Átok! Mindig csak átok - mást nem is
Hallok — De mit tűnődöm én azon?
Az átok is szó, puszta szó, mint
Az áldás, gyengeség szülöttje,
S a megszorult kebelnek végső
Dagálya, végső bűnhődése; csak
A közlélek keres benn' értelmet
S együgyű elmével fél és örül
Mindennek. - Mégis - nem - De mégis
Ha volna felettünk, aki azt
Meghallgatná, ki tetteinket
Bírói latra vetné! - Haha! Mely ájtatos
Álom, gyarló eszmélkedés, melyet
Egy kábult elme koholt utolsó
Szükségben, és a képzelet,
Ez a velő kész majma, formát
Alkot reá és gőz bábjával a szívet
Csalogatja. Nem, mi a sors elvetett
Gyermekei vagyunk: a bölcs, mint a bolond
Egy pályán tántorog, csak azzal
Különbözünk, hogy egyik úr,
A másik szolga, mint a történet
Játéka és az élet hömpölygő
Kockája esik; nincs, aki túl is
Velünk vesződnék; s itt a kard tesz
Igazságot. Ki mer határ közé
Szorítni engemet, ki számot kérni
Tettemről? Úr vagyok s ki ellenem
Vét, vesszen el. De mégis - (Muzsika hallatik.)
Hah!
Vigadnak már vendégeim,
A borral tölt pohár tajtékzik; s én
Itt a jövendőről aggódom, a szűk elme
Vont láthatárán túl a képzelet
Üres látványát fontolom, és azalatt
A szebb jelenlét nyájas öröme elillant.
Félre tehát gyáva okoskodás!
Bort! Bort! Az felvidámít és minden
Kétséget, gondot elfelejtet . (Elmegyen.)