Temetkezés van, én harangozám;
Lélekharangnak csengetyűje szólt.
(A függönyhöz megy s azt félrevonja : a kápolna belseje látszik, az oltáron gyertyák égnek, az oltár zsámolya körül feküsznek Mária és a többi hölgyek halottan)
Ezek már otthon vannak! elsiettek.
Még csak nem is adák hirül nekem,
Hogy útra készülődnek. Férje volt
Mindeniknek! az ölte meg. Nekem
Nincs senkim, a ki fölkeressen. (keserűen) Oh van!
Van, a ki eljön értem: kedvesem!
S elébb megöl, mint én tenném magammal.
(künn a várudvaron trombitaszó)
Kezdődik már a fényes ünnepély.
(feláll az ablak előtti emelvényre)
Tolongnak a pogány hadak; elöl
Jár az, kinek arája én valék.
Siet. Ohajt nagyon meglátni már;
Türelmetlen, mint régi vőlegény.
Lám, én is tüz között várok reá!
Mostan lehull a híd; Szelim kezében
Fehér kendő lobog! Kegyelmet ád !
Nem kérte senki, s nem fogadja el.
Tolong előre a tengernyi had;
Csak fők és villó kardok látszanak.
(két ágyugördülés a várból)
Ah! ez választ adott a felhivásra.
Százával hull sebében a török.
A vastekék az ujjongó tömegben
Egész utcákat vágtak. Két felül
A hídról, mint a zápor csorg a vér! ( elfordulva)
Csodák ura ! Gyönyörrel nézem én
E rémeket! Mi hát az én nevem !
Nő? daemon? vagy - holott?
Kinek már borzadozni nincs szive. ( ujra visszanéz)
Bőszült dühvel nyomulnak ujra ők.
Szemközt reájuk most kilép Zrinyi
És társai; Lőrinc kezében ott
A büszke zászló, ország cimerével.
Mi délcegek, mi szépek ők! Zrinyi
Hogy jár előttük, mint egy mennyei
Cherub, lángkarddal öldöklő kezében.
Most összecsapnak! Ég, ne légy sötét;
Átokkiáltás kéked meg ne fogja!
Halál! halál! halál minden csapása!
Villám a fegyver, sír van, a hová üt!
Tekintetébe nem mer nézni szem.
Mostan lerogy. Csak gyáva nyil találta.
Oh föld, milyet rendült talapzatod,
Midőn ez óriásnak térde ért!
Sötétebb lett utána a világ,
Midőn e fényes lélek messze szállt.
Ő halva van már! Szép halála volt.
Irígylik azt és osztják társai.
Oh mily dicső a férfi élete!
Oh mily dicső a férfi meghalása!
Hogy küzdenek ott a zászló körül;
El-elveszítik, s újra visszavívják.
A haldokló kéz nem bocsátja el,
És társa testén át más lép elé.
Mostan Szelim közelg, előre tör;
Nem kard, fehér kendő lobog kezében.
(megragadja két kezével az ablak rostélyát)
Ne engedjétek ország címerét!
Ne tántorodj meg büszke férfiszív!
Légy mint a szikla oly kemény, a vas
Szikrákat hányjon, hogyha vág feléd.
Ne engedjétek ország címerét!
Ne nézzetek az áruló felé,
Ki ott fehér kendővel int felétek.
Ne jöjjön senki itt e várba vissza;
Itt én vagyok, és vélem a halál! (szünet mulva)
Nem tántorultak. Mind elhulltanak,
A vítatott zászló aláhajolt,
S végső védelmezője holt szemét
Mint szemfödél takarta szépen el.
Oh a dicsők betölték esküjök;
Most én vagyok még hátra egyedül,
Ki boszút állni értük itt maradtam.
Tódulj, rohanj a várba vad csoport!
Ujongva ordítsd Alláhd nagy nevét;
Meglátod Öt: elébb, mint gondolád.