Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Obernyik Károly
Főúr és pór
Keletkezés ideje
1843
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
884
Mondat/Sor
2769
Szó
19906
MÁSODIK FELVONÁS
Pompás grófi terem.
ELSŐ JELENET
JULIA
egyedül.
- Nincs kedvem olvasni.
- Ezen magyar írók mégis különösek.
Mindig sürgetnek, hogy olvassuk a magyar munkákat, s azonban nem hoznak elő semmit, mi a lélekre s szívre hatna.
- Kinek lenne kedve e szüntelen pórias folyóirati csatározásokat olvasni!
-
Asztalára néz, s néhány meghívójegyet vesz elő.
Bál és estély?!
- Mint örvendtem egykor ezeknek!
Mily gyönyör vala, ha az ifjú s szép Zalánfy Julia, gazdag első divatú ruhában megjelenhete, s a többi contessek és baronessek akaratlan s elfojtott irigységgel dicsérék a párizsi szabású öltözetet?
Most ezeknek vége!
Bátyám titkolni látszik: de én tudom, hogy adósságaink felülhaladják javaink értékét.
S ő most a régi bőkezű; s ez fáj!
- Mert ő testvérem; s ha éjeket tölt el a játszóasztalnál, s ezreket elveszteget: tehetek -e én arról?
Ó, bár orvosolhatnám szenvedélyét!
- Ím, társaságunkat lassanként megvetik a több főházak!
E meghívójegyek közt mágnás név alig látszik.
Mind nemesek; oly nép, mely gondolni sem merte volna ezelőtt, hogy családunkat házához hívja.
Istenem, istenem, halált inkább, mint elsüllyedést!
-
INAS
belép.
Tollasi úr!
JULIA.
Tollasi?
Nem ismerem - Jöhet.
Inas el.
Ismeretlen, s hozzám?
Ez különös!
MÁSODIK JELENET
TOLLASI
belép, megütközik, s aztán előbbre lép.
Legalázatosabb szolgája nagysádnak!
Félre.
Hisz nekem a grófot mondák!
JULIA.
Nincs szerencsém önt ismerni.
TOLLASI.
Sajátképpen én nem ide akartam.
Bocsánatot kérek.
A gróf őnagyságát keresem.
JULIA.
Bátyámat?
TOLLASI.
Igen - e tévedésnek azonban oka nem vagyok.
Künn kérdem a cselédeket: honn van -e őnagysága, a gróf?
Bár nem vagyok járatlan a francia nyelvben: de mikor magyar házhoz lépek be s cselédekkel van dolgom; nem akarom azt tudni, hogy magyar ház cselédei idegenek legyenek.
S legyenek bár azok: illendőbb, hogy ők zsenérozzák magokat az urak és vendégek iránt.
Így magyar nyelven szólottam hozzájok.
Lehet: nem érték jól szavamat; lehet: én sem értém, mit feleltek.
Elég hozzá, én azt hivém, hogy a grófhoz vezettetem.
Bosszankodnom kellene reájok, hogy ily zavarba hoztak: azonban, midőn ily magas szerencse élvezetét adák, hogy nagysádat láthatám, enyhítik bennem még a nemzetiség fájdalmát is.
Főképp, ha e tévedésért nagysád bocsánatát is szabad lesz reménylenem.
JULIA
félre.
Ez ember szabad vérű, de galant.
- Ismernem kell.
Fenn.
Ön oly ügyesen menté magát, hogyha hiba lenne is a tévedés, az ok egyenesen mibennünk feküdnék.
Ne gondolja ön, hogy nekem kedvemre volnának az idegen majmok: de tudja -e ön, mit tesz az, a divatra nem ügyelni?
Azonban szabad lesz -e tudnom: kicsoda ön?
TOLLASI.
Címem csekély, nevem Tollasi.
- S a legelső magyar hírlapnál újdonságok szerkesztője vagyok.
JULIA.
Ah!
Ön az ismert feuilletonista?
- Írásaiból ismerem önt.
-
Félre.
Így nem tetszik.
Írásmodora mindenkit sértő!
TOLLASI.
Nagysád szokta olvasni az újdonságokat?
Ez magnifique!
- Nemde érdekes tudnivalókkal látom el a lapokat?
Igaz, hogy ezek apróságok; de a mai világ ilyenekkel bíbelődik.
S én sokat tulajdonítok az apróságoknak.
Lapunk azt tartja, hogy hazai s főleg városi hír, ha szinte csak egy lakatos durvaságáról vagy egy színész megrovásáról szól is, érdekesb, mint a külföld politikai eseményeinek fejtegetése.
JULIA.
S én úgy vélem, hogy ezek csak azért érdektelenek, mivel nem is igen említtetnek: a honiak ellenben mindenkor erős színben emeltetnek ki.
TOLLASI.
Nagysádnak igazsága lehet: de már ebben a közönség ízlését kell keresni.
JULIA.
Hiszem; azonban úgy vélem, hogy egy néptanítónak, amilyennek tartok egy kedvelt és olvasott hírlapírót, el kell ugyan találni kora és népe szükségeit, kívánatait: de azonban a kedvezés mellett, mindenkor adhat az olvasó elébe olyan tárgyakat, melyeket az más lapban talán meg sem olvasna, melyek sok előtt unalmasok, érdektelenek; de amellett tanulságosok.
Lássa ön, köz a panasz, főleg nagyjaink ellen, hogy idegen lapokat olvasnak, s hibásak -e ők azért?
Ha a magyar lapok csak rövid némi kivonatokat közölnek a külföldi eseményekről: pedig, ki itthon használni akar, annak nem elég a maga falujában vagy városokban történtekből tudomást venni.
TOLLASI
félre.
Szép ész.
Kár, hogy csak nő!
Fenn.
Én nagysád ítéletének igazságát elismerem.
S ha én lennék a külföldi hírek közlője, ezután bővebb s kimerítőbb hírekkel szolgálnék: úgy azonban, hogy azért a hazai hírek s kivált újdonságok ne csonkuljanak.
Inas belép, s egy bilétet ad Juliának.
JULIA
olvassa a jegyet.
Szenkey?
- Gazdag nemes család, nemde?
- A propos, ön nagy ismeretséggel bír.
Ismeri ön Szenkey Móricot, ki legközelebb alispánnyá leve?
TOLLASI.
Van szerencsém!
JULIA.
Szüleink e családdal örök pörben éltek.
Bátyám, úgy látszik, kibékült egyetlen fiával.
Mondják, e fiú eszes és szorgalmas, s amellett szabadelmű, nemde?
TOLLASI.
Igen, ő az ifjúság kedveltje.
Mint embert szeretik; mint tisztviselőt félik és tisztelik, szóval: ő a politikai világ elsőrendű arszlána.
JULIA.
Valóban, ez ember sebesen emelkedett hírre s köztiszteletre.
Úgy hiszem, ez nagyrészint onnan van; mivel mint figyelemre méltó újdonság jött vissza tengerentúlról.
Egy-két beszéd a megye termében a kormány ellen, a vegyes házasságok tárgyában, s kész a lelkesülés, egyébiránt lehet, hogy ő méltó a tiszteletre.
Ismeri ön közelebbről jellemét?
TOLLASI.
Ó, kit ne ismerne egy hírlap szerkesztőségéhez tartozó személy?
Szenkey tudományos férfi: de száraz; keblének semmi hajlama művészethez.
Komoly és csendes: de lánggal tele kebellel.
Szabadelmű; s mégis legtöbb dolgaiban némi titoktartás és tetszés színe ömlik el; igazságos, de szigorú bíró; takarékos a fösvénységig, soha egy honi jótékony intézetre sem nyitá meg erszényét.
Munkás és kitűrő, s mindeddig szinte nőgyűlölőnek tartaték.
JULIA.
S most megnősül, nemde?
Mikint szokás.
TOLLASI.
Nem, nagysád!
- Ő csak félig nős.
- Hiszen nem ismeretlen talán nagysád előtt volt dalosnőnk, a kis Amália.
JULIA.
A kis barna leány?
- Csinos alak volt.
Talán szép is!
TOLLASI
félre.
Csoda, hogy csak ennyit is megenged.
-
Fenn.
Szépnek nem lehete mondani: hanem meglehetőskülső.
- Képzeli nagysád - mert hiszen azt tudja, hogy Amália elhagyá aszínpadot.
JULIA.
S többé nem játszik?
Kár érte!
Jó másodrendű énekesnő vált volna belőle.
TOLLASI.
S miért hagyá el a színpadot?
Az a bökkenő.
Mint Hamlet lenni vagy nem lennie.
Képzeli nagysád: egy nap Szenkey úrnál vagyok; s tudakozódik a kis színésznő lakása után.
Még akkor erős föltétele volt: az ajánlott alispányi széket el nem fogadni.
Azonban nehány nap telik el, Amália elhagyja a színházat, s Szenkey lakába költözik; Szenkey pénzt, szót, munkát nem kímél, hogy nagy pártja a választáson győzedelmeskedhessék.
Nemde különös vonás egy derék férfi életében?
JULIA.
És az alispány házánál tartja azon színpadi leányt?
TOLLASI.
Mint testvérét vagy nejét.
A kis fülmile magános kalitkába záratott a szabad erdőtől.
Azóta megy a világ, miként azelőtt.
Az ifjúság elfeledé őt, mint más akárkit.
JULIA.
Ön tehát közelebbről ismeri az alispányt?
TOLLASI.
Ó igen, lehet mondani, mi barátok vagyunk, legalább elvbarátok.
Új híreimet rendesen vele szoktam legelőbb is közleni.
Minden jellemváltozása dacára is engem mindig szeret.
JULIA.
Tehát jelleme megváltozott?
TOLLASI.
No, tudja nagysád, legalább külsőleg szokásaiban.
Mert mit mondjak mást az olyan férfiról, ki még ezelőtt kevéssel elvonult, szigorú életet élt - könyvei mellett; s most egy dalos leányt vevén házához, hivatalt vállal; nagyurakkal társalkodik, vendégségeket, estélyeket ad.
JULIA.
S mily emberekből szokott állani az estély házánál?
TOLLASI.
Megyei urak - gazdag ügyvédek.
- Ó, s most legközelebb két kövér táblabíró, kik először otthon vacsoráltak, és kialudták magokat, hogy az éjet kihúzhassák.
A vendégek sorában fénylett a gazdag örmény is, ki néhány ezrével báróságot nyert.
JULIA.
Furcsa tarka mulatság lehet az ilyen!
TOLLASI.
Bocsánat!
Észre sem vettem, mi rég vagyok terhére nagysádnak.
Valót szólva: én jelenleg is egy bizománnyal jövök Szenkey úrtól a méltóságos grófhoz.
Nem tudom, mikor lehetne szerencsém?
JULIA.
Nem tudom, hol van bátyám: mindamellett, úgy reménylem, hogy egy óra múlva itthon leend.
TOLLASI
félre.
Szerencse, hogy nem kérdi okát jövetelemnek, mert titok, s átkozott szokásom, hogy titkot nem tudok tartani.
Fenn.
Tehát egy óra múlva.
Addig keresztüljárom a várost, mert a tudnivalók, a városi visszaélések csak úgy tudathatnak, ha önszemélyében látja azokat az ember.
- Még egyszer reménylem a bocsánatot tévedésemért.
JULIA.
Örvendek inkább, hogy honunk egyik kedvelt naplóíróját megismerhetém.
S az ok különben sem ön vala.
TOLLASI.
Nem, valóban.
- Legalázatosabb szolgája nagysádnak.
Julia köszön, Tollasi el.
HARMADIK JELENET
JULIA
egyedül.
Ezen nagynak híresztelt férfit régóta kívánom ismerni, s úgy látszik, a hírlapíró szája is valódi hírlap.
- Különös, hogy bátyám jó egységben van Szenkeyvel!
Szüléink viszálkodása, a nemesi gőg és a mágnásgyűlölet a fiúra is átmentek; s Kálmán mindeddig köznemesekkel nem állott semmi viszonyban.
Azonban hisz ez tűrhető lenne.
Csak egyebekben kímélné meg a családi méltóságot!
- S mégis az ismeretség nagy lehet, mert miképp merné házunkat estélyre meghívni.
Ez mégis különös, egy Zalánfy Szenkey házánál!
-
KÁLMÁN
Jő.
Bon jour, kedves Julia!
JULIA.
Good morning, édes bátyám!
KÁLMÁN.
Mi ez?
Te angolul köszönsz?
JULIA.
S te franciául?
Nemde, ha már idegen nyelven beszélünk, igen illő, hogy mindketten különböző nyelven szóljunk?
KÁLMÁN.
Neked még kedved van tréfálni, Julia!
JULIA.
Valóban, lásd, midőn mezei jószágunkban valék, hallám, mint énekel a pacsirta, függve fenn, mint egy levegőhajó.
Akkor gondolám, íme ez énekesnél vagynak sokkal szebb madárhangok, s mégis a kis madárka megelégszik saját hangjával, s nem tanulja el a másikét.
Csak az ember azon különc lény, s az emberek között főleg a magyar, ki nyelvével, melyet tanult, meg nem éri, s idegen, kellemetlenebb nyelvek felé kapkod.
KÁLMÁN.
S hát okai vagyunk -e mi a divatnak?
JULIA.
Való, mi ketten nem vagyunk okai, de igen a többi mágnásházak.
Nem lehetne -e ezen néhány főcsaládnak fogadást tenni, hogy ajkaikat, szükség esetén kívül, csupán hazai nyelven nyitják föl.
Ha a sokaságban feküdnék a hiba: akkor nem csodálnám, mert sok ember nehezen egyez valamibe; de midőn kevesekről van szó!!
Mi büszkék vagyunk őseinkre, címeinkre, míveltségünkre, és méltán, mert gazdagság, hatáskör s tanács a főemberek kezében van letéve; de illő volna már egyszer büszkének lenni arra is, hogy mi nemcsak gazdagok és híresek; de első és legnagyobb magyarok is vagyunk.
KÁLMÁN.
Igazságod van, édes Juliám, te derék, lelkes hölgy vagy.
De hát mit vethetsz az én szememre?
Nem pártolok -e bőkezűleg minden honi intézetet, egyesületet?
Nem úgy költöm -e pénzemet, mint akármely magyar?
Mint akármely nagy úr?
JULIA.
Fájdalom!
Igen.
De ezzel nincs elég téve szellemileg a nemzetiségnek.
Való, hogy mint egyebekben is tevél, szép öszveggel segítéd a magyar színházat, az akadémiát: azonban páholyunk a német színházban áll, s ott töltjük el az estvéket.
S valld meg csak, Kálmán, a legutóbbi német színházi pajkosság, a szegény énekesnő kifütyülése, nem hoz -e szégyent ránk, mágnásokra?
KÁLMÁN.
Ó, az énekesnő!
Való!
Az egy kicsit gonoszul ment.
De kedves Julia!
Furcsa dolog is volna az, ha mi kivételek lennénk az alól, hogy leginkább minden azon hibába esik, mely ellen legkeményebben harcol.
Különben a dolog már feledve van.
Városunkban egyik esemény a másikat homályba rejti.
Karszékbe dől.
JULIA.
A tett mindenkor fennmarad, bár elfeledtetik is.
Én pirulok, ha rágondolok.
Kettős okból.
Mert főurak oly kicsapongásra vetemedének, mit karzattól sem kelle várni; s mivel a német színház ügyében olyannyira érdekelték magokat.
- Azonban halvány vagy - s tested törtnek látszik.
Beteg vagy?
KÁLMÁN.
Nem - Nem, kedves - csak bágyadt.
JULIA.
Ismét nem alvál az éjjel, nemde?
Igen, te álmatlankodál.
KÁLMÁN.
Nem éppen.
- Egypár órát aludtam.
JULIA.
S nem tudod -e, hogy egészségedre is vigyáznod kell?
Az orvos, jól tudhatod, szigorú életrendet szabott elődbe.
KÁLMÁN.
Az orvos - az orvos!
S mit ér nekem az élet, ha nem tehetem azt, miben kedvem telik.
- Legyek rab, nemde?
S így hosszú életet nyerek majd jutalmul.
JULIA.
Én azt véltem, hogy ha valaki annyira szeret, mint én, testvéred - mégis csak okod van reá, hogy éltedet s egészségedet kíméld.
Nem tudod -e, hogy te az utolsó Zalánfy vagy, s őseid iránt tartozó tisztelet is azt súgja, hogy őrizd magadat.
Így hagyod -e a régi nagy nevet kihalni?
- S engem védtelen hagysz -e a világban?
KÁLMÁN.
Istenem - Julia!
- Lásd, én rossz valék.
De miért nem mondád ezt nekem tegnap?
Akkor itthon maradok.
- Lásd, engem inteni, vezetni kell, s neked, ki jó és nemes lelkű vagy.
- Ha te mellettem lettél volna: most húszezer forint erszényemben marad.
JULIA.
Istenem!
- Megint játszottál!
-
KÁLMÁN.
Mit teheték, mikor annyira ösztönöztek reá.
Játszótársaim jól tudják, hogy örömest játszom, s ha kérésüket nem teljesítem: azt vélik, hogy sajnálom pénzemet, ilyet pedig Zalánfy Kálmánról senki föl ne tegyen.
JULIA.
Istenem, istenem!
Hová viend végtére e szerencsétlen szenvedély?
Íme, jószágaink adóssággal rakvák, jövedelmünk csökkenve, egészséged a gyakori virrasztástól megromolva - és te mégis játszol.
S mi legfőbb: e rendetlen életmód által meghomályosítád a ragyogó régi családnevet.
A többi nagy házak, kik látják tévedésedet, idegenséggel fordulnak el tőlünk.
KÁLMÁN.
Szépeket beszélsz, kedves Juliám: azonban megbocsáss, szavaid utolsó része nem való.
Azért hidegednének -e meg irántunk a többi főurak, hogy sok pénzt költök?
Hisz a magyarországi mágnások, többen-kevesebben mind sok pénzt kihánynak, s hazánkban az adóssággal terhelt úri jószágokból egy szép királyságot lehetne formálni.
JULIA.
Igen, igen, ők megvetnek minket.
Való, pénzt költ más is, s kéjelg más is: de a módban különbözik.
Azt mondják, én nem tudom, hogy te, kedves Kálmán, nem a több főrangúakkal, hanem aljas naplopókkal, éjtolvajokkal, homályos házakban szoktad pénzedet eljátszani.
KÁLMÁN.
Kik ezt mondják, valót szólnak.
De mit tesz ez?
Ha már pénzemet kockáztatom; nyerje tőlem olyan, ki szegény; s nem pedig, kinek ezrei vagynak; s ha szerencsém van; ne legyen módom benne; nagy summát nyerni, nehogy valaki azt vélje, hogy én alacsony nyereségvágyból játszom!
- S te miből véled azt, hogy a hasonlók hozzánk idegenek?
JULIA.
Nem veszed észre, mennyien elmaradtak házunktól, kik azelőtt itt gyakran föltalálták egymást?
KÁLMÁN.
Való: de hiszen, mi sem szoktunk azoknál megjelenni.
JULIA.
S nézd csak e meghívójegyeket.
Alig látszik köztük néhány főrendű háznak neve.
A többi mind csupán egyszerű nemescsalád.
Kálmán!
Keblem fáj.
Mert nem hittem, hogy gróf Zalánfy maradékai valaha oly hírrel legyenek, hogy őket egy köznemes, ki a főrendhez nem számíttatik, házához merészelje hívni.
S íme most nézd e jegyeket.
KÁLMÁN.
Ó, ezek!
- Mondhatom, derék emberek!
- Hisz ezen meghívásuk mindenesetre tisztelet jelei, s megjelenni nálok nem szükség.
JULIA.
S miként van az, hogy még házunk régi ellene - Szenkey is.
-
KÁLMÁN.
Mit?
- Szenkey?
Küldött ő jegyet?
JULIA.
Igen!
Mit jelent ez?
KÁLMÁN.
Azt jelenti, hogy annak meghívását el kell fogadnunk.
JULIA.
Te tréfálsz.
KÁLMÁN.
Komolyan szólok.
JULIA.
S miért éppen az egyet?
Véled -e, hogy a családi gyűlölség a gyermekekre is át ne ment volna.
KÁLMÁN.
Én nem vizsgálhatom a szíveket; csak a körülményeket.
Szenkeyvel, való, már egyszer némi ellenkezésbe jövék: azonban a vita következmény nélkül maradt; azóta ő látszik keresni ismeretségemet, s mintegy leróni akarván elkövetett durvaságát, szolgálatával kedveskedett, s igyekezett részére megnyerni.
Mint szokott, a megnyerésből lekötelezettség lőn.
S most íme kényszerítve vagyok bármi kívánságát teljesíteni.
JULIA.
Az nem lehet, tégy kedvére mást.
Házánál meg nem jelenhetünk.
KÁLMÁN.
Való, bár hivatala fényes, háza csak köznemesé: de tudd meg, Julia, ő sokat, nagyon sokat tett értem.
JULIA.
Nem, Kálmán.
- A családi név büszkeségét még le tudnám győzni, ha te úgy kívánnád - s hasznod úgy kívánná; de más oly tárgyak állnak előmbe, melyekért szégyen, arcpirulás, megalázódás s némi mocsok nélkül Szenkeynél meg nem jelenhetek.
KÁLMÁN.
Mocsok - szégyen nélkül, Julia?
- Mi volna az?
JULIA.
Istenem!
- Nem tudod; mindent kimondjak -e?
Nem jut eszedbe, hogy Szenkey házánál egy leányt tart, egy színpadi leánykát.
S Zalánfy Julia miképp menjen oly ház falai közé, hol egy törvénytelen hitves s gyalázat rejtezik?
KÁLMÁN.
Igazat szólasz.
Te nem mehetsz el.
Nem, nem.
- Ó, de mit fog mondani Szenkey?
- Azonban talán te említve sem vagy.
- Hadd nézzem csak a jegyet.
Nézi.
Itt vagy, igen itt vagy.
Ó Julia, Julia, ha tudnád, mily kétségbe hozott e meghívás!
- Ha tudnád, mennyire szükséges azon embert megnyugtatnunk.
- Ő nagyon sokat tett értem, s joga van sokat követelni tőlünk.
JULIA.
Mit?
Mit?
Mit tehete ő sokat?
-
INAS
belép.
Szenkey Móric úr!
KÁLMÁN.
Való, való!
Éppen vártam.
Jöhet.
Inas el.
Julia!
Maradsz?
Vagy szobádba mégy?
JULIA.
Látni szeretném e nagy hírű embert.
KÁLMÁN.
Jó; maradj tehát!
NEGYEDIK JELENET
SZENKEY
belép, mélyen meghajtja magát.
Alázatos szolgája!
KÁLMÁN
köszön.
Szenkey úr; - nővérem: Julia.
SZENKEY
meghajtja magát.
Még nem volt szerencsém.
KÁLMÁN.
Ritkán szokta magát a házon kívül mutatni.
SZENKEY
súgva Kálmánhoz.
Azért jövék, hogy megjelentsem, miszerint a pénz meg van ígérve.
KÁLMÁN.
Valósággal.
SZENKEY.
Minden kétség kívül.
Ha ön a kötelezvényt megírja: minden percen föl lehet venni.
- Imént Tollasit küldém ezt megjelenteni, de ön nem vala hon.
KÁLMÁN.
Távol valék; tehát, miképp mondá ön, csupán a kötelezvény hiányzik.
SZENKEY.
Igen; ha ön most mindjárt elkészítené - mert a hitelező saját kéziratot kíván.
- S én mint tanú és kezes nevem a fölvétel után aláírandom.
KÁLMÁN.
Jó; - ha ön oly szíves leend, hogy egy kevés várakozást eltűr, az irományt elkészítem, s együtt mehetünk.
SZENKEY.
Igen jó.
- Menjen ön - s minden kész.
KÁLMÁN
fenn.
Én távozom egy kissé, s itt hagyom önt húgom társaságában.
E pillanatban itt leszek.
Elmegy.
SZENKEY
magában.
Egyedül vagyunk.
Fenn.
Valóban, nagyságos grófné, rég vártam egy ily pillanatot, hogy kegyeddel tanúk nélkül szólhassak.
JULIA.
Mit tetszik önnek kívánni.
SZENKEY.
Mondhatom, valóban, mondhatom - igazán, sokat tevék kegyetekért - a kegyed bátyjáért, szóval; nagysád, én igen sokat használtam a kegyed bátyjának!
JULIA
félre.
Mily dicsekvő!
-
Fenn.
Ezt már bátyám is említette, s én tudom méltánylani ön jóságát.
Vegye ön munkáiért szíves köszönetemet, miket testvéremért végbevitt.
SZENKEY.
Testvéréért?
Nem.
Bocsásson meg.
Hol kegyed van, ott más akárkiért is bűnnek tartanék valamit végbevinni.
JULIA.
Ön igen udvarias.
SZENKEY.
Udvarias?
Nem.
Csak valódi érzetimet akarom kifejezni.
- S mégis ügyetlen vagyok, csak árnyékképét is adni annak, mi keblemben él régóta, azon időtől fogva, midőn kegyedet először megláttam.
JULIA
félre.
Mi lesz ebből!
SZENKEY.
Igen, kimondom, kimondom: én szeretem kegyedet.
JULIA.
Uram!
SZENKEY.
Szeretem; s kész vagyok szerelmemnek mindent föláldozni.
Férfiúi erőben vagyok, gazdag és tekintélyes; kívánjon kegyed bármit, ha tehetségemben áll, teljesítve leend - csak viszonozza ezen szeretetet.
JULIA.
Uram, ön vakmerő!
- Nem tudja, hol áll!
Ne éljen vissza a vendégi joggal.
SZENKEY.
Vakmerő, nagysád?
Nem; sőt igen bátortalan vagyok és kíméletes.
Kegyed még nem tudja azt, miért.
Én gyöngéd akarok lenni, s fenyegetés, erő nélkül akarom meghallani válaszát.
JULIA
félre.
Gyöngéd akar lenni, s akarata ellenére durva .
Fenn.
Uram, örömest elhiszem, hogy az egész dolog tréfa.
SZENKEY.
Nem, nem tréfa.
Még egyszer mondom, én szeretem kegyedet, s viszonszerelmet óhajtok.
Ajkam nem szokott édes szerelmi szavakat rebegni, de bennem az érzelem óriási erővel bír.
- Szép nő, ne vesd meg e forró szerelmet!
Letérdel.
JULIA.
A nő, bármi állásban is tudja akárki érzetét méltánylani.
De keljen fel ön!
Keljen fel.
- Ha bátyám jőne, ha valaki más meglepne; a világ nem elégednék meg a történettel - gúny, nevetség tárgya lennék.
SZENKEY.
Mi közöm nekem a világgal - az emberekkel, kiket mint hasztalan bábokat megvetek.
Előttem csak szerelmem van, s kegyed válaszát várom.
- Reménylhetek?
JULIA.
E hang, e mód nem olyanok ugyan, hogy egy nő szívét megnyerjék, de feledni akarom most ezt - s rangomat; teljesen méltánylom az ön érzetét, s tartson számot mindenkor legforróbb részvétemre s barátságomra.
SZENKEY.
Részvét - barátság.
- Mit érnek ezek?
Ezeket egy estve egy víg társaság lármái közt is szerezhetek.
Részvétet, barátságot, milyet a világ ért néhány kidobott arany képes megvásárolni.
De én többet kívánok.
Minden javaiban részesültem már az életnek.
Csak szerelemben nem.
Egy általam szeretett hölgy viszonérzelme földeríthetné borús kedélyemet, s megédesíthetné éltem első szenvedéseit, kegyed lehet azon nő.
Angyala lehet sorsomnak.
Én nem tudom jobban kifejezni magamat.
De érzem, mennyire szeretek.
S többet kívánok, mint részvét és barátság.
JULIA.
Ön sokat követel.
- Mit adhatok én többet?
SZENKEY.
Szerelmet.
- Legyen kegyed nőm!
JULIA.
Uram!
Mily beszéd ez?
Miképp merészel?
SZENKEY.
Merészség ez?
Kegyed nem tudja a körülményeket; s nem akarom most ezeket említni.
Van bennem valami óriási, mi engem gyötör, s mi egykor mindkettőnkre nézve veszélyes lehetend.
- Igen, grófnő, mert én sok sérelmet, bántást szenvedék.
De kegyedet oly nagyon tisztelem, szeretem, hogy ha kívánatom teljesül, s kegyed az életben mellettem lesz, bármi zajongó indulat el fog bennem csendesülni.
JULIA
félre.
Szavai rejtélyesek, s mind ezek, mind alakja félelmes.
Fenn.
Nyugtassa meg magát ön - fölhevülésben van - Hiszem, hinni akarom vonzalmát; de gondolja meg a közt, a választó falat, mely bennünket egymástól elválaszt.
SZENKEY.
Erről mit sem tudok.
JULIA.
Gyöngédtelen leszek; s kimondjam, hogy a grófi név és köznemes -?
SZENKEY.
Köznemes - nemde - s a grófi fény!
Hahaha!
JULIA.
Mit nevet ön?
Éri minden embert becsülök: de polgári állásunknál fogva, ön tudhatja, hogy születés és rang mily választófalakat állítanak fel.
SZENKEY.
Jó; kegyed tehát azt véli, hogy a gazdag és hatalmas Zalánfy grófnő lealjasítaná magát és ártana a magas grófi névnek, ha egy nem mágnás vérből eredett ember nejévé lenne?
JULIA.
Így mondaná legalább a világ.
S megvallom; én nem vagyok némi előítélettől ment; s lennék bár az; sohase tudnám eltűrni, hogy a világ ítélete rólam kárhoztatólag s gúnyosan szólana.
SZENKEY.
S mit akkor, ha a világ ezt nem tenné?
Kegyed azt véli, hogy még mindig magasan áll, hogy gazdag; hogy a név, melyet visel, oly magas fényben áll, mint valaha.
Kegyed azt hiszi, kegyed azt véli, hogy midőn kezét egy gazdag nemesnek nyújtja, azáltal leereszkedik a férfiúhoz, s áldozatot tesz.
Haha!
Kegyed nagynak, dicsőnek képzeli nevét.
- Édes álom!
Boldog csalódás!
JULIA.
Mit akar ön ezekkel mondani?
SZENKEY.
Mit akarok?
Azt akarom, hogy a Zalánfy név nem oly nagy, mint talán kegyed gondolja; - azt akarom, hogy kegyed bátyja, midőn éjjeleit aljas társaságokban, még aljasabb tettek közt tölti el: akkor egy kissé visszás és ferde dolog családi büszkeségre hivatkozni.
Kegyetek neve nem tiszta, nem ment gyalázattól.
-
JULIA.
Uram!
Én becsülni akarám önt.
Ne hozzon fel oly dolgokat, melyek nekem leginkább fájnak; de melyek miatt én azért kisebb s homályosabb nem vagyok.
Úgy vélem, hogy egy nő több kíméletet érdemelne, még akkor is, ha saját hibái homályosítják meg.
SZENKEY.
Julia!
Szép hölgy!
Bocsásson meg hevemnek.
Én oly igen szeretem kegyedet.
Teljesítse kívánatomat.
Igaz, kegyednek teljesíteni kell azt.
Hosszú idők küzdései után tervemnek valósulnia kell.
Boldogságomat tartja kegyed hatalmában; s én a kegyedékét.
Ne ontsa le a boldogságot.
Legyen nőmmé, mondja ki válaszát!
Igen - kegyed enyém!
JULIA.
Vissza, uram!
Bármi közel állana is ön hozzám; lennék bár önnél sokkal szegényebb, kisebb, alacsonyabb, mégsem nyitnám meg ajkaimat igenre.
SZENKEY.
Nem, nem?
- S miért, miért, Julia?
JULIA.
Szenkey úr, nem pirul el ily ajánlatot tenni egy méltóságát, tisztaságát érző hölgynek?
SZENKEY.
Nem; - S miért?
JULIA.
Kíméljen meg e magyarázattól.
Jusson eszébe önnek háziélete.
SZENKEY.
Éltem mocsok és szeplő nélküli.
Félre.
Mit ért ezalatt?
-
JULIA
félre.
Ez szemtelenség!
-
Fenn.
Én többet nem mondhatok.
SZENKEY.
S megveti kegyed ajánlatomat?
JULIA.
Miképp ön érdemli.
SZENKEY.
Gondolja meg kegyed, mit cselekszik.
Kegyed azt véli, hogy még dacolhat velem, s megvethet, mint gazdag és hatalmas.
Azonban tudja meg kegyed, hogy a gazdagság, fény, mely kegyedet körülveszi, csak név, vagy egy hasztalan fény és felhő, melyet egy fuvallat szétzúz.
Kegyed azt véli, hogy jószágain csak terhek feküsznek.
Nem; jószágai túl vannak terhelve, mint a hajó, mely süllyedéshez közelít.
Kegyeteknek semmije sincs.
Semmije!
Egy szó kell, és a hitelezők - a megcsalt hitelezők szétragadnak mindent - igen, a szegény hitelezők, kik közül némelyik hálát adhat az égnek, ha kiadott tőkéjének századrészét megkaphatja; s veszteségben átkozni fogja e házat.
JULIA.
Istenem!
SZENKEY.
Igen, kegyed szegényebb a napszámosnál.
Olyan, minő a lepke, melyről csak hímes szárnyait kell letépni, hogy rút hernyó legyen.
Kegyetek legnyomorultabbak lesznek, minden emberek közt.
JULIA.
Ez sok, igen sok.
Ily kíméletlen.
-
Félre.
S jaj nekem, hogy ő valót szól.
SZENKEY.
Reménylhetek?
Kegyed megindultnak látszik.
JULIA
méltósággal.
Nem, uram, legyen bármi - jöjjön akármi sors; elveheti minden vagyonomat a szerencse, de nem önérzetemet, lennék bármily szegény csapások alatt, alacsony házból; mégis e lélekkel bírva, soha nem fogadhatnám el oly férfiú kezét, kinek szemei előtt talán kisebb lennék, mint egy más szerető.
SZENKEY.
Előbbi szerető, Julia, mit ért ezalatt kegyed?
JULIA.
Egy olyan szegény teremtményt, kit a férfi nem pirult a világ előtt házánál tartani.
SZENKEY.
Igen!
Amália!
- Kegyed csak nem róvja fel ezt bűnnek s illemsértésnek nálam?
JULIA.
Ön elég vakmerő mentegetni magát?
S vakmerő ily tett, ily házi körülmény mellett ajánlatot tenni.
SZENKEY.
A világ félreért engemet; tehetek -e én arról.
Én ártatlan vagyok.
Esküszöm, tiszta minden rágalmazás alapjától.
Itt más okok vagynak rejtve, melyekről a világ mit sem tud, s melyeket kegyednek sem lehet tudnia.
Azonban kegyed jobb lesz, mint az emberek, meggyőződik ártatlanságomról!
Igen; kegyed meg van győződve, s enyém.
JULIA.
Vissza, uram!
Ennyi arcátlanságot nem vártam.
Piruljon ön egy leánykát elcsábítani s elvonni pályájától.
S piruljon tanult, hivatalt viselő nemes létére egy színpadi leánykát házához venni.
SZENKEY.
E leányka derék és jó, mint bárki más; ember, miképp én, miképp kegyed; s pártfogás nélküli, mint sok mások, kisebb, alacsonyabb talán ő azért, hogy grófnak nem született?
JULIA.
S ismeri őt jól?
SZENKEY.
Igen.
JULIA.
Akkor szégyellje magát ön, hogy ajánlatával előlépni merészelt.
Véli ön, hogy ha mindent elvesztek, egyszersmind elvesztem önérzetemet is, hogy egy nálam csekélyebb lénnyel osztozzam - hogy ily szerető mellett a hitvesi nevet elfogadandom?
SZENKEY.
Julia!
JULIA.
Igen, uram; ön tudja, mint én, hogy azon leány egy alávaló, elvetett teremtmény.
Pór, szolgai születésű; s ön engemet azzal mért össze?
Ez, uram, kíméletlenség.
Minden csapás végbemehet rajtam, de annyira sohasem süllyedhetek, hogy oly ember neje legyek, ki házánál tart egy oly nőt, ki egy alávaló s udvarunkból kiűzött szolgának testvére.
SZENKEY.
Hah!
- Kárhozat e hangra!
- Most vége a kíméletnek!
- Jó; kegyed megveté ajánlatomat, s kigúnyolt, kigúnyolta azon lényt, ki előttem legkedvesebb.
Nézze kegyed: két kezem van; egyiket nyújtám ki, s szerelmet, békét, segedelmet ígérek: de kegyed gőgösen taszítá el azt magától.
Most visszarántom a barátság kezét, s kinyújtom a másikat, hogy mennykövekkel ostorozzam e házat; tudja meg kegyed; én gyűlölöm e házat, gyűlölöm bátyját, önmagát.
Igen; két szélvész dühöng keblemben, a szerelem és gyűlölet, s egyiknek győznie kell.
Kegyetek hatalmamban vannak; s egy lépés - s nyomorúbbak lesznek a koldusnál.
JULIA.
Ez szörnyű ember.
SZENKEY.
Azt véli kegyed, hogy ostobán, gondatlanul tevém ajánlatomat?
Nem.
Tudja meg kegyed, birtokaik hatalmamban vannak.
Régibb adósleveleik kezemben; ezek a kegyed aláírásával is ellátva.
Újabb kölcsönök csak az én tekintetem- és szavamra adattak.
Egy szót bocsátok ki számon, s a hitelezők - kegyed tudja, mit cselekszenek.
Reménylem, ismeri kegyed a legújabb csődületi törvényt.
Igen, a fényes, a nagy, a dicső grófi ház semmivé lesz, egy nyomorult bukottá, vétkes bukottá, ki a büntető törvény szigorúsága alá tartozik.
A nagy hősök, a magas elődök ivadéka, a büszke gróf, ki lenézi a kisebbeket, egy aljas pénzcsalóvá, hitelezőket kijátszóvá lesz a világ előtt, s a megfosztott pénzbirtokosok átka fogja üldözni.
JULIA.
Uram; én megtiltom jelenlétemben bátyámról rosszat mondani.
Tegyen bármit; indítson bármely alacsony tervet - buktassa meg házunkat: mi mégis mindenkor azok maradunk, kik valánk; mert, tudja meg ön, hogy én a születés és magas állásbani felsőbbséget nem külső fényért szeretem magaménak vallani, hanem azért, mert léleknagyságot s nemes gondolkozást csak magas körökben lehet feltalálni.
S midőn ön ez aljas kifakadásokra nem pirul vetemedni, nyilván kijelenti, hogy nemesi címre méltatlan.
- Most távozzék ön!
SZENKEY.
Jó, s én megmutatom, hogy kegyetek sem méltók a családi nagy névre.
Most még büszke arisztokraták, kevés idő múlva büszke koldusok.
- Ajánlom magamat!
Elmegy.
JULIA.
Istenem!
Ez ember megfagyasztá véremet.
Ha csakugyan bosszút áll.
- Mi nem vagyunk előtte biztosítva.
ÖTÖDIK JELENET
KÁLMÁN
egy irománnyal jő.
Hol van Szenkey úr?
JULIA.
Ó, bátyám szabadíts meg, szabadítsd meg magadat ez embertől!
KÁLMÁN.
Miért?
Mi történt, Julia?
JULIA.
Ez ember borzasztó.
Míg te távol valál: gőgös önhittséggel kérte szerelmemet, kezemet, s követeléséhez fenyegetést ragasztott.
KÁLMÁN.
S te mit levél?
JULIA.
Mit tehettem mást?
Visszautasítám a bizakodót.
Egy Szenkey - s grófnő!
-
KÁLMÁN.
Igen, igen!
Így kell tenned.
- S mit tett ő?
JULIA.
Mit a hozzá hasonló nyomorú lelkek szoktak, ha nem sikerül minden aljas terveiknek.
Bosszúállással fenyegetőzött.
Hitelezőket, csődületet említett.
-
KÁLMÁN.
Csődületet?
S valóban fölgerjedt?
Akkor veszve vagyunk!
- Igen - tőle csak egy intés kell - mert néhány újabb hitelezőim tőle függnek, szavára hallgatnak, s ő maga több adóslevelet beváltott.
- Julia, Julia!
Te romlásba döntél bennünket.
JULIA.
Csak nem akarod, hogy magam annyira megalázzam, hogy nejévé legyek.
- Való, hogy gazdagsága nem megvetendő, híre nagy, a népnek kedvence, s lehet tanult és eszes; de viselete durva, hajlékonyság nélküli - feszes - semmi fennsőbb ügyességgel nem bír.
Midőn előmbe térdelt, akaratlan azon pórszolga jutott eszembe, kit udvarunkból kiűzeténk.
- S bármint tudnám is feledni ezeket: házi viszonyai - hisz tudod azokat.
KÁLMÁN.
Igen, igen.
Csakhogy a dolog mégis váratlanul történt.
Ő sokat, nagyon sokat árthat.
Haragjától remegnünk kell.
A legújabb törvény, melyet a magyar nemesség önmaga elleni fegyver gyanánt készített, tönkrejuttatja minden vagyonunkat.
E törvénnyel vége a hajdani szép napoknak, midőn az adósságokkal terhelt úr lehetett a gazdag hitelező ellenében.
- Félek a veszélytől.
JULIA.
Mit tegyünk tehát?
KÁLMÁN.
Való, való.
Ez veszélyes helyzet.
Kérelemmel nem járulhatok hozzá.
S pedig a dolgon segítni kell.
Gondolkozva fel- s alájár.
- Jó lesz - ez nem megvetendő terv.
- Amália nála lakik.
Ő még szeret engem, nem feledett.
- Segéljen a szerelem.
A leány bohó és jószívű.
Jer, kedves Julia, a terv kész: kezdjük meg a munkát.
Elmennek.
HATODIK JELENET
Amália szobája. Amália ül, egy inas levéllel belép.
INAS.
Kisasszony, kérem alássan, egy levél.
AMÁLIA.
Levél?
- Hozzám?
INAS.
Azt mondták.
AMÁLIA
kezébe veszi.
Mehetsz.
INAS.
A levélhozó választ vár.
AMÁLIA.
Várakozzék.
Inas el.
HETEDIK JELENET
AMÁLIA
egyedül, a levelet feltöri.
Istenem, gróf Zalánfy!
Olvas.
Ő hát mégis szeret engem!
- Szeret!
Hisz tudám én ezt.
Beszélni akar velem?
- Mit tehetek én?
- Hisz rab vagyok bátyám házában!
Igen, igen, szeret!
- S én?
- Úgy van, én is szeretem őt, forrón, forróbban, mint valaha!
-
NYOLCADIK JELENET
SZENKEY
bosszús arccal jő.
Húgom!
- Mi az?
- Levél?
- Kitől van az?
Ki küldé a levelet?
AMÁLIA.
Még nem olvasám egészen.
El akarja rejteni.
SZENKEY.
Látnom kell, a jó leánynak semmi titka testvér előtt.
AMÁLIA.
Én jó leány akarok lenni, vedd a levelet.
Átadja. Szenkey olvas, félre.
Bosszús!
Mi érhette?
Hogy éppen e pillanatban kelle jőnie?
SZENKEY.
Szerelmi vallomások!
Hm!
Tovább olvas.
Beszélni kívánna veled.
S te válaszoltál neki?
AMÁLIA.
Nem.
SZENKEY.
Akarsz neki felelni?
AMÁLIA.
Így illik, azt vélem.
SZENKEY.
Mit mondasz kérésére?
AMÁLIA.
A kívánat oly igénytelen - s ő szeret engem.
SZENKEY.
Boldogtalan, te szereted őt, nem ő téged.
Még nem ismered őt egészen.
AMÁLIA.
Nem ismerem?
SZENKEY.
Nem ismered.
Azt véled, a gróf szerelmet akar előtted vallani; s ha ezt teszi is, hiszed -e, hogy ebben nem más cél, nem más előrenézés rejlik?
AMÁLIA.
Nem értelek.
SZENKEY.
S én értem a dolgot.
- A gróf, az egykor hatalmas gróf - az évezredes ősökkel dicsekvő maradék most megrettent.
Egy szegény pórszületésű, általa megvetett ember a családnak olyasmit súgott fülébe, mi a mágnási vért megfagyasztá.
A gyáva, elkorcsult ifjú fél, remeg, s hogy magán segíthessen, téged akar eszközül választani.
AMÁLIA.
Engem?
Hogyan?
- Szavaid homályosak.
SZENKEY.
Tudd meg, mióta a gróf és köztem a vita megtörtént, legjobb barátja levék neki.
Társa a költésben, pénzszórásban.
Ha értéke fogyott: készen állottam valamely tőkét bíró emberrel, ki neki kölcsönözzön.
Ő szeretett engem, és szinte nélkülözhetetlen embere levék, tekintetem mindenkor tudott neki pénzt szerezni; s ő minden felvett adósságot gond nélkül költött el utolsó fillérig.
S midőn már javai túl valának adósságokkal terhelve: enmagam hitelére kölcsönöztem számára pénzt.
AMÁLIA.
Istenem!
Ez mégis sok.
SZENKEY.
Így kelle bosszút állanom.
A büszkeségét, fényűzést, mellyel annyira szeretnek kitűnni, kelle ellenök fegyverül fordítni.
- Kevéssel ezelőtt házoknál valék, s a grófnénak fülébe kiáltám, hogy fényök, gazdagságuk csak üres név, hogy rövid idő alatt a hitelezők mindent el fognak ragadni.
AMÁLIA.
Mit tevél?
- Szegény gróf!
- Ez kemény bosszú!
Szánom őt!
Hagyj fel e szándékkal, bátyám.
Ő csapodár, de jólelkű - s a grófné ártatlan - a szegény leány!
SZENKEY.
Julia!
Ó miért kell neki testvérének lennie?
- Miért oly nevelést vennie?
Ő nem hibás, csak a légkör romlott, melyben él.
De bátyja megérdemli, kétszeresen megérdemli a csapást.
AMÁLIA.
Nem; - neki mégsem kell bűnhődnie; segélj a dolgon, ha őket örvénybe hozád.
Keblem fáj; ha ő szerencsétlenné lesz - s teáltalad - s talán énmiattam!
Ezt nem tűrhetem; nemde, visszavonod szavadat?
SZENKEY.
Nem tehetem.
AMÁLIA.
Akkor boldogtalanná tevéd húgodat.
SZENKEY.
Mit - s te szánakozol oly emberen, ki téged annyira megsértett?
AMÁLIA.
A szívnek nemcsak érezni, de feledni is kell.
Hisz miképp követelhetem; hogy a gróf nejévé emeljen?
SZENKEY.
Nem, nem; de azt megkívánhatód, hogy kebledet - becsületedet ne nézze le, ha már születésedet megveté.
Te még nem tudod, miket beszélt a gróf nekem - mi aljas, gaz érzet, cél vezérli házadhoz.
AMÁLIA.
Istenem, te félreértéd őt talán!
SZENKEY.
Fülem jól hallott, elmém jól értett.
Titkolni akartam előtted a mondottakat; mert nem akarám gyöngéd érzelmeidet megsérteni.
Mit érzesz, mit gondolsz a férfiról, ki gazdag, hatalmas, szép; s mindezen tulajdonokat csupán egy leányka elcsábítására akarja használni?!
AMÁLIA.
Bátyám - mit beszélsz?
-
Szemét eltakarja.
Teheté ezt?
SZENKEY.
Eszköznek néze, eszköznek tekinté szerelmedet, s pénzén akará azt megvásárolni.
Gróf Zalánfy a szegény színészleányt kéjhölgyül akará használni.
AMÁLIA.
Istenem, ezt nem érdemlem!
Én szeretem őt - de híven megőrzém becsületemet.
- Bátyám!
Te szerencsétlenné tevél engem is örökre.
E fölfedés - ó - mint fáj ez, ha tudnád.
-
Egy székbe rogy.
SZENKEY.
Húgom - mit cselekszel, végy erőt magadon.
- Vigyázatlan valék.
Jer a friss levegőre.
Le kelle egyszer csakugyan lepleznem őt előtted, hogy meggyógyítsalak.
Jer, jer!
Amália felkel.
AMÁLIA.
Most vége mindennek - s gyűlölöm - megvetem őt én is!
Elmennek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE