Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kisfaludy Károly
Stibor vajda
Keletkezés ideje
1819
Felvonás
4
Jelenet
30
Megszólalás
713
Mondat/Sor
2823
Szó
12514
HARMADIK FELVONÁS
ELSŐ JELENÉS
(Vár udvara.)
BECKÓ, KELEDY
BECKÓ
(kalodába zárva):
Barátom, nemde jó a széles ágy?
Nézd, hogy vigyáz a vajda lábaimra.
Nem irígyled könnyű éltemet?
KELEDY:
Kalodádat? Azt nem.
BECKÓ:
Mégis, olykor jól esik
A büntetés is, mint nekem most.
KELEDY:
Szerencséd az, hogy oly könnyen veszed!
Miért zártak belé?
BECKÓ:
Miért ordít a farkas,
Ha vért soká nem lát?
KELEDY:
Mint gondolod?
BECKÓ:
Egy szép örömtől megfosztám komámat,
Minthogy rabját elszöktetém.
KELEDY:
Beckó! Ezen nemes s szép tettedért
Tisztellek tégedet.
BECKÓ:
Ne szólj, ne is
Dicsérj, bolond azon nem kap soha;
Csak asszony és gyermek fülébe
Való az. Hol Stibor?
KELEDY:
Vadászni ment.
BECKÓ:
S te elmaradtál?
KELEDY:
Mert hazámba készülök.
Alig várom, hogy megválhassak,
Nem kedves már az itt való lakás.
BECKÓ:
Szalad a gyenge, vagy szolgál,
Vérzik a bátor, de megáll.
KELEDY:
Küszködni a nagyobb erő ellen
Nem bátorság.
BECKÓ:
Ha a sziv és az ész
Együtt munkálkodnak, meghódol a világ.
KELEDY:
Lerázza könnyen a hatalmas
Az ész igáját, aki mélyebb
Sebet vág, az lesz nyertes a csatában.
BECKÓ:
Morog, dúl-fúl a medve, mégis
Csak táncol a gyengébb ember szavára.
KELEDY:
A vajdáné jön, én megyek . (Elsiet.)
BECKÓ
(egyedül):
Menj! Néked is lábad legfőbb értéked.
Különben is úgy találom azt, hogy
A láb az embereknél többet ér
A fejnél, mert rajtok hamarább segít
A gyáva, a félénk, kinél megállnak
Az ész szerszámai, s a szív hátra-
Vonul: az oly mozgassa lábát, hogy
Megéljen e forgó zavarvilágban.
MÁSODIK JELENÉS
DOBROCHNA, BOLESZLÁV, BECKÓ
DOBROCHNA
(Boleszlávhoz):
Még most se jöttek vissza a szolgák
Azon paraszttal, kit Beckó elszöktetett?
BOLESZLÁV:
Nem még, kegyelmes asszonyom.
BECKÓ:
Ne is reméld, nincs lábán kaloda.
DOBROCHNA:
Ezért te még adózol, s most is
Stibor kegyelmének köszönd,
Hogy életeddel nem fizetted meg
Csalárd játékodat.
BECKÓ:
Talán hibásan
Számláltam így, mert még jutalmat vártam én;
És méltán, mert ha már Stibor komám
Bolondságért is engemet hizlal,
Nevemre roppant várat építtet:
Hát még a jóért mit nem érdemiek?
BOLESZLÁV:
Ki adta által néked a tömlöc
Kulcsát?
BECKÓ:
Magad.
BOLESZLÁV:
Mit! én? Már az nem
Igaz; mely szemtelen hazugság!
BECKÓ:
Kérdezd zsebedet, mert a fejed nem volt
Már akkor a magadé. De vége már,
Légy békén, asszonyom; ne taglázd a bolond
Tettét, nem illik az hozzád.
Beszéld el Inkább, mit álmodtál az éjjel.
Én majd kifejtem azt.
BOLESZLÁV:
Hogy el akarná
Ő mellékezni a dolgot!
BECKÓ:
Jobb is,
Mert aki a bolonddal villong,
Maga az nagyobb bolond annál.
BOLESZLÁV:
Ki a vétkest megoltalmazza, az
Szenvedje annak büntetését.
BECKÓ:
Jaj a galambnak ott, hol egy éhes
Holló törvényeket szab s teljesíti.
(A toronyban trombitálnak.)
DOBROCHNA:
Mi ez? Ki jön?
BOLESZLÁV:
Mindjárt hozok hírt . (Elmegyen.)
DOBROCHNA
(Beckóhoz):
Beckó! Ez egyszer most bolondságod
Bélyege kiment, de máskor nem fog
Használni.
BECKÓ
(enyelegve):
Könnyű vétkes lenni ott,
Sőt még kívánatos, hol egy szép
Asszony a bíró, s a kegyelmet ily gyönyör
Ajaktól halljuk. Én egészen el vagyok
Ragadva.
DOBROCHNA:
Hasztalan hizelkedel,
Egy vajda hitvese nem szorult bolondja
Dicséretére.
BECKÓ:
Megvallom, mi
Szerencsés emberek vagyunk,
De azt szeretném tudni, közöttünk
Mi a különbség?
DOBROCHNA:
Csörgősapka, szolgaság
Dicsőség, méltóság: ezek között,
Hiszem, választni nem nehéz.
BECKÓ:
Igaz, Stibor komám nagy úr, jobbágyai
Legjobban érzik azt: dicső is
Lehetne, ha szép tehetségét király s hazánk
Javára fordítná; és méltán kérdem azt,
Hogy vajjon a bolondság teszi -e az
Embert szerencséssé, avagy pedig
Csak a szerencse bolonddá. Asszonyom!
Ez a különbség, úgy vélem, közöttünk.
BOLESZLÁV
(visszajön):
Hatalmas asszonyom! Szilkovszky
És Valdimir lengyel követ-
Urak nagy társasággal váradhoz
Érkeztek, és beszállni óhajtnak.
DOBROCHNA:
Vezesd be őket, örvendek látásokon.
(El akar menni, Dobrochna visszahívja.)
Boleszláv!
BOLESZLÁV:
Mit parancsol, asszonyom?
DOBROCHNA:
Előbb zárd fel Beckó kalodáját,
Aztán siess csak a vendég urakhoz.
(Boleszláv felzárja a kalodát.)
BOLESZLÁV:
Mivel rabunk elillantott, tehát
Magam se megyek ki a várból, míg
Uram megjön.
DOBROCHNA:
Maradj velem,
Míg visszatér Stibor. Menj a követ
Urakhoz; én is tüstént meg fogok
Jelenni . (Boleszláv el.)
BECKÓ:
És te csak nem is
Örülsz, hogy a rab elszökött?
DOBROCHNA:
Mit szólasz?
BECKÓ:
Aki ártatlan vérben
Gázol, ne várjon az nyugalmat
Szivének; önkeblébe mártja
Fulánkját.
DOBROCHNA:
Most ne ábrándozzál,
Hanem készülj mulatni a vendégeket,
És inneplő ruhába öltözz fel . (Elmegyen.)
BECKÓ
(egyedül):
A régiek mezítlen képzelék
A szent igazságot magoknak és
Nem ok nélkül, mert szennyet az nem
Szenved. Most tarka, bodros öltözet
Ragyog testén, s fejére csörgősapkát
Tesznek, hogy a község nevesse azt,
Amit buzgón előbb imádott.
Sikos pályám, melyen járok, de nincs
Öröm, nincs minden jutalom nélkül;
Ha mindjárt a bolondnak oltárt nem
Emel a jövendő, mégis kincseket
Szerezhet ő magának a jelenlét
Tölt tárházából, és koszorút fonhat
Víg homlokára a szabadság
Örökké virító szép virágiból,
S az ember, míg szabad - szerencsés ! (Elmegyen.)
HARMADIK JELENÉS
(Parasztszoba, lassanként sötétedik, villámlik és mennydörgés hallatik.)
DEMETER
(egyedül, mély gondolatokba merülve):
Kegyetlen volt Stibor szegény atyámhoz,
Irgalmatlan bánt véle, azt tagadni nem
Lehet; szintúgy tehát embertelen
Tettét, fertelmes vétkét megboszúlni
Illendő. Mégis őt latorként meg-
Támadni és orozva meggyilkolni?
Nem - így nem! Ily alávaló szándék
Az emberséggel meg nem egyezhet.
Nyilván elébe lépek, és tettére
Őt visszaemlékeztetvén, öldöklő
Vasat döfök mellébe és feloldom
Azzal tett esküvésemet. Legyen
Tehát így; ő is vesszen el, ha mást
Mellette élni nem szenved. Tanulja meg
Utolsó órájában, hogy mely
Mulandó a világi birtok, és
Hatalom, ha tömlöcök mutatják
Egyedül bírását. Nem lehet Stibor
Ártalmas életét tovább sajnálni,
Mert minden percentje más ember
Romlása; vesszen el tehát díjában
Kegyetlen tettének . (Ömledezve.)
Nyugodt elmével
Ballagtam én egykor ekém szűk
Nyomában, véres szándékot kebelem
Nem táplált, gond és fájdalom nélkül
Éltem világomat s csendes örömök
Közt folytanak víg napjaim; hajlékom
Körében feltaláltam én minden
Véres kivánatim. Most, most, gyámoltalan
Anyám lekötve tart, húgom szerencséjét
Elmémben forgatom; midőn kedves
Atyám kiontott vére szüntelen
Boszúra ostoroz. Mihez nyúljak?
Óh, égi jóság! Légy nekem vezérlőm
Ezen kétes pályán . (A fergeteg növekedik.)
Mely fergeteg!
Anyám és Gunda hol maradnak oly soká?
(Ki akar menni és egy szegen függő lándzsa szemébe tűnik.)
Atyám lándzsája! Hah! Pedig Stibor
Ajándékozta néki, hogy egy bőszült
Medvét elejtett véle a vadászaton.
Jól van, derék eszköz! Használni foglak.
(Leveszi a szegről és azt forgatja.)
Te járd keresztül hát előbbi
Uradnak a szivét. Stibor! Stibor!
Imígy bosszulja meg magát a jó fiú!
NEGYEDIK JELENÉS
MARGIT, GUNDA, RAJNÁLD, DEMETER
GUNDA
(Rajnáldhoz):
Maradj, kérlek! Hallgasd, miként zúg
S ordít a fergeteg, maradj! Alig
Hiszem, hogy ily kevés időd se volna
Nagy dolgaid miatt, melyet nálam
Tölthetnék Szólj! Hová s miért sietsz
Úgy éntőlem?
MARGIT:
Nem jó most járni
Keresztül a hegyen.
GUNDA:
Ha bajod esnék!
RAJNÁLD:
Holnap megint látlak, de engedj most
Mennem!
GUNDA:
Gonosz Rajnáld, mint kell esdeklenem,
Hogy nálam itt maradj.
RAJNÁLD
(félre):
Ah, mely nehéz
A tettetés! Miért tart vissza engem egy
Bal környülállás a szabad vallástól!
(Gundához fordul.)
Nem, kedvesem, nem várnék unszolást,
Nem ingerlést az ittmaradásra, csak
Lehetne; vajha életem virágát
Hív karjaid között tölthetném,
S beteljesednének legfőbb kívánatim!
De hasztalan! Még nem vagyok
Szabad magammal, még lekötve tart
Sorsom vaskarja, s egy hideg szokásnak
Láncán kínosan vergődöm. Gunda! Ez
Elég legyen, már több kinyíltságot
Ne várj hivedtől.
GUNDA:
Menj! Nem tartalak!
RAJNÁLD
(indulattal Gundát átöleli):
Áldott lélek! Ki hagyjon el téged?
GUNDA:
Ezt a komor bút képeden kívántam el-
¬Oszlatni, vagy tevéled érzeni
Súlyát.
RAJNÁLD:
Hát itt fogok maradni, míg
A fergeteg tart, és szerelmemnek
Evvel nyújtom, tekintsd úgy, Gunda, ezt.
GUNDA:
Érzem jóvoltát.
MARGIT:
Mely hamar megváltozott
A szép idő; pedig mely tisztán kelt
A nap ma fel.
RAJNÁLD:
Példája a csalárd
Örömnek, mely váratlan eltűnik,
S bájos mosolygását szilaj kínok
Váltják fel.
GUNDA:
És te azt tapasztalád?
RAJNÁLD:
Azt nem, kedves! De a szerencsében
Nem árt megismerkedni a szív-
Epesztő sérelemmel is, hogy a bal-
Sorsnak csapásait könnyebben
Tűrhessük.
MARGIT.
Szólj! Mi háborít, fiam?
RAJNÁLD
(ömledezve):
Édes név! Óh, anyám, még egyszer ezt
A szép nevet!
GUNDA:
Szegény Rajnáld! Hát nincs anyád?
RAJNÁLD:
Nincs már.
(Magával küszködni látszik, végre erőt vészén és szabadabban beszél.)
Elég erről! Fáj nékem ez
A bús emlékezet, ma úgyis már
Nagy fájdalom talált, mert legdrágább
Barátomtól búcsúznom kelletett,
De, kedvesim, ne többet erről már.
(Villámlás, dörgés.)
GUNDA:
Mely szörnyű fergeteg! Nem félsz, Rajnáld?
RAJNÁLD:
Nem, kedvesem! Zúgjon, morogjon a szélvész.
Forgassa, dúlja, rontsa a világot,
Míg karjaimban tarthatlak, míg
Dobogni érzem keblemen hív szívedet,
Addig nem rettegek dölyfös dühétől.
MARGIT
(Demeterhez):
Fiam, Demeter!
Miért állsz úgy el-
Vonulva tőlünk? Mit jelent atyád
Lándzsája a kezedben?
RAJNÁLD:
Úgy látszik,
Barátom, mintha a háborgó
Ég képeden magát lerajzolná.
DEMETER:
Előtaláltad, Rajnáld! Mint az ég
Most gyászol, úgy az én egész valómat is
Komor felleg borítja; nékem ez
A mái nap sanyarú emlékezet ! (Margithoz.)
Anyám! Az ég maga is gyászolja
Atyánk halálát.
MARGIT:
Óh, miért említed őt!
GUNDA
(Rajnáldhoz):
Rajnáld! Ma éppen egy esztendeje
Szegény atyánk halálának.
RAJNÁLD
(félre):
Még azt is -
Atyám! Óh, mit miveltél!
DEMETER:
Ismered
Te a vajdát?
RAJNÁLD
(megszorulva):
Nagy Isten! Mit tegyek ? (Habozva.)
Én egyszer, gondolom, láttam Stibort,
Igen, úgy van, egyszer láttam őtet.
DEMETER:
Rajnáld! Ő volt atyánknak gyilkosa!
A vajda áldozá fel kedves
Ebének jó atyánkat, és
Árváit a szükségnek prédául
Adá; de még ma ő is - Nem, nem,
Még hallgatok.
RAJNÁLD
(magát elfelejtve):
Demeter! Mit hallok? Óh!
Az istenért, mit forgatsz elmédben?
DEMETER:
Talán sajnálod őt? Vigan -
RAJNÁLD:
Demeter!
Ne légy oly félelmes, nem értelek.
DEMETER:
Megértesz nemsokára, azt tudom.
(Kívül lárma hallatik.)
MARGIT:
Mely lárma! Nem hallod, fiam? Talán
Valamely utast a fergeteg meg-
Lepett, s nálunk menedékhelyet keres.
A külső ajtókat bezártam én mind.
DEMETER:
Megnézem én mindjárt, ki van Az ajtónál.
(Jobban-jobban kopognak az ajtón és több-több szavak hallatnak.)
VAJDA
(bekiált):
Heh! Nyissatok
Ajtót! Hamar csak -
MARGIT:
Többen is vannak.
DEMETER:
Megyek már ! (Kimegyen.)
RAJNÁLD
(atyjának szavát hallván, nagy háborodásba jön, félre):
Hah! Atyám szózatja! Mit
Tegyek? Mely rettentő eset!
(Gundához fordul, nagy szorultságban.)
Óh, Gunda! Gunda!
GUNDA:
Mit mivelsz? Mi bajod?
Miért levél egyszerre oly halavány?
RAJNÁLD:
Óh, kedvesem! Ne gondolj rosszat én-
Felőlem! Óh, ne ítélj balul, ne kedves!
De engem itt senki ne találjon,
Okom vagyon reá, valóban nagy
Okom. De csak ne is kérdezd,
Én itt tovább már nem maradhatok.
Hová! Óh, szólj! Hova rejtőzzem el?
GUNDA
(félelemmel):
Rajnáld!
MARGIT:
Ki nem mehetsz már! Jönnek ím!
RAJNÁLD:
Hah! Elveszünk.
GUNDA:
Ezen páholyban itt
Elrejtheted magad, nem lát itt senki meg.
Jer, jer, maradj békével.
(Felnyit egy kis mellékajtót és Rajnáldat betolja.)
ÖTÖDIK JELENÉS
VAJDA, DEMETER, MARGIT, GUNDA
DEMETER
(berohan):
Nagy isten! Mely váratlan jelenés!
Anyám! Anyám!
VAJDA
(fellép):
Mit féltek tőlem úgy?
MARGIT
(a vajdát meglátván, összeborzad és Gundára borul):
Hah! Odavagyunk!
GUNDA
(megijedve):
Boldogtalan
Eset!
VAJDA:
Mit féltek úgy? Miért szaladtok?
Idétlen rettegés! Ki embere vagy?
DEMETER:
Bebek László földén lakunk!
VAJDA
(körülnéz):
Mint látom, házatok nem rossz karban vagyon;
Még ebben a völgyben nem is valék.
Szép táj!
DEMETER:
Uram! Mi a kivánságod?
VAJDA:
Ismersz te engemet?
DEMETER
(magával küszködve):
Nem - vagy mégis — nem, nem.
VAJDA:
Gondoltam; mert egyébként tudnád azt,
Hogy én parancsolok. Mi a neved?
DEMETER:
Demeter nevem; de az nem érdekel,
Inkább mondd meg, mivel szolgálhatok?
VAJDA:
Adj széket . (Demeter széket ad neki, leül.)
Én vadászatomban
Hátráltatám, mert a nagy fergeteg
Elére; ím, most nálatok keresek
Szállást.
DEMETER:
Tehát tüzet rakok, tudom,
Szolgáid is megáztak.
VAJDA:
Nem szükség.
DEMETER:
Tehát csak száraz helyre kísérem
Őket . (Ki akar menni.)
VAJDA:
Hadd ázzanak, majd a nap meg-
Szárítja őket. Szólj, mióta laktok itt?
DEMETER:
Esztendeje csak, hogy itt lakunk . (Félre.)
Most tudja meg, kihez jött, és ki
Vagyok.
VAJDA:
S honnan költöztetek
Ezen vidékre?
DEMETER:
Beckóvárából, Stibor
Erdélyi vajda jószágából.
VAJDA:
Paraszt! Honnan jövél?
MARGIT
(halkkal fiához):
Fiam! Fiam!
Mit szólasz! Gondold meg, kivel beszélsz!
DEMETER
(anyjához):
Anyám! Légy békén, tudja meg most,
A történet hová vezette.
VAJDA
(növekvő figyelemmel):
S mi okból hagytad el Stibort?
DEMETER:
Kegyetlensége hajtott minket el.
VAJDA
(tűzre lobban):
Hah! Nékem ezt mered szemembe -
(Színlett békével.)
Nem, csak tovább, tovább! Csak rajta!
MARGIT
(nagy szorultságban):
Fiam! Fiam! Vesztünket eszközlöd.
VAJDA:
Beszéld el, a dolog miként volt.
DEMETER
(eltökélve):
Hallgasd tehát -
GUNDA:
Bátyám, az istenért!
Ne szólj!
MARGIT:
Fiam! Demeter! Megállj ! (A vajdához fordul.)
Uram! Ne hallgass rá; ne adj hitelt
Szavának!
VAJDA:
Félre!
MARGIT
(fájdalmasan):
Óh, fiam!
VAJDA:
Csak rajta, én kívánom tudni azt,
Sőt, megparancsolom.
DEMETER:
Midőn Beckóvár
Egészen elkészült, nagyszámú
Urak Stiborhoz összegyűltének
Egy pompás vendégségre. Már fejeik
Jól meg voltak melegedve, amidőn
Stibornak egy kedves kutyája
Urához sántán és ordítva bészaladt.
A vajda látván ezt, dühös méregre
Lobban, s kedves kutyája megbántóját
Elébe hozni káromolva meg-
Parancsolá. A szolgák erre egy
Szegény parasztot hurcoltak
Elő, ki ősz hajára megesküdött,
Hogy készakarva nem cselekedte azt.
Húzzátok őt le, így kiált Stibor,
És verjetek reá száz pálcát!
A kész poroszlók erre őt meg-
Ragadták s a kemény itéletet
Stibor jelenlétében véghez is
Vitték. Akkor Dobrochna ott terem,
A vajda hitvese, és hideg
Vérrel még azt javaslá megbőszült
Urának, hogy ne töltenék az
Időt haszontalan, hanem vetnék le
Azt a parasztot a vár mély gödrébe.
Félholtan ismét megragadtatott
Az a szerencsétlen, s hajánál fogva
A mélységhez hurcoltatott.
Ott még egyszer kezét felemelte, és
Magának irgalmat, kegyelmet
Esdeklett. Hasztalan mutatta ősz
Fejét, könnyekkel hasztalan
Említé árváit, de emberi
Érzés nem volt Stibor hiéna-
Szivében. Arra felkiált az
Ősz ember s homályba borult
Szemét az égre felveté s így szólott:
"Itéljen hát közöttünk a nagy és
Örök biró, kihez én most megyek; nem
Sokára meg kell néked is jelenned
Előtte s számot adni annyi sok
Kegyetlenségedről. Erőszakos
Halállal fogsz te is kimúlni,
És nemzetségedet magaddal
Örök feledékenységbe eltemetni."
Ezt a nagy átkot küldvén gyilkosára
Levettetett az éktelen gödörbe
S csak a zúzott s tördelt csontjának
Csörgése és egy elhaló jajszó
Hatá meg a remegő és borzadó körül-
Állók fülét.
VAJDA
(hirtelen felkel):
Elvégezted mesédet?
DEMETER:
Nem még egészen, a java hátra van.
Mert tudd meg azt, hogy én azon parasztnak
A fia vagyok, kit egy ebért Stibor
Oly rútul meggyilkoltatott;
Hogy én megesküdtem magamban
Atyám halálát megboszúlni,
Teljék bár életembe.
VAJDA:
Úgy? Tudd meg
Tehát, hogy én Stibor vagyok! Hah! Még
Te mersz bosszút forralni ellenem?
Kikelni vélem? Tettemet tagozni?
Jer hát ki vélem a viadalra! Hadd
Tiporjalak, nyomorult, a porba! Hozz
Fegyvert! Harcolj velem, ha oly igen
Óhajtod véremet! Jer, hozz fegyvert!
MARGIT:
Úristen! Most segíts, fiam! Fiam! Mit
Miveltél? Mely veszélyt hoztál fejünkre?
DEMETER:
Ne félj, anyám! Az isten és a szent
Igazság vélünk van, nem rettegek
Mérges dühétől.
VAJDA:
Hozz fegyvert, mondom,
Mert kettévágom éretlen fejed,
S velőddel a kutyáim hízlalom.
Hozz fegyvert, hozz tüstént!
DEMETER
(méltósággal):
Nem, azt
Én nem teszem, mert úgy tekintelek
Mint útasembert, aki oltalmat
Keres házamban a háborgó fergeteg
Ellen; nem, itt nem harcolok veled;
Mert szent előttem nemzetem
Szokása, és meg nem szegem soha
A házi barátságot; de kinn, ha tégedet
Előtalállak, kinn, kinn a szabadban
Veled megmérkezem, s karom
Ámbár fegyvert forgatni nem tanult,
Öldöklő eszközét reád fel-
Emelvén, fertelmes fejed körül
S első taszítását szivednek
Irányozza.
VAJDA:
Hah, együgyű félénk, most
Harcolj! - Nem, ily féreg kezemtől
Halált sem érdemel, nem, így le nem
Ereszkedem . (Az ajtóhoz megy, kikiált.)
Heh! Szolgák! Hol vagytok?
Szolgák!
MARGIT:
Nagy Isten! Elveszünk.
GUNDA
(az anyjához húzza magát):
Anyám! Anyám!
(Villámlás, csattogás.)
DEMETER:
Hallod csattogni, zúgni
A villámot? Hallgasd az ég szavát,
Ember! Te el vagy kárhoztatva.
VAJDA:
S ha itt ezer villámok hullanának, ha
Mindjárt az ég közben vetné magát
És értetek bűnhődnék, már többé
Ki nem menekszel büntető kezemből.
Többé ne várj kegyelmet. Szolgák!
Heh, szolgák!
HATODIK JELENÉS
Több SZOLGÁK berohannak, az ELŐBBIEK
VAJDA
(a szolgákhoz):
Ezt kötözzétek meg itt!
(A szolgák meg akarják ragadni Demetert.)
DEMETER
(lándzsáját felemeli):
Hah! Vissza tőlem! Ki csak élni
Akar, ne nyúljon hozzám!
(A vajdához fordul, nagy megvetéssel.)
És te köz-
Lator! Más birtokában ezt mered
Cselekedni! Itt te nem parancsolsz,
Én már nem a te jobbágyod vagyok.
Ezen tetted nyilván mutatja
Alacsonyságát lelkednek. Ördög!
Távozz el innen! Úgyis átok
Jelenléted.
VAJDA
(a szolgákhoz):
Ragadjátok meg őt!
Aztán gyújtsátok fel fejökre
Gunyhójokat, ha már a villám azt
Kiméli. Itt romoljék el
Az egész faj.
(Szolgák Demetert körülveszik, egynéhányan kimennek.)
DEMETER:
Vissza! Félre!
MARGIT
(a vajda lábaihoz esik):
Óh, uram!
Uram! Kegyelmezz, irgalmazz.
GUNDA:
Uram! Nagylelkűségedet
Igényzem, óh, felejtsd el, amit
Előbb hallottál, szánd meg ügyünket!
VAJDA
(keményen a szolgákhoz):
Heh, szolgák! Mit parancsoltam?
Fogjátok meg, vezessétek váramba,
Raboljátok ki házokat.
(Szolgák Demetert megtámadják, az velök küszködik.)
DEMETER:
Nem! Így ti el nem visztek engemet,
Inkább itt meghalok.
VAJDA:
Csak rajta.
MARGIT:
Uram! Legyen már ennyi ínség
Elég, ne hozz kétségbe.
VAJDA
(eltaszítja magától):
Porba véletek.
HETEDIK JELENÉS
RAJNÁLD és az ELŐBBIEK
RAJNÁLD
(a mellékajtón kirohan és magát az atyja lábaihoz veti):
Atyám! Atyám!
VAJDA:
Mi ez, te vagy, Rajnáld?
Fiam! Hogy jössz ide?
RAJNÁLD:
Óh, atyám!
GUNDA:
Rajnáld! Rajnáld! Nagy isten, a fia!
E szörnyeteg magzatja! Óh, mely kín!
Repedj meg, szív! Te ezt szeretted.
(Az anyja karjába dűl.)
VAJDA:
Gyermek! Mit játszol itten? Mely
Hozott e helyre?
RAJNÁLD:
Mindent, mindent
Hiven megvallok, csak Demetert ereszd
Szabaddá, őt, legjobb barátomat.
VAJDA
(mérgesen nevet):
Haha! Egy paraszt legjobb barátod!
Segítek én azon . (Szolgákhoz.)
Szolgák! El véle!
RAJNÁLD:
Nem, én nem engedem megfogni őt.
Atyám! Ne kényszeríts a nagyra.
VAJDA:
Gyermek, te még ellenkezel! Rettegj
Atyád haragjától.
RAJNÁLD:
Jövendő életem
Függ most ezen pillantaton.
Atyám! A természet szavának engedj,
Hallgasd meg ártatlan vallását.
(Gundát hozzávezeti, ki rettegve elfordul.)
Nézd ezt a mennyei szépséget, mely
Rettegve most tetőled elfordul.
Nézd ebben egyetlen fiadnak
Minden szerencséjét, minden reményét.
Tekints szemébe és valld meg, hogy
Szerelmemet nem kárhoztathatod,
Ezt a gyönyörű virágot keblemen
Élesztém, éltem mivoltját
Csak ő választja, és bírása
Intézi!
VAJDA:
Félre!
RAJNÁLD:
Néked is, tudom,
Mosolygott egykor a szerencse
És kebledet megnyitá a bájos
Szerelemnek; te is vallottad
Egykor hatalmát és édes
Malasztját. Óh, ezen szent percenetre
Emlékeztetlek vissza, erre kérlek:
Kíméld ezen szegényeket!
VAJDA:
Elég! Vagy tán adós maradtál néki
A kényekért, amelyeket karjában
Töltöttél?
RAJNÁLD
(összeborzadva):
Hah! Atyám!
GUNDA
(magánkívül kiszökik Rajnáld karjaiból):
Óh! Égi irgalom!
Végy, végy magadhoz ! (Elesik.)
Meghalok!
RAJNÁLD
(szörnyű háborodásban):
Hah, ördög! Öntsd az én keblembe mérgedet!
Ereszd belém gyilkos fulánkodat,
Csak ezt a tiszta lelket kíméld,
Ne mocskold átkozott nyelveddel!
(Gundát ápolgatja.)
Óh, Gunda! Gunda! Térj magadhoz!
VAJDA:
Haha! Ez valóban szép mulatság.
MARGIT
(Gundára borul):
Kedves leányom! Óh, ne hagyj el!
RAJNÁLD:
Itt fekszik! Megnémult! A fájdalom
Letörte, öszvezúzta ártatlan
Szivét . (Nagy fájdalommal.)
És ennek én, én csak magam vagyok
Oka!
DEMETER:
Rajnáld, óh, Rajnáld, te így
Megcsaltál, ez fáj, fáj.
VAJDA
(szolgákhoz):
Még most is
Tehetetlen álltok? Meddig várakozzam ? (A szolgák Demetert megragadják, ki magát tovább nem védelmezi.)
DEMETER
(a vajdához):
Rettegj, pokol szülöttje, néked is
Eljön végső órád!
RAJNÁLD
(Demetert kiragadja a szolgák kezéből):
Nem, én nem engedem
Megfogni őtet, életemmel védem.
(Egyik szolgának a kardját kirántja.)
VAJDA:
Gyermek! Ne mozdulj, mert különben láncra
Veretlek téged is. Távozz tüstént!
RAJNÁLD:
Atyám! Ezt a vasat döföm mellembe!
VAJDA:
Csak rajta, vessz inkább . (A szolgákhoz.)
Fogjátok el,
Mind a kettőt kötözzétek meg.
RAJNÁLD:
Jer hát velem ki a viadalra!
Jer hát, ha az vagy, aminek magadat
Tartod. Jer, a fegyver tegyen közöttünk
Igazságot.
VAJDA:
Gyermek! Hol vetted ezt
A bátorságot? Jól van, meglátom, karod
(Maga megfogja Rajnáldat, aki megdermedve áll.)
Hah gyermek! Hol marad vitézséged?
(Szolgákhoz.)
Vigyétek el mind a kettőt.
DEMETER:
Rajnáld!
Ez fáj, ez fáj!
RAJNÁLD:
Óh, Gunda! Gunda! Isten véled.
(Elvezettetnek.)
MARGIT:
Fiam! Fiam. Rajnáld! - Nagy isten, ezt,
Te ezt engedheted? Hol a villámod?
Uram, kegyelmezz! Óh, hiszen mi is,
Habár szegények, mégis emberek vagyunk.
NYOLCADIK JELENÉS
Egy SZOLGA és az ELŐBBIEK
SZOLGA
(sietve):
Már ég a ház. Uram! Siessünk.
VAJDA:
Ti vesszetek itt házatokban . (Szolgák rabolnak.)
MARGIT
(a vajda térdét általfogja):
Uram! Ne hagyj kétségbeesni.
VAJDA:
Vessz! Úgyis nem kár éltedért!
(Az ajtóhoz megy, a láng becsap az ablakon.)
MARGIT:
Uram! Hah! Ez sok, istenem!
Így elhagytál!
VAJDA:
Kérd, tán segít rajtad!
(A kérő Margitot eltaszítja és az ajtót reázárja.)
MARGIT
(magánkívül):
Nagy isten, óh, minek teremtettél,
Ha így kell elvégeznem éltemet?
Mit, óh, mit vétettem?
(Tétováz, az ajtót feszegeti, az ablakhoz megyen, a láng visszaijeszti, Gundát megrázza.)
Meghalt! Meghalt! És én még élek itt!
(A tűz mindig nevekedik, a szél zúg, az ég csattog, Margit mindenfelé szaladgál, végre kétségbeesve Gunda mellé lerogy.)
Zúgj, zúgj! Óh, ég, fordítsd világodat
Nagy sírhalommá, zúzd porrá az emberek
Vonagló szíveit! Hogy szűnjenek
Érezni! Ordítsd fel setét
Mélyéből a bosszú öldöklő angyalát
S küldd gyilkosomra. Hah! A tűz
Éget, rágódik testemen
Mely fájdalom! Nagy isten! Elveszek.
(Gunda mellé esik; a tűz ropog, gerendák hullanak, az egész ház lángba mén, a kárpit lassan lefordul.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE