ájulva.
- Hah! a bosszú édes!
Mégis - hisz e leány ártatlan!
Mi szép!
Lábával földre toppant.
Nem, nem, vesszen az egész büszke faj!
Mit tegyek ezzel?
Itt van hatalmamban; el kell tapodnom mindeniket
vizsgálja,
oly erős volna -e szerelnem?
- Gyűlölnöm kell őt! - őt?
Ne lássam bájait?
- Miért oly szép, hogy a gyűlölet és bosszú szépségének szolgájává simul látásán.
- Menjünk!
- Mi tilt a meneteltől?
Maradnom kell; bosszúmat kell állanom ezen is!
- Vesszen !
Feléje megy sebesen, hozzá hajol, s megcsókolja arcát és kezeit, s elébe térdel.
Bosszút állottam, és szeretem őt oly erősen, mint gyűlölöm!
Felugrik, homlokát megcsapja.
Ostoba, őrült!
Mit tevél?
Gyáva férfi!
Hiába!
Én szerettem őt.
Sebesen elrohan.
NYOLCADIK JELENET
KATI
álmosan és zavarodtan beszalad.
Mi lárma volt ez!
- Istenem!
Szegény kisasszony.
Mellé térdel.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE