Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Obernyik Károly
Főúr és pór
Keletkezés ideje
1843
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
884
Mondat/Sor
2769
Szó
19906
ELSŐ FELVONÁS
Kéjelemmel bútorozott szoba, íróasztal, melyen irományok és könyvek rend nélkül hevernek. Előtte Szenkey Móric ül, s mély figyelemmel egy levelet olvas.
ELSŐ JELENET
SZENKEY
egyedül.
Vállaljak hivatalt?
- Fölsegítnek az alispáni székre?
- Miért?
Hogy szolgája legyek másnak; - rabja hivatalomnak?
- Nem; szabad akarok lenni; szabadságot akarok élvezni, melytől életemben annyi ideig fosztva valék.
Lelkem nyugalmat, pihenést és szabadságot kíván!
- Én tudom: mit tesz a lelket és akaratot lekötni! én érezém - igen érezém a szolgaság legkínosb pillanatit!
- S most úr és kötetlen akarok lenni!
Vigyétek boraitokat, embereiteket, kik vakon vezetőik után kiáltják a szájaikba mondott nevet; s tegyetek magatoknak más rabszolgát!
Készületbe teszi magát, hogy egy levelet írjon, az ajtón kopogás hallik. Szabad! -
MÁSODIK JELENET
TOLLASI
belép.
Alázatos szolgája; domine spectabilis, szüntelen munka közt, mint egy hírlapszerkesztő!
-
SZENKEY.
Szolgája önnek, szerkesztő úr!
Kézszorítás.
TOLLASI.
Sajátképpen én nem is szerkesztő: csak az újdonságok közlője, összeszedője, sokszor talán költője vagyok.
De hiszen ez sokak előtt még fontosabb tárgy, mint a legnevezetesebb politikai esemény, pedig korunkban a politika láthatára igen nevezetes nézőhely!
Csak most is, nemde, gonosz híreket közöl az újság?
Mit mond ön Sz. megyei gyűlés hőseire s tragikus eseményére?
SZENKEY.
Még nem olvastam az újságot.
TOLLASI.
A mi hírlapunkat sem?
SZENKEY.
Azt sem.
TOLLASI.
Ó, levelezőink érdekes dolgokat közölnek; valóban érdekeseket.
A Sz. megyei történet délicieuse!
Születési arisztokrácia, pénzarisztokrácia: ez mind passable; de uram, botarisztokrácia! ilyesmi csak Kína nyomorú népénél látszhatott lehetőnek.
Ön keserűen fog nevetni olvasásán, meglátandja.
SZENKEY.
Bármi történjék megyei életünkben, engem meglepni nem fog.
Gazdag arisztokraták, szegény és míveletlen, s azért vásárolható alsó nemesség közt az út minden visszaélésekre nyitva van.
Higgye meg ön: míg oligarcháink törve nem lesznek, addig ez alkotmánynak nincs üdvössége!
Ész, pénz, születés, felülemelik őket az írott törvényeken; s az ősiség csigahéja védi még akkor is, ha különben fényűzéseik- s kicsapongásaikkal tönkretevék magokat; s mit tehetnek ellenök a szegény megyei tisztek, ha tekintetök és pénzök sereg védőket állítnak melléjök!
TOLLASI.
Fájdalom!
- Apropos!
Ön ugye a megyében igen jól áll.
A közelgő tisztújításra mindenki önt óhajtja alispánnak.
SZENKEY.
S én sajnálom, hogy e megtiszteltetést el nem fogadhatom.
TOLLASI.
Mit? ön nem vállalna hivatalt?
SZENKEY.
Nem, uram, nem vagyok idegen a fénytől: de független kívánok lenni.
TOLLASI.
Megvallom, csodálom önt; s e nyilatkozatot nem vártam.
Mi, fiatalok már szavazatokat szereztünk ön számára.
Ön tudományos és munkás; s mit ér a lelkierő, ismeret, ha nincs kör kifejteni hatásukat?
- Én alig tudhatok egyebet, mint újdon híreket összeszedni, s azokat fashionable felöltöztetve a világ elébe adni; s mégis fölléptem a közpályára.
Mit a közönség elébe éldeletül adok, nem fáradozásim, gondolkodásim szülötte: - néhány új esemény - pletykaság - s mégis ki mondhatja, hogy ily csekély fáradsággal is honomnak nem használok?
Mit tehet meg az, kinek elme és tudomány mint letett kincs segédül állanak?
SZENKEY.
Köszönöm önnek e véleményét: de én nem akarom a hivatal ezer hűtlen terheit magamra venni.
TOLLASI.
Megyénk szabadelmű fiai éppen ily férfit kívánnak az elnöki székre.
Itt sok gazdag és hatalmas úr, mágnások és mágnásocskák bírnak javakat.
A közrendű nemesség jogai elnyomva.
Néhány értelmesebbek tehát oly első tisztviselőt kívánnak, ki ez oligarchák ellene levén, bitorlásaiknak ellensúlyt vessen a mérlegbe!
Igen! majd el is felejtém.
De hiszen ön tudja már; hisz olvasá a városi újdonságokat.
SZENKEY.
Nem, én nem olvastam.
TOLLASI.
Nem olvasá ön?
Ez különös!
Embereink ezeket mindig legelőször elolvassák; ha szinte azután a hírlap fontosabb helyeinek átnézésére nem is érnek.
Tehát eszerint nem tudja ön, hogy a fényűző gróf Zalánfy városunkban van.
SZENKEY.
felháborodva.
Gróf Zalánfy.
TOLLASI.
Igen, uram, hallám, hogy az ön atyja egykor a gróf szüleinek halálos ellene volt.
SZENKEY
zavartan.
Igen, igen, úgy volt!
- S miképp tudja ön, hogy ő itt van?
TOLLASI.
Miképp tudom?
Fama kisasszony, kinek udvart szoktam tenni, szintúgy mindent kibeszél, mint akármely hölgy, sőt nem csak hölgy - akármely férfi.
Nem hinné ön, hogy a hírlapi újdonságok írójának bürója reggtől délig tele van mindenféle emberrel.
S mit hoznak?
Híreket.
Szépeket, rútakat, érdekes vagy érdekteleneket, valókat vagy alaptalanokat, az mindegy.
Sokszor egy alaptalan hír és költemény kedvesebb előttem, mint három való történet; mert amaz, mivel senki nem tudja, érdekesebb s majd mindig hírlapi vitákra ad alkalmat, s én semmit sem szeretek jobban, mint a korunkban oly közönségessé lett apró zsurnáli pörlekedéseket...
SZENKEY.
Igen, igen; de miképp tudja ön, hogy gróf Zalánfy városunkban van?
TOLLASI.
Ó, a dolog igen természetes!
Emlékezhetik ön, nemrég mi botrány történt a városi német Thalia-templomában.
Egymást érve jöttek róla a hírek hozzám.
Sőt magam is, köztünk legyen mondva, hasonlóul sok másokhoz, kik a német színház frekventációja ellen deklamálgatnak, ott állék a parterre-en.
Mit tettek a mágnások? kik tették? ki melyik páholyban volt: ezer ember hozott róla hírt, pedig magam is mindezt jól tudám.
A seigneurök páholyai közt azonban volt egy, melyből egy mennyei szép és fejedelmi arc sugárzott le.
Utánajártam, ki lett légyen e magasztos hölgy; és íme jól értesültektől azt hallám, hogy az Zalánfy Julia, Zalánfy Kálmán grófnak nőtestvére.
SZENKEY.
Julia!
Julia! nemde?
- Szőke hajjal, nagy kék szemekkel?
TOLLASI.
Meglehet.
Oly részletesen nem vizsgáltam meg, mint a híreket.
Csak felületesen, mint a mai korszellem, s azonban azóta több szép arcot is láttam.
SZENKEY.
S mit tud ön, régen vannak városunkban?
TOLLASI.
Hallám: nehány hete érkeztek: a telet s unalmas idejöket a városban tölteni, s alkalmasint - hogy a mai egynémely politikus író szokása szerint, nyomaték kedvéért kitételemnek rímcsengést adjak - pénzöket e l k ö l t e n i. S nem rosszul.
Gróf Zalánfy úgy ért a pazarláshoz, mint akármely angol lovag művész mesterségéhez.
Soirékat ad, játszik, pénzt kölcsönözget, kétannyi tőkét kötelezve, au bon ton és ősi szokás szerint.
Miképp mondják, már annyira van, hogy adósságai megközelítik egész értékét, s a csekély papiroskák kastélyával, kerteivel nemsokára olyforma komédiát fognak űzni, mint Fáraó sovány tehenei a kövérekkel.
SZENKEY.
S a gróf nőtestvére szép alak nemde?
Igen, ő szép!
TOLLASI.
Charmant, kellemes; de tudja ön, már túl van az első fiatalság évein, azonban így is, ha a szépség kritikusa volnék: városunkban a második helyet a contesse nyerné el.
Bár némelyek elsőnek tartják is; - no; ezek némi arisztokratikus fiatalok, kik nem akarják azt sehogy megengedni, hogy egy színész hölgy egy magas grófné előtt elnyerje az aranyalmát.
SZENKEY.
Színésznő?
Melyik az?
TOLLASI.
A szép és bájos Amália.
SZENKEY.
Amália?
Nem ismerem.
TOLLASI.
S ön még nem hallá őt?
Nem hallá dalolni?
SZENKEY.
Nem emlékezem; mert színházban ritkán jelenek meg.
TOLLASI.
Nem hallá ön?
Ezt ki ne mondja az ifjak előtt.
Ily elmulasztások által az ember sokat veszt a közvéleményben.
Ki őt legalább egyszer meg nem tapsolá, az nem gentleman, nem szabadelmű!
Ezt tartja a világ ítélete!
SZENKEY.
S nem tudja ön, honnan jött hozzánk az említett dalosnő?
TOLLASI.
Én nem tudnám?!
Szomszéd testvérhazából, Erdélyből.
- Néhány napja lépett fel először, s szörnyű furore-t csinált, nem annyira művészete s hangja, mint szépsége által!
Mert - bátran kimondhatom, itt senki sem hallja -; ő csak kezdő.
Hanem szép, szép, mint a tavaszi virág.
Mai cikkemben hosszasan megdicsértem hangját, játékát, mert szépsége fölemeli mindkettőt: azonban ez nem csuda; a szép mindig biztosítva van afelől, hogy egyszersmind míveltnek, jónak mondassék; valamint aki gazdag, egyszersmind számot tarthat a tanult, okos, nagylelkű nevezetre!
Hírlapunk ugyan elvének tartja, hogy színházi ügyekkel s személyekkel bajlódni méltóságán alól van, hacsak néha őket amúgy diktátori hangon ostorozni nem kell: azonban a szépség mindenben kiváltsággal bír, mint a magyar nemes; s így mi is meglágyítók politikus kemény tollunkat, s engedtünk a bájnak, mint a hatalmas Róma göröghon művészetének.
S ez azért is van, hogy lapunk a közvélemény ízlésének kedveskedhessék.
SZENKEY.
Nem hallotta ön, hogy családi nevén miképp nevezik őt?
TOLLASI.
Királyok és színésznők többnyire csupán keresztnévvel szoktak bírni.
- Kik közelebbről ismerik vagy ismerni akarják, Ligeti Amáliának nevezik: azonban rien de tout ça!
Mindkettő csak költött név!
SZENKEY.
Tudja ön?
TOLLASI.
Biztos adat után.
Lássa ön: néhány nappal ezelőtt egy ifjú ember a színház csarnokában egy zsebkendőt talált.
E történet, mint más egyéb is nálunk, elbeszéltetett, sőt a keszkenő letétetett, hogy a nyilatkozó tulajdonos onnan elvihesse.
A keszkenő a szép színésznőé volt, s oly szerencsés leheték, hogy saját kezeimmel adtam vissza.
S körülnézvén azt kandiságból H. K. betűket találtam szegletén.
SZENKEY.
H. K. betűket?
Bizonyosan látta ön?
TOLLASI.
Minden bizonnyal.
S e két betű ezerféle találgatásokra adott alkalmat.
Mert kétségkívül a szép hölgy valódi nevét e két betű zárja magában.
SZENKEY.
Ha ő volna!
Meg kell tudnom.
Fenn.
S hol tart szállást a szép dalosnő?
TOLLASI.
*** utcában, numero, numero
tárcáját kiveszi
, numero 634, első emelet, jobbra első ajtó.
Azonban látogatásokat nemigen fogad el.
Újoncnak kell a színpadon lenni; mert a fiataloktól tartózkodó.
Ámbár a gonosz világ azt állítja, hogy ez azért van; mivel egy-két különösen kedvelt lovagjai vagynak.
Lehet, hogy a világnak igazsága van.
SZENKEY
élénken.
Hazugság! rágalom!
Igen, igen, az ily hírek költöttek szoktak lenni.
TOLLASI
félre.
Hohó! itt aligha többet nem tudnak a színésznőről, mint én.
Fent.
Meglehet, s legyen úgy.
Egy színésznőnek élte szabad, s tőle az erkölcsiségről senki sem kér számot!
- Nekünk, kik körében nem vagyunk, annyi mindenesetre szabad, hogy hozzá a páholyba szemcsövezhetünk.
SZENKEY.
Melyik páholyban szokott ülni?
TOLLASI.
Legfelső sor harmadik a színpadtól.
Elmegyen ön ma a színházba?
SZENKEY.
Talán!!
TOLLASI.
Drámát adnak, a közönség gyér leend.
Én mindenesetre megtekintem, mert nem akarom az egyszeri író példáját követni, ki színbírálatot írt oly estvékről, melyeken a színházban meg sem jelent.
Azonban
óráját kiveszi
még játék idejéig némi fontos dolgot kell elvégeznem
kalapját veszi
.Reménylem, a színházban találkozandunk.
SZENKEY.
Elmegyek.
TOLLASI.
Ajánlom magamat
Szenkey kezét megszorítja, Tollasi el.
HARMADIK JELENET
SZENKEY
egyedül.
Hideg divat, s hírfészek!
Azonban szabadelmű, s hírkutatásai nem ritkán hasznos szolgálatokat tesznek.
- Húgom?
Ha ő lenne!
Egykor azt írák hozzánk Amerikába, hogy színpadra lépett.
Nevét bizonyosan megváltoztatta!
H. K. betűk!
Bizonyosan ő!
- Színházba megyek.
Ott látni fogom.
Nem ösmerek reá annyi év után.
Nem; bizonnyal nem.
- Egyenesen hozzá megyek.
És ha idegen leend!
Mit árt?
- Ha testvérem ő: le kell lépnie a pályáról, mely a világ balítéleteit zárja magában.
Én úr és gazdag vagyok, s véreimnek boldogoknak kell lenniök
csenget, inas belép.
NEGYEDIK JELENET
SZENKEY.
Menj *** utcába, 634. szám alatti házba.
Az első emeletben fölkeresed Ligeti Amália kisasszonyt, ki a színházban énekelni szokott; érted?
INAS.
Azt, kiről nótát is írtak valamelyik újságban?
SZENKEY.
Igen! menj hozzá, s mondd meg nevemben, hogy látogatást akarok tenni nála.
Most néhány perc múlva.
INAS.
Értem, uram.
SZENKEY.
El ne feledd: *** utca, 634. szám.
Inas el.
A látogatást bizonyosan elfogadja, azért készülök.
El a mellékajtón.
ÖTÖDIK JELENET
Amália szobája ízléssel bútorozva, gróf Zalánfy és Amália a belső szobából kilépnek.
KÁLMÁN.
Igen, igen, csak fogadja őt kegyed.
Addig én távozom.
AMÁLIA.
De nem ismeri ön azon embert?
KÁLMÁN.
Szüleink ismerék egymást; jószágaink szomszédosok valának.
Pör és örökös harc dühöngött a gróf Zalánfy és nemes Szenkey család közt.
Az öreg Szenkey gazdag volt; s gazdag nemesek büszkék, és örömest ellenkeznek a mágnási renddel.
Hahaha! ön még nem tudja ezeket, szép Amália.
Végre az öreg Szenkey egy atyám ellen indított pörben tetemesen megbukván, egyetlen fiával Amerikába ment.
S ez egyetlen gyermek, ki kegyednél hódoló látogatását akarja tenni.
Mondják, eszes, tanult.
- De nem gentleman; társalkodása feszes és pedánt!
Látszik, hogy az udvariatlan köztársaságban növekedett.
Azonban - megvallom, becsülöm őt, hogy oly hölgynél megjelenni kíván, kinél gróf Zalánfy teszi udvarlását.
Ez merész, derék fiú!
Nemde, kedves Amália!
Lehet, hogy a kegyed bájai fejét megzavarták, s ilyenkor a tudományok segédtelenül állanak.
Ha szerelmet találna kegyed előtt vallani: legyen, kérem, iránta irgalmas.
Ily vetélytárs ellenébe bátorságosítva vagyok.
Tegye őt ámításba.
Hisz ezzel legtöbbet használhatunk bárkinek.
Ő gazdag és hatalmas.
Ösmeretsége s erszénye kegyednek ártani nem fog, csak hatalmat kell fölötte nyerni.
AMÁLIA.
Uram, miképp vélekedik ön?
KÁLMÁN.
Megbocsáss, szép nő!
Kezét ajkához viszi.
Tudom, tudom: a hölgyek legnehezebben veszik, ha hűségöket kétségbe hozzák.
Kegyed hű maradand hozzám, nemde?
AMÁLIA.
Ön szerénytelen ily kérdést tenni.
KÁLMÁN.
Nem látja kegyed nyugalmamat?
Tanúja, hogy bízom kegyed szívében!
- Azonban távozom.
Az új hős érkezni talál; látásomon zavarba jőne, s elfeledné a könyveiből betanult szerelmi szavakat, pedig kegyedet nem akarom megfosztani a játéktól.
Leend szerencsénk kegyedhez a színházban?
AMÁLIA.
Elmegyek.
KÁLMÁN
óráját nézi.
Még csak öt óra.
Reménylem, játék kezdeteig vetélytársam elvégzendi udvarlását.
- Azért; - szabad kegyedet a színházba elkísérnem?
AMÁLIA.
Felettébb fogok örülni e kitüntetésnek.
KÁLMÁN.
Most ajánlom magamat szépségednek!
A viszontlátásig, szép hölgy
kezet csókol.
AMÁLIA.
Isten önnel, kedves gróf
bemegy a mellékszobába.
KÁLMÁN.
Mégis szeretném tudni: miképpen jön ide Szenkey?
Ennyi bátorságot nem vártam volna oly pór nemesben, s oly nevelés után!
Azonban, ostoba én!
Mit töröm akármin fejemet.
Nem azért vagyok úr és mágnás, hogy csekélységen gondolkodásom fárasszam.
A leány enyém!
-
menni akar.
HATODIK JELENET
SZENKEY
belép. Zalánfyt meglátván megütközik. Kálmán éles szemekkel végignézi Szenkeyt - csend.
Alázatos szolgája.
KÁLMÁN.
Szolgája!
-
SZENKEY
félre.
Ki ez?
Mit akar itt?
KÁLMÁN
félre.
Talán ez lesz a kalandor!
Bravó.
SZENKEY.
Honn van a kisasszony?
KÁLMÁN.
Igen, uram.
Egyébiránt tessék cselédeit kérdezni!
Menni akar.
SZENKEY.
Köszönöm, uram - szabad lesz tudnom, ki áll előttem?
KÁLMÁN.
Gróf Zalánfy Kálmán, szolgálatára.
SZENKEY
félre.
Hah - a gróf - Itt?
KÁLMÁN.
S én reménylhetem a szerencsét, tudni becses személyét?
SZENKEY.
Szenkey Móric!
KÁLMÁN.
Örvendek rajta.
Éppen távozni akarék.
Megbocsát ön!
Félre.
Menj, szegény, menj.
Ily komoly esetben fickók nem oly könnyen nyernek szívet.
Ajánlom magamat.
SZENKEY.
Szolgája önnek!
Kálmán elmegy.
SZENKEY
egyedül.
Mit keresett ez ember itt?
Miért jöve ide?
A nagy urak sohasem tesznek látogatást magoknál kisebbeknél aljas haszonlesés nélkül.
- Jőnek.
HETEDIK JELENET
Amália kijő a szobából, s Szenkeyt meglátva meghajtja magát.
SZENKEY.
Üdvözlöm kegyedet, kisasszony!
Megbocsát, hogy ily bátor valék
mélyen vizsgálja Amáliát, félre
. Arca ismeretlen!
AMÁLIA.
Örvendek, uram; nemde Szenkey urat tisztelem házamnál?
SZENKEY.
Szolgája!
Félre.
Egy vonás sem emlékeztet vissza!
AMÁLIA
megkínálja a leüléssel.
Ha úgy tetszik!
SZENKEY
leül, félre.
Mégis kikeresendem a valót!
-
Fenn.
Megenged, kegyes kisasszony, ha az ismeretlen első megjelenését is kérelemmel kezdi.
- Reménylhetek?
AMÁLIA.
Hamit tehetek.
Parancsoljon ön!
SZENKEY.
Boldogult atyám, ki messze világrészen halt el, tartott magánál egy gyermeket, s később ifjút; a gyermek előbb gróf Zalánfyaknál volt - szolga.
Igen, kisasszony, szolga; - mint egyéb mások, alávetve az uraság kényének, szeszélyeinek.
Azonban a fiú a grófi udvartól - eljött; atyám házához fogadá őt, s elvivé magával messze az újvilágba, hol tíz évet töltött el.
Ott atyám a szegény ifjút több hasznos szolgálat következtében megszereté, s mint saját gyermekét kezdé növelni.
Az ifjúnak még egy nőtestvére is vala, kit ő itt hagyott Magyarországban, elvetve szegény sorsban, miként ő volt; mert ő szegény és alacsony sorsból származott.
-
AMÁLIA
félre.
Ó, istenem, ez ember talán ismer engemet!
SZENKEY.
Atyám elhalt; s én mint testvéremet vagy barátomat néztem a szegény ifjút, s vissza akarék vele jőni hazámba, azonban egy veszély, mely éltemet fenyegeté, s melyet ő tőlem elhárított, súlyos betegségbe ejtette.
Halála közeledék, s néhány percekkel kimúlta előtt ágyához szólított.
AMÁLIA
keszkenőjével szemét törölgeti.
Szegény - szegény fiú!
SZENKEY.
Kegyed sír érette?
Valóban ő szánalomraméltó s jó testvér volt.
- Ágyához szólított, s elmondá, mit különben is tudtam, hogy neki egy kisdedségben itt hagyott nőtestvére létezik.
Kért, tompa elhaló szavával, hogy ha hazámba vissza jőnék, keressem föl szegény és árva testvérét, s védjem meg szegénység és csábítások ellen; én megígértem, s a haldokló hideg kezébe szorítván kezemet, megesketett éltemre, üdvösségemre; - s néhány perc múlva nem vala többé!
AMÁLIA
zokogva.
Megholt - istenem, megholt!
SZENKEY.
Igen, ő megholt!
S én hazajöttem eltökélve állhatatosan: szentül megtartani fogadásomat.
Ó, bár tehetném ezt!
Mi mindent tennék, ha a leányt föltalálhatnám.
Kerestem, tudakoztam utána, minden, mit kitudhaték, annyi, hogy ő nevét változtatva színpadra lépett.
AMÁLIA
félre.
Ő tudja - gyanítja talán, ki vagyok?
SZENKEY.
Sikertelen levén fáradozásom a leányt feltalálhatni, most elhatároztam kegyedet megkérni, hogyha színészeti viszonyainál fogva talán ösmerné a hölgyet, kiről beszélek, vagy ha valaha nyomába akadna, azt nekem tudtul adni szíveskedjék.
Higgye el: emberbaráti kötelességét teendi ezen szolgálattal, s a távol partokon elhunyt jó testvér síri nyugalmát szerzendi meg.
AMÁLIA.
Kedves egy bátyám!
- Igen, uram, tovább nem titkolhatom.
Ön részt vesz sorsomban, s jó szíve van.
Ön előtt kimondom: én vagyok a keresett leány; én vagyok a korán elhunytnak testvére!
-
Sír.
SZENKEY.
Te?
Kegyes kisasszony.
- Megöleli, aztán hirtelen visszalép.
Bocsásson, bocsásson meg örömömnek.
Kegyed a szegény elholtnak nőtestvére?
AMÁLIA.
Igen, szegénységben növekedém én is: de városban.
Kik alakomat látták, s hangomat hallották, gyakran javasolták: próbáljam meg a színészetet.
Próbát tevék; sikerült, s azóta a színpad pártját fogja az elhagyottnak.
SZENKEY.
S most én fogom kegyedet óvni, segíteni, védelmezni.
- Azonban bár nem kételkedem is e fölfedezésen, nem veszi talán rosszul kegyed, ha bizonyítványt kívánok.
AMÁLIA
toalett tükrét fölnyitja, s némi leveleket vesz elő.
Igen, uram, reménylem kielégítők lesznek.
SZENKEY
körülnézi az irományokat.
Úgy van.
Ezeket mind ösmerem.
S ezen többiek?
- Igen; nincs kétségem.
- Legelőször is kegyednek elhunyt testvére nevében egy titkot kell föl fednem, oly mélyet, melyet kegyed még gyóntató atyjának sem mondhat meg.
Szerető testvére kívánsága ez, hogy e titok örökre homályban heverjen.
Lesz elég ereje a női kebelnek, egy titkot megőrizni, melytől testvérének nyugalma, boldogsága, s kegyed szerencséje függ?
-
AMÁLIA.
Én tudok hallgatni.
SZENKEY.
Esküdjék hát örök némaságot e titok fölött!
AMÁLIA.
Esküszöm az örök istenre, éltemre, lelkemre!
SZENKEY.
Megelégszem.
Tudja meg hát kegyed, hogy a hír, melyet mondok, nem való!
Kegyed testvére él!
AMÁLIA.
Él.
Testvérem él?
-
SZENKEY.
Él és visszatért hazájába - gazdag, dús birtok tulajdonosa, fény és tisztelők állják körül!
AMÁLIA.
Dús, fényes?
- Mindegy, elég nekem, hogy él!
Hol van ő?
SZENKEY.
A titok, melyet fölfedék visszatartja, hogy magát fölfedje, becsülete, élte van e titokba letéve.
AMÁLIA.
Testvérében talán csak nem kételkedik, ki őt annyira szereti.
Hisz én megesküdtem.
SZENKEY.
S ha valaha körülmény adná elő magát, melyben az eskü szava meggyengülne, elenyészne?
AMÁLIA.
Uram, mit vél ön?
Gyönge a nő.
Szegény gyarló teremtés vagyok, de véremet szeretem, s hitem, istenem, esküm drágább előttem életemnél.
Én esküszegő nem leszek.
SZENKEY.
Igen.
Te nem lész esküszegő, Amália.
Igen, te kedves testvér, mert tudd meg, egyetlen bátyád én vagyok.
-
AMÁLIA.
Uram, mi kedves szót monda!
Ne gúnyoljon ön!
SZENKEY.
Nem ismersz?
Nem csodálom!
Nem hiszesz szavamnak, azt nem érdemlém.
Kimondám a titkot.
Éltemnél nagyobb, fontosabb rejtély birtokosává tevélek, s hitet, bizodalmat én is méltán követelhetek.
AMÁLIA.
Ó, nem látja ön, hogy szívem hitelt ad ön beszédének; ámde valami visszatart.
E fényes úr!
- Testvérem élve? - itt! - itt?
- Ó, istenem, hisz ez sok volna, nagyon sok!
Én csak egy szegény, egyszerű leány vagyok.
SZENKEY
haját félrehajtja homlokáról.
E sebhelyet ösmered, ezt csak bátyád viselé.
Kételkedel még, hogy az vagyok?
AMÁLIA.
Nem!
- Igen, igen, ön az én testvérem.
Ön, ön - te bátyám vagy!
Ölére rohan.
- Kedves bátyám!
-
SZENKEY.
Lásd; ennyi év után így hoza össze a sors.
AMÁLIA.
De te - miképp hittem volna?
Gazdag és jószágbirtokos vagy, neved nemesi név.
Miképp jutottál ehhez?
SZENKEY.
Elmondom, hogy megértsd a titkot egészen, mely sorsomat körülszövi.
Leülnek.
- Tudhatod talán, noha még akkor gyermek valál, hogy szegény szüleink halála után, míg te egy szegény rokonodnál éltél, én a büszke és gazdag gróf Zalánfy-házhoz jutottam - mint szolga.
Ifjú valék, alig kilépve az első gyermeki korból; de munkás és merész.
Kötelességem vala a család gyermekét, az ifjú grófot kísérni az alvószobától a tanulószobába, s innen játszóhelyeire.
Szerencsétlenségemre vagy szerencsémre, elmém könnyű és fogékony volt, s így a folytonos hallás által mindazon tudományokat megtanultam, melyek az ifjú gróf előtt magyaráztattak, míg ő csak kevés előmenetelt tett azokban; mert figyelmet, szorgalmat ki követelhetne a gazdag örököstől, kit mindenfelől hiú pompa és puhaság vesz körül?
Elég, én lassankint enélkül, hogy valaki tudhatá, legszebb előmenetelt tevék a tudományokban, s ifjú uram iránt, ki egyszersmind elég kevélységgel viseltetett hozzám, lelkem többsége önérzetében bizonyos lenézést, felsőbbségi büszkeséget kezdék érezni.
AMÁLIA.
Ó, istenem!
SZENKEY.
A grófi háznak volt még egy másik gyermeke is - egy - igen, egy leány; - gyermek, mint mi, még ifjabb, de mint hölgynek, kinél a báj és szépség virágai elébb kinyílnak, kellemes - elragadó - s szelíd, de méltóságos.
- Lásd, vérem most is hullámzásba jő, ha róla beszélek.
Ő oly szép volt, hogy lehetetlen vala nem szeretni.
Mindennap láttam őt, hallottam hangját, s csuda -e, hogy iránta ifjú s erős láng támadt bennem.
Én szerettem őt.
Mit gondoltam sorsommal, ifjú kedélyem, szerelmem nem hagyának ezt megfontolni.
Aztán én nem vártam, nem reményltem semmit, csak szerettem.
Szerelmemben eltűnt a rang-születés különbsége.
Éreztem, lelkem magasabban emelt ezeken.
Alacsony helyzetemben sem jutott eszembe, hogy átkozzam a sorsot, mely csak szolgának teremtett, nem jutott eszembe, hogy az, ki először a születési kiváltságok által embert embertől, polgárt polgártól, érdemen kívül érdem ellen különválasztott, egymás fölé emelt, a legocsmányabb zsarnok volt; mert millió nemzedéket, néhányak kivételével, lelki bilincsek, nyomorú szaggathatatlan kötelek közé zárt.
AMÁLIA.
Szegény bátyám, s mit tevél szerelmedben?
SZENKEY.
Egy napon - s ezt nem feledem soha -, a szobákon menvén keresztül, magányosan találám Juliát, az ifjú grófnőt.
Az ajtó a kertre nyílt, s ő a virágokon legelteté szemeit.
Megálltam, néztem - míg végre magam sem tudom, miképp, elébe térdelék - ajkaim szerelmet vallottak.
Semmit sem láttam, csak őt, s csak azt, hogy a leány arcát büszke harag és szégyen pírja borítá el, és megvetéssel távozott; - de én újólag elébe térdeltem, midőn a bátya belépett.
AMÁLIA.
Szegény szerencsétlen!
S mi történt az esemény után?
SZENKEY.
Az egész család kegyetlen lángra lobbant ellenem; vakmerőségemet nagyobbnak tarták a szentségtörésnél.
- Hiszen mi valék szemök előtt, a kevély magas mágnási szem előtt; nem több, mint egy néger rabszolga a gazdag kalmár vagy ültetvényes szeme előtt.
Hibáztam; de vétkes nem vagyok.
S mi vala e hiba is?
Ifjúi hév s lelkesület lobbanása.
Átláthatták volna valómat, láthatták volna, hogy a szegény pórfiúban tehetség és láng rejtezik magasbra víni föl.
De miképp jutott volna ez oly gazdagoknak eszökbe?
Miért törődtek volna egy emberrel - egy paraszttal, ki akármely míveltség fokán is csak szolga marad?
Óljaikban angol mének nyerítettek, költségen hozattak; s nagy gonddal neveltettek a csikók, és ez szép, igen szép volt a gazdagság és ipar tekintetében.
S nem eleget tettek -e?
Ki követelhette volna, hogy egy szegény ifjút angol lovaiknál többre becsüljenek, s fölnevelésében, kiképzésében az úri szemek gyönyörködjenek?
AMÁLIA.
Bátyám!
Te fölgerjedél!
-
SZENKEY.
Nem: de ez emlékezet kínos marad örökre.
A grófi ház, mint mondám, nem tekinte semmit, csak bosszúját, s alávaló szolgát, ki oly merészségre vetemedett
Amália kezét megfogja
-, az alávaló szolgát
fojtott hangon
- igen, húgom - megkorbácsolva - kiűzé udvarából.
AMÁLIA.
Ó, istenem!
Szegény testvérem!
-
Szenkey fejét lehajtja - Szünet. -
SZENKEY.
Képzelheted: mi ezer bosszút esküvém a grófi családnak.
Csak Julia élt bájosan emlékezetemben, mint nyílt virág a förgetegben, mint szabadító angyal az égő város tűz- és füstoszlopai közt.
Talán ifjú hevem bűnre ragad, ha szerelmem nem oltja a bosszú lángját.
Azonban reménylék az időtől.
Az ifjú oly sokat reményl.
Nagy urainknak életmódja után reménylém elérni még a grófi ház lesüllyedését, s hivém, hogy egykor magasb álláspontot vívandok ki.
Azonban mit tehettem egyebet, mint szolgálni.
Azon jószágbirtoknak, hol a grófi család lakott, másik részét az öreg Szenkey bírta.
Ehhez mentem; s mivel a grófi házzal örökös tusában éle: magához fogadott.
Az öreg Szenkeynek egyetlen fia volt: mindkettő őseiktől öröklött betegségben sínylők, s éppen indulandók valának Éjszak-Amerikába; mivel az orvosok javulásul a tengeri utat rendelék.
Ifjú valék; kívántam világot látni, s néhány nap múlva útra indulánk.
AMÁLIA.
Erre emlékezem.
Mintegy tíz évvel történt ezelőtt.
SZENKEY.
Igen tíz évvel.
A nemes család elvonulva élt: de gazdagon.
Lassanként inkább-inkább megszeretének, s főleg az ifjú Szenkey, ki velem egykorú volt, s kinek minden körülményeit ismerém.
Évek múlva az öreg elhunyt, s meghagyta fiának, hogy számomra egy jószágrészt inskribáljon; mivel nem sokkal halála előtt fiának életét mentém meg.
Ismét éveket tölténk a szabadság honában: midőn az ifjú Szenkey érezni kezdé, s orvosai is jósolák, hogy élte csupán csak egy vagy két évre terjed.
Megemlékezve atyja utolsó intésére, született fejében az eszme és szándék, hogy engem, ki érette annyit tevék, halála után egész jószágában örökösévé tegyen.
Evégre, hogy az atyafiaitól származható pörlekedéseket kikerüljem; megbízott, hogy halála után jőjek haza, s nevében foglaljam el a jószágot.
Ezt tenni ugyan egy vétek, melyet törvényeink álarcaságnak neveznek, és keményen büntetnek: de annyi év múlva ki tudhatá azt, mily alakkal bírt legyen ő; annyival inkább, mivel gyermek korában is csak kevesektől ismerteték.
Így, halála előtt kevéssel kezembe adá az irományokat.
Magyarországba leveleket külde, melyek halálomat jelenték, s ígérék, hogy ő nemsokára visszajő hazájába.
Az eset nemsoká bekövetkezett.
Ő megholt, s én fogám az okleveleket, s hazajövén, mint ifjú Szenkey Móric a dús örökséget elfoglalám.
AMÁLIA.
S nem gyanítá senki alakodat?
SZENKEY.
Senki.
Ki is gyaníthatná annyi év, annyi változás után?
Most gazdag vagyok; s talán ha akarnám, hatalmamban lennének a módok, a grófi családon bosszút állani.
Azonban mindennek meg kell szűnni egykor.
Az ifjúkori sérelmek fájnak: de többé nem uralkodnak bennem oly erővel, hogy miattok nyílt vagy rejtett ellenség gyanánt lépjek fel.
A szenvedés órái, a szegénység és nyomor, kényelem- s gazdagsággal váltattak fel, s e sors ajándékában mintegy szükséges mozgatóeszközt tekintem a grófi házat, melynek szigorúsága nélkül most ily szerencse nem jutandott osztályrészemül.
Ki jóléttel bír, engedékeny, s hamarább kész bocsátani.
Aztán a sok fáradás után nyugodt és boldog kívánok lenni: s végre, mit érne a leghelyesebb visszatorlás is?
A grófi ház csak az ifjú Szenkeytől, nem pedig a szolgától, kit megsértének, lenne bántva: s e rejtett alak az ismeretlen álarc, melyet a mágnás gyermekek előtt a bosszú végbementekor sem lehetne fölfedni, megfosztaná azt minden erejétől.
AMÁLIA.
S mennyi ideje, hogy hazánkba visszajövél?
SZENKEY.
Mintegy fél éve.
Vélt ismerőim, mint újságot, nagy örömmel fogadának.
Divat embere levék.
Azt óhajtá minden, hogy beszéljek előtte utazásimról, külföldi szokásokról.
Ilyenek az emberek!
Örömest hallanak érdekes dolgokat azokról, miket mások tapasztaltak.
S én meguntam a sok kérdéseket; elvonultam magányomba.
Megutálám a kíváncsi embercsoportot.
De fölkeresének lakomban is.
Néhányan, kik asztalomnak s erszényemnek jövendőben hasznát akarák venni: megkínálának, hogy a nemességgel alispánynak választatnak.
Ajánlatukat megvetém.
Miért is?
Néhány erős karú s hangos torkú bor- és asztalhősnek legyek a hivatalomért lekötelezve?
Nem.
Vagyonom mellett más szolgája nem leszek.
Csendesen fogok élni magányomban, s vagyonomat s házamat megosztani veled, kedves húgom!
AMÁLIA.
Házadat, vagyonodat?
-
SZENKEY.
Igen!
Nem akarom megengedni, hogy élelmedért a színpadon légy, kitéve a közönség kényének s gúnyának.
Jer hozzám!
Reménylem, házamnál nyugodt és elégedett leendsz.
AMÁLIA.
S elhagyjam a színházat?
Te nem tudod még, mennyire szeretem én e pályát!
Nem sok ideje ugyan, mióta osztozni kezdék örömében, fájdalmaiban; s mégis erős kötél kapcsol a színészethez.
Ha tudnád: mi szép világ ez, minden elhagyottsága mellett is!
SZENKEY
szünet után.
Szavaid fájnak; mert látom, hogy még ifjú lelked nem ismeri eléggé a világot, az embereket.
Lehet, hogy eddig még szüntelen tetszésben részesülél, s ez elragadja hiúságodat.
De ismered -e eléggé a magyar közönséget?
Ismered -e a magyar zsurnalisztika szeszélyeit, önhittségét és zsarnok önkényét?
Most, pályád elején reményekkel telve s reményeket ébresztve leléphetsz, midőn majd később gúny és megvetés közt állandsz hátrább.
AMÁLIA.
Ó, istenem!
Bátyám, én nem akarom - nem hagyhatom el kezdett pályámat!
SZENKEY.
Vagy talán a tarka fiatalok seregének örvendsz, kik üres szavakkal s csábító mosollyal körülröpkednek?
Van talán valaki?
- Hah! - most emlékezem - kit jöttemkor itt találtam, kiről említést tevék - gróf Zalánfy!
Őt itt találtam!
Nálad volt, vagy hozzád szándékozott.
- Mit keres ő nálad?
AMÁLIA.
Gróf Zalánfy?
SZENKEY.
Igen; - te tudhatod: miért volt ő itt.
AMÁLIA.
A gróf - a gróf látogatását tevé nálam.
SZENKEY.
Látogatását?
- A gróf?
Nálad.
Hahaha!
AMÁLIA.
Bátyám, az istenért, miért e keserű nevetés?
SZENKEY.
Volt itt már gyakran a gróf?
AMÁLIA.
Igen.
SZENKEY.
Létezik talán köztetek némi viszony?
AMÁLIA.
Bátyám!
-
SZENKEY.
Tudni akarom!
Lehet titkod előttem?
Testvérnek testvér előtt?
AMÁLIA.
Igen, kimondom: a gróf engem szeret.
SZENKEY.
Szeret? szeret.
Igen, igen, mint szoktak.
- És te őt?
Amália szemét leszögezi, s sóhajt.
SZENKEY.
Húgom, az istenért!
Érzesz -e szerelmet a gróf iránt? mondd: - hadd tudjam.
AMÁLIA.
A gróf oly nyájas - és - igen - szép is.
SZENKEY.
Szép?
És te szereted őt?
AMÁLIA
halkan.
Igen!
SZENKEY.
Szerencsétlen!
AMÁLIA.
Szerencsétlen! miért?
-
SZENKEY.
Hozott -e szép ajándékokat számodra?
AMÁLIA.
Igen.
SZENKEY.
S te szereted őt?
Hiszem, hiszem.
Csillogó ékszer, mézes szavak, ingerlő hajlongások, s íme a lágy női szív nyerve!
- Szerencsétlen, tudod -e, mit adtál e kapott ajándékokért áruba?
AMÁLIA.
Mit adhaték?
Semmit, mint szívem érzelmét.
SZENKEY.
És jó híredet, boldogtalan!
AMÁLIA.
Bátyám, az istenért, te igen keserű vagy!
SZENKEY.
Igen, s szavaim nem tetszenek, ugye?
Hát nem gondolod -e, hogy a gróffali viszonyt a közhír szárnyára vette, vagy legalább veendi.
S kit egyszer a hír ajkai bemocskolnak, bár hótiszta legyen is erkölcse, mégsem lesz soha az emberek előtt ártatlan.
S a gróf!
- Véled -e a grófról, hogy ő téged valóban szeret?
AMÁLIA.
Igen, igen; azt tudom: ő szeret engem forróan, tisztán.
SZENKEY.
Szegény leány, s tudod -e, miként szoktak nagyuraink szeretni?
Mint méh a virágot, mint királyok udvari bolondjukat.
Nekik gyönyör kell, elszóródás, új-új éldelet a szalonok szárazságai után, ezeket bármiáron is megszerzik.
- Miért is ne?
Hogyan nem dobnák ki könnyen a pénzt, melyért sem ők, sem szüleik nem munkálkodtak.
Ők gazdagok; s ha első ősük, ki után dús vagyonukban örökölnek, kincseket halmozott számukra: maradékaiknak legalább el kell tudni azokat pazérolni? s mire tudnák ezt helyesebben elszórni, mint saját kedvteléseikre?
Szép leányt óhajtanak, ki elejökbe mosolyogjon, s szerelmi szavakat rebegjen, s hozzájok hajoljon forró érzelemmel: íme erszényök nyitva, a tapasztalatlan nőszív hódítva; hogy néhány hónapi vagy évi ámítás után egy másikért elhagyassék.
AMÁLIA.
Nem, nem.
Gróf Zalánfy nem ezek közül való, kiket - Ő jószívű, nyájas, s megígéré esküvel, hogy hozzám mindenkoron hű leend.
SZENKEY.
Eskü?
Szerelmi esküt csak a száj szokta mondani, s Isten sem hallgatja meg.
S ki csalni akar és ámítni, miért ne terhelné lelkét egy hamis esküvel?
AMÁLIA.
Te rosszul ítéled az embereket.
SZENKEY.
Mivel ismerem őket; s téged megmenteni akarlak egy életkeserűségtől.
Mondd - mikor szokott hozzád jőni a gróf?
AMÁLIA.
Mindennap, hacsak foglalatosságai el nem vonják.
SZENKEY.
Foglalatosságai? azaz: más szerelmi kéje.
Tehát holnap délelőtt vagy délután?
-
AMÁLIA.
Előre nem tudhatom; hanem éppen most ígéré, midőn távozott, hogy a színházba kísérni eljövend:
SZENKEY
óráját nézi.
Hat óra.
Tehát mindjárt jövend.
Megvárom; beszélni akarok vele.
Tehát már az ismeretség biztos lábon áll!
Menj szobádba, én itt várom a grófot.
Ha ígéretét teljesíti: e pontban jövend.
AMÁLIA.
Ő eljövend bizonyosan.
De mit akarsz, mit tészesz vele?
SZENKEY.
A többit bízd reám, s ne kérdezz semmit.
AMÁLIA.
Bátyám, az istenért, mit akarsz?
SZENKEY.
Légy nyugodt.
A grófnak csak szándékát akarom kitudni; hiszen kihallgatás nélkül senkit sem kell kárhoztatni.
Menj szobádba, s ki ne jőj hozzánk.
Már alkonyodik.
Vigyázz, hogy mások előtt Szenkey úr és nem bátyád vagyok.
- Menj, menj!
AMÁLIA.
Te férfi vagy és bátyám; én nő s így engedelmeskedem.
-
Megy s visszafordul.
Bátyám!
Szelíden bánj a gróffal !
Bemegy.
SZENKEY
egyedül.
Talán még ártatlan, hisz oly nyílt szívű mindent kivall; vagy éppen ez mutatná -e elsüllyedését.
Zalánfy, Zalánfy, ha tisztátlan kezed elmocskolta volna családomat: akkor - akkor istenemre mondom, egyiknek kettőnk közül halnia kell.
- Valaki jő; ő lesz.
-
A szoba szegletében egy székre leül.
NYOLCADIK JELENET
Kálmán jő csendes léptekkel, s Amália szobája felé akar.
SZENKEY.
Megálljon, uram!
KÁLMÁN.
Ki ez?
Ah - Szenkey úr.
Azt véltem, már rég vége a látogatásnak.
Ön, megvallom, igen hosszú darabot akar játszani, ha annak ouverturje is ily messzire nyúlik.
Hanem most talán csak vége van; s így én következem.
Menni akar.
SZENKEY.
Vissza, Uram!
KÁLMÁN.
Vissza?
-
Félre.
Micsoda ember ez?
Hah!
Ez fülig szerelmes!
- Uram, midőn önt itt bejelenték, én éppen Amáliánál valék, s hogy önnek magánykihallgatást adjak, távozám.
Reménylem, hogy e figyelmem öntől is viszonozva leend.
SZENKEY.
Nem, uram, nem leend.
Nekem előbb, mint azon küszöbön betenné lábait, beszélnem kell önnel.
KÁLMÁN.
Beszélni?
- Mily különös.
Jöjjön ön házamhoz, s terjessze elő kívánatát.
Úgy hiszem, hogy egy Szenkey tud annyit, hogy mást saját ügye miatt úton-útfélen letartóztatni nem illik.
Menni akar.
SZENKEY.
Megálljon, gróf úr!
- Ön e házhoz jár.
Ön Amália lovagjává tevé magát.
Ön szerelmi szavakat fecseg előtte.
Legyen szabad tudnom; mi célja van ebben gróf Zalánfynak?
KÁLMÁN.
Mi célom?
SZENKEY.
Igen uram: mi célja, ismét és komolyan kérdem?
KÁLMÁN
félre.
Ez ember megőrült szerelmében.
Fenn.
Uram ön egy nemét akarja behozni a szerelmi tribunál inquisitiónisnak.
- Igen hibázik ön, mert az ilyesmi kérdésekre senkinek felelni nem tartozunk.
SZENKEY.
S nem felel ön?
KÁLMÁN.
Nem biz én.
Mit feleljek?
Ön csak jelen felhevült pillanatában teszi ezen kérdést.
Komolyabb perceiben maga magán fog nevetni, hogy egy fiatalembertől célját kérdezheté annak: miért tesz látogatásokat egy szép leánynál.
SZENKEY.
Nem, uram, én nem fogok nevetni.
Mi csekélyebb emberek vagyunk, nem szoktunk minden komoly vagy apró tárgyakon nevetni.
KÁLMÁN.
S pedig oly nevetséges.
Hátha én is kérdőre vonnám önt, s tudni akarnám, miért keresé meg a szép színésznőt, nemde nevetni kellene a kérdésén?
Hahaha!
SZENKEY.
Ez ostoba nevetés volt!
A kérdés énreám nem illik, erre esküszöm.
KÁLMÁN.
Uram!
Ön lázállapotban van, s ezért elnézem e durvaságot.
- Bizonyossá tehetem önt, hogy bármint akarjon is valaki ingerelni: sokkal magasabban érzem magamat, mint játékaimért, nőért s éppen egy színésznőért felháborodni, összeveszni s vért ontani tudnék.
De uram, azt is mondhatom, tartózkodjék oly valamit száján kibocsátani, mi enmagamat sértene; mert becsületem, méltóságom, rangom s születésem címerére hányt mocskokat, mindenkor kész fegyverem a bemocskoló vérével lemosni.
SZENKEY.
S én bizonyossá tehetem önt, hogy nemcsak a magam, de más engem érdeklő személy gyalázását sem tűröm; s a némelyeket lenéző uracskák ellen a kigúnyoltakért védelemre állni nem rettegek.
-
KÁLMÁN.
Legyünk tisztában.
Csekély tárgyakért nem akarom indulatimat felzaklatni.
Mi vetélytársak vagyunk.
A duumvirek nem egyezhetnek -e meg a követelés felett?
SZENKEY.
Gróf úr!
-
KÁLMÁN.
Igen, igen; legyünk e pontban jó emberei egymásnak, sőt, szövetkezzünk össze.
Jőjön ön ide bármikor, s ha engem előbb jövőt talál, engedek.
S most tehát ön is engedjen nekem.
SZENKEY.
Uram!
Én vágytársa nem vagyok.
De Amália sorsa szívemen függ.
Ön azt mondá előtte, hogy szereti.
Esküt tett le, házasságot ígért neki.
Nyilatkozzék ön neki: mint értsem ezen szavakat.
KÁLMÁN.
Istenemre, azon leány igen nyílt szívű!
- S ön hamar megnyeré bizalmát.
Ej, ej!
- Öntől én tanulhatnék a hódítói mesterségben valamit.
SZENKEY.
Szóljon ön: meg akarja tartani ígéretét?
KÁLMÁN.
Meg akarom -e tartani?
Mily különc kérdés!
SZENKEY.
Uram, a magyar nemes sok bűnei közt azon erény még eddig fennmaradt, hogy szavával nem játszik; s ki ezt teszi, az hiún büszkélkedik -e névvel!
KÁLMÁN.
Ön mindent nagyítóüvegen néz.
Hibáznám, ha önt is nem a mai hagymázba sínylő politikusok seregéből valónak tartanám.
Annyit mégis megtanulhatott volna már eddig a világ szokásaiból, hogy a szerelmi ígéreteket a magyar nemes sem mindig szokta megtartani.
SZENKEY.
S ön így beszél.
KÁLMÁN.
Mit gondol ön?
Komolynak képzeli a szót, melyben Amáliának hűségről, házasságról beszéltem.
SZENKEY.
Gróf úr - ön -
KÁLMÁN.
Igen, a leány nekem tetszik.
Kellemes test, szép arc - bájos hang.
Láttam őt a színpadon; s én szeretem a művészetet.
- S így elkezdém szerelmét megnyerni, mint fiatalok szokták tenni.
- De házasságról mit gondol ön?
Gróf Zalánfy s egy színésznő!
SZENKEY.
S ön tehát csak ámítani, éldelni s feledni akart?
Nemde?
KÁLMÁN.
Hisz csak nem vagyunk Szokratész iskolájából, hogy mindenben az erényt nézzük.
Lássa ön: a kertbe nyílik előttünk a lángoló és jó illatú virág.
Sajnáljuk -e leszakasztani, mert hervadni fog?
Hisz csakugyan eljő más, s letépi - minden ember magához áll legközelebb.
SZENKEY.
S merészel ön előttem ilyeneket nyilvánítani?
KÁLMÁN.
Miért ne?
Öntitoknoka a missnek, s legyen nekem is az, s különben is kérdést intézett hozzám céljaim felől.
Higgye meg azonban ön, hogy egyedáruságot űzni nem akarok, s mellettem ön is részt vehet a nő szerelmében.
SZENKEY.
Uram, ne hozzon dühösségbe ön - ön
KÁLMÁN.
Ne háborodjék fel ön.
Látom, avatatlan még a nő ismeretében; ön talán fényes születésnek, jó házból valónak véli a leányt; s ezért remeg becsületéért: de uram, én ösmerem: micsoda származású legyen ő.
Lássa ön: e szép és gazdag kisasszony testvére udvaromban szolga volt, s korbáccsal űzetém el házamtól.
A szép miss egy pórleány - paraszt - haha!
No, nem nyugtalankodik ön már érette.
Mi gazdagok vagyunk, s kifizethetjük a leányka lelkiismeretét.
SZENKEY.
Hah!
- Uram.
Ön, ön, alávaló, alacsony - csábító - szívtelen gazember.
KÁLMÁN.
Szenkey úr!
Ön megsértett.
Gróf Zalánfy a becstelenítést el nem tűrheti.
Meglássuk, oly ügyes -e karja, mint nyelve.
Holnap délelőtt a város erdejében.
Válasszon fegyvert.
SZENKEY.
Kész vagyok uram - elmegyek - hozzon fegyvert, milyet akar.
Mindegy.
- S gróf Zalánfy nem tűr mocskot, melyet a kimondott szó méltán reá ragaszt: de lelke a csábítás, csalárdság s aljas élvezet mocskait eltűri, nemde?
S gróf Zalánfy becsülete sérthetetlen, ha szinte az csak névben él is, mert ő nagy ősöknek ivadéka: de a szegény színésznő ártatlansága, mert az pórszüléktől származott, az tekintetbe sem jő!
- A gróf -
KILENCEDIK JELENET
AMÁLIA.
Mit történt itt?
Párviadal?
Nem, ez nem lehet.
Önöknek nem szabad megvívniok.
Gróf úr, Szenkey úr, önök nem vívnak, ugye?
KÁLMÁN.
Nyugodjék meg, kisasszony, így kell lenni.
AMÁLIA
Szenkeyhez.
Ön oly jó hozzám.
Mondjon le a párbajról.
Mondjon le, ha engem szeret.
Kilesz az én pártfogóm?
SZENKEY
félre.
Szegény leány.
Igen, ki fog védni, ha én elesném.
Még mit sem tehettem hasznodra.
Látása megindít.
AMÁLIA.
Gróf úr!
Ön nem szól?
S ön sem?
SZENKEY.
Uram, én önt megsértém; fölhevülésben valék.
Íme bocsánatáért könyörgök.
KÁLMÁN.
Mindjárt tudám, hogy ez lesz a dologból.
Ön hevesvérű és túlzó.
Sérelmem elégtételt követelne, de ön visszavonó szavát, s én engedek.
Reménylem, ily kellemetlen pillanatoktól jövendőben megkímélend engemet.
AMÁLIA.
Köszönöm, gróf úr!
KÁLMÁN.
Semmi köszönet, kisasszony.
Állásom kívánja, hogy a magokat megalázó magamnál kisebbeknek megbocsássak.
S most nem veszélyeztetem tovább kegyed csendét ittlétemmel; - ajánlom magamat.
- A viszontlátásig, szép Amália.
El.
SZENKEY
Amáliával együtt némán köszön.
Megállj, korcs, nyomorult ivadéka régi hatalmasoknak.
Bosszúm el van határozva.
Magadnak s egész házadnak dőlni kell.
AMÁLIA.
Mit beszélsz, kedves bátyám?
SZENKEY.
Egykor megtudandod.
Jer szobádba.
A fölhevülés kifárasztott.
Pihennem kell.
Jer!
Elmennek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE