Demeter! — Megyen, magamban itt hágy
Küszködni önmagammal, hogy által-
Lássam, mely éktelen, mely kétes
Örvénybe estem, amelyből ki-
Menekedni nincs elég erőm, nincs
Elég tehetségem. Mihez nyúljak? Ha
Igaz vallást teszek, lemondok ön-
Magam legszebb szerencsémről,
S Gundát örökre elvesztem.
A résztvevő, az esdeklő
Szerelmes ifjut elfogadta ő
S viszontszerelmét szép jutalmúl
Adá; de a kegyetlen vajdának
Fiát gyülölni fogja; nem, nem, azt nem
Teszem. - De azt megcsalni, azt undok
Álarcával hitetni, akit e
Földön leginkább kedvelek,
Imádok - az nehéz. De meg kell lenni:
A környülállás ily csalárd
Hálóba szőtte valómat; a szív
Mint a lélek megfogva vannak
Nincs mentség, nincs szabad választás
(Mély gondolatba merül.)
És hogy lesz mindennek maholnap
A vége? Mit nyerek? Bármerre
Tekintgetek, reményimnek szabad
Partot nem lelhetek. És atyám!
(Felháborodva.)
Hah! És atyám! Rettentő gondolat!
Ebbe az örvénybe elmerül
Örökre éltem legszebb reménye; nincs
Segéd kéz, benne elveszek.
(Csendes, ömledező fájdalommal.)
Óh, miért!
Mért nem születtem ily csendes hajlékban!
Mért nem födözte vastag vászon
Romlékony testemet, miért nem
Neveltettem munkás embernek, itt
Az anyatermészet csendes kebelében!
Mért nem vagyok hasonló én is
Ezekhez? Óh, egek! Mely boldog, mely
Szerencsés volnék, mert itt elvonulva
A nagyvilágtól, éltemet nem szabnák
Hiú szokások, s a szív sok
Szép ösztönit békóba nem
Szorítanák hideg feltételek
És annyi szívepesztő aggodalmak.
Kérkednék aztán bár kiki szép sorsával,
Tetézve arannyal lépjen a világba,
Játsszék a dicsőség fénykoszorújával,
Ragyogjon személye legfőbb méltóságban;
Én szebb örömök közt folytatnám életemet
A bájos szerelem édes kebelében,
Házamba vezetném Gundát mint hölgyemet,
S boldog szegény lennék az ő hív ölében.
Tündér képzeletek! Mit játszatok velem,
Ha nincsen lehetség, ha nincs segedelem;
Hiú alkotmánytok nem oltja lángomat,
Sőt, csalárdul tépi szép boldogságomat.
(Bemegyen a hajlékba, a kárpit lefordul.)