Megvallom: most jövök
Zrinyinek hitvesétől, a kivel
Együtt eltávozink e várból, mielőtt
Magas nagy úr, ostrom alá vevéd.
A jó nő megtudá, mi nagy veszély
Lebeg boszúd tülzes felhőiben
Zrinyi felett, és rettegés fogá el
Gyöngéd szivét; félholtan, betegen
Akart rohanni vissza, fel Szigetre,
Hogy e nagy férfi kőkemény szivét
Meglágyulásra bírja könyjivel;
De testi gyöngeség gátolta ebben.
Kétségbeesve volt a jó, szelid nő:
Ki menne el helyette Zrinyihez?
S ki volna az, ki tudna sírni ugy,
Mint sírhat ő férjének kebelén?
És szólni úgy, mint nő fájdalma szólhat.
Kinek szavát hallgatná meg Zrinyi?
" Én elmegyek !" mondám én asszonyomnak,
Engem csak úgy szeret Zrinyi, miként
Tulajdon gyermekét. Szólok vele.
Lefestem a nő álmatlan siralmát,
Viszhangja lészek jajdulásinak;
Könyörgve porba térdelek előtte,
S mindenre, a mit még szeret, imádom,
Hogy tartsa meg oly féltett életét.
Mit véd e váron? ennek sáncain?
Egy boldog óra a családi körben
Nem több -e, mint a hír örök szava?