Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Csokonai Vitéz Mihály
A méla Tempefői azaz: az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban
Keletkezés ideje
1793
Felvonás
5
Jelenet
44
Megszólalás
982
Mondat/Sor
2031
Szó
21177
ELSŐ FELVONÁS
A játékszín ábrázolja a gróf palotáját, nevezetesen pedig a Rozália kisasszony szobáját, amelly a kertre, és a grófét, amelly az utcára néz.
ELSŐ JELENÉS
A kisasszony a maga szobájába, a kert felől való ablaknál egy kis asztalocska mellett olvas és ír.
ROZÁLIA
A kisasszony a maga szobájába, a kert felől való ablaknál egy kis asztalocska mellett olvas és ír.
Ez a Horváth úr múzsája olly hatalmas, s képzésemet képzése után ragadja: lehetetlen, hogy a világról el ne felejtkezzem, mikor az ő verseire függesztem elmélkedésemet.
Olvas.
Ó, ha én olly boldog órát nyerhetnék életemből, amellybe kimutathatnám, melly érzékeny az én szivem az ő tisztelésére!
Olvas.
Megújjul bennem a lélek, mikor az ő fennjáró elméjét a sok ezer világokon keresztűl követhetem.
Hazám nagyjai!
Mikor tanúljátok a virtust s az észt érdeme szerént becsülni?
Leteszi a könyvet.
Én áldom az Egeket, hogy illy ártatlan mulatságot adtak gyarló életemnek, melly édessé teszi unalmas óráimat.
Balgatag világ-fiai! ti ollyan gyönyörűségeken kaptok, mellyek mikor elrepülnek, komor unalmat hagynak magok után.
Az én szivem olly édességgel él, mellynek kostolására megújjul, s csak azért hagyja azt félbe, hogy hasznát vegye.
Klavírjához megy, s annak pengetése mellett ezt a nótát énekli:
Aki nem vólt soha poéta,
Méltán megúnhatja éltét a '.
Aki Márót, Násót nem látta,
Legyen franciskánus barát a '.
Itt az élet
Iriggyé lett,
Aki bánja,
A múzsáknak,
Poétáknak
Vagyok én tanítványja.
Ez a dalocska megérdemlette az én tetszésemet, mert aki ezt írta, az én képzelődéseimet rakta ki szavaiban.
Papirost, pennát szed elő.
Nem állhatom meg, hogy az ő hirtelen lobbant tűzét ne bámuljam: nem állhatom még sokkal inkább meg, hogy az ő versével a magamét ne egyeztessem.
Leül, ír.
MÁSODIK JELENÉS
Tempefői egy kis konya s fakó kalapban, rongyos kaputrokban, fejér leibliban, fótos nadrágban, a csizmájából kinyúlik a szalma; a hóna alja alatt egy pugillaris, a kaputzsebben könyvek. És Rozália
TEMPEFŐI
Víg órákat kivánok a Kisasszonynak, mivel tőlti idejét?
ROZÁLIA
Legkedvesebb nékem, édes Poétám, a te jelenléted.
Ülj le ide.
Hát micsoda nevezetes hirekkel bővölkedik mostanába az a más világ?
Én azokat csak távolról szeretem hallani.
TEMPEFŐI
Semmi sincs új a nap alatt, kedves Kisasszonyom.
Ez a világ játszadozik a maga fiaival, s azok is a világgal.
Az órák folyton-folynak: s kevesen tudnak jól élni velek; pedig minden ember legokosabbnak láttatik a maga szemei előtt.
ROZÁLIA
Magadat is belé foglalod abba, édes Poétám, ugy-é?
TEMPEFŐI
Külömben sem, és én abba tartom magamat legokosabbnak, hogy azokat nevetem.
ROZÁLIA
A' bizony szép!
De csakugyan beszélj valami újságot.
Nem kivántatik arra semmi különösség.
Beszéld el, mit láttál széjjel jártodba, mind újság lesz az énelőttem, ha te beszélled.
TEMPEFŐI
Egy dolgot beszéllett most énnekem Betrieger, az idevaló tipografus: ez ugyan mindennapi Magyarországban, s annál fogva nincs benne semmi csuda: de minthogy a Kisasszony úgy kénszerít, nem sajnállom elbeszélleni.
- Esméri a kisasszony azt a' Betriegert, a tipográfust?
ROZÁLIA
Ó, jól esmérem.
Aki Lipsiába vólt tipográfus, s onnan szerfelett való kinccsel jött ide Pestre műhelyével?
TEMPEFŐI
Az, éppen az.
Ő hallván, hogy Magyarországba, abba a nagy tartományba, alig van öt-hat tipográfus, így okoskodott: Én, azt mondja, Németországba, hol annyi a tipográfus, mint a kurta kutya, ennyi ezer tallért gyűjtöttem szegény ember létemre: mennyi pénzt fog hát énnékem keresni az én műhelyem Magyarországba, ahol több a gróf, mint a tipográfus.
ROZÁLIA
Nagyon féltem Betriegert, hogy a markába szakad ez az okoskodás.
TEMPEFŐI
Mindjárt meghallja a Kisasszony.
Kijövén Betrieger, mindjárt kihirdetteti mind a két hazába, hogy ő kijött egy könyvnyomtató műhellyel, amellybe mind ama híres Mansfeld tulajdon kezeivel metszett új betük volnának.
Annak felette, hogy ő kész kinyomtatni akármelly munkát, ha a hazabéli tudósok méltóztatnának szolgalatjával élni.
ROZÁLIA
Áldott igyekezet, mellyet a magánhaszon mozgat ugyan, de a közhaszonra.
TEMPEFŐI
Találkozott is elég tudós a két hazába, több mint jóltévő Maecenas, akiknek munkájokat az emlitett Betrieger becsülettel ki is nyomtatá egynéhány ezer exemplárokban.
ROZÁLIA
Oszolnak már a fellegek a magyarok egéről: megérjük tán még, kedves Poétám, nemzetünk kicsinosodását.
TEMPEFŐI
Nem reménylem.
Ha így megyén ugyan a dolog, sohasem.
Elég bizonyság arra a Betrieger története.
Ő ugyanis a teméntelen sok exemplárokat árúra bocsátván, alig talált öt-hat grófot, húsz-harminc nemest, akik vették vólna a könyveket.
A köznép pedig azt se kérdte tőle, mit árúl.
Így veszett belé a könyvekbe szegény Betriegernek minden németországi keresete.
ROZÁLIA
Szerencsétlen!
TEMPEFŐI
De higgye el nagyságod, Bertók is dominiumot vesz akkor a csík árából, mikor a magyarországi tipográfus éhel hal meg a legjobb könyvek exemplárjai mellett.
ROZÁLIA
Te édesem, szeretsz tréfálódni a nyomos dolgokban is.
Kedveltesd magad tovább is.
- De hát a szegény tipográfus csakugyan kellnerré vagy trágerré lett?
Sajnállanám.
TEMPEFŐI
Németesen feltalálta magát.
ROZÁLIA
Hogyhogy?
TEMPEFŐI
A mai magyar urakhoz s dámákhoz szabta magát.
Egy új francia munkát, mellyet a legjobb izlésű párisi belletrista írt, németre fordítatta.
ROZÁLIA
Ohajtom hallani, mi lehet az, amit a magyar urak s dámák előtt kedvesnek lenni oly bizodalmasan hitt!
TEMPEFŐI
Az újmódi francia komplimentekről s köszöntésekről, az újmódi anglus csizmákról, kaputrokkokról, az újmódi olasz kalapokról, az újmódi frizírozásról, cipellőkről, karcsubbító vállakról, az orca festésére tartozó színekről, azoknak legszebb elegyitésekről, egy ehhez tartozó pikszist hogy adnak, egy pár kanadai kutya hány arany s a többi.
A végén van egy traktament, hogy kelljen egy kavallérnak magát a dámák asszembléejekben kedvelltetni s viszontag.
ROZÁLIA
No ezt bizony bölcsen gondolta, s nem is csalta meg, jól hiszem, vélekedése.
TEMPEFŐI
Úgy vagyon, húszezer exemplárokat nyomtattatott, mind egy lábig elkeltek, pedig három rénes forint negyvenöt krajcárra tette fel az árrát.
Ebből az egy könyvecskéből, mert csak annak lehet mondani, mind egy krajcárig kinyerte, amit a magyar poétákon vesztett vala.
ROZÁLIA
Csuda dolog: ha annak lehet mondani, ami rend szerént úgy esik.
De hát a sok ezer magyar exemplárokkal mire ment?
TEMPEFŐI
Már akkor illy haszon nélkül való portékáival semmit sem gondolt: hanem mázsára vettette, s a görögöknek és más kereskedőknek és a könyvkötőknek eladta per ötven krajcár.
Már a magyar könyvre, kivált ha verses, reá sem néz, amazt pedig újra sajtó alá készűl tenni.
ROZÁLIA
Szerencsétlen magyar poézis, szerencsétlen magyar tudósok, akik azért irogattok verseket, hogy legyen minek elveszni.
Én azért ez édes mesterséget meg nem vetem: most is, hogy a te hozzám jöttedből kettős örömet vettem, abba valék foglalatos.
Előveszi a papirost.
Nézd, édes Poétám, látod fellyül ezt a verset, ami így kezdődik: "Aki nem volt soha poéta ", azt egy kedves lélek irta, mellynek gondolati az enyimekkel egyeznek: szavaimat is kivántam vele egyeztetni, nézzed, itt kezdődik: "A tiszta nyájasság hol örűl."
Ha terhedre nem leszek, hadd olvassam el előtted.
TEMPEFŐI
Azt kéred tőlem, Kisasszonyom, amit éppen kértem vólna tőled.
Nem tagadom meg tőled, amit magam ohajtottam.
ROZÁLIA.
1
A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnassus körűl.
Hol az ártatlan mulatságnak
Közepette a búk nem rágnak.
Zöld ligetek,
Tibennetek
Öröm lenni.
A laurusok
És myrtusok
Árnyékába pihenni.
2
Itt a múzsák magok vezetnek
Nektárjaikból részeltetnek.
Apolló maga énekelget,
Az Echó rá visszafelelget.
Ott hallik a
Vig muzsika,
Ott zengedez,
Hol a szagos
Bokrok között
Aganippe csergedez.
3
A hegyek itt mindég zöldellők
Ujjitják kellemetes szellők.
A legszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja. - -
Itt, kedves Poétám, enyelgő képzelődésemet a te jelenléted magához ragadta, s engedtem örömmel félrecsapásának: emiatt a nóta közepén végének kell vala szakadni a versnek, majd kipótolom szomorúbb óráimba.
TEMPEFŐI
De én egész alázatossággal kérem a Kisasszonyt, hadd gyönyörködjem azoknak bészegésekben.
ROZÁLIA
Az én csekély Múzsácskám kevélykedni fog a tiéddel való egyesülésben.
Ne tagadd meg tőle ezt a szerencsét.
TEMPEFŐI.
Amint sűl:
Itt egymással
Vig hangzással
Táncolgatnak
Az örömök
Öszvekapcsolt
Karral vigan mulatnak.
4
Lármás városok, távozzatok,
Hol laknak a gondok s bánatok,
Nagy udvarok, csak maradjatok,
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Máró!
Élted már, ó,
Csak te éled,
A Múzsáknak,
Poétáknak
Ölében szived éled.
ROZÁLIA
Köszönöm, kedves Poétám, hogy együtt hangoztatod verseidet a mieinkkel, és szép képzéseiddel ékesited a mi gondolatainkat.
- Itt mutogatja magát a pompás természet, kevélykedvén a mesterség cifráiban: ezt a kertet választotta magának a Gyönyörüség kies lakóhelyéűl.
Nézd, édesem, hogy hizelkedik benne az ártatlanság vidám képe, hogy szijja magához az eleven elmét.
Engedd meg, hadd dicsekedjen ez a te Rozáliád ártatlan mulatóhelye a te elméd cifráival.
TEMPEFŐI
Bátor az én elmém lankadtabb, mintsem ez édes tárgyakon repdeshetne, mégis megcselekszem, mert Rozália úgy akarja.
Áldott természetnek kies lakóhelye,
A nyájas örömök legelő mezeje.
Mellyet a mesterség keze úgy mívele,
Hogy ékességével vidúljon kebele.
Te tanitod szined majmoló festőket,
Szégyenited pompás himeiddel őket
Mikor szép virágid Zefír csókolgatja,
Édessen ébresztget mennyei illatja.
De bár tábláidat nőjjék fel a gyomok,
Elszáradván a szép rózsák s liliomok:
Mégis Rozália ha itt mulatozik,
Sivatagos pusztád Rózsássá változik.
ROZÁLIA.
Mégis Tempefői ha itt mulatozik,
Sivatagos pusztád Tempévé változik. -
A propos, úgy-é, kedves Poétám?
Vedd el tőlem, hogy adósod ne maradjak.
TEMPEFŐI
Elveszem, kedves Kisasszonyom, és ezzel az ajándékkal térek vissza komor lakóhelyembe, édes megelégedéssel.
Élj víg napokat, emlékezz meg Tempefői név alatt nyomorgó kedvesedről.
Elmegyen.
ROZÁLIA
Minden örömöt elviszel magaddal, édes Bánh - majd el is felejtkezem magamról, mikor rólad akarok emlékezni - édes Tempefőim!
Élj vigan az én emlékezetemmel.
Magába.
Ó, melly édes gyönyörűséggel tölt el ez a kevés időm: az öröm nektárja habzik szivembe.
Meg kell annak édességével hinteni képzelődésim szárnyait.
Leűl, olvas.
De ihol jön báró Serteperti: oszoljatok, édes gyönyörűségim.
HARMADIK JELENÉS
Báró Serteperti. Hosszú tetejű kalapba, térdig érő, bőv anglus kaputrokba, három nagy gallérra, szarvasbőr bugyogóba, letűrt szárú, nagy, bőv csizmába, felfrizirózva, egy Nationálspiel a kezébe, - és Rozália.
BÁRÓ SERTEPERTI
Egy nagy otromba komplimenttel.
Lebilincseltetett sklávja nagyságos Kisasszonynak.
ROZÁLIA
Kész szolgálója a Bárónak; nem érdemlette csekély személyem Nagyságod tiszteletéből származott szerencséjét.
BÁRÓ SERTEPERTI
Egy különös, de absurdus komplimenttel.
- A!
Csaknem a földet üti az orrával.
ROZÁLIA
Instálom alázatosan, hadd én szolgáljak felvételével, miét méltóztatta Nagysád elejteni?
BÁRÓ SERTEPERTI
Mint az elöbb.
A! arra éppen érdemetlen a Nagyságod személyjének imádója!
A! én éppen semmit sem vesztettem el.
De talán nem olvasta még Nagyságos Kisasszony azt a gyönyörü munkát, amelly most jött ki, franciából németre fordítva.
Gyönyörű munka, megérdemli, hogy minden nemes szivű ember megtanúlja eleitől fogva végig, én ugyan részemről nem adnám fele jószágomért, és ha annak irójával egyszer szembe lehetnék, meg nem állhatnám, hogy meg ne csókoljam.
ROZÁLIA
Magnific munka lehet az.
-
BÁRÓ SERTEPERTI
A!
Párja nincsen, kedves Kisasszonykám: ez az embert földi angyallá tészi.
- Méltóztassa megtekinteni, melly finom Kupferstückek vagynak benne.
Ez a többek között azt a komplimentet festi, amellyel én Nagyságodnak kivántam az imént udvarolni.
Mutatja a képet.
ROZÁLIA
Én másképpen gondolkoztam, megengedjen a Báró, ha vélekedésemet szabadon kifejezem, én ezt a festést úgy gondoltam, hogy ez egy szánakozásra méltó embert mutat, akit a köszvény húzott öszve, vagy legalább, ha ép ember, kaukler zsidónak mondtam vólna.
BÁRÓ SERTEPERTI
A! éppen nem; úgy van, amint én mondottam.
- Ezt a hasznos könyvecskét Betrieger tipográfus úr, derék, fein ember, maga költségén lefordittatta és kinyomtatta; én őtet ezért egy gazdag ebédre hívattam, minden cselédjeivel s inassaival együtt, a Sas vendégfogadóba, és ott gazdagon megvendégeltem őket.
A házához egy fias tehenet hajtattam, a publikumhoz való szivességéért.
ROZÁLIA
Bámúltatja velem az Úr nemesszivűségét.
Kikérem - -
BÁRÓ SERTEPERTI
A! a könyvet? nagy szerencsém... de instálom alázatosan, bátorkodom kérdeni, mivel tőlti a Kisasszonyka unalmas óráit?
ROZÁLIA
Látja a Báró ezt a kisded magyar könyvtárt? e' teszi énnékem gyönyörüségessé legkedvetlenebb óráimat is.
BÁRÓ SERTEPERTI
Nézegeti a könyveket, akadozva olvassa a könyvek nevét, Rozália félfelől mosolyog.
Porá-ából meg e élledette P. h. o. e. n. i. k. sz.
Helyre teszi.
E' szép lehet.
Mást vesz fel.
Hunnias, vagy Magyar Hunyadi, s a' mindegy, már a' dolog, Hunniás annyit tesz, mint magyar Hunyadi, igaz hitemre mondom, még azt mind ez ideig sem tudtam, nagy dolog ez.
ROZÁLIA
Instálom az Urat, ezt méltóztassa nézni, ez az, amelly a világba naggyá tette Voltért.
BÁRÓ SERTEPERTI
Voltért, voltért? jaj szépséges Kisasszonyom, a voltért semmit sem ád a zsidó.
ROZÁLIA
Voltér írta, Pétzeli és Szilágyi magyarra forditották.
Áldja őket a tudós haza.
BÁRÓ SERTEPERTI
A!
Én hallottam, hogy az a Pétzeli sokat dolgozván semmit se csinált; nem is becsülte őtet a hazafiak java, holmi magoknál is okosabbaknak láttatni kivánó urak imádták: de ő ugyan bizony, az én itéletem szerént, bár inkább aludt vólna addig.
- Szilágyi csak ollyan, és őtet nem is tudom egyébért becsűlni, hanem hogy egy vólt a legfeinabb trancsirozók közzűl.
ROZÁLIA
Ó, kérem Nagyságodat, ne alázza ollyanokkal azt a két nemes embert, akik a magyar hazának csillagi vóltanak, és akiket, ha most, némelly bölcsebb méltóságainkat kivévén, nem tudtak is a magyar urak érdemek szerint becsülni, magasztalni fogja még az okosabb s háládatosabb maradék.
BÁRÓ SERTEPERTI
De mivel érdemlették vólna ők ezt a tiszteletet?
ROZÁLIA
Pétzeli a magyar nyelv csinosodásának atyja vólt, szép könyveit lehet olvasni.
Hazánknak némelly nagy oszlopai, akiknek túl látott elméjek a módinál, tulajdon leveleikkel tisztelték meg őtet.
- Szilágyi pedig nemcsak tráncsérozni tudott mindenek felett, hanem tűz esze lévén, mindennemü tudományokban otthon vólt: mellyet az embereket egy tekintetből itélő József meg is esmért, meg is tisztelt, s róla még idegen országokon is megemlékezett.
Ha nem terhelem Nagysádat, imhol olvasok az ő forditásából egy darabot.
BÁRÓ SERTEPERTI
Kedves nagyságos Kisasszonyka kedvéért meghallgatom: ámbár a fejem - - - -
ROZÁLIA
Kérem alázatosan, méltóztassa meghallgatni:
A roppant cirkalmok kimért közepekben,
Útjok s messzeségek nincs nálunk rejtekben,
A nappal csillagát Isten meggyujtotta,
Lángozó tengelyén el is inditotta,
A szép világosság forr ebből szüntelen,
Minden test eleven, hogyha e' van jelen.
BÁRÓ SERTEPERTI
Előveszi a Nationálspieljét, azt, egyedűl arra figyelmezvén, fel s alá rángatja.
ROZÁLIA
Körülte lebegő világok rendeit
Kiosztja nappalit, éjjit s esztendeit.
Mindezek megtartják a nyomási törvényt,
Egymáshoz vonúlván kerengik az örvényt.
Szép renddel, s egymásnak segéd s mérték lévén,
Kiki kölcsön adja fényét, kölcsön vévén.
BÁRÓ SERTEPERTI
A Nationálspielje megbontakozik.
Koc tausend!
Szedegeti rendbe.
Üh, üh, mord!
ROZÁLIA
Magában.
Én ezt a bárót úgy gondolom, hogy nagyon későn érkezett szegény feje az észosztásban.
Vagy ha helyes eszekre talált is az észmagazinba, azt más német méltóságoknak engedte által, ex politia.-
Felszóval:
Szám s vég nélkűl való világok: ő mutat
Végetlen üregbe mindezeknek utat.
Fenn, minden Egeken lakik Egek ura. -
Érezheti csak e kevésből is Nagyságod, melly ékesek és gyönyörűségesek légyenek ezek az én múlatságaim, nem csudálhatja, hogy az én szivemet a komor bánatok és unalmak el nem lankaszthatják.
BÁRÓ SERTEPERTI
Öszveszedi a Nationálspieljét s a zsebjébe dugja.
Hol kell már ezt nevetni, kedves Kisasszonykám?
ROZÁLIA
A vidámság, az öröm s a vigasság nem mindég a nevetésben áll: s a magát édesdeden mulató sziv nem hahotával trombitálja ki kedves gyönyörűségeit.
BÁRÓ SERTEPERTI
Ó, az igaz.
- De odakint jár a folyosón gróf Fegyverneki úr őnagysága.
Aligha ide nem jön.
ROZÁLIA
Az atyám?
NEGYEDIK JELENÉS
Gróf Fegyverneki, derék magyaros ember, és a voltak
GRÓF FEGYVERNEKI
Bészóll az ajtón.
Hát a mademoiselle mibe töri most - -
Meglátja báró Sertepertit.
Megengedjen az Úr, bizony nem vettem észre.
Jót kivánok életének!
BÁRÓ SERTEPERTI
Az előbbi komplimenttel.
A! én a legnagyobb szerencséim közzé számlálom, ha legkissebb szolgái közzűl egy lehetek Nagyságodnak: most pedig kimagyarázhatatlan örvendezéssel örvendek, és csaknem megreped a szivem örömömbe, hogy Nagyságod méltóságos személlyének tiszteletére s udvarlására lehetek.
Nemkülönben - - - -
GRÓF FEGYVERNEKI
Bémegy.
Hát mivel múlatják magokat?
ROZÁLIA
A báró úrnak igen szép verseket olvastam Voltér Henriássából.
GRÓF FEGYVERNEKI
Ó, fiam, te mindég ollyan haszontalanságokba főzöd az eszed, ollyannal töltöd az idődet, ami mondván egy fél pénzt sem ér.
Az a méla Tempefői egésszen mélává tesz már tégedet.
BÁRÓ SERTEPERTI
Az igaz, én magam sajnálom a kisasszonyt, az a méla Tempefői egésszen mélává teszi már, hogy úgy szóljak.
Mindég ezeket a potom könyveket búvja, pedig mindöszve sem adnék értek egy babot.
A társaságokban ritkán jelenik meg: magát kevéssel tudja kedveltetni, s azok is pedig mind ollyanok, akiket a világ, okosoknak tartván, messze kerűl, mint aminő a méla Tempefői.
ROZÁLIA
Most megdicsére a Báró Úr, és minthogy akaratja ellen cselekedte, én is köszönöm akaratom ellen.
GRÓF FEGYVERNEKI
Gyermek, gyermek! mikor lesz már eszed, hogy ezt a dibdábságot -
a könyvtárra mutat,
- melly rangodhoz s úri nemedhez nem illik, végképpen megutáljad.
BÁRÓ SERTEPERTI
Az igaz, azért kár vólt nagyságodnak a gyermeki játékot elhagyni, hogy azután még nagyobb gyermekségek között pazérolja becses esztendeit.
Nagy része az itt lakó s megforduló nagyságoknak igen alacson szókkal emlékeznek Nagyságodról, hogy illyen illetlenségekkel mocskósítsa úri méltóságát.
Hagyja Nagysád az illyeneket a méla Tempefőinek, s az ő boldogtalan sorsosinak.
ROZÁLIA
Nagyságod, mikor a más szavait láttatik szólani, úgy tetszik, mintha a maga gondolatit fejezné ki azokkal.
Nagyon megsérti ezzel az én személlyemet, mellyet a Nagysádnak, és a világnak lantornán néző itélete szerént csak azért is kellene tisztelni, hogy ez a négy betű van előtte: G. r. ó. f. - Higgye el Nagysád a tisztán látó világgal, hogy a méla Tempefői, amint őtet méltóztatik nevezni, sokkal józanabban gondolkodik a világiakról és az erkölcsiekről, mint a Nagysád német könyvének írója.
Én -
a könyvtárba nyúl
- ezt mindjárt világos példával mutatom meg az ő tulajdon verseiből, amellyekbe - - -
GRÓF FEGYVERNEKI
Hagyd el fiam, te a báró úrról alacsonyúl láttatol vélekedni, aki egy a legpallérozottabb politikusok közzűl, aki egy politus magyar méltóság.
- Te a te könyveidből, mellyeket a paraszt világ firkált, s a többek között a méla Tempefői irásaiból, aki egy rusztikus és alávaló gusztusú emberecske, kineveted a csinos világot.
Hagyd el azokat a semmire kellő holmikat, és intéztessed úgy életedet, hogy sem a világnak, sem fényes familiádnak ne légyen oka a tégedet szégyenlésre.
- Ha úgy tetszik Nagysádnak, menjünk az én szobamba.
-
Elmennek.
ÖTÖDIK JELENÉS
Gróf Fegyverneki, báró Serteperti és Éva
GRÓF FEGYVERNEKI
Tessék bémenni.
Megnyitja az ajtót.
BÁRÓ SERTEPERTI
Az újmódi komplimenttel.
A!
Legszorosabb láncaival lebékózott sklávja Nagyságos Kisasszonyomnak.
ÉVA
Egy ehhez a komplimenthez illő kapriollal.
A Nagysád nemes érdemeinek martalékja.
-
Hajtogatják magokat.
GRÓF FEGYVERNEKI
Örülök az Úr jelenlétén.
Tisztességes magyar főhajtással.
Te fiam! tégy a báró úrnak egy széket ide az ablakhoz.
ÉVA
Méltóztassa magát megalázni Nagyságod!
BÁRÓ SERTEPERTI
Csókolom kedves Kisasszonykám kezeit!
GRÓF FEGYVERNEKI
Megengedjen az Úr, én pipázni akarok, s talán terhére is leszek vele.
BÁRÓ SERTEPERTI
A!
Éppen nem!
Sőt inkább, par compagnie, magam is instállok egy pipát.
GRÓF FEGYVERNEKI
Azt szeretem.
Imhol Nagyságodnak ezt a kis pipát ajánlom.
Egy deák hagyta nálam némelly verseivel, minthogy még illyen takaros figurájú debreceni pipát nem láttam, elkértem tőle, mellyet ő által is adott egynéhány tisztelő versekkel, ezért én őneki egy fein tajtékpipát adtam, mellyet hajdan egy aranyon vettem.
BÁRÓ SERTEPERTI
A!
Nagyságos Uram, a verseiért méltóztatta adni? kár vólt ollyan semmire kellő ajándékért vesztegetni.
GRÓF FEGYVERNEKI
Ó, nem a verseiért, távol légyen, hanem ezért a makrapipáért, amellynél én ugyan tetszetősebb formájú pipát még nem láttam.
- Az illyen derék manufacturákat készítő hazafiakat az ország kasszájából illő volna megjutalmaztatni.
- Uram! gyönyörüséges munka ez!
BÁRÓ SERTEPERTI
Az igaz, az a deák fickó megérdemlette ezért a pipáért a jutalmat.
- Dehát a verseiért mit adott néki Nagysád?
GRÓF FEGYVERNEKI
Azokat megköszöntem, s egyszersmind megmondottam, hogy ezután ne fárassza magát ollyanokkal.
A verseit, mikor a szakácsomnak akartam vólna általadni, hogy jó lesz néki holmit belétakarni, Rozália rám esett, kért, hogy ne bántsam azt a becses portékát, hanem adjam neki.
Én engedtem az ő gyermeki eszének.
ÉVA
Ó, soha nem látott a Báró Úr ollyan különös természetet, mint azé az én nénémé.
Ő egy komor szivű a gavallérok társaságába, és igen kevés kedvét mutatja, hanemha némellyekkel állhat diskurzusba, akiket ő, nem tudom micsoda balítéletből, a világ okossainak tart, akik esztendőket töltöttek az angliai, a francia, a német s más akadémiákba, akik szüntelen az új könyvekről beszéllgetnek.
BÁRÓ SERTEPERTI
Én igen sajnállom azt az angyalkát.
ÉVA
Én eleget vertem a fejébe, hogy vesse el azt az alávalóságot, amellyel a világ megszólja.
Jusson eszébe, hogy ő nem közszemélly, s annálfogva úgy kelljen magára vigyázni, hogy rangjához nem illő alacsonságra ne vetemedjen.
GRÓF FEGYVERNEKI
Én őtet, hogy okosabbodjon, a német gavallérok közzé vezettem egy nobel-bálba.
Ott táncra is kerekedett, el is járt egynéhány menuettót, s egyszer észrevesz egy berlini professzort, és beszédbe elegyedik vele.
BÁRÓ SERTEPERTI
Ugyan mivel tudta distrahálni az a német fantaszta?
GRÓF FEGYVERNEKI
Sokkal: legtöbbet fecsegtek valami Gellértről.
BÁRÓ SERTEPERTI
Tán az a világ tudóssa nem látta többet még a Szent Gellért hegyét, arról kérdezősködött.
GRÓF FEGYVERNEKI
De Uram, valami embernek kellett annak lenni, mert amint a szóból észrevettem, Németország pallérozójának fecsegte.
Még egy Hallert is emlegetett, s azt hazudta róla, hogy a' német vólt, s göttingai professzor.
BÁRÓ SERTEPERTI
Én őtet kivettettem vólna, mint egy gaz embert, hogy mert egy grófkisasszonyt igazság nélkül való beszédjével elcsábítani.
Gróf Hallerek mind hazánknak nagy méltóságú fiai, ő mégis németnek mondja; hogy akarta azoknak nagy érdemeit maga nemzetére ruházni? igaz, hogy azok közzűl sokan vóltak a professzoroknak nagy fautorai, amellyet sajnállok is, de göttingai professzor egy sem vólt.
Hazudott az ámító pribék.
GRÓF FEGYVERNEKI
Akkor haragomat türtőztettem, de végre meg nem állhattam, ki kellett fakadnom.
A leányommal kezdett cimborázni: nyájasabban beszéllgetett vele, mint a legkinyiltabb bécsi policia is hozta vólna magával.
Magyarra fordították a beszédet.
Nem tudom, mit mondott Rózsi, s azt feleli reá a politikus professzor: Sétáljon hozzám a Madamoiselle, vacsora után én megmutatom szeme láttára, hogy nem lesz ing.
BÁRÓ SERTEPERTI
Tausend Himmel!
GRÓF FEGYVERNEKI
Én erre előpattantam, s haragossan azt kérdem tőle: S hát nem lesz?
Amellyre azt feleli minden szemérem nélkűl a német professzor: éppen semmi módon nem lesz, a' Németországnak egy szép erkölcsöt tanítója.
Megbosszankodom: Nem lesz, nem lesz ing; - hát gatya annyival inkább nem lesz, nacionálkaraktere szerént az Úrnak?
Már forrott a méreg bennem: mellyet látván egy német gavallér, aki maga is a külső akadémiákban hat esztendeig fársángolt, így szólla: Csendesedjen az Úr! másképpen van a dolog.
A kisasszony a professzor úrral némelly német poétákról diskurált s a többek között azt mondotta, hogy amint vélekedik, a Tavasz nevezetű versecskét Lessing irta.
Erre a professzor úr azt felelte, hogy annak írója Kleist vólna, egy pruss kapitány, s nem Lessing.
Az Úr erre azt kérdezte, hogy: nem lesz? mellyet ő úgy értvén, hogy az Úr azt akarja kérdezni, nem Less-é az irója, ama hires erkölcsi tudományt iró göttingai professzor, azért felelte azt, hogy éppen nem.
Less Németország erkölcstanítója.
Hanem kérem alázatosan a Nagyságos Gróf Urat, semmi rosszat ne véljen.
BÁRÓ SERTEPERTI
Azokkal a nevekkel a Nagyságod szemeit akarták békötni.
GRÓF FEGYVERNEKI
Meglehet: elég az, hogy énnékem derogált tovább civódni.
ÉVA
Én is elvittem egyszer Rozáliát a kávéházba.
Ott vóltak derék politikus német tisztek, ott én biliárdhoz űltettem őtet is.
Játszott is egy darabig, hanem egyszer csak az ablakhoz megy, s ott az újságok közt felvesz egyet, amellynek illyen francia cimje vólt: Journal des Sça vans.
Azt olvasta sokáig egy olasz poétájával a bécsi udvarnak.
Mig végre haza nem fordúltunk.
Én őtet az úton eleget nevettem, s ő engem még jobban nevetett, hogy én őtet nevettem.
Minden módon eszeltem vólna, de fel sem vette beszédemet, s magamat kinevetett.
BÁRÓ SERTEPERTI
Der Teufel! nem vagyok kapabel ezt a nyers dohányt meggyújtani.
GRÓF FEGYVERNEKI
Eredj, fiam, te tudod, hol vagynak a hasonló dolgokra applikálandó papirossok.
Adjál a báró úrnak.
ÉVA
Odamegy egy szugolyhoz, s egy nagy rakás könyvből egyet elővesz.
Odaadja Sertepertinek.
Maga gusztusa szerént éljen vele Nagyságod, szakasszon magának.
BÁRÓ SERTEPERTI
Kiszakaszt két levelet a könyvből.
De elébb megnézem, mi bolondság van rajta.
Olvassa:
Megveti szállását Vénus, s nem akarja lakását
Páphusi vára körűl: tengeri viznek örűl.
No e' rendes: mi lehet az a Páp hus?
Talám Pápa hús, ezt nem tudom, hanem ezen csudálkozom, hogy tengeri viznek örűl.
Meggyvizet, rózsavizet, levendúlavizet, de még tengerivizet nem láttam.
Nagy mester lehet az, aki a sovány kukoricából ollyan vizet készithet, amellynek maga a delicatess madame Venus is örülhet.
Tovább olvassa:
Elveti hintóját, tengernek ereszti hajóját,
Kis fia véle hajós, nem lehet útja bajos.
Szíve nem irtózik; mint tengeri dáma hajózik,
Jussa van ím éhez is, tengeri...
No már megint tengeri, az én gavalléri gusztusomnak már fáj az ínyje: s többet el nem olvashatok belőle.
A pipájára ráteszi s meggyújtja rólla.
ÉVA
Igaz, kedves Báróm, itt van most Nagysádnál az a szép német könyv, amellyet most bocsátott ki Betrieger úr, egy kevéssé kiinstálnám, addig is szeretném megnézegetni, míg a miénket békötik.
BÁRÓ SERTEPERTI
A!
Kedves Kisasszonykám, itt vagyon,, örvendek, hogy szolgálhatok vele, méltóztassa megtekinteni.
ÉVA
Kedvesebbel nem jutalmaztathatna Nagyságod.
Én ebbe igen gyönyörködöm.
- - -
BÁRÓ SERTEPERTI
Nagyságos Uram, hol tudta azt a sok könyvet öszveszedni? talám hajdan, még régenébe, gyönyörködött az illyeténekbe.
GRÓF FEGYVERNEKI
Távol légyen, én iffjukoromba is esmértem az én rangomat, s jól tudtam, mit hoz a' magával.
Nemesebbűl viseltem mindenkor magamat, mintsem illetlenségekre vetemedtem vólna.
A' távol légyen.
BÁRÓ SERTEPERTI
Én éppen azon csudálkoztam, hol vehette magát az a sok pimasz portéka Nagyságod úri szobájába.
GRÓF FEGYVERNEKI
Jaj, látja a Báró, én igen nagy pipás vóltam eleitől fogva: erre nézve megszenvedem a hasznáért ebbe a pipálóházba.
BÁRÓ SERTEPERTI
De csakugyan, hogy kerülhettek Nagyságodhoz, azt nem foghatom meg.
GRÓF FEGYVERNEKI
Iroványinak, a szekretáriusomnak adós vólt egy kompaktor, s egyebet nem vehetett el tőle az adósságba.
Kezdette eleinte őket bújni, s azok olvasásával vesztegette üres óráit, mig én osztán a lelkére nem beszéltem, hogy kimélje még életét, egészségét, becsületét, rangját, nem illik az a veres anglia uniformishoz: igy osztán nagy sokára arra ajánlotta magát, hogy az én kedvemért fel fog hagyni velek.
Azolta itt állanak, kinek mire kell, viszi.
A Rozália ugyan eleget - - De változik az Úr a színében! mi baj találhatta?
BÁRÓ SERTEPERTI
Már nem szíjja, csak fújja a pipát, elhalványodik, lágy hangon felel.
A fejemnek, a pipa - -
ÉVA
Leveti a könyvet, felugrik.
Jaj, lelkem Báróm, mi lelte?
A keszkenőjével töröli a báró ábrázatját.
Istenem! mi baja érkezett?
GRÓF FEGYVERNEKI
Bizonyosan a versnek a füsti járta által a Nagyságod fejét, én magam ollyan különös poétafüst-szagot érzettem.
Nagyságod még nem szokott úgy hozzá, mint én.
BÁRÓ SERTEPERTI
Az is lehet az egyik oka, Nagyságos Úr; de a dohány is felette - - Jaj, rosszabbúl érzem magam.
GRÓF FEGYVERNEKI
Ha úgy tetszik a Báró Úrnak, menjünk ki a szabad levegőre sétálni: talám ellankadt ereje meg fog jönni.
Jobbnak is tartom ebből a füstös házból kimenni.
BÁRÓ SERTEPERTI
Ha úgy méltóztatik Nagyságod parancsolni, nem bánom.
GRÓF FEGYVERNEKI
Előszedi a nagy dohányzacskóját és tajtékpipáját.
Te fiam, mondd meg szekretárius uramnak, hogy jöjjön ki utánnunk, s ezeket is hozza el magával.
Az ablakokat nyisd ki, a ház hadd szellőzzön.
BÁRÓ SERTEPERTI
Komplimentírozva.
Magamat ajánlom a Nagysád kegyességébe.
Elmennek.
ÉVA
Igaz hive maradok Nagyságodnak - - Sajnálom ezt a báró urat szivem szerént: ő egy fein politus magyar méltóság.
- Héj!
Szuszmir!
HATODIK JELENÉS
Szuszmir, szurtos, füstös kezű és ábrázatú, borzas, szalmás hajjal, pernyés, hamvas öltözetbe, egy régi szűr a nyakába, az is sok helyen subadarabbal, zöld, veres és másféle posztóval megfoldozva, a fél ujja elégett, egy sárga sapka a fejében, bolyhos kutyabőrrel prémezve, rongyos ingbe, gatyába, szuszogó bocskorba, egy piszkafa a kezébe - És Éva.
SZUSZMIR
Mit parancs '?
ÉVA
Gyere be.
SZUSZMIR
Bemegy, s az ajtón belől veszi le a sapkáját.
Hát mi baja, Kisasszony, kelmednek velem?
ÉVA
Csak a ', hogy ülj le, s mesélj egyet.
SZUSZMIR
Úgy de, Kisasszony, én kalefektor vagyok, oszteg hát ha itt tarisznyázom el az időt, majd keresztűl veret nagyságos uram a török furáson, megkövetem a kelmed becsülletes személyét, s a mai szent napot.
ÉVA
Nono Szuszmir, ne kötekedj.
Nesze, igyál egy pohár bort.
Egy nagy meszelyes poharat megtölt borral s odaadja.
SZUSZMIR
A kezébe vévén a poharat, megforgatja.
De már ez, engem utse, fele se tréfa.
Felhajtja.
Üh!
ÉVA
Hát Szuszmir, jól esett?
SZUSZMIR
Jól, engem uttartson, mert még a lelkem is szikrát hányt utánna, el is járnám mindjárt a kállai kettőt.
ÉVA
No hej, űlj le hát, mondd el, amit tudsz.
SZUSZMIR
Kiveti a nyakából a szűrt, lekucorodik rá cigányoson, a sapkáját a térdére veti.
No, s osztég hát egyszer hun vót, hun nem vót, meg az operencián is túl vót, gallér hijján köpenyeg, köpenyeg hijján gallér, vót egy királyfi, hogy osztég vót egy királyfi, kiment az egyszer vadászni, télen vót az idő, karácson akkor fejér vót, s hogy fejér vót, hát kimegyen a királyfi vadászni, csak vadász, csak vadász, de még nyúlgyömbért se kaphatott, csak hazafordút biz ő, osztég mint a kárvallott cigány, meglát egy galambot, hozzá lű, leesik a galamb, s hogy leesett a galamb, hát fődre esett biz a '; a vire látszott a hón, szép piros vót, ojjan gyöngyen látszott a hón, hogy meglátja a királyfi, azt mongya: No, nem nyugszom addig, mig ojjan mátkára nem kapok, hogy ojjan fejér legyen az orcája, mint ez a hó, osztég megisment ojjan piros, mint ez a vír, az átalvetőjébe beléteszi a galambot, hazamegy, hogy hazamegy, azt mondja: No, Király Atyám, én elmegyek hetedhét ország ellen: másnap elindúl, tizenkét szekeret megrak pizzel, tizenkét regement katonával megindul.
Egyszer megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is tul, ir egy várat, a vár csupa varrótűbűl vót, bemegy a templomba, hát a templom közepén ott fekszik egy nagy hót ember, a templom ajtajára olyan nagy bunkósbot vót akasztva, mint a Kisasszony, de engem uccse, a Kisasszony még silom hozzá.
ÉVA
Héj, csak a magad tökfejedhez hasonlítsd; nos, mire való vót az a nagy guta bot?
Kacagva.
SZUSZMIR
Hű, mire való vót osztég, arra való vót, hogy már ki nem tudja találni, hogy minden ember, aki bement a templomba, levette azt a nagy görcsöst, osztég arra a hót emberre ráütött, hogy ráütött, hát meglátta ezt a királyfi, hogy meglátta, hát mikor kijőttek a templombul, megkérdezte a birákoktól, hogy mi a kő lehet a ', azt mondták osztég neki, hogy annyi adósságba verte magát az az ember, hogy nincs ojjan potentát, aki megfizethetné, most osztég így porolják ki rajta.
A királyfi előhozatj' a tizenkét társzekér pízt, aki csak azt monthatta, hogy neki adós, mingyá kifizette, hát ördög a lelke, még fele sincs ki az adosságnak, azútég osztég előhozatja a tizenkét regementet, azt is elosztogatja adosságba, utoljára csak a tizenkét inassa maratt, azt is odatta, még sem tőtt ki.
Bezzeg a frityfene egye meg, micsinál mán, a szip mondérját is odadja, óráját, pácáját, mindenit.
Igy osztég kifizette, s hogy kifizette, hát megindút egyes-egyedűl, megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is túl, mán megéhezett vót, mint a kuttya, meglát egyszer egy erdő mellett egy szőrnyű nagy tűzet, odamegy, tizenkét kolopter fa ígett, egy nagy ember karikába fekűtt mellette, a lába a szájját irte.
ÉVA
Nesze még, Szuszmir, egy pohár bor, ugyan szépet meséltél, az ördög is tudná nevetni.
Kacagva.
SZUSZMIR
Felhajtja.
Enye, Kisasszony, be jól esett, a kiskőrmöm is átaljárta, a lelkem is bukfencet hány bennem.
Azutég osztég azt mondja a királyfi a nagy embernek: Jó szerencsével, Apám Uram! azt mongya a nagy ember: annak köszönd, hogy apádnak szóllítottál, mert ha ezer lelked lett vóna is, el kellett vóna veszned, ehetnél-i, he? aval elmegy a nagy ember, ráveszi a köpenyegit.
A' pedig ám ojjan köpenyeg vót, hogy mikor azt rávette, a tatár kám se látta vóna meg, kézibe veszi a baltát, tizenkét singnyi vót az éle, engem uccse, úgy láttam, mint most.
Elmegy a setét köpenyegű ember, levág egy nagy fát, lecsapkodja az ágait, meghegyezi, felhúz rá egy őkrőt, az ujjába akaszt egy tizenkét csebres hordó bort, visszamegy.
No, hallod-é, Királyfi, ha ezt az őkrőt csontostúl-nyársastúl meg nem eszed, ezt a bort meg nem iszod rá, ha ezer lelked lesz is, el kell veszni, azt mondja rá a királyfi, hogy ü nem ehetnék, pég maj' kimeredt a szeme.
Azutég a setét köpenyegű ember megette az őkrőt mindenestől fogva, a hordó bort megitta rá.
ÉVA
Hej, Szuszmir, volt-é az ollyan nagy ökör, mint te?
SZUSZMIR
Uh.
Még a Kisasszony is rátesz ám amúgy bolongyába.
ÉVA
Elkacagja magát.
No hé, ugyan rám csergetél ám amúgy bolondjába, no csak mondjad tovább.
SZUSZMIR
Nos, osztég hát, Éva Kisasszony, nem kell mindenbe belefeccsenteni.
Elment megint a setit köpönyegű ember, hogy egy báránt, megisment egy pár kanta bort, megsüti, jól tartya a királyfit, azt mondja a királyfinak: No hallod-é Királyfi, én tudom, hogy ehetnél, azért hát egyél, azt is tudom, mibe vagy járatos, de én néked ojjan mátkát kerítek, aki ojjan lesz, amilyenre vágyol, de úgy ám, ha nékem adod fele keresményedet.
Elindulnak hetedhét ország ellen, még az apjok halálán is tul, találnak egy várat, hogy találnak egy várat, hát azt mondja a setét köpönyegű ember: No, Királyfi, itt lakik egy királykisasszony, akinek az orcája ojjan fejér mint a hó, és annakokaért meg ojjan piros mint a vér, hanem annak a szeretője a Púlúto.
Elmegy hozzá a királyfi, hát láttya, hogy a' gyongyalag, szip nagy szemei vótak mint egy-egy pengő karika, mintha kovácsszurokkal kenték volna ki a szemöldökét, az orcája fejér mint a gomolya, az ajaka mint a mákvirág, osztég a karjai izmosak mint István kovácsnak, ojjan derék csecsei vótak, engem úgy tartson, mint egy-egy fejőrocska, mintha a farát birsalmából harapták volna ki, fejérebb vót a lába, mint Sámfásné keresztanyám asszonynak, ippen akkor szapult a sövény mellett.
ÉVA
A kanapén hever egész figyelmetességgel.
Puf, te bezzeg megadod annak a királykisasszonynak.
SZUSZMIR
Kotty bele szilvalé, mán el is felejtettem mirűl vót a szó, úgy, azt mondja a királyfi, hogy menjen hozzá, nos azt mondja a királykisasszony, hogy neki van egy gyürüje, majd eldugja, ha megtalálja, hozzámegy.
Megmondja a setit köpönyegű embernek, mibe van a dolog, elmegy a setit köpönyegű ember a kisasszonyhoz, mindazonáltal hát Púlútó is akkor ment hozzá, azt mondja a királykisasszonynak: Fírhe mennél, te szíp leány?
Fírhe biz én, te szíp legény.
Hát micsoda montál neki, te szíp leány?
Én bizony, te szíp legény, azt mondtam, ha a gyűrűt megtalálja, hozzámegyek.
Elveszi Púlútó a gyűrűt, kiszalad vele, utánna a setít köpönyegű ember, osztég mikor az árnyékszékbe akarta volna vetni, odatartotta a köpönyegjit, s arra esett, [amellyel ő kiment osztég a királyfihoz ].
HETEDIK JELENÉS
Rozália egy könyvvel, és a voltak.
ROZÁLIA
Hát mivel tölti az időt?
ÉVA
Ez a bohó Szuszmir mesélget, azt nevetem.
ROZÁLIA
Ugyan találsz-é abba valami múlatságot, s nem sajnálja-é illyen alávalósággal mulatni idejét.
ÉVA
Maga mindég mást gúnyol a haszontalan időtőltésért, holott maga holmi dibdábsággal, holmi szemét könyvekkel tőlti napestig idejét, és hogy kereken kimondjam, minden foglalatossága nem érne egyvalamit.
SZUSZMIR
Engem uccsegillyen, én nem is tudom, a Kisasszony mire nézi a napot, nem is adnám Éva kisasszonyt ojjan százért, még ha száz volna is.
ROZÁLIA
Kednek hallgass a neve, ebhendi Uram.
SZUSZMIR
Rángatja a szűrit.
Uh.
ÉVA
Ne bántsa, sohase hallott illyen szépet, én éhen-szomjan is elhallgatnám egész nap is.
Hallja meg csak, majd meglássa, millyen gyönyörű.
ROZÁLIA
Annyi mint a ', nem bánom, ugyan majd megnézem, millyenekbe tud gyönyörködni.
No mondd!
SZUSZMIR
Hogy osztég a setít köpönyegű ember odaadta a királyfinak a gyűrűt, a királyfi oda viszi a királykisasszonnak, hogy jöjjön hozzá mán.
Azt mondja a királykisasszony: Ha még egyszer megtalálod, hozzád megyek.
Hogy ezt meghallotta Púlútó, elveszi a gyűrűt, utánna setít köpönyegű ember; s mikor Púlútó a pokolba a szegre akarta volna akasztani, a setít köpönyegű ember odatartotta az ujját.
Notandom ám, hogy akkor soha sem láthatta meg senki, mikor a setít köpönyeg rajta volt, s az ő ujjába dugta Púlútó a gyűrűt, így osztán a királyfi, hogy megmeg megkapta a gyűrűt, oda vitte a királykisasszonyhoz, hogy jöjjön hozzá már.
Azt mondja a királykisasszony: Hé, Királyfi, az én szeretőm Púlútó, ha a fejit ide hozod, úgy hozzádmegyek, hogy osztég ezt meghallotta Púlútó, a pokolba fut.
S hogy a pokolba fut, utánna a setít köpönyegű ember, nos, mikor a pokolnak legkellő közepén egy vaskandallóba bébútt vóna seggel, akkor a setít köpönyegű ember a tizenkét singnyi baltájával elcsapta a fejét, s osztég odavitte a királyfinak, a királyfi meg a haját a derekára kötötte, a nagy fene főt felcepelte a kisasszonyhoz.
ROZÁLIA
Illyen alávalóságokat kedvelhet, mellyek az édesen repdeső képzelődéseknek nyájason enyelgő szárnyait is rest unalommal lankasztják.
Amellyek semmi jóval sem teszik magokat a nemes sziv előtt érdemesekké.
ÉVA
S ezek a maga tetszését nem nyerték meg?
ROZÁLIA
Több mint nem; még neheztelek is reájok.
ÉVA
Miért?
ROZÁLIA
Mert semmit sem látok benne, amire méltó vólna nemes léleknek figyelmezni.
ÉVA
Elég, ha gyönyörködtet.
ROZÁLIA
Azt sem.
ÉVA
Jól van; de még ezután lesz a java: hallgassa meg.
- Héj, Szuszmir, mondd tovább, s mi lett azután belőle?
SZUSZMIR
Haragosan.
Üh, mi lett osztég belőle: minek beszéllnek hát Kelmetek ojjan sok hijába valót.
Elég egy pap egy templomba.
No még egyszer elkezdem; de többet ne koty-foty - Mi tagadás benne? elvette osztég a királykisasszonyt: hogy elvette, hát nagy lakodalmat ütöttek, Hencidától fogva Bóncidáig folyt a sárga lé, magam fűtöttem bé a kalácsnak a kemencét, osztég egy pulykacombbal úgy levágtak a lábamról, hogy mindjárt a tűzbe estem, ott igett el a fél szűröm újja.
Oda megy a setít köpönyegű ember is, mikor osztég a vendíg eloszlott, osztég a menyasszonyt a padra felvitték, azt komondálta a királyfinak, hogy véle ne háljon, becsülettel szolván, hanem mind a két ágy végire egy papot állitson könyvvel.
Úgy is vót a dolog...
ÉVA
Hogy?
Nevetve.
SZUSZMIR
Úgy, a tatár vigy' el, hogy odaállottak a papok, a gyertya égett, hát egyszer, neki legyen mondva, kijön egy nagy béka a szájából.
ROZÁLIA
Te ostoba, hogy jöhetett volna onnan ki béka?
SZUSZMIR
Üh, édes eszem tojj meg, mintha már a kisasszony fekünne most is valaki mellett, osztég én béka volnék, s a szájából kicurukkolnék.
ROZÁLIA
Vessz pokolba, ostoba, ollyan a beszéded, mint magad: bújj a Minaotaurus hátuljába.
ÉVA
Nagy vigassággal felugrik az ágyszékről, tapsol, kacag.
Ha, ha, ha.
A' bizony szép, ki a tatár ne nevetné, becsülöm eszed furcsaságát.
ROZÁLIA
No én most az egyszer találék bolonddal feltenni, de ugyan rám pergele.
SZUSZMIR
Mije feslett el Kelmednek?
ROZÁLIA
No neki, bolond.
Énhozzám többet ne szóllj, csak mondd inkább tovább.
SZUSZMIR
Ezt osztég agyonütötte a pap a könyvével, hát másik is kibúvik, azt is agyonüti, azután osztég annyi, mint a nyűves kutya farka alól a pondró.
Mind agyonverték a papok.
ÉVA
De hát hol jártak ott azok a békák?
SZUSZMIR
Azt mondta a setít köpönyegű ember, hogy még azok a békák a Púlútó maradványi voltak a kisasszonyba.
Már neki kurtábbodott elöl a szoknyája.
Megindúlnak a királyfival haza, huszonnégy társzekér pizzel, huszonnégy regementtel, a setít köpönyegű ember is velek.
Mikor mennének haza, hát arra a helyre érnek, amékbe elöl találta vót a királyfi a setít köpönyegű embert a tűznél.
Azt mondja a setít köpönyegű ember - - -
ROZÁLIA
Elég már, hé.
Mindjárt hazajönnek, fa nincs vágva, majd ördögöt fogatnak veled.
ÉVA
Éj, ráérni még arra.
Végezd el már legalább.
SZUSZMIR
No hallod-é, Királyfi, tudod, én azt mondtam, hogy én kerítek neked ojjan mátkát, amijjen után indúltál, ha fele keresetedet - -
ROZÁLIA
No, ne locsogj, menj dolgodra, ha rosszat nem akarsz kapni.
Ott a fejsze, vágj fát.
ÉVA
Éj, ne bántsa, hadd mondja el már.
Tovább.
SZUSZMIR
Ha fele keresetedet nékem adod: ihol huszonnégy szekér pized, huszonnégy regemented van, add ide.
No jól van.
Felveszi a baltáját, kettévág minden szekeret, lovat, még csak egy krajcárt is, kettévágja a legényeket, egyszer -
ROZÁLIA
Ne töltsd az időt hiába, eredj.
SZUSZMIR
Üh, hogy nem hágy már Kelmed békét a jó embernek.
Egész Karafa lesz belőle, ha az isten meg nem szenteli.
ROZÁLIA
Karafa, nem Karafa, én ugyan nem bántalak, de ha hijjánosság lesz, tudom, nem búvnék a bőrödbe.
SZUSZMIR
Felszedi a subáját.
No hiszen nem bánom, ha nem maradhat osztán tőlem.
Dümmögve.
Uramistenem, mi lesz még belőle, ha felneveled?
Elmegyen.
NYOLCADIK JELENÉS
Rozália és Éva
ÉVA
No ezt szegényt elmará.
Komoran.
ROZÁLIA
Maradjon magának a henye állat.
ÉVA
Hát ha én a maga semmirekellő könyveit vagy kihajigálnám előle, vagy akármi módon legkissebbel is megbántanám, nem fogna-é énreám megneheztelni?
ROZÁLIA
Igenis, és méltán.
ÉVA
Hát maga miért zavarja meg az én múlatságomat?
ROZÁLIA
Múlatságát?
ÉVA
Éppen azt.
ROZÁLIA
Szép múlatság.
ÉVA
Szép, ami az embernek kedvét megnyerheti.
ROZÁLIA
Vannak szép semmirekellők.
ÉVA
Vannak rút semmirekellők.
ROZÁLIA
Azok a nyomorúlt mesék szépek, de semmit sem érnek.
ÉVA
Azok a nyomorúlt könyvek rútak, és semmit sem érnek.
ROZÁLIA
Rútak? ha ezeket rútaknak lehet nevezni, úgy majd nem tudok azoknak a meséknek alávalóságát eléggé kifejező szót találni.
ÉVA
A maga hitván könyveit a magyar világ alávalónak nevezi.
Rá se néz, csupa szemétnek tartja.
A főrendektől fogva a kapásig.
Kivévén egyet-kettőt az urak közzűl, akik a külső nemzeteknek, franciáknak, ánglusoknak szokásait éktelen parasztsággal megvetik, s ugyanazon parasztságok miatt csak a könyvekkel való időtöltésben követik őket.
ROZÁLIA
Nézz' el azt a kevés úri személyt, nem a savai-é azok a hazának: nem azok látnak mindenkor többet a dologba?
Csak az országgyűlésén is nem azokra hallgat-é a publikum, mikor a könyveket kerülő agáristák, vojtisták, módisták vagy egy kukkot se tudnak böffenteni, vagy ha mágnási jussokat akarván mutatni, szeretnek belészóllani az ország dolgába, a nevetségre adnak okot a tanúlt okosoknak.
S azonba csak harcolnak a deák nyelv mellett, pedig hirét sem hallották Horatiusnak.
ÉVA.
Ha azoknak kellene is tanúlni, minthogy az ország dolgait hánytatják: jól van.
Tanúlnak is azok, ott a nagy Corpus Juris, Verbötzi, Huszti, s más nagy grapsák, elég az, úgy tudják azt mint a tíz újjokat.
ROZÁLIA
Tudják, akik tudják, de ezered része sem tudja nyomosan, aki el tudja a Verbötzi caputjait mondani.
ÉVA
Miért?
ROZÁLIA
Mert csak azt tudja, ami abba van, azonkivül nem tud okosan bölcselkedni belőle: mivel azonkivül semmi más tudományt nem tanúlt, amin az értelem fundáltatik.
ÉVA
Mit tartozik ez mireánk?
Mi, leánykák nem a haza előmenetelére élünk, mi csak avégre vagyunk az emberi társaságban, hogy másokat kedveltessünk, és hogy éljünk a nyájasabb világ édes gyönyörűségeivel, játszodtassuk annak szárnyain gyenge érzékenységeinket, és hogy a minket imádó iffjakon vett győzedelmeinkben kevélykedjünk.
ROZÁLIA
Nagyon megalacsonyítja dicső nemünket, mikor azt csak a testi mulatságoknak szentelt bálványoknak állítja.
Hát azt a szép elmét, s az azt nemesitő finomabb érzékenységeket, mellyekkel valóba dicsekedhetünk, hiába adta vólna-é a jóltévő Természet?
ÉVA
Én elmémet is mulattatom.
És evégre valók ezek a mesék.
ROZÁLIA
Boldog isten! hát már nincsen-é dicsőségesebb tárgy, mellyen édesebb megelégedéssel mulathatja magát nemes elménk?
Ezek a mesék sem az, hogy szépségekkel nem mulathatják szivünket: sem egy nemes lélek vágyódásai velek meg nem elégeszhetnek.
Szép kimondásokat lehet-é keresni abba az osztég hátos fecsegésbe?
Vannak-é benne abba az alacson lélektől kohólt mesébe példás történetek?
A nemes erkölcsnek semmi nyomát nem találhatni olly szemét észnek szüleményjébe.
Illenek -e hát az illyenek egy nemes születésű személyhez?
Én ugyan nem birok annyi békességes türéssel, hogy az illyeket hallgathassam.
Elmegyen.
Vége az első felvonásnak
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE