Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kisfaludy Károly
Stibor vajda
Keletkezés ideje
1819
Felvonás
4
Jelenet
30
Megszólalás
713
Mondat/Sor
2823
Szó
12514
ELSŐ FELVONÁS
(Vadon erdő, jobbra a nyíláson egy falu látszik.)
GÁSPÁR, JÁNOS, MÁTÉ
ELSŐ ELSŐ JELENÉS
GÁSPÁR
(körülnéz):
Barátim! Itt megállhatunk,
A vajda itt megfordul, mert ezen
Erdőnyilásnak szokta venni útját.
JÁNOS:
S vetéseinket, rétjeinket öszve-
Tipratja, hogy megint aratnunk nem
Lehet.
MÁTÉ:
De megkívánja ő
Azért adóját s semmiképp nem
Kíméli a szegény parasztembert.
Ha egy szegény jobbágy baleset miatt
Kimért robotját elmulasztja, már
Ő üldözi azt s kegyetlenül
Megfosztja mindenétől. Nem, tovább
Nem szenvedem; még egyszer kérem őt,
S ha most se hajlanék az emberiség
Szavára, elhagyom lakásomat,
Ezen vidéket, melyből a rend,
Törvény s igazság elköltöztek úgyis.
Mély fájdalommal válok el
Ugyan születésem szép helyétől;
De ily nehéz rabságban élni s ily
Terhes nyomattatás alatt
Törődni, értékét, fáradságát imígy
Prédáivá látni! Nem, szenvedje azt
Más, én tovább nem tűrhetem.
GÁSPÁR:
Öcsém! Nehéz és sajnos a szegény
Embernek sorsa mindenütt.
MÁTÉ:
De tudja azt, mi a sajátja;
És amit annyi sok verítékkel
Keres, nyugodtan bírja, nem retteg
Tulajdon urától szünetlen.
JÁNOS:
Szólj csendesen, barátom, mert a fák is
Fülelnek itt.
MÁTÉ:
Miattam hallja bár
A vajda, nem bánom; csak öljön meg,
Ha már a jobb életre úgyis elvesz
Minden módot.
GÁSPÁR:
Vigyázz, hogy még ne juss
Szegény Balázs sorsára; ő csak
Kutyáját bántá meg Stibornak és
Minő halállal bünteté meg őt!
Te meg magával a hatalmassal
Akarsz küszködni s véle szembeszállni?
MÁTÉ:
Küszködni véle nem kívánok, mert tudom,
Hogy csak paraszt vagyok; tudom,
Hogy engem a sors annyi szenvedésre
S ínségre a világba vetett; tudom,
Hogy néki mint uramnak tartozom
Szolgálni; oh, de én is ember
Vagyok, s leginkább tőle várhatok Igazságot.
JÁNOS:
Nem tudja azt királyunk,
Miként bánik Stibor mivélünk.
GÁSPÁR:
Nem is barátja a magyarnak,
Ő lengyel, onnan jött ki Zsigmonddal.
MÁTÉ:
Akárhová való, csak ember volna,
S úgy bánnék vélünk is.
GÁSPÁR:
De más volt
Előbbi jó urunk egészen!
JÁNOS:
Valjon mit vétett Kont István, hogy a király
Megölette őt Budán? Hallom, derék
Vitéz volt és nagy úr.
GÁSPÁR:
Párját kereste ő
Magának a nemesek között.
Amint beszélték, a király ellen kikelt;
De tudja isten, a dolog miként van,
Mert kény szerint s rongálva szok
Hozzánk, szegényekhez beszólni
A hír s igazság!
JÁNOS:
Vége is
A jó időnek már, mióta őt
Elvesztők.
MÁTÉ:
Vérszopó urunk most
Büntetni csak vagy kérni jön le hozzánk;
Irigy s kegyetlen tisztek terhelnek
Bennünket és versenyt vesztünkre
Dolgoznak. Aztán nincs kihez folyamodni.
Királyunk messze tőlünk a fel-
Zavart hitünk dolgában fáradoz;
És így a megváltás arany napját
Derülni nem látjuk . (Vadászkürt harsog.)
GÁSPÁR:
Mint harsog a kürt,
S az erdő kétszerezve visszaadja
Hangját.
JÁNOS:
Valóban a vadászat szép
S nemes mulatság.
MÁTÉ:
Tágas birtokában
Elég helyet talál Stibor, hol ő
Vadászhat, csak ne károsítaná
Azáltal a munkás embert s fel
Ne áldozná élelmünket mulandó
Kényének.
JÁNOS:
Úgy van! És ezen idő-
Töltés miatt mi szenvedünk szükséget,
Fogyatkozást. Én már taval megérzém;
Mert a hosszú telet kivonni csak
Alig tudtam, minthogy eleségemet
Lerontották a vajda rossz cselédjei.
MÁTÉ:
Az idén is úgy megyen; kenyér se lesz.
Pedig nagyon fáj ám a jó atyának az,
Ha minden fáradsága mellett gyermekeit
Éhezni és sanyarogni látja;
Valóban az nehéz, igen nehéz.
GÁSPÁR:
Igaz minden. De csak, barátim,
Ne hirtelenkedjünk s előbb elérünk
Célunkhoz. Ártalmas nagyobb erővel
Küszködni. És kivált Máté öcsém!
Mérsékeld tüzedet, nehogy káros
Következés találjon tégedet.
Gondold meg, hogy nagy úrral van
Dolgod, ki a magyar természetét
Nem ismervén, ezen szíves
Kinyíltságot még rossz néven vehetné.
Vigyázz, kérlek, vigyázz magadra.
MÁTÉ:
Bátyám! Idősb te vagy közöttünk,
Te add elő urunknak ügyünket.
JÁNOS:
A vajda jön! Gáspár, te légy szószólónk.
MÁSODIK JELENÉS
VAJDA, RAJNÁLD, BECKÓ, DEZSŐ, KELEDY, BOLESZLÁV, több vadászszolgák; mindnyájan lándzsákkal fölfegyverkezve; az ELŐBBIEK
VAJDA:
Derék egy állat volt az a vadkan!
Sajnálom azt, hogy nem fordult felém
S lándzsám hegyére nem vehettem.
Különben is kevés szerencsém van.
Akárhová állok, minden vad elkerül.
BOLESZLÁV:
Mert tudják azt, hogy ily hatalmas
Kartól menekedni mely nehéz,
Azért gyengébb kezet keresnek.
BECKÓ:
Így náladnál azok messzebbre látók;
Talán több eszök is vagyon, mert
Előre gondolkodni tudnak; és te
Szegény, minden hizelkedésed
Mellett alávaló rabszolga fogsz
Maradni.
BOLESZLÁV:
Az? De nem csörgősapkában!
BECKÓ:
Nem illenék fejedre: mert nincs mit
Fedezni.
BOLESZLÁV:
Csak bolond vagy és maradsz.
BECKÓ:
Én inkább korbács, mint poroszló
Vagyok. Hallod, hány kérkedő tudóska
Van a világban, mennyi képzelt bölcs;
De csak kevés igaz bolond.
BOLESZLÁV:
Nem is szorult azokra senki is.
BECKÓ:
Személyezd a világot s annak is
Fején csörgősapkát találsz;
Aztán tanuld becsülni érdemét
A jó bolondnak, mert egy elsült
Megérett gondolat hányszor több jót
Gyümölcsözött egy bölcs egész seregnél.
VAJDA:
Beckóvár, mely ott oly kevélyen áll
A hegytetőn s szintúgy parancsolóképp
Alánéz e vidékre, az nyilván
Megbizonyítja, amit mondottál.
BECKÓ:
Bolond javaslá azt, hogy várt építs oda;
De aki azt használta, szólj, uram,
Nem volt bolondabb az?
VAJDA:
Beckó! Nagyon
Éles ma nyelved, jól vigyázz!
BECKÓ:
Komám!
Még a te száraz kéreggel bevont
Szivednek életlen.
VAJDA;
Szedd öszve
Elmédet; én most minden órában
Vendégeket várok házamba, és
Őket mulatni a te gondod lészen.
BECKÓ:
Míg pincéd bort adhat, nem félek én
Az únalomtól, mert szokott vendégeid
Folyó lelket keresnek, s a hason
Felül igen ritkán felleng elméjök.
VAJDA
(Rajnáldhoz fordul):
Fiam, Rajnáld! Miért vagy oly csendes
Magányos és gondolkodó?
Nem tetszik nékem a komor
Ifjúság, mert vidám kedvet kíván
Az élet szép nyiló tavassza.
RAJNÁLD:
Atyám!
VAJDA:
Hol állottál? Minő vadat
Nyomoztál? Én alig láthattalak.
RAJNÁLD:
Meg kell vallanom, hogy engemet
Az ily vadászat nem kedveket, mert
Igen ritkán megy végbe, hogy
Ne történjék szerencsétlenség.
Ma is im egy szegény vadászszolgán
Az a dühös vadkan, melyet Dezső
Utóbb elejtett, mély sebet vágott;
Vérében most is ott fekszik
Az erdőben.
VAJDA:
S mit háborít
Az tégedet? Hadd vesszen! Arra van
Teremtve.
RAJNÁLD:
Oh, atyám, atyám!
VAJDA:
Ha más nem történt, nem sok ez.
BOLESZLÁV:
Egy a kopók közűl is meg vagyon
Sebezve —
VAJDA
(hirtelen):
S én csak most tudom meg azt?
BOLESZLÁV:
Reményiem, hogy feléled; jó Vadász-
Kutya volt.
VAJDA:
Tüstént rendelj embert,
Ki azt ápolja és reá vigyázzon;
Ha pedig lehet, váramba felvigye.
RAJNÁLD:
Vitesd fel, kérlek, azt a meg-
Sebzett szolgát is; még talán
Segíthet rajta orvosunk.
VAJDA:
Váramba' nincs számára most helyem.
MÁTÉ:
Hallgasd csak! Mit reménylhetünk!
GÁSPÁR:
Maradj nyugodt! Még nincs idő.
RAJNÁLD:
Minden segéd nélkül az a szegény
Elvész! Légy, oh, légy irgalmas!
VAJDA:
Gyermek, mely gyáva érzet ez? Szólj!
Ki volt tanítód?
RAJNÁLD:
A szív, a természet és
Az emberiség.
VAJDA:
Vigan, vigan, hahaha!
Mulattat engem ez. Tovább, csak
Tovább! Hadd ismerkedjem meg nemes
Sziveddel! Ez nekem tetszik, szegény
Gyermek! Zokogj, siránkozz egy keveset,
Magam is talán veled kesergek.
RAJNÁLD:
Atyám! Az emberiség határa itt;
Ne lépjed által azt.
VAJDA:
Elég! Megúntam
E gyáva játékot. Vagy tán azt gondolod,
Hogy én is egy csepp véren könnyre olvadok?
Fiú, tudd meg! Nem szenvedek tovább
Tenálad ily unalmas érzetet.
RAJNÁLD:
Atyám! Kegyetlenséged az ég
Urát véres bosszúra ellened
Gerjeszti.
VAJDA:
Menj! Ne alkalmatlankodj!
Menj! Sírj egy szegletben, de a szemem
Elé ne jőj.
RAJNÁLD:
Az embert elhagyod
Utolsó szükségében, a vadon
Erdőben ott fekszik, szilaj kínok
Mardozzák belsejét, kétségbeesve
Átkozza éltedet - segíts, atyám!
VAJDA:
Ne többet erről! Mondom, mert még el-
Felejtem, hogy fiam vagy, és
Úgy bánok véled is, mint egy alá-
Való szolgával.
MÁTÉ:
Mennyei jóság!
Ily ércsziv, ily kegyetlen szív miként
Szorulhatott keblébe egy embernek!
RAJNÁLD:
Oh, légy kegyes! Hallgass meg engemet!
VAJDA
(Beckóhoz):
Beckó! Nevesd ki jól ezt a szelíd
Bárányt, talán siralma megszűnik.
RAJNÁLD
(Dezső karjában):
Barátom, hasztalan!
DEZSŐ:
Jó ifjú!
VAJDA:
Bolond! Hát mit parancsoltam? Nevesd
Ki ezt az asszony-férfiút! Nevesd
Ki jól!
BECKÓ:
Komám! Engedj meg, nékem csak magas
Személyedet vagyon jussom ki-
Nevetni s én örömmel szolgálok.
De most szintúgy fiadnak is nem árt;
Mert meg nem foghatom, hogy kérhetett
Tőled segédet: az csak annyit tesz,
Mint ápolgatni egy kézzel,
Gyilkolni a másikkal.
RAJNÁLD:
Értelek!
BECKÓ:
Alig hiszem! Mert a valódi el-
Tökéltség halasztást nem szenved;
És aki jó szívvel segítni
Akar, nem tétováz az, és nem
Szalad szomszédba még előbb tanácsért.
VAJDA:
Tréfát, bolond! Enyelgő tréfát, nem
Okoskodást kivántam én tőled!
BECKÓ:
Sokat kivánsz! Kikandikál minden
Szavadbul a nagy úr, pedig tudd meg,
Hogy a száraz torok, lyukas
Erszény, üres gyomor, nem egyeznek meg
A nyájas tréfával, s mindenkor oly
Kerülve járnak egymástól, mint
Az emberség, kegyesség, s a szelíd
Jótévő irgalom a megtompult
Érzéketlen szívtől.
VAJDA:
Te is már
A szívről álmodol? Talán te is.
Bús érzeményre olvadál,
Hogy a vadkan megsebzett egy szolgát?
Nemes, valóban szép érzés! Haha! Engemet
Mulat. Most, minthogy újság, meg-
Bocsátok: csak jókedvemnek köszönd,
Hogy megmenekszel tőlem ily könnyen.
BECKÓ:
Mely gyors s váratlan változás!
Igaz szivemből örvendek, hogy ily hamar
Megtértél, vajda!
VAJDA:
Mint véled te azt?
BECKÓ:
A jobb ember keres csak másban is
Nemes tulajdonságokat s ritkán
Csalatkozik; mert teljes bizodalmát
Elérti a rokonsziv és be is
Fogadja. Mely szép észrevétel ez!
Megvallom, ennyi erkölcsöt, komám,
Benned nem is kerestem, örvendek.
(A parasztokra mutat.)
S így hát felébredett emberségedtől
Ezen szegények is talán jobb
Bánást reménylhetnek.
VAJDA:
Láncot, békót.
Téged pedig kalodába záratlak.
(A parasztokhoz fordul; nagy megvetéssel.)
Mit akartok?
BECKÓ:
Ők a tízparancsolat
Utolsó cikkelyét említik mély
Alázatossággal.
VAJDA:
Magát
Az uraságot is végtére meg-
Gyűlöltetik ezek a gálád
És szemtelen férgek! Mindig üldöznek,
Akárhová lépek, de egybe mindig
Belé kell botlanom; csak kérni és
Esdekleni tudnak.
BECKÓ:
Mert igen sokat
Veszesz; tanulj hát adni is.
VAJDA
(keményen):
Mi a kéréstek? Szóljatok! De csak
Hamar; mert nincs szándékom véletek
Időmet vesztegetni. Rajta csak!
BECKÓ:
Könnyű a szegényt megalázni,
De nehezebb azt felruházni.
GÁSPÁR
(előlép):
Uram! Kegyelmes vajda! Engedj meg, hogy
Aláz'tos kérésünkkel tégedet
Háborgatunk, de a nagy szükség ösztönöz.
Uram, ha nem segítesz, elveszünk.
VAJDA:
Szükség s örökös szükség! Ti mást nem
Tudtok! Tetézzen bár az ember minden
Jótéteménnyel; tárházát ürítse
Ki számatokra, mégis szükséget,
S megint szükséget fogtok emlegetni.
Takarodjatok szememből!
GÁSPÁR:
Oh, uram.
Uram, kegyelmezz!
VAJDA:
Félre innen, mert Vadak
gyanánt veretlek el titeket.
JÁNOS:
Uram! Nem emberhez való az ily bánás!
VAJDA:
Szolgák! Kutyákat eresszetek reájok.
Csak rajta; hadd tanuljanak
Ők engedelmeskedni.
MÁTÉ
(bátran):
Azt tudunk
S fogunk; de meghallgatni tartozol
Te is bennünket.
VAJDA:
Hah! Ti zúgolódtok?
MÁTÉ:
Ha tőlünk megkívánod a szolgálatot
Tehát megélni engedj minket is,
S tennenmagad ne ronts.
GÁSPÁR:
Máté! az istenért
Kérlek, hallgass.
MÁTÉ:
Nem, szólnom kell, tovább
Nem tűrhetem.
RAJNÁLD
(az atyjához, kérve):
Jer fel velünk a várba!
MÁTÉ:
Mi is hozzád hasonló emberek
Vagyunk; egy nap melegít, mi is csak egy
Levegőt szivunk, csak egy istent imádunk.
VAJDA
(felhevülve):
Hah, nékem ezt!
MÁTÉ:
Tudom, hogy elszoktak
Az igaztól már rég füleid,
Elég fájdalmas, mert ha bajainkra
Ügyeltél volna -
VAJDA
(hirtelen):
Hah! Ezen tanítást
Szilaj kínokkal meg fogod fizetni.
Szolgák! Kötözzétek meg ezt.
GÁSPÁR
(a vajda lábához esik):
Uram!
Ne hallgass rá, im, térdemen
Kérlek -
MÁTÉ
(Gáspárt fölrántja):
Térdelj isten előtt,
Ne ily embertelen pogány előtt.
VAJDA
(kifakadó haraggal):
Legények!
(Több szolgák Mátét körülveszik.)
Ezt vezessétek
A legmélyebb tömlöcbe. Hah!
Nyomorult! Tudom, megismersz.
MÁTÉ:
Ismerlek,
Óh, jól ismerlek, ördög! Csak kínoztass,
Gyilkoltass bár; de tiszteletre
Te engemet sohasem fogsz bírni.
VAJDA
(keményen a szolgákhoz):
Hé!
Szolgák, rajta! Hurcoljátok el!
MÁTÉ
(társaihoz):
Isten hát véletek!
(Amint elvezettetik, Gáspárhoz.)
Kedves bátyám! Te légy
Atyjok szegény árváimnak.
(A szolgák elvonják.)
BECKÓ:
Ne kaptál volna a bolond tisztébe,
Nem vezetnének komám tömlöcébe;
Mostani időben az igazságért
Ne várjon senki is örvendetes bért.
Ez a példa elég lehet:
Egy kis szó is nagy kárt tehet.
KELEDY
(előlép):
Uram, Stibor!
BECKÓ:
Ne szólj; mert a vas annál
Keményebb lesz, mentői többet verik.
Ne fúdd tehát azt, ami nem
Éget.
VAJDA
(a társasághoz):
Kövessetek váramba!
(Amint el akar menni, Gáspár lábához esik.)
GÁSPÁR:
Ó uram, Irgalmazz!
VAJDA
(megvetve eltaszítja):
Hah! Porba véletek!
Egy szót se, mert kitiprom lelkedet.
(El a társasággal.)
BECKÓ
(magában):
Itt ezen a földön csak bolond él,
Aki jól tudja sapkáját csörgetni,
Annak lehet a világon nevetni,
Mert mástól nem reményi az, de nem is fél.
(Elmegyen.)
GÁSPÁR
(lassan felemelkedik és szomorú helyhezetben az ég felé tekint):
Ez sok! Valóban ez sok, vége már
Mindennek; már vigasztalást ezentúl
Az Istentől magától várhatunk.
JÁNOS:
Jobb hát megválni már ezen tájtól,
Rosszabb ugyan csak máshol nem lehet.
GÁSPÁR:
Az erdőt, jer, nézzük keresztül;
Azt a sebes szolgát keressük fel,
Talán segédünk késő nem leszen.
JÁNOS:
Szegény, szegény Máté!
GÁSPÁR:
Miért heveskedett!
Ugye, előre mondottam. Jer, menjünk.
(El mind a ketten.)
HARMADIK JELENÉS
(Kies völgy, hátul erdős hegyek, elül egy paraszthajlék. Margit az ablak alatt egy kőpadon ül és fon, Gunda a sűrűből előjön, és vigyázva, valakit keresve, hátratekintget. A nap éppen leszáll.)
GUNDA:
Hanyatlik már a nap. Rajnáld még most se jön.
Mi történt? Rettegek.
MARGIT:
Mi bajod Gunda? Kit
Keres szemed? Mely nyughatatlanság!
Szólj! Mely bizonytalan tekintet ez?
GUNDA:
Anyám! Rajnáid még most se jön, pedig
Megígérte. Óh, bocsáss meg, hogy szokott
Munkám kezembe' nem foly, én nagyon
Félek.
MARGIT:
S mitől?
GUNDA:
Tudom magam? De már
Elég az, hogy még most sincs itt, pedig
Szavát mindenkor oly hiven megtartá.
Tán baja lett! Ez a rossz gondolat
Szorítja mellemet.
MARGIT:
Csak légy nyugodt!
A szorgos ifju házi gondjait
El nem felejti hív szerelme mellett.
GUNDA:
De már setétedik, rég itt lehetne ő.
MARGIT:
A ház körül, kedves lányom, mint tudod.
Mindig vagyon dolog; pedig a rendet
Kedveli a jó gazda; boldogult
Atyád is azt gyakorta mondá:
A rendetlen háznál nem állandó
A jókedv, és csak ritkán száll be az
Igaz békesség.
GUNDA:
Óh, ne hozd elő
Szegény atyámat, engemet most is
Gyötör boldogtalan halála. Most
Esztendeje lesz, hogy őt az a kegyetlen úr
A várban ottfen oly rútul megölte.
MARGIT:
A boldogok között sok földi baját
S ínségét égi üdvösség váltá fel,
Ott vár reám is a szerencsések
Sorában. Béke hamvának, már ő
Kiszenvedett.
GUNDA:
Mely zendülés? Ah!
Demeter jön! Jó bátyám, isten hozott!
NEGYEDIK JELENÉS
DEMETER és az ELŐBBIEK
DEMETER:
Jó estvét, kedvesem! Köszöntlek, édes-
Anyám!
MARGIT:
Kedves fiam! Munkádat el¬
Végezted? Ülj le mellém! Tán el is
Fáradtál?
DEMETER:
Értetek dolgoztam, édes így
A fáradság.
MARGIT
(lágyan):
Kedves fiam!
Az ég tudván azt, hogy
Öregségem támasz nélkül maradt,
Azért jó gyermekim háládatos
Szerelmöket jutalmul nékem engedé.
Ha én így köztetek vagyok, ha csendes
De édes érzeménnyel átfoghatlak,
Akkor múlik szegénységem,
Ínségem s a leggazdagabb
Teremtésnek tartom magam s nem
Cserélnék a világ minden fényével.
DEMETER:
Erővel és minden tehetséggel
Azon leszek, hogy megfelelhessek
Szép bizodalmadnak s fiúi, hív
Szerelmem békét és nyugalmat
Szerezhessen hanyatló létednek.
GUNDA:
Én buzgón a mindenhatót kérem.
Hogy még soká engedje bírnunk
Anyánk édes szerelmét, melynek
Bájos malasztja szíveinkbe foly,
És áldást hinteget tövises
Pályánkra.
MARGIT:
Drága gyermekim!
DEMETER:
Még Rajnáld nem volt itt?
GUNDA:
Nem még,
És rettegek, hogy őt baj érte.
DEMETER:
Ne képzeld mindjárt a rosszat; ki tudja,
Mi tartóztatja őtet vissza most.
Az ember a pillantat rabja.
És hányszor egy bal környülállás fel-
Forgatja szándékát! Te őt
Szereted?
GUNDA
(megszorulva):
Bátyám!
MARGIT:
Ő jótevőnk!
Segítőnk!
DEMETER:
Én szerelmedet nem
Ellenzem, sőt örvendek én azon,
És azt óhajtanám, hogy még soká
Tarthatna szép álmod, mert Rajnáld jó
S szelíd ifjú, szerelmedet meg is
Érdemli; aztán néki mely nagy
Hálával tartozunk, hogy oly
Nagylelkűen vagyonját velünk fel-
Osztá. De mindazáltal egy titkot
Rejt el szivében, egy titkot,
Mely szinte jobb érzésivel küszködni
Látszik; bizonytalan viselte
És helytelen félelme azt nyilván
Vádolják.
GUNDA:
Bátyám! Óh, ne vétkezz
Jószíve ellen, amely tiszta, mint
A nyári nap, csak boldogítni van
Alkotva.
DEMETER:
A szerelem szól, Gunda most
Belőled, és ártatlan szíved ön-
Tükréből nézi a világot, még
Minden tárgy szépnek és jónak tetszik.
GUNDA:
Engedd táplálnom azt a szép reményt,
Hogy hív szerelmemet Rajnáld meg-
Érdemli; óh, engedd mellemnek ezt
A boldogító érzést.
DEMETER:
Gunda! én
Nem vádolom szerelmedet, de a józan
Ész s a tapasztalás megfontolást
Kivánnak.
MARGIT:
Hallgasd bátyádat, hiszen
Ő hasznodat kívánja.
DEMETER:
Azt, valóban azt
Óhajtom tiszta szívemből. De
Ha mégis elragadtatván forró
Szerelmétől, Rajnáld talán
Valamely bűn által tenne vélünk jót,
Akkor tovább használni nem lehet
Jótéteményét; és félek, hogy úgy van.
Miért titkolja annyira ő
Szüléit? Mért retteg, ha őket csak
Előhozom? Minek az, ha ő igaz
Uton jár? A vajdát ha említem, csak
Nevét ejtsem ki, szinte borzadoz;
Miért? Által nem látom azt.
GUNDA:
Stibortól
Azért irtózik, mert atyánkon el-
Követett kegyetlenségét tudja.
DEMETER:
Akármint van már a dolog,
De Rajnáld nem bízik magában,
S minthogy hazudni nem tanult,
Tehát inkább takarja a valót,
Mely vajha károsan ne lépne
A közvilágra, bár nemes
Barátságát veszély ne kövesse,
S szent frigyünket boldog vég érhesse.
MARGIT:
Isten! Légy segédem, óh, légy te pajzsom.
Ügyemet, magamat szent kezedre bízom.
GUNDA:
Én szeretek s szerettetem,
Ezt az égi boldogságot
Keblemben tartom s éltetem;
Minden bút s viszontagságot
Békén szenvedek, nem félek;
És míg karjai általfognak
Sziveink egymáson dobognak,
Megnyugszik bennem a lélek.
Mig a remény, mely engem táplál
Megérik s igaz valóvá vál,
Addig bízom szerelmében,
Bízom Rajnáld jó szívében.
ÖTÖDIK JELENÉS
RAJNÁLD és az ELŐBBIEK
RAJNÁLD
(parasztruhában; hallván Gunda szavait, a sűrűből előjön s indulatosan Gundát melléhez ragadja):
Bízzál, kedves! Nem is csalatkozol;
Méltatlant, hidd el, nem talált szerelmed.
(Margithoz és Demeterhez fordul.)
Anyám! Barátom!
GUNDA
(elfordulva):
Rajnáld! Óh, Rajnáld!
RAJNÁLD:
Miért
Miért Fordulsz el tőlem? Képedet miért
Rejted? Nem, Gunda! Óh, tekints
Fel s nézd édes szerencsémet, mely
Egész valómat elragadja. Kedvesem!
Jó lélek! Ily pillantatot
Az élet egyszer ád, ily percenet
Létünk remekje. Szíved ártatlan
Vallása engem boldogít, és meg-
Elégedéssel néz le a nagy
Teremtő szép alkotmányára, hogy
Mely szépen tudja égi tulajdonit
Használni; s ezzel hirdeti ő
Nagyságát, jóságát, örökkévalóságát.
Oh, Gunda! Most, csak most vagyok
Szerencsés! Éltem rejtekét
Most értem és egész valóm
Új díszbe öltözik.
GUNDA:
Mely szépen rajzolod
Szerencsédet, szivednek érzetét
Emelni mint tudod; hogy én téged.
Szeretlek, azt érzem, de szóval
Szépítni azt, Rajnáld, én nem tudom.
RAJNÁLD:
Ne is tedd, mert a sok szavak
Között elvész a jobb érzés. Barátom,
Demeter! Miért állsz oly komor
Tekintettel mellettem?
DEMETER:
Megvallom,
Hogy ártatlan szerelmetek
Kedveket és busít. Rajnáld ! (Fellengezve.)
Rajnáld! Hahogy te is szegény paraszt
Volnál, ha szívednél egyéb értéked
Nem volna, akkor én magam teljes
Örömmel Gundát karjaidba
Vezetném, és örökre áltadnám (Tartózkodva.)
De így -
RAJNÁLD
(hirtelen):
Megállj! Barátom, félre most
Minden kétséggel, légy nyugodt: ne, óh,
Ne ítélj balul felőlem; nemtelen
Szándék engem sohasem vezérlett,
És amit tettem, arra a barátság,
Szerelmem és a tisztelet késztettek.
DEMETER
(Margithoz):
Én fáradt és éhes vagyok, kedves
Anyám! Légy oly jó és készíts nekem
Egy kis vacsorát. Barátom! Nemde
Te is velünk fogsz tartani?
MARGIT:
Szívesen
Fiam! Jer, Gunda ! (Bemegy a hajlékba.)
GUNDA
(Demeterhez):
Kedves bátyám! Csak
Soká ne késsél ! (Rajnáldhoz fordul.)
Rajnáld! Elvárlak.
(El az anyja után. Rajnáld Gundát akarja követni, Demeter elébe lép.)
Megállj!
RAJNÁLD:
Mi a kívánságod?
DEMETER:
Barátom, engedj meg,
Hogy itt tetőled, úgyszólván magad
Tulajdon birtokában - mert ezen
Hajlékot kölcsönnek tekintem — hogy
Itt szinte számot kérek tettidről,
De meg kell lenni, mert lehet, hogy
Mi itt s ily állapotban egymást
Legútolszor látjuk ma.
RAJNÁLD:
Hah! Te el-
Hagynád anyádat; nem, nem, ily jó
Fiú s testvér nem is tehetné azt.
DEMETER:
Mégis, leköt nagy esküvésem.
Rajnáld! Itt oly dolog történhetik,
Mely engemet sokára vagy talán
Örökre kedvesimtől elszakaszt.
Azért most tégedet kérdlek, felelj!
De szólj igazságot! Kire bízhatom
Anyámat és Gundát, ha én elköltözöm?
Barátom! Ez nagy kérdés!
RAJNÁLD
(bizonytalan):
Mely sebes,
Mely hirtelen utazás! Mi késztet?
Én - én - (Habozik.)
DEMETER:
Rajnáld, mindeddig tégedet
Igaz s jó embernek tartottalak,
De megbocsáss, ha bizodalmam
Irántad megcsorbult, mert nem tudom,
Ki vagy; tégy hát igaz vallást, vezess
Házadba, hadd lássam szüléidet,
Ez oly nehéz csak nem lehet,
Ha tiszta, mint mondád, hugom
Iránt való szerelmed; végezd el
Tehát magadban, hogy mi teendő
Leszesz. - De most igaz valót várok,
Igaz valót reményiek szívedtől.
(Bemegy a hajlékba.)
RAJNÁLD
(egyedül):
Demeter! — Megyen, magamban itt hágy
Küszködni önmagammal, hogy által-
Lássam, mely éktelen, mely kétes
Örvénybe estem, amelyből ki-
Menekedni nincs elég erőm, nincs
Elég tehetségem. Mihez nyúljak? Ha
Igaz vallást teszek, lemondok ön-
Magam legszebb szerencsémről,
S Gundát örökre elvesztem.
A résztvevő, az esdeklő
Szerelmes ifjut elfogadta ő
S viszontszerelmét szép jutalmúl
Adá; de a kegyetlen vajdának
Fiát gyülölni fogja; nem, nem, azt nem
Teszem. - De azt megcsalni, azt undok
Álarcával hitetni, akit e
Földön leginkább kedvelek,
Imádok - az nehéz. De meg kell lenni:
A környülállás ily csalárd
Hálóba szőtte valómat; a szív
Mint a lélek megfogva vannak
Nincs mentség, nincs szabad választás
(Mély gondolatba merül.)
És hogy lesz mindennek maholnap
A vége? Mit nyerek? Bármerre
Tekintgetek, reményimnek szabad
Partot nem lelhetek. És atyám!
(Felháborodva.)
Hah! És atyám! Rettentő gondolat!
Ebbe az örvénybe elmerül
Örökre éltem legszebb reménye; nincs
Segéd kéz, benne elveszek.
(Csendes, ömledező fájdalommal.)
Óh, miért!
Mért nem születtem ily csendes hajlékban!
Mért nem födözte vastag vászon
Romlékony testemet, miért nem
Neveltettem munkás embernek, itt
Az anyatermészet csendes kebelében!
Mért nem vagyok hasonló én is
Ezekhez? Óh, egek! Mely boldog, mely
Szerencsés volnék, mert itt elvonulva
A nagyvilágtól, éltemet nem szabnák
Hiú szokások, s a szív sok
Szép ösztönit békóba nem
Szorítanák hideg feltételek
És annyi szívepesztő aggodalmak.
Kérkednék aztán bár kiki szép sorsával,
Tetézve arannyal lépjen a világba,
Játsszék a dicsőség fénykoszorújával,
Ragyogjon személye legfőbb méltóságban;
Én szebb örömök közt folytatnám életemet
A bájos szerelem édes kebelében,
Házamba vezetném Gundát mint hölgyemet,
S boldog szegény lennék az ő hív ölében.
Tündér képzeletek! Mit játszatok velem,
Ha nincsen lehetség, ha nincs segedelem;
Hiú alkotmánytok nem oltja lángomat,
Sőt, csalárdul tépi szép boldogságomat.
(Bemegyen a hajlékba, a kárpit lefordul.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE