Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kisfaludy Károly
Stibor vajda
Keletkezés ideje
1819
Felvonás
4
Jelenet
30
Megszólalás
713
Mondat/Sor
2823
Szó
12514
NEGYEDIK FELVONÁS
ELSŐ JELENÉS
(Stibor várában.)
VAJDA, DOBROCHNA, SZILKOVSZKY, VALDIMIR, BECKÓ, KELEDY, több magyar és lengyel URAK, SZOLGÁK
VAJDA:
Még egyszer, kedves földiim, köszöntlek
Váramban; az legfőbb kívánságom,
Hogy tartósabb legyen szerencsém
Hozzátok.
DOBROCHNA:
Ím, férjem helyettem is
Szólott; s annyival különböz
Örömem, hogy nékem elsőben vala
Szerencsém érdemes személytekhez.
BECKÓ:
Mivel komám és asszonyom oly igen
Örvendenek, nekem pedig, bolondnak
Örülnöm kell, tehát örvendek én is;
S alig tudom, számat mennyire tátsam fel
Kürtölni ezt a nagy szerencsét.
SZILKOVSZKY:
Teljes hálával vesszük szívességedet,
S köszönjük nemzetünk nevében.
VALDIMIR:
A hír sok szépet és jót hordozott
Felőled és váradnak ékiről,
De a való felülmúlja a képzeltet.
BECKÓ:
Aki házat vesz s a festékre néz,
Az megcsalatkozik, s magára
Vessen, ha váratlan reája omlik.
Mi a hírt illeti, kétes az; ne higgy
Oly könnyen csácsogó szavának; mert
Mióta a gyarló ember egyedül
Az aranyt imádja, a hír is csak
Úgy trombitál, amint fizetnek.
VAJDA:
Hogy folynak otthon a dolgok?
Mi újság Lengyelországban?
SZILKOVSZKY:
Nem sok jó, mert bennünket a török
Fenyeget, hazánk veszély között forog.
VALDIMIR:
A békesség malasztját nem soká
Érezhetők; ismét fegyvert kell
Ragadnunk.
VAJDA:
Hogy békét nyerhessetek,
Erőt erővel kell gátolni.
SZILKOVSZKY:
Azon vagyunk, de a dicső magyar
Királyt óhajtanók frigyünkbe,
Hogy annál hathatósabb lenne
Feltételünk; ha ő vitéz hadával
Segít bennünket, akkor nem
Árthat nekünk az ellenség.
VALDIMIR:
Az első harc tanítsa meg
Azt a pogányt, ki szép hazánk után vágy.
Hogy a lengyel kész halni minden
Időben a hazáért.
VAJDA:
Ezt meg-
Mutatni a török nyújt alkalmat.
SZILKOVSZKY:
Ezen szempontból szinte óhajtjuk
A háborút.
VAJDA:
Szeresse bárki
A békességet, én mindenkor
A háborúval tartok; mert csak ott
Látszik ki a valódi férfiúi
Érdem s tehetség; az legbizonyosb
És csalhatatlan próbaköve a szívnek,
Melyben magáért áll az ember és
Nevét a csillagokra tűzheti.
Egy nyert diadal felmúlja a világ
Minden boldogságát.
VALDIMIR:
Nehéz is a bátor
Léleknek, mely örök dicsőség
Után vágy, elvonulni a nyugalom
S a csendes élet fénytelen körébe.
BECKÓ:
Jobb is halászni a zavaros vízben.
DOBROCHNA:
Én is, ha engedné gyengébb nemem,
Leginkább véres háborút, csatákat
Óhajtanék; nem érzi ott az ember
Az élet annyi hiányait; mert
Egész valója karja közt forog.
Valóban én a férfiúra többször
Irígy szemmel tekintek, mert csak ő
Tarthatja e földön magát szabadnak.
SZILKOVSZKY:
Míg egy szépnek kész rabjává leszen,
Önként lemond minden szabadságáról.
VALDIMIR:
Meghódol a bájos szerelemnek.
BECKÓ:
Morog aztán, ami előbb pengett,
S csikorog, ami oly szépen zengett.
MÁSODIK JELENÉS
RAJNÁLD és az ELŐBBIEK
RAJNÁLD
(szomorúan, lehajtott fővel, egészen magába merülve fellép, atyját meglátván, öszveborzad.):
Hah ! (Elfordul.)
VAJDA:
Rajnáld! Mit parancsolék, hogy mersz
Előttem megjelenni? Távozz!
DOBROCHNA:
Stibor! Maradj nyugodt.
(A követekbez fordul.)
Urak! Méltó
S szívbéli fájdalommal kénytetem
Egyetlen egy szerencsétlen fiamra
Mutatni; itt áll a szegény, de ő
Beteg, nagyon beteg.
VAJDA:
Sajnálkozásra méltó a szegény . (Kegyesen.)
Fiam, Rajnáld!
RAJNÁLD:
Hah, félre, félre,
Gyilkos! Véres kezedet ne nyújtsd felém;
Halál és fertelem jelenléted,
Minden tekinteted sértő s mérget
Ereszt a szív mélyébe, mely az élet
Gyökerén rágódik, míg le nem szakasztja.
Nézd, nézd, mint égnek lassanként, miként
Szenvednek; óh, nézd a tűzláng mint öszvecsap
Fejőkön, mint nyalja testöket, miként
Csalogatja a lelket ki házából!
Nézd a húsok miként barnul, vérök
Mint sustorog - még egy sohajtás
Nagy isten! Átok az! Hah! Félre, félre!
(Képét eltakarja.)
SZILKOVSZKY:
Mely képzelmek! Mely félelmes háborgás!
Valóban ez keserves állapot.
Stibor! Sajnálnom kell szerencsétlen
Fiadat.
VALDIMIR:
Mi történt, hogy szegénynek
Elméje ily zavarba jött? Talán
Valamely titkos bú forgatá ki őt
Előbbi voltából.
DOBROCHNA:
Kis kábulás,
De semmi, nem lesz tartandó.
Ismét magától elmulik.
VAJDA:
Dobrochna, kedvesem! Vezesd követ
Urakat, tisztelt barátimat,
A fegyveres tárházba s onnan fel
A nagy ebédlő-szobába; én addig
Fiamat lecsendesítem és
Megnyugtatom.
DOBROCHNA
(a követekhez):
Tessék tehát.
(Elmentében titkon Stiborhoz.)
Ez a jutalma vak szerelmednek,
Ily szégyent hoz fejedre tenfiad . (A követekhez.)
Urak! Ha tetszik.
SZILKOVSZKY:
Mint parancsolod.
VAJDA:
Nem késem; tüstént meg fogok jelenni.
(Dobrochna, Szilkovszky, Valdimir és a többi vendégek elmennek.)
BECKÓ:
Én mit tegyek! Bár csak már egy okos
Emberre botlanám, mert itt akárhová
Nézek, magam mását látom.
VAJDA
(Beckóhoz):
Siess
Mulatni a vendégeket, nehogy
Elunják váramban magokat,
Menj! Itt reád nincs szükségem tovább.
BECKÓ:
Mulatni ám, de kedv nélkül, az annyit
Tesz, mint vásárra menni pénz
Nélkül. Komám! Te más tinóján
Szántasz, barázdád görbe lesz . (Elmegyen.)
VAJDA
(Rajnáldhoz):
Rajnáld, utolszor mondom azt, hogy én
Ily gyengeségeket nem szenvedek.
Ha még fiam kívánsz tovább is
Maradni, hát azt a sok hasztalan
Busongást és siránkozást vesd
Ki elmédből; különben nem vagy érdemes
Nevemre.
RAJNÁLD:
Vedd el bátran nevedet
Tőlem, vedd el; mert úgyis átokkal
Vagyon tetézve s megvetve
Említi, borzadva hallja azt
Mindenkor a jövendő. Vedd el, óh,
Vedd el, tisztíts meg engemet
Azon mocsoktól, mely nevedhez
Ragadt.
VAJDA
(dorgálva):
Rajnáld!
RAJNÁLD:
Miért kímélsz, kegyetlen?
Ölj meg, ha őt megölted, életemnek
Szépét, javát, malasztját; ölj meg,
Döfd kardodat fiadnak zajló
Mellébe, s azzal elvégzed remek
Munkádat. Én lemondok úgyis
Mindenről; válassz más fiat
Magadnak, aki szívedet jobban
Megérti, s még talán szerethet.
Az én fiúi szívem megszűnt
Irántad verni Gunda életével.
Kegyetlen, szólj! Mit, óh, mit vétettek
A két ártatlanok, hogy oly fertelmes
Halálnak áldoztad fel őket?
VAJDA:
Te még számot mersz kérni tőlem?
Gyermek! Váramban két bolondot meg
Szenvedek. Vigyázz! Ne ingerelj
Haragra.
RAJNÁLD:
Nékem a kegyelmed annyi már
Mint haragod. A természet édes
Szózatja nem hat már szívembe, ten-
Magad feltörted szentségét, s erőszakos
Kézzel kiraboltad azt.
VAJDA:
Meglátom,
Meddig makacskodol! Még van módom
Egy elfajult megromlott gyermeket
Zablában tartanom; fogadom, meg-
Érzed hatalmamat.
(A hátul álló szolgákhoz.)
Ti fogtok rá
Vigyázni, hogy hirem nélkül szobáját
Ne hagyja el . (Rajnáldhoz.)
Távozz! Ott a magányban
Zokoghatod kedves barátodat.
RAJNÁLD:
Megyek, de árván!
VAJDA:
Hah! Lemondasz
Atyádról? Jól van; hát kemény urad
Leszek.
RAJNÁLD:
Mivelj, amint tetszik; mindenre kész
Vagyok. Elszakadt a rózsalánc,
Mely e földhöz csatolt, e nagy világ
Egy sírhalommá vála, jót többé
Nem is reményiek már. Letört az erős
Zár, éltem tartalékja s véle
Létem virága.
VAJDA:
Menj! Távozz szememből!
RAJNÁLD:
Atyám! Atyám ! (Nagy érzeménnyel atyjára borul.)
Miért nem ismersz
Szebb élményt, mint a vérnek
Füstölgő árjait, melynek tolongó
Özönébe még utóbb is el kell
Merülnöd, óh, miért nem kérhetem
Atyai áldásodat? Hogy azzal
Könnyülve, csendes békében várhatnám
Eloszlásomnak nyugtató óráját!
VAJDA:
Hagyj el! Nem örvendeztet látásod.
RAJNÁLD:
Atyám! Isten veled! Légy boldog.
(Elmegyen, a szolgák követik.)
VAJDA
(egyedül):
Csinos volt a leány, az ifjunak
Tetszett; ez oly közönséges dolog,
Megfontolást sem érdemel.
De atyjáról lemondani, az sok!
Engem, ki őt hiven szerettem, egy
Parasztleányért megtagadni, az
Sok; büntetést az méltán érdemel.
Rajnáld! Te mély sebet vágtál szivembe,
De mindennek magam vagyok
Oka, csak magam hibáztam; mért bíztam
Nevelését egy ábrándozóra, ki
Elbirbitéle minden férfiságot
Fogékony leikéből. Ördög, pokol!
Ő inkább vesszen el, de ne sírjon.
(Gondolkodva.)
Nyugodt, szerencsés voltam én eddig,
Dicsőség, méltóság fő pontját
Elértem; én, Stibor, egy király
Kedveltje, nem tartok különbet
Nálam az egész országban, és
Egyetlen fiam szerencsémet
Lerontaná! Nem, ezt nem engedem,
Ha mindjárt őt el kell is vesztenem.
Hah! Mely undok kép kisért, mely
Rút gondolat tenyészik elmémben!
Ha az beteljesednék, amit
Az a paraszt végső óráján
Jövendölt, hogy fiammal el-
Temettetik nemzetségem leg-
Utolsó magva - nem, csak a haláltól
Való félelem és bosszúállás
Vezette nyelvét - egy idétlen átok!
Nevetni szokta azt mindenkor
A józan ész. - De mégis! - Eh! Mely gyáva
Okoskodás . (Trombita harsog.)
Ki jön megint?
HARMADIK JELENÉS
Egy SZOLGA és a VAJDA
SZOLGA:
Uram! Vendégek érkeztek
A szomszédból.
VAJDA:
Vezesd fel őket.
SZOLGA:
Jól vagyon.
(El akar menni.)
VAJDA:
Megállj! Amint emlékezem, ma reggel
Te is a vadászaton valál.
SZOLGA:
Igen.
VAJDA:
Nem hallottad, megjöttek -e
Szolgáim azzal a paraszttal, kit
Váramba hozni megparancsoltam?
SZOLGA:
Nem még; de mindjárt itt kell lenniük,
Hárman talán csak bírnak véle.
VAJDA:
Add tüstént
Tudtomra érkezésöket. Fedél
Alá se jőjön az; hanem apját
Kövesse.
SZOLGA:
A huga s az anyja meg-
Égtek szerencsésen; sok átkot is
Küldött fejedre a szegény asszony,
Hajam felállott, amidőn hallám.
VAJDA:
Ki kérdezi azt tőled? Menj dolgodra.
(Szolga elmegyen.)
VAJDA
(egyedül; nagy hallgatás után):
Átok! Mindig csak átok - mást nem is
Hallok — De mit tűnődöm én azon?
Az átok is szó, puszta szó, mint
Az áldás, gyengeség szülöttje,
S a megszorult kebelnek végső
Dagálya, végső bűnhődése; csak
A közlélek keres benn' értelmet
S együgyű elmével fél és örül
Mindennek. - Mégis - nem - De mégis
Ha volna felettünk, aki azt
Meghallgatná, ki tetteinket
Bírói latra vetné! - Haha! Mely ájtatos
Álom, gyarló eszmélkedés, melyet
Egy kábult elme koholt utolsó
Szükségben, és a képzelet,
Ez a velő kész majma, formát
Alkot reá és gőz bábjával a szívet
Csalogatja. Nem, mi a sors elvetett
Gyermekei vagyunk: a bölcs, mint a bolond
Egy pályán tántorog, csak azzal
Különbözünk, hogy egyik úr,
A másik szolga, mint a történet
Játéka és az élet hömpölygő
Kockája esik; nincs, aki túl is
Velünk vesződnék; s itt a kard tesz
Igazságot. Ki mer határ közé
Szorítni engemet, ki számot kérni
Tettemről? Úr vagyok s ki ellenem
Vét, vesszen el. De mégis - (Muzsika hallatik.)
Hah!
Vigadnak már vendégeim,
A borral tölt pohár tajtékzik; s én
Itt a jövendőről aggódom, a szűk elme
Vont láthatárán túl a képzelet
Üres látványát fontolom, és azalatt
A szebb jelenlét nyájas öröme elillant.
Félre tehát gyáva okoskodás!
Bort! Bort! Az felvidámít és minden
Kétséget, gondot elfelejtet . (Elmegyen.)
NEGYEDIK JELENÉS
(Kert, jobbról egy forrás csörgedez körülvéve sűrű bokroktól, hátul Beckóvár, melynek kapujához kivágott út vezet, a vár szélén egy meredek bérc látszik.)
DEMETER, GERGELY.
GERGELY:
Itt vagy tehát a vár körültében; tovább
Én nem megyek, már most mivelj kényed szerint.
De ha még találsz mentséget, óh,
Térj vissza énvelem, jer, add fel gyilkos
Szándékodat.
DEMETER:
Nem, itt ezen hiéna-
Fészekben elvégzem pályámat. Itt ölök,
Vagy én ölettetem: hagyj el tehát,
Nehogy te is belékeveredjél.
GERGELY:
Megyek; mert úgyis csak kínos halálra
Mennék Stiborhoz, minthogy láncodat
Feloldozám.
DEMETER:
Jó ember, éltemet
Sajnáltad; és én semmivel meg nem
Hálálhatom jóvoltodat.
GERGELY:
Atyád barátom volt, segített rajtam is -
Elég erről, csak jer, siess ezen
Vidékből, míg a vajda észre nem vesz.
DEMETER:
Hol vannak társaid, kik engem
Vezettek?
GERGELY:
Más urat keresnek ők.
A dolgos ember mindenkor talál
Kenyérre; jer, te is távozzál innen.
DEMETER:
Haszontalan késztetsz, én maradok, és
Elvárom a leendőt. Mindentől
Az élet már nem is kedveket.
Te menj barátom, s légy szerencsés.
GERGELY:
Nehéz az elválás, Demeter!
Ne légy gyilkos, ne terheld lelkedet
Ily nagy vétekkel; inkább halj meg és
Az ég urára bízd a büntetést,
Mely a gonosztól nem marad el soha.
DEMETER:
Légy boldog.
GERGELY:
Nem jősz hát? Isten veled.
(Elmegyen.)
DEMETER
(egyedül):
Stibor! Vess hát számot magaddal, el-
Jött végső órád, nem dühödöl többé.
Mint rettegek! Vérem szorúl
Ereimben, lelkem csüggedez s borzad
Ezen pillantattól; pedig
Ily gyilkosság vétek csak nem lehet,
Mert nem méltatlan szenvedély
Késztet, hanem a letiport emberiség
Énáltalam boszúlja meg magát . (Gondolkodva.)
De fegyverem nincs. Ah! Elég
Egy száraz ág is a halálnak . (Ágat tör a fáról.)
Így! Most jőjön Stibor; vagy én, vagy ő!
(Lárma; dob, trombita harsog.)
Miként vigadnak ott fent, mint
Dobzódnak: ez haszontalan
Éltöknek minden foglalatja; s hány
Szegény ember fáradságát azok
Ily könnyen tékozolják és a szenvedők,
Sínlők kiáltását örömrobajjal,
Ünneplő zajjal elnyomják. - Ki jön?
A vajda! Most, erő, ne hagyj el . (Félrevonul.)
ÖTÖDIK JELENÉS
(VAJDA, BECKÓ és egy SZOLGA a várból jönnek le.)
VAJDA:
Bolond, nevess ki jól! Miért nem
Nevetsz?
BECKÓ:
Parancsra nem nevet a bolond.
Kérd a vendégeket, talán azok
Felfújt gyomorral hamarább megteszik.
VAJDA:
Szólj! Nemde gyáva képzetek
Azok, melyek fejembe ötlöttek,
És azt zavarják, égetik.
BECKÓ:
Komám! Keveset siettél; egy pohár
A másikat hajtá, hamar munkálkodik
Igy a bor lelke.
VAJDA:
A fiam
Okozta, hogy ily erőt, hatalmat vett
Rajtam az elmélkedés, azért porrá töröm.
Heh, szolga! Hozz bort, hadd tompuljon a lélek.
(Melléhez nyúl.)
Bolond, itt, itt szorongat engemet,
Bolond! Tudod, miért? Te okos, tanult
Ember vagy, add okát.
BECKÓ:
Felelnek tetteid;
Ki mint főz, úgy eszik. Vadóc után
Búzát ne várj.
VAJDA:
Tudós ember!
Szólj! Nemde ily bolond költötte azt,
Hogy lelkiismeret vagyon, hahaha!
Nevetnem kell az ily ábrándozásokat.
Az élet s a halál urától
Ki merne számot kérni?
BECKÓ:
Igy tehát
Az életnek parancsolsz, nem kivánsz
Meghalni.
VAJDA:
Halni, halni. Hah! Bolond!
Valld meg, ki súgta ezt a szót füledbe,
Szólj - halni? Nemde, így mondád? Bolond,
Vigyázz magadra.
BECKÓ:
Hát félsz a haláltól?
Te, egy vitéz!
VAJDA:
Beckó! Kirántom nyelvedet,
Ha még egyszer halált említesz.
Ki mondja azt, hogy a haláltól rettegek?
Én férfiú vagyok, nem ismerek
Efféle gyengeséget; érted? Én
Nem félek semmitől! Bort hozz! Bort!
BECKÓ:
Jer hát a várba fel.
VAJDA:
Nem, lángol a fejem,
A forrás mellett a bokrok hüsében
Lenyugszom, nagy volt a hévség ma, ott
Magam kialszom, fel ne költsetek.
(A bokrok közé megy és lefekszik.)
SZOLGA:
Urunkat így nem láttam én soha.
BECKÓ:
Ki mint köt, úgy old, így jár a világ.
SZOLGA:
Igen hozzálátott, elalszik most, tudom.
Én visszatérek, semmi dolgom itt.
(Felmegy a várba.)
BECKÓ
(egyedül):
Magam vagyok; mely jólesik.
Az ily bolondnak s a nagy úrnak
Némelykor a magány, ha elvonulva
A nagyvilágnak ízetlen zajától,
S hideg szívfásító mulatságától
Egy csendes és szabad pillantatot
Nyerhet, melyben az életnek külső terheit
És a szokás szorító láncait
Elvetvén, édesb éleményt talál
Keblében, és magának élhet . (Keblében, és magának élhet.)
Komám alszik, hát félre most veled,
Fejemet csak akkor fedd, midőn
Okosnak a bolond parancsol,
Vagy a bolond az okost vezérli.
HATODIK JELENÉS
DEMETER, BECKÓ
DEMETER
(a sűrűből előjön, magában):
Alszik, megvárom, míg felébred;
Az álmát meg nem gyilkolom,
Hogy készületlen el ne hagyja e
Világot. Végső órájában ő
Talán keresztülfutja életét,
És töredelmes szívvel megbánván tetteit,
Irgalmat nyerhet.
BECKÓ:
Földi! Mit
Akarsz te itt?
DEMETER:
Ki vagy?
BECKÓ:
Nem ismersz?
Pedig te is hozzám hasonló vagy.
Azaz bolond.
DEMETER:
Nem értelek.
BECKÓ:
Felel ruhám, csörög sapkám,
Világ hazám, föld a tanyám;
Több kell még?
DEMETER:
Menj innen, jó ember; itt
Veszedelmes lenni, a halál közel van.
BECKÓ:
Gyilkos eszköz van kezedben,
Boszúállás a szívedben,
Emésztő tűz ég szemedben,
De kevés ész a fejedben;
Mert akkor te meggondolnád,
Hogy amit a szem jónak lát,
Békét az nem mindenkor ád,
Sőt, búbánatot tetéz rád.
DEMETER:
Különös ember! Ki vagy?
BECKÓ:
Hol semmi, hol
Sok, egy bolond.
DEMETER:
Hagyj el, mert késő lesz utóbb.
BECKÓ:
Térj vissza hajlékodba.
DEMETER:
Elégett.
BECKÓ:
Szüléidhez.
DEMETER:
Meghaltak, megölettek ők.
BECKÓ:
Magadhoz.
DEMETER:
Éltem a boszúnak szentelém.
Attól nem állok el, míg csak karomat
Emelhetem.
BECKÓ:
Dühösnek a tanács,
Bolondnak a szép szó nem használ. Jer,
Ülj mellém, míg Stibor komám alszik,
Egyet regélek; jer, s tanulj ésszel,
Nem fegyverrel könnyíteni sorsodon.
DEMETER:
Szavad ne kíméld, tán Stibor felébred.
BECKÓ:
Zokogva egy szegény árva
Búcsút mondott honjának,
Nem tűrhetvén üldözését
Irgalmatlan urának;
Elszakadva mindazoktól,
Akiket csak szeretett,
Könnyű terhhel, szép reménnyel
A külföldre sietett.
Ott messze jobb sorsra talál
Balgatag úgy vélte ő,
Onnan édesb tekintettel
Mosolygott a jövendő.
De soha meg nem érhettek
Ájtatos reményei,
Valóságot nem nyerhettek
Arany feltételei.
Sokat járt s kélt, de mindenhol
Zárt szívekre talált csak;
Itt is, ott is az emberek
Egymáshoz hasonlottak.
Hidegen elutasíták
Nem gondolván ügyével;
S a szegény fáradt vándorlót
Egy hajlék se vette fel.
Semmi munka, sem fáradság
Jobb időt nem szülhetett,
Se hűsége, se szorgalma
Jutalmat nem nyerhetett.
Igy elhagyva a világtól
Tépelődött, szenvedett,
Ínségének, fájdalmának
Már-már áldozatja lett;
Hogy őtet egy öreg lantos
Társának elfogadá
És a tudatlant atyai
Szorgalommal oktatá.
A lét setét rejtekébe
Lassanként bévezeté,
A világot s embereket
Véle megismérteté.
A bölcsnek mint kell az embert
S míveit megítélni,
A szerencse változásit
Minő pontból szemlélni,
A jelenlét virágáról
Mint lehet mézet szedni,
S a halandók gyarlóságit
Szabad partról nevetni.
Kiforgatva így az ifju
A régi valójából,
Nedves szemmel elköltözött
Tisztelt tanítójától;
Ismeretlen visszasiet
Szeretett hazájába,
S megint előbbi urának
Beáll szolgálatába.
(Sapkáját felteszi.)
Most ő úr, mert senkit sem fél,
Igazságot vall szája,
Jót tesz, hol tehet s így boldog,
Ámbár csörög sapkája.
Te is add fel szándékodat,
Ne légy magad bírája,
S utóbb csendes árnyékot ad
A nyugalom pálmája.
(Elmegyen s a kapu előtt a vidéket szemléli.)
DEMETER
(egyedül):
Nem, el vagyok tökélve; ő vagy én!
Mely félelem borzasztja szívemet!
Mint rettegek ! (Elragadtatva.)
- Nagy isten! Óh, mit
Érezhet a gonosztevő, ha
Felálló hajjal a halál torkát
Szemléli? Óh, mit érezhet,
Ha a mulandóságnak ajtaja
Megnyílik, és a nagy bíró kezében
A bűn mértéke már hanyatlik - óh,
Mennyei igazság! El ne hagyj ezen
Szükségemben: te légy segédem!
HETEDIK JELENÉS
DOBROCHNA, SZILKOVSZKY, VALDIMIR, BOLESZLÁV, KELEDY, több VENDÉGEK, SZOLGÁK (a várkapun kijönnek, és a hegyen megállnak); az ELŐBBIEK
SZILKOVSZKY:
Gyönyörű kilátás, mint egy kert, úgy látszik ez
A szép völgy.
VALDIMIR:
Mint egy korona áll ezen vár
A hegytetőn s kinálja szinte
Jó birtokosának házi barátságát.
SZILKOVSZKY:
E vár felépítése hirdeti
Stibor hatalmát s nagy tehetségét,
Mely tágas és erős - a rontó
Időnek ellenére készült.
DOBROCHNA:
Maga a természet érte legtöbbet
Tett; mert erről az oldalról
Egy éktelen mélység könnyíti védelmét.
NYOLCADIK JELENÉS
VAJDA és az ELŐBBIEK
VAJDA
(a bokrok között):
Jaj nékem! Elveszek - segítség!
(Véres képpel a játékszínre szalad, elesik meg felkel, egy kígyó mindenhol nyomában.)
DEMETER
(más oldalról előszalad):
Mi ez ! (A vajdát meglátja, irtózva.)
Hah! Rettentő eset!
(A kígyót agyonveri, aztán a vajdát ápolgatja. A jelenvalók mind lesietnek.)
Uram! Nagy isten! A kígyó szemeit
Kirágta.
VAJDA
(reszketve tétováz):
Hah! Ki vagy? Távozz.
DEMETER:
Uram,
Uram, ne félj, nem bántalak, térj
Magadhoz, légy erős.
DOBROCHNA:
Mi történt?
(Meglátván férjét, irtózva elfordul és szemeit eltakarja.)
Átkozott!
VAJDA
(tétováz):
Ördög, pokol! Hol a szemem világa?
Legyen hát átkozott éltem s halálom.
(Nagy háborodással az ég felé.)
Hah! Rettentő, mit tudsz még?
DOBROCHNA:
Óh, Stibor!
VAJDA:
Te vagy, Balázs? Ősz fürtödet
És roncsolt testedet mutatod!
Haha! így kell, rajta csak legények,
Ne szánjátok, daraboljátok
Őt széjjel - így, így szeretem én –
Hah! Félre, ősz ember! Stibor vagyok,
Én, a hatalmas . (Felriad.)
Óh, mely fájdalom!
DOBROCHNA:
Stibor, kedves férjem.
VAJDA:
Távozzál tőlem
Ijesztő kísértet!
DOBROCHNA:
Nem ismersz? Én
Vagyok, Stibor!
DEMETER:
Szegény, szegény uram!
VAJDA
(feléje vág):
Ki a szegény?
Agyon tiporlak.
SZILKOVSZKY:
Szerencsétlen, kiforgatá eszét
A fájdalom.
DOBROCHNA:
Stibor! jer vélem
A várba, én vagyok Dobrochna.
VAJDA:
Te vagy? Jer hát velem, jer az
Örök kínokra. Hol vagy, hol?
Te tápláltad méreggel keblemet,
Ezt, ezt ragadd meg kígyó - szörnyű!
Hah! Fene sors! Ezt néked köszönöm.
(Elgyengülve lerogy.)
Ki ment meg? Óh, ki ment meg e kíntól?
DOBROCHNA:
Rettentő változás.
VAJDA:
Ne szánd, ne szánd, kinozd
Ide fegyvert, nékem is fegyvert.
DOBROCHNA
(a szolgákhoz):
Vigyétek őt a várba fel, már
A fájdalomtól elkábult egészen.
(Boleszláv több szolgákkal a vajdát a várba vezeti.)
SZILKOVSZKY:
Sajnállak, asszonyom!
DOBROCHNA:
Miért engem?
Nem látom által azt, egyedül a bor
Okozta ezt a bal történetet.
Egy szolga sem volt itt az úrral
Jelen?
SZOLGA
(előlép):
Én kísértem őt le a várból
S csak akkor hagytam el, midőn
Elszunnyadott.
DOBROCHNA:
Miért nem maradtál
Uradnál? Szolgák! Vagdaljátok öszve.
SZILKOVSZKY:
Dobrochna! Mit mivelsz?
VAJDA
(a vár előtt):
Hah! Mint mereszti
Tüzes szemét reám, ott - ott az én helyem,
Nem - nem kell a világosság
Setétben én inkább vagyok
Így legjobb - óh, tud ő - tud az
Örökös büntetni - hah - megnyílik már
Segítség - elnyel . (Ledűl.)
DOBROCHNA:
Fogjátok fel őt,
S vezessétek a várba az orvoshoz.
(Magában.)
Ha annyi sok kegyetlenségnek
Jutalma lenne ez? Ah! Gyáva gondolat –
Idétlen gyengeség -
VAJDA
(amint a szolgák őt elemelni akarják végső erővel kiszökik kezeikből, és a bércre szalad):
Fogadd el lelkemet!
(Leugrik a mélységbe.)
DOBROCHNA
(szörnyű háborodásban Stibor után akar rohanni):
Stibor!
(Amint egynehány lépéseket teszen, öszveesik.)
Hah! átkozott!
DEMETER:
Nagy isten, mely
Rettentő a te ítéleted! - Stibor!
Ezen mélységben kelle veszned,
Melybe szegény atyámat ártatlan
Levettetéd.
SZILKOVSZKY:
Barátim! Itt az ég
Keze dolgozik, siessünk el.
(Szilkovszky, Valdimir több vendégekkel elsietnek.)
BECKÓ:
A rossz kezdetnek nem lehet jó vége,
Stibor! Kijátszottad kegyetlen éltedet.
(Sapkáját leveszi.)
Menj hát te is, jó sapkám, őutána!
Csörögj mély sírja felett: tisztemnek, ím,
Ezentúl vége van . (Leveti sapkáját és elmegyen.)
DEMETER
(Dobrochnához):
Tekints fel, hív jobbágyod áll
Előtted - hasztalan, nem szól, a nagy
Ijedség őt magánkívül hozá.
KILENCEDIK JELENÉS
RAJNÁLD, az ELŐBBIEK
RAJNÁLD
(sietve a várból):
Mit hallok? Mely zúgás, barátom!
Mi történt, szólj? Dobrochna itt
Alélva fekszik? Szólj! Hol van Stibor,
Az én atyám?
DEMETER
(a mélységre mutat):
Ott a mélységben.
RAJNÁLD
(Demeter karjába dűl):
Óh, égi irgalom!
(A jelenvalók Dobrochnát körülveszik, a kárpit lefordul.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE