HARMADIK FELVONÁS
Terem a császári palotában, lépcsős színpaddal, amely erősen benyúlik az előtérbe s oszlopos csarnokot ábrázol, közepén és kétoldalt hatalmas függönyökkel. A kis színpadon egy ágy áll, takarókkal s egy asztalka. A teremben jobbról és balról kiugrók, a jobboldali nagy trónszékkel és karszékkel a császár és szűkebb környezete, a baloldali: székekkel az udvar számára. Kiugrók és kis színpad között, jobbra és balra járás. A terem üres. Pár pillanat mulva a jobboldali kiugró mögül nagysietve jön Claudius Eusthenius. Körülnéz, nem lát senkit, fölmegy a színpadra, vár egy pillanatig, aztán nyugtalanul kiszól, a baloldali függönyt széjjelhajtva. A függöny mögül kijön Crispus.
EUSTHENIUS.
Hála Osirisnek, azaz hogy Jupiternek.
Mit csinál?
EUSTHENIUS.
Nem nyugodt?!
Akkor hát nyugtalan!
És hogyha nyugtalan, elragadtatja magát -
EUSTHENIUS.
De neked sejtelmed sincs arról, mit jelent számomra, ha a mai játék nem sikerül.
A legvérmesebb reményeim vannak, hogy én leszek a császári kristályedények és ruhacsattok felügyelője s a császári biborgyárak igazgatója, - de ha Genesius elragadtatja magát - -
MIKION.
(Jön lelkendezve.)
Orvost!
Orvost!
Hol az udvari orvos?
MIKION.
Öltözködés közben hirtelen fölugrott és ezt mondta: Mikion, nem hallottad, valaki a nevemen szólított?
Én egy hangot se hallottam.
Aztán megint így szólt: Hallod, hallod?!
Aztán egyszerre csak szívéhez kapott és lebukott a földre.
Csak mostan tért magához.
MIKION.
Csak az öreg Amphion, aki öltöztetni szokta.
EUSTHENIUS.
Kérlek, barátom, menj be addig hozzá.
Beszélj a lelkére.
Értesd meg vele, hogy ma nem lehet - nem szabad lemondani...
Alexander feltétlenül helyreállítja - - én magam futok érte...
Rettentő dolog!
(Indul.)
GENESIUS.
(E pillanatban megjelenik fönt a színpadon.)
EUSTHENIUS.
(Megkönnyebbülve.)
Hála Jupiternek.
Hogy van, mester?
GENESIUS.
Idekünn szabadabb a levegő - -
GENESIUS.
Nem kell orvos!
Ne jöjjön!
EUSTHENIUS.
Higyje el, hogy én őszintén részt veszek bajában.
GENESIUS.
Tudom, nagyon sajnálná, ha fenn a színpadon, nyilt jelenetben összeroskadnék.
EUSTHENIUS.
(Ijedten.)
De nem fog összeroskadni?
Úgyebár, nem fog összeroskadni?
GENESIUS.
Hogy én önt illetlen módon ilyen csúnya zavarba hozzam?
Hova gondol, perfectissime?
Legfeljebb játék után fogok összeroskadni, mikor a felséges, fenséges, méltóságos és nagyságos nézők már kivonultak és jó étvággyal ebédhez ülnek.
De addig minden erőmmel rajta leszek, hogy meg ne botránkoztassam az ön szemeit és füleit s kinyerjem Ő Szent Felségének legmagasabb megelégedését.
GENESIUS.
Majd iparkodunk, - iparkodunk...
(Kissé megszédül, Crispus támogatja.)
GENESIUS.
Nem!
(Kiegyenesedik.)
Múló gyöngeség!
CRISPUS.
Nem látja, nagyuram, hogy nem játszhatik!
EUSTHENIUS.
Nekem semmi érdekem, hogy játsszék, - de hát az ünnepély - Ő Szent Felsége - nem lehet elhalasztani - holnap van az esküvő - és már holnap délután útra kelnek - én nem jelenthetem ezt a Szent Felségnek -
GENESIUS.
Játszani fogok!
Akarok!
Akarok!
EUSTHENIUS.
De hát mi történt?
A fiú olyasmit mondott, hogy valaki a nevén szólította, Mester.
GENESIUS.
Bolondság!
(Kis szünet.)
Mintha meghalt anyám szavát hallottam volna a szomszéd szobából...
Hívott, hogy menjek hozzá...
Megint azt akarja, hogy ne legyek színész...
De én színész vagyok...
Testestől-lelkestől...
Én hozzá vagyok nőve a deszkákhoz...
Engem a színpadról nem téphet le senki...
Igaz -e?
(Hirtelen.)
Mondja, perfectissime, a színészek megkapták jutalmukat?
EUSTHENIUS.
Büszkén mondhatom, hogy ilyen jutalmakat még soha gladiátornak sem fizettek az udvarnál!
GENESIUS.
Milyen szép előmenetel!
A színész maholnap egy rangba kerül a díjbirkózóval...
Köszönöm, perfectissime, hálásan köszönöm, az egész komédiásrend nevében.
EUSTHENIUS.
De ön, Mester, a maga számára nem kért semmit...
Talán egy nagy aranykoszorút drágakövekkel?!
GENESIUS.
Amilyet még soha gladiátor nem kapott az udvarnál...
Nem!
Nem!
A mai játékomért én mást érdemlek.
Nem többet és nem kevesebbet, mint harminc ezüstpénzt.
EUSTHENIUS.
(Elbámulva.)
A Mester tréfál!
GENESIUS.
Úgy találja?!
(Meglátja Theodort, aki Liviával és Sabinával együtt már előbb megjelent a kis színpadon s aki most lejön a lépcsőn.)
Bocsánat, perfectissime - Theodor!
(Karonfogja s átmegy vele a szín másik oldalára.)
EUSTHENIUS.
Mit akart azzal a harminc ezüstpénzzel?
CRISPUS.
Idézett egy nagyon régi színjátékból.
EUSTHENIUS.
Hát persze.
Mindjárt gondoltam.
(Elmegy Crispusszal.)
THEODOR.
Oly boldog vagyok, hogy szólsz hozzám...
Nem törődtél velem a próbákon...
Igaz, nagyon kellett sietnünk s az éjszakai próbák olyan fárasztók voltak...
Pedig csak te öntesz belém bátorságot..
Te adsz nekem szárnyat.
Úgy -e nagyon rosszul mondom Dioniziosz prológját?!
Érzem, hogy nagyon rossz vagyok.
GENESIUS.
Csak fiatal vagy.
Nekivágsz, elfeledkezel magadról, elragadnak a szók, megrészegülsz a hangodtól s azután csak szavalsz, szavalsz, - meggyőződés nélkül.
Pedig a legfontosabb: hinni, amit mondunk, hinni, amit játszunk, hinni, amit teszünk s fütyülni a többire.
A színjátszás hit nélkül: kutyakomédia.
THEODOR.
De hát ha nem tudsz hinni abban, amit játszanod kell?
Ha úgy érzed, hogy nincs közöd hozzá?
Mit csinálsz akkor?
GENESIUS.
Hogy nincs - közöm - hozzá -
(Maga elé néz.)
THEODOR.
Te persze erre nem is gondolsz, te sohasem játszol olyan szerepet, amely idegen a lelkedhez, hiszen te magad választod, te magad írod.
GENESIUS.
Te azt hiszed, hogy az ember nem válhatik idegenné saját magához és nem utálhatja azt, amit maga választott?!
Még fiatal vagy, - nem érted!...
De mégis úgy van!
S ha nem tud hinni a színész, akkor csaljon, - mint a piaci szemfényvesztő.
- Én -
LIVIA és SABINA.
(Előrejöttek.)
GENESIUS.
(Szórakozottan.)
Hogyne, hogyne!
SABINA.
Nem mondtad, mester, hogy milyen mozdulattal emeljem a kancsót.
Jó lesz így?!
LIVIA.
Ez a thyrsusbot olyan nehéz, mintha vasból volna.
Hogy lehessen az ember könnyű és kecses, ilyen otromba szerszámmal ?...
SABINA.
A kancsó is túlnehéz; a bor bizonyosan ki fog ömleni...
(Egymásra néznek jelentősen, mert Genesius egyáltalán oda sem hallgat rájuk.)
LIVIA.
(Bizalmasan.)
Mester!
Heléna azt mondta, hogy megver bennünket, ha az előadáson igazi csókot adunk neked!
SABINA.
Nem lehet vele bírni az öltözőben...
Azzal öl bennünket, hogy kacérkodunk veled.
Olyan féltékeny.
LIVIA.
Pedig mi ártatlanok vagyunk!
SABINA.
Tiszteljük a régi jogokat - -
LIVIA.
Mi nem tehetünk arról, hogy már nem kell neked - -
SABINA.
Hogy a próbákon alig szóltál hozzá.
LIVIA.
És mi igazán finoman és nemesen viseltük magunkat.
Heléna igen sokszor megbántott bennünket és mi igen könnyen bosszút állhattunk volna rajta, mert mindig tudtuk róla, hogy -
GENESIUS.
Táncosnő volt Antiochiában - nem ezt akartad mondani?
GENESIUS.
Az volt!...
Hát aztán?!
Nem az a fontos, hogy mi volt az ember!
Hanem hogy mi lesz?
Mi lesz?!
Mert azt nem tudja senki.
Te sem, te sem, én sem.
Csak egy valaki tudja!...
(Hirtelen jókedvvel három vénasszonyhoz, akik öreges járással jönnek közelebb, míg két pap valamivel hátrább marad.)
Látom, alaposan kiöltöztetek!
ELSŐ SZÍNÉSZ.
(Női hangon.)
Mi vagyunk a három ájtatos asszonyok.
Én vagyok a Hit!
MÁSODIK SZÍNÉSZ.
(Ugyanúgy.)
HARMADIK SZINÉSZ.
(Ugyanúgy.)
Én vagyok a Szűzesség!
(Mind a hárman vihognak.)
ELSŐ SZÍNÉSZ.
(Dörgedelmes férfihangon.)
Jó maszk, mi?
Olyan förtelmes pofák vagyunk, hogy aki meglát bennünket, egész földi életére elirtózik a keresztényektől.
GENESIUS.
De hogy vedlik ki a vénasszonyból Dioniziosz korhely szüretelője?
ELSŐ SZÍNÉSZ.
Így ni!
(Lefejti magáról a vénasszonyruhát, leveszi parókáját s mint mulató korhely áll Genesius előtt.)
GENESIUS.
Nagyon jól van, Fulvius.
Érted a módját.
Csak azután vígak, jókedvűek, szilajok legyetek!
Ti mondtátok mindig, hogy sok előadáson úgy vittelek benneteket, mint a forgószél, - ma ti vigyetek engem - ragadjatok magatokkal, mert a fáradtság úgy nyomja tagjaimat, mint az ólom.
Inkább ne tartsatok mértéket!
Túlozzatok, hogy én is elfelejtsem magamat!
(A két paphoz.)
Ti is legyetek minél mókásabbak, furcsábbak, nevetségesebbek!
Hogy amikor tréfából megkereszteltek, engem, a felséges nézők oldalukat fogják nevettükben!
(Második paphoz.)
Aztán jól nyakonönts azzal a keresztvízzel és rögtön hátrálj, mert amikor én fölborítom a keresztelőmedencét és lekáromkodom a keresztfáról a keresztények fölfeszített istenét: - - akkor - - akkor - -
THEODOR.
Az istenért, Mester, csillapodjál...
GENESIUS.
Már nyugodt vagyok!...
Fiúk!
Azért fizetnek bennünket oly fényesen, hogy mulattassuk a felséges udvart!
Hát fogjuk is mulattatni!
MIND.
Éljen Genesius!
(Egyszerre elhallgatnak, mert Heléna megjelent és jön le a lépcsőn.)
HELÉNA.
(Keresztény asszonynak van öltözve; megáll Genesius előtt.)
Elég szigorú, elég illedelmes, elég keresztény a ruhám?
GENESIUS.
Szép vagy, mint Vénus, ha bűnbánó Magdolnának öltözik.
HELÉNA.
Bűnbánó Magdolna - mi az?
GENESIUS.
Mikor a szépség siratja önmagát - a rosszaságáért.
HELÉNA.
Egy szóval se mondtad, jól játszom -e a mai szerepet?
GENESIUS.
Nem mondtam?
Pedig túlszárnyalsz mindenkit.
Neked a szerep nem Nessus inge, amelytől meggyulladsz s amelyet nem tudsz többé letépni a lelkedről!
Te a szerepet úgy veszed fel, mint egy új ruhát s örülsz, hogy olyan jól illik.
HELÉNA.
Miért bántasz?
(A többiek lassan elhúzódnak s csak a hátsó színpadon láthatók.)
GENESIUS.
Dícsérlek és irigyellek!
Ebből a kántusból is kiragyogsz, mint felhőkből a hold!
Szép vagy, - mindig szép vagy - csak szép vagy!
HELÉNA.
(Egészen közel megy hozzá.)
Gyáva!
Gyáva!
Gyáva!
GENESIUS.
Egy Sybilla megtanított az igazmondás titkára?
GENESIUS.
Ha tagadnám is: nincs arcomra írva?
Nem bujkál szememben a gyávaság?
Leköphetsz, ha jól esik!
Gyáva vagyok!
Nincs rá egyéb szó!
HELÉNA.
Genesius!
Ha te magad is tudod, - ha megbántad, hogy akkor nem jöttél -
HELÉNA.
Tedd jóvá!
Könyörgök, tedd jóvá...
GENESIUS.
Te nem kívánhatsz tőlem semmit.
HELÉNA.
Nem igaz!
Hazudsz!
Hazudsz!
GENESIUS.
Szerettelek - - de akkor este minden kívánság meghalt bennem...
HELÉNA.
Meghalt - -
(Szünet után.)
Mást szeretsz?
HELÉNA.
Igen, mást!
Aki miatt nem akartál hozzám jönni.
Aki nálad volt akkor este.
Azt hiszed, nem tudom?!
Szürkületkor jött, lefátyolozva, titokban, az arcát senkise láthatta.
Ezért nem próbáltad ki a gyöngyöt.
Nem bántad, hamis -e vagy valódi.
Nem jöttél, mert új kedvesedet vártad!
Szereted?
GENESIUS.
(Ökölbe szorított kézzel.)
Eredj!
HELÉNA.
Gyűlölsz, mert a szivedbe látok!
Úgy -e, hogy őt szereted?
HELÉNA.
Jobban, mint engem szerettél?!
ELSŐ SZÍNÉSZ.
(Fenn a színpadon.)
Mindjárt kezdődik a játék!
(El.)
HELÉNA.
Nem lehet szebb, mint én vagyok...
Senki sem szebb Nikomédiában.
Ezt mindenki tudja - te is tudod.
GENESIUS.
(Ingadozva.)
Menjünk, Heléna, kezdődik a játék.
HELÉNA.
Miért hazudtál?
Miért mondtad, hogy mást szeretsz?
Akkor este nem a kedvesed járt nálad!
Másodmagával volt és mindjárt elment.
Én tudom...
Nem szeretsz te mást!
Engem nem lehet elfelejteni...
Az emlékem is jobban fűti véredet, mint más asszony közelsége!
A kívánság nem halt meg, csak alszik...
Emlékszel, ha nagy feladat előtt állottál, mindig ellöktél magadtól - nem tűrtél meg a közeledben...
Hanem azután - - Genesius!
Ma este, játék után megint nálam lesznek valamennyien, mint máskor is - mindig...
Megint ünnepelni fogunk - koszorút teszünk a fejedre - mint máskor.
Oh én tudom, nagy sikered lesz - soha még olyan vad és megdöbbentő nem voltál, mint most, abban a jelenetben, amikor fölborítod a szenteltvíztartót...
Az alvilág szörnyűsége lobog a szemedben...
És emlékezzél!
Mindig azt mondtad, hogy minden dicsőséged és sikered nem ér föl egy éjszakával - egy olyan éjszakával - - Genesius - - mondd, eljössz hozzám ma este - - eljössz - eljössz ?...
GENESIUS.
Elmegyek!...
(Kívülről hangok.)
De most siessünk!
(El mind a ketten. Claudius Eusthenius jön négy-öt kamarással. Testőrök és szolgák is jönnek. Aemilius Victor lihegve siet be jobbról.)
AEMILIUS VICTOR.
Hallotta már, Ő Szent Felsége a palotának ebben a szárnyában minden külső ajtót lezáratott.
AEMILIUS VICTOR.
S a rendelet úgy szól, hogy az ajtókat csak Ő Szent Felségének határozott parancsára fogják újra kinyitani.
Szóval, mi itt be vagyunk zárva.
Nem sejti, mit jelent ez az intézkedés?
CLAUDIUS EUSTHENIUS.
Négyszemközt szólva, sejtem.
AEMILIUS VICTOR.
Hálás leszek, ha megmondja.
CLAUDIUS EUSTHENIUS.
Önnek megmondom, Clarissime, de csakis önnek.
Az a színjáték, melyet Genesius ma előad itten...
CLAUDIUS EUSTHENIUS.
Nem, - a címe Szőllőtő és Keresztfa s ez a játék horog, amellyel néhány keresztény potykát próbálnak kifogni a nagy udvari halastóból - -
AEMILIUS VICTOR.
Perfectissime, az lehetetlen.
Minden udvari hivatalnok, a legnagyobbtól a legkisebbig, ma délelőtt áldozatot mutatott be a Dörgő Jupiternek.
Hogy lehetnének közöttük titkos keresztények?
CLAUDIUS EUSTHENIUS.
Bámulni fog, hogy mennyien vannak, - ha ugyan elárulják magukat.
Bár ez bizonyosra vehető, mert ha még oly titkos keresztény is valaki, - azt, amit ma fog hallani az istenéről, - igazán nem tűrheti el némán és titokban.
Ismerem a darabot...
De kérem, ne adja tovább...
Titok!
Még annyi a dolgom!
(Fölsiet a színpadra, ahol rabszolgák még néhány szőnyeget terítenek le, az Első színész útbaigazítása mellett. Azután eltünik.)
AEMILIUS VICTOR.
Urak!
(Négy-öt kamarás körülfogja.)
Vigyázzunk!
Résen álljunk!
Ma itt egy mosdatlan szájú komédiás undok szennyével önti el Krisztus keresztfáját!
Mi rólunk fog szólni a darab!
Meg se rezzenjetek!
Elődeink homályos katakombákban rejtőztek, mi fényes napvilágon bujkálunk.
Ki dobhat ránk ezért követ?
Mi vagyunk az Úr néma kórusa, csöndes hadserege, titkos diplomáciája...
A mi apostolunk Péter, aki gyönge volt és kakasszó előtt háromszor tagadta meg mesterét...
A legpuhább lélekből faragja az Úr a legkeményebb kőszálat...
Gyöngeségünk legyen az erőnk.
(Kürtszó. Nagy mozgás. Jönnek Diocletian, Galerius, Alexander, Eusthenius, urak, hölgyek, kamarások, testőrök. Mind hátul maradnak.)
DIOCLETIAN.
(Aki utoljára jött be.)
Mi az?
Nem látom a hercegnőt?
Hol késik?
(Bosszúsan jön előre.)
DAJKA.
(Előlép.)
A hercegnő nem jól érzi magát.
Bocsánatot kér Szent Felségedtől, de nem lehet jelen az előadáson.
DIOCLETIAN.
Úgy?!
Aemilius Victor, a hercegnő tüstént jőjjön ide.
Én akarom!
(Aemilius el. Dajkához.)
Jer közelebb!
(Halkan.)
Te bizonyosan tudod, hogy miért nem érzi jól magát a hercegnő!
DAJKA.
A hercegnő egész éjszaka nem húnyta le a szemét.
DIOCLETIAN.
Ma reggel nem volt semmi baja!
DAJKA.
A hercegnő nem akarta Szent Felségedet megijeszteni...
Egész nap szenved.
Én tudom, mert mindig vele vagyok.
DIOCLETIAN.
Majd meglátjuk mindjárt.
(Valeria megjelenik.)
VALERIA.
Bocsánat, Szent Felség de - - alig állok a lábamon...
A játék nálam nélkül is megtörténhetik.
DIOCLETIAN.
Tudod, hogy ez lehetetlen...
Tiszteletedre van a játék.
DIOCLETIAN.
Egy óra mulva lepihensz és ápolod magadat.
VALERIA.
A Kitagadott fiút...
Nem azt, ami itt lesz...
DIOCLETIAN.
Már tudod?
Pedig én meglepetésnek szántam...
Annál jobb...
Akkor azt is tudod, hogy amit én adok, drágább és értékesebb ajándék, mint amit te kértél.
Nem afféle közönséges komédia, érzékeny színjáték, lágyszívű nézők mulatságára, hanem életbevágó dolog, országos érdek.
Genesius ma itt nem szegényes magánügyet tár a nézők elé, - hanem a mi legsúlyosabb és legégetőbb kérdésünket - s te, mint a caesar felesége -
DIOCLETIAN.
Miért ragaszkodol te úgy a Kitagadott fiúhoz?
VALERIA.
Megmondom, ha akarod...
Az anyám miatt, akit évek óta nem láthatok...
Te sohasem beszélsz róla, de én sokszor gondolok rá - vele szoktam álmodni...
Amikor Genesius viszontlátja édesanyját a színpadon, - úgy érzem, mintha én is újra látnám beteg anyámat...
És néha azt gondolom, hátha ő is gondol énrám, hátha ő is vágyik én utánam.
Akármilyen beteg és búskomor - én mégis láthatnám -
DIOCLETIAN.
Ne beszéljünk erről...
Sajnálom, Valeria, - de ez lehetetlen...
(Kezét nyújtja.)
Jer, - kezdődik a játék...
DIOCLETIAN.
Valeria!
Te nem a Kitagadott fiú miatt dacolsz velem!
Én ezt a hangot már hallottam, - ezt a dacot ismerem... de megtöröm!
Megtöröm!
Ahogy megtörtem akkor, amikor először állott velem szemben!
DIOCLETIAN.
A te anyád nem beteg, - nem búskomor, nem is volt soha -
DIOCLETIAN.
Számkivetésben él, magányban, - távol innen, - mert -
DIOCLETIAN.
Azért, amit benned is gyanítok, - amitől tebenned is rettegek -
DIOCLETIAN.
Hallgass!
Nem tudja senki!
És ha te most elmaradsz a játékról - azt kell hinnem. - azt kell hinnem, - VALERIA!...
DIOCLETIAN.
Eusthenius!
Kezdődjék a játék.
(Az udvar elhelyezkedik.)
(Zene. A kis színpadon föllép a Prológ, Theodor, mint Dioniziosz, hagyományosan öltözve. Beszédje alatt tovább szól a zene.)
PROLÓG.
(Miután mélyen meghajolt.)
Vagyok a sóvár, sárgahaju isten,
Ki lélekzem a sásban, susogok a nádban,
Vagyok a titokrejtő, árnyéktartó,
Zöldelve aranyló nyári lomb.
Vagyok a vízből kierjedő bor,
A nedvből kilángoló szikra,
Az eleven, bibor szőllőtőke;
A sokszor alvó, mindig zajló,
Tűzzel és harmattal kerengő.
Vágyat és életet szülemlő
Örökös, termékeny titok!
Születtem egyszer tüzes parázsból,
Én, a villám fia.
Születtem újra hüvös forrásból,
Én, a harmat lelke!
Forró, fiatal tagjaimat
Fűszálon lebbenő habtestű nimfák
Fürdették fehérre
Dirke vizében.
Thyrsusbotomra, mint büvös kígyó
Kúszik a hosszúkaru szőllőinda.
Sziklához ütöm s szökken a víz sugárba!
Fekete föld buckáit ha érem,
Mint szerecsen asszony duzzadt emlőiből
Kilövell a dús, fehér anyatej
S a bot hegye éles fulánk.
Ha sebzi az embert,
Lüktetve kering s felharsog a vérben
A mardosó kéj, a kinzó gyönyör.
A rombolva-teremtő, teremtve-romboló
Diadalmas isteni téboly!
Hol van, ki botorul imád
Elevenfa helyett halottfát,
Virulófa helyett szárazfát,
Szöllőtő helyett keresztfát!
Csak áll a keresztfa sötét-komoran,
Termőföldbe nem ereszt gyökeret,
Nincs meleg zöldje, hives árnyéka.
Nem csordul a bor belőle,
Kedv, mámor édes-erős itala.
S nem mozdul két fekete karja!
Ki meri vallani mérges ajakkal,
Hogy Isten fia, aki ott kimúlt
A gyalázatfán, a sötét hegyen!
Ti kételkedők, én hozzám jertek,
Ti szunnyadozók, rám eszméljetek,
Ti hosszanalvók ébredjetek.
Hív az én hangos harsonám,
Győzelmes erdei kürtöm,
A kétszer született, újra feltámadott:
Az Isten fia én vagyok!
(Meghajtja magát; néma csönd. Diocletian előrehajol, jelt ád, mire őrjöngő tapsolás és zúgás támad.)
(Más zene kezdődik. Livia és Sabina, mint bacchansnők, pettyes őzbőrökbe öltözve beszökellnek Genesiusszal, aki Alexis pogányt ábrázolja. Az első bacchansnőnek, Sabinának, boroskancsó van a kezében, a másodiknak, Liviának thyrsusbot. Utánuk berontanak az első, második, harmadik színész, parókával a kezükben, az első és második pap, akik szintén csak félig vannak felöltözve papnak. Más korhelyek, szüretelők is jönnek velük, és két fiú.)
GENESIUS.
Hol a szőkefürtü kölyök?
Hadd törlöm hajába ujjaimat ! (A fiú kilép.)
Hej, fiú, tartsd az oszlopokat,
Mind úgy lebeg, fordul, inog!
GENESIUS.
Hites asszonyom sohse tölti a kelyhet,
Fukarul méri a szerelmes csókot,
Új istene van, az útálja a mámort
És tiltja a nőt a férjtől.
(Nagy kacagás, a bacchansnők körültáncolják Genesiust.)
ELSŐ BACCHANSNŐ.
Nem minden isten tiltja a csókot - Engemet egyszer egy isten ölelt, - Az oltár mellett, éji sötétben!
MÁSODIK BACCHANSNŐ.
Nem volt az soha Isten, te balga,
Isisnek rózsás, ifjú papja volt,
Babonás nőket így birt szerelemre
Oltár tövében, titokzatos órán.
GENESIUS
Engem, csak engem szeressetek,
Ne jöttment, csalfa Isteneket,
Kik isszák borunkat, ölelik nőnket.
De nékünk tiltják, tőlünk irigylik...
(Megcsókolja mind a kettőt; azok felkacagnak.)
De csitt, hallgassatok!
A hitvesem jő!
Ez ájtatos arcu, kenetes kevély,
Ki csókot nem ád s kárhozatot igér,
Ha meg nem javulok, újjá nem születek!
Hahaha!
Hogy én újjászülessem,
Hegynek bora nélkül,
Asszony csókja nélkül
Maradok inkább örökös halott,
Ha ilyen jól élnek a holtak!
Most bujjatok el!
(Az egész korhely had átalakul vén asszonyokká, papokká, keresztény hívőkké s elrejtőznek.)
Én földig alázom
És megcsúfolom e csúnya dölyföt.
(Genesius lefekszik az ágyba, mialatt a többiek elrejtőztek a középső és jobboldali függöny mögött, - és magára húzza a takarót.)
HELÉNA JÖN MINT CLAUDIA.
HELÉNA.
Hol vagy Alexis, én vétkes uram!
GENESIUS.
(Nyögve.)
Óh Claudia, Claudia!
HELÉNA.
Mi lelt uram?
Mi szegez ágyhoz?
GENESIUS.
Nagy az én bajom!
Órám lejárt.
HELÉNA.
Hívok azonnal orvost!
Futok!
GENESIUS.
Maradj, ez nem a testi kór!
Sok szörnyü vétkem a földre sujt.
Siratom, amit elkövettem!
HELÉNA.
Hát nem hiába könyörögtem!
Az Úr szive megesett rajtad.
Megszólalt benned is a lélek,
Kifakadt benned is a jóság?
GENESIUS.
(Úgy tesz, mintha nehezen kelne föl.)
Te nem tudod, hogy itt mi történt!
Bejött két csillagszemű angyal!
És felmutattak egy nagy könyvet.
Elefántcsont volt minden lapja,
És mind vöröslött, feketéllett!
Medencét hoztak s mint a kristály,
Úgy csillogott, fénylett a vize.
Kendőt mártott bele az egyik,
Törölni kezdtek mindaketten.
És mindegyik lap hófehér lett!
HELÉNA.
Tudod -e mit jelent e látvány?
Lemossa a dicső keresztvíz
Fekete s pirosló bűneidet.
És mint mezőknek lilioma,
Fehérré tisztul a lelked.
GENESIUS.
Kezükben a könyv egyre jobban
Fénylett, ragyogott, vakított,
Oly átlátszó lett, mint a kristály
És mint a nap széjjelsugárzott.
HELÉNA.
Csoda!
Csoda!
Isten kegyelme!
GENESIUS.
Claudia, én meghalok - itt a perc,
De még előbb - te légy tanuja -
Hogy bánom minden bűneimet - és
- Krisztusnak átadom a lelkemet!
(Tapsol s az előbbi had bejön, kissé groteszk mozdulatokkal, s egy medencét hoznak.)
ELSŐ PAP.
Testvérünk, Alexis, kinek az Úr két jeles angyala magát megjelentette: erős és szilárd -e a te hited?
GENESIUS.
(Már nagyon habozik, de még mindig a szöveget mondja.)
A hitem - szilárd és - erős!
(Megrázkódik.)
ELSŐ PAP.
(Kissé groteszkül.)
Akkor én téged megkeresztellek az Atyának és Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevében -
(Leönti a vízzel.)
GENESIUS.
(Meggörnyed, aztán fölemelkedik s mintha látomása volna, önkénytelenül kiterjeszti karjait; amit most lát és hall, nem tartozik a darabhoz, amelyet játszik.)
Uram!
Uram!
HELÉNA.
(Genesiushoz.)
Mi ez?!
A végszót!
Mondd a végszót!
GENESIUS.
(Alig eszmélve.)
A végszót!
DIOCLETIAN.
Valami zavar van a színpadon!
VALERIA.
(A dajkához.)
Mintha látna valamit!
1. SZÍNÉSZ.
(Genesiushoz.)
Beszélj és borítsd fel a víztartót!
GENESIUS.
Felborítsam!
Hogy boríthassam föl!
HELÉNA.
(Súgva.)
Azt kell mondanod, hogy Claudia, vége a komédiának!
GENESIUS.
Ömöljön ki a keresztvíz, mely az üdvösség harmatja, az egészség forrása!
HELÉNA.
Genesius, térj magadhoz!
(Színészek mind körülveszik.)
GENESIUS.
Mit bámultok úgy reám?!
Vége a komédiának!
Én most az Úr színe előtt állok!
VALERIA.
(Felzokogva.)
Anyám!
Édes anyám!
(Dajka támogatja.)
GENESIUS.
(Kirántja a thyrsusbotot a bacchansnő kezéből.)
Mit akartok?!
Ez élőfa?
Hahaha!
A bűn vesszeje, a kéj ostora - nem életfakasztó - életrothasztó!
(Összetöri a botot.)
GALERIUS.
Le a színpadról!
(Mind lerohannak.)
GENESIUS.
Tudjátok, mi az örökélet eleven fája?
Nem az Édenkert almafája, melyet megmérgezett a kígyó, - nem a Dioniziosz virágos botja, hanem a Krisztus fekete keresztje a Golgotán.
Két karja szétnyílik, hogy magához ölelje az egész szenvedő világot!
Él a keresztfa, a fölfeszített Isten drága vére csorog le róla, és emberi lelkek százai, ezrei, milliói születnek belőle...
Az igaz Isten nem borostyánnal hűti, hanem tövissel vérzi homlokát...
Töviskoszorú az ő koronája, mert a hamis Istenek csak önmagukat szerették vagy egymást szerették, vérfertőző gyönyörrel - de ez az isten csak minket szeretett, vergődő embereket!
GALERIUS.
A szerepedet mondd, silány komédiás, vagy meghalsz e pillanatban!
ALEXANDER.
Genesius, az ég szerelmére térj magadhoz!
(Helénával együtt megfogja Genesiust.)
GENESIUS.
(Kitépi magát.)
Dicső caesar, én a szerepemet mondom!
Minden betüjét a Krisztus írta szívembe, - az én szerzőm, az én súgóm, az én igazítóm.
Azt mondod, silány komédiás vagyok?!
Nem vagyok az!
Keresztény vagyok!
(Térdrehull.)
AEMILIUS VICTOR.
Testvérek!
Testvérek!
Csoda!
Csoda!
Krisztus kicserélte a lelkét!
Csodát tett előttünk - értünk!
Fennszóval dicsérjük az Urat, az egy igaz Istent!
(Leborulnak.)
DIOCLETIAN.
Felnyílnak hát a titkos zárak!
GALERIUS.
Szúrjátok le a gaz lázadókat!
Kard élére valamennyit!
(Maga is Genesius felé rohan.)
VALERIA.
Irgalom, irgalom!
Csak vér ne ömöljön a nászom ünnepén!
DIOCLETIAN.
(Közbelép.)
Megálljatok!
Az ajtók zárva maradnak s innen nem mozdulhat ki senki!
Senki!
Ezt a szegény, beteg őrjöngőt a te gondodra bizom Alexander!
Te felelsz érte a fejeddel!