Nem!
Én nem Helénáról beszélek.
A rongyos ruhák alól, a rossz illatok hullámaiból egy új Venus kelt életre az én palotámban.
Mindig új gyönyört, új szeretkezést, új ölelést kívántam tőle!
És amíg egyszer félnapig távol voltam, minden szekrényemet feltörte, minden drágaságomat elrabolta s megszökött egy matrózzal, - egyik régi kedvesével.
Dühömben üszköt dobattam a palotámra s mikor a szolgák mind szétszaladtak s én kínomban a földön fetrengtem, oda tipegett hozzám egy pirosképű, fehérhajú, töpörödött rabszolgám, akit alig ösmertem, mert sohasem láttam, amikor pénzeket szórtam szét a cselédjeim között.
Letérdelt mellém, megfogta a fejemet és így szólt: Miért sirsz, te szerencsés ember, miért sirsz?
Siratod a kincseidet, amelyeket elraboltak.
Azok miatt sirj, amelyek itt maradtak.
Siratod az undok bűnödet, melyet az a céda magával vitt?
Azt a bűnödet sirasd, amely még benned ágaskodik.
Paráznaságra tanítottad és hűséget vársz tőle?
Vak ember, - tudatlan ember, - szerencsés ember.
Mert most megnyílt előtted a kapu - az igaz életbe!...
Elvitt a szőllőskertembe, egy kis házba, virrasztott mellettem egész éjszaka - és beszélt, beszélt - az új Istenről...
(Szünet.)
Egy hónap mulva minden jószágomat és kincsemet a koldusoknak adtam, letettem bűnös és büszke nevemet a multnak többi elhagyott, szegény drágasága mellé s amikor az a kis törődött, öreg rabszolga meghalt s én lezártam a szemeit: elhatároztam, hogy azontúl én leszek ő, - én leszek Crispus, a rabszolga.