Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kisfaludy Károly
Stibor vajda
Keletkezés ideje
1819
Felvonás
4
Jelenet
30
Megszólalás
713
Mondat/Sor
2823
Szó
12514
MÁSODIK FELVONÁS
(Pompás szála a vajda várában, ékesen megvilágosítva.)
ELSŐ JELENÉS
KELEDY, DEZSŐ
KELEDY:
Nem, amit én ezen várban láttam
S hallottam, azt képzelni sem
Tudtam. Már ez sok! így tiporni, ily
Nehéz igába szorítni a szegénységet,
Az szörnyű, ily bánás embernek nem való.
Szerencse Erdélyországnak, hogy oly
Keveset gondol Stibor vele,
És rettentő jelenlétével oly igen
Ritkán zavarja s háborgatja
Lakosit. Most én hazámba vissza-
Térek; nem jó itt lakni, mert veszélyt
Hord itten minden pillantat.
DEZSŐ:
Engemet ki-
Elégít Rajnáld annyi bús óráért,
Melyet Stibor szerez. Bár hasztalan
Ne esnék fáradságom, és Rajnáld
Az erkölcs ösvényén híven meg-
Maradna.
KELEDY:
Már régen mellette vagy?
DEZSŐ:
Azóta, hogy Zsigmond király Stibort
Erdélyi vajdának nevezte.
KELEDY:
Valóban nem kis áldozat volt, ily
Emberrel, mint Stibor, feltenni s véle még
Ezen síkos pályára lépni. Megvallom,
Hogy engem, bár nem állok semmiféle
Szövetségben Stiborral, mégis egy
Félelmes érzet elrettent átkot
S halált tenyésztő, rettentő körétől.
DEZSŐ:
Hazámért tettem ezt, nehogy Rajnáld
Atyjának nyomdokát kövesse,
S belőle egy derék hazafit s vitézt
Neveljek; így tehát a dolgot úgy
Intéztem, hogy nevendékem, mig el
Nem hagyja a gyermekség hajlékony
Korát, távol legyen mindenkor
Kegyetlen atyjától. És áldom azt
Az órát, melyben azt tevém;
Mert messze a gonosz példától
Rajnáld jó és szelíd ifjú lett.
KELEDY:
Nemes szándék! Barátom! Vajha ily
Nemes szív s nem haszonkeresés,
Nem szolgai bér vezérlené
Az ifjúság nevelőit.
DEZSŐ:
Tíz egész
Esztendőkig nem látta Rajnáld
Atyját; szünetlen vélem volt Pozsonyban.
KELEDY:
Nem foghatom meg, hogy tudott Stibor
Fiától oly soká távol maradni;
Pedig szeretni látszik őt.
DEZSŐ:
Nem bánta, mert Dobrochna a szegényt
Kitolta szívéből, azért hogy
Tulajdon gyermekét szerencséltesse.
KELEDY:
Nem értelek; tehát Rajnáld nem
Dobrochna gyermeke?
DEZSŐ:
Nem; Stibor,
Előbbi hitvesétől, Vajday
Borbálától; szelíd és áldott
Asszonynak hirdeték őtet,
De Rajnáldot szülvén, megholt a jó.
KELEDY:
De fennmaradt Rajnáld fiában
Emléke és nemes természete.
DEZSŐ:
Dobrochna jött annak helyébe.
A vajda őt jegyezte el,
Őt, a pokol szülöttjét, mert Stibort
Magát is felhaladja sok
Kegyetlenségekben; kinek szerelme is
Dühösség, fertelem; s szivének minden
Verése vér után kiáltoz.
Ez szült utóbb Stibornak egy fiat,
S hogy annak használjon, szünetlen
Üldözte Rajnáldot, s kitépte-marta
Atyjának szívéből; azonban ő is meg-
Csalatkozott, mert a halál
Váratlan elragadá fiát, s így
Rajnáld mégis csak egyetlen maradt.
KELEDY:
Hála az ég urának! Úgyis ily
Gonosz vérnek rajzatja jót nem
Teremthetett.
DEZSŐ:
így lévén a dolog,
A vajda kénytelen volt egyetlen
Fiát magához hívni; most tesz egy
Esztendőt, hogy mi eljövénk;
S legelső érkezésünk mindjárt mely
Borzasztó volt! Mert éppen akkor egy
Szolgát a vajda meggyilkoltatott
Azért, hogy ő véletlen kedves
Kutyáját meg találta ütni.
KELEDY:
Hah!
Embert kutyáért, szörnyűség!
DEZSŐ:
Azóta véle itt lakunk.
KELEDY:
De szólj!
Miként van az, hogy büntetlen Stibor
így bánik a magyarral?
DEZSŐ:
Ő hatalmas,
Ki véthet ellene? A király nagyon
Kedveli őt; sok jószágit,
Nagy birtokát is attól nyerte el
Jutalmul. Mint magad tudod, Stibor
Bátor vitéz s nagyon gazdag;
Ő a királyt mind fegyverrel, mind
Pénzzel segíté, amidőn Zsigmond
Megfogva tartatott.
KELEDY:
Hogy ő vitéz,
Azt rég hallám; de mindaz csak kevés
Erkölcs a számtalan gonoszságok mellett.
DEZSŐ:
Egyszóval: ami csak nagy és alávaló,
Jó és rossz, nagy mértékbe' feltalálhatod
Stiborba '; gyengeség s erő változnak
Keblében; ő hol ember, hol pedig
Ördög. Természetét leginkább
Rajzolja e várnak felépítése.
KELEDY:
Beszéld el kérlek, úgyis őt nem
Ismérem; mert csak három napja, hogy
Hazám dolgában itt vagyok.
DEZSŐ:
Midőn Zsigmond király Stibort a Vág
Mentében fekvő földekkel meg-
Ajándékozta, akkor építtette ő
Ezen várt, s a bolond tréfája vitte
E ritka gondolatra. Hallgasd csak!
Egykor Stibor nagy társasággal
Ezen tájban vadászott, elfáradván
A társaság ledőlt a vén tölgyek
S cserfák alá pihenni, és
A délt beszéd s jó bor között
Mulasztni. Beckó, a bolond is
Jelen volt; s a mindig komor vajdát
Jókedvvel és találmányos tréfákkal
Egészen felvidítá. Erre azt
Kérdé Stibor víg társaságától,
Hogy mit kívánna mindegyik közülök,
Ha ő beteljesítni azt
Fogadná. A válasz, miként gondolhatod,
Sokféle lőn; ki ezt, ki azt kívánta.
Beckó a többek közt azt kérte, hogy
Azon magas felálló bércre
A vajda néki egy szép várat
Égig meredt tornyokkal építsen.
A társaság nevetett, s mindnyájan
Lehetetlenségnek gondolák,
Stibor hallván ezt, felkiált: Mi nem
Lehet nekem? S hogy azt lássátok,
Tehát esztendő múlva a legszebb
Vár készen álljon az egész országban
S Beckó nevét viselje.
KELEDY:
Büszke
Feltétel!
DEZSŐ:
És szavát meg is tartá
Stibor; mert másnap mindjárt dolgosokat
Rendelt ki, akik útakat vágtak
S állást csináltak a sziklára, mely
A hegytetőig felmeredt; aztán
Strázsákat állitott ki, kik mind
Az utazókat elfogták és
Dolgozni kényszerítették. Ha
Nemes volt, azt házába' jól
Megvendégelé, de szolgáit
És lovait a vár építésére
Fordítá. Igy, csak igy lehetett
Ezen roppant várt a kitett
Időre elkészítni, és csak egy Stibor
Tehette annyi emberek
Feláldozásával.
KELEDY:
Megvallom, ritka
A gondolat, de nem nehéz
Erőszak által azt valóvá tenni.
DEZSŐ:
A vajda jön, álljunk mi hátra most.
(Magokat hátrahúzzák.)
MÁSODIK JELENÉS
A VAJDA, DOBROCHNA, BECKÓ, BOLESZLÁV és az ELŐBBIEK
DOBROCHNA:
Ne ügyelj senkire is, kedves férjem!
Ne adj helyet semmi irgalomnak.
Ez a nép könnyen elfelejti azt
A tiszteletet, mivel mindenkor az
Urának tartozik, hacsak kemény
Példát nem lát. Erővel és
Vasvesszővel kell őket kényszerítni
A jóhoz.
BECKÓ:
A jóhoz? Szeretném
Azt látni, mint kezded jótéteményedet.
Vasvessző nem kívánatos eszköz.
Ha ínség s fájdalom vallják jóságodat,
Lánc s békó hirdetik vasas kormányodat:
Akkor bár tisztelem személyedet,
De eltiltom jótéteményedet.
VAJDA:
Rémítő példát adjon ez
A rab; s rettegve lássák társai,
Miként jár az, ki ellenem
Makacskodik.
DOBROCHNA:
Nem is használ
Kegyelmed semmit is; sőt zendülést
Gerjeszt csalárd szivökben. A pórnak
Engedni nem lehet, mert szüntelen
Mérges boszút forral keblében az
Uraság ellen; javaslok én azért
Még súlyosabb igát készítni
Szolgáidnak, ha csak békében
Akarsz tovább is élni itt Magyar-
Országban.
KELEDY:
Az minálunk nem szokás.
Bocsánatot, Stibor! De mindennek
Vagyon határa, s aki azt keresztül-
Töri, az maga elszakasztja
A kötelesség láncát.
VAJDA:
Én arról
Tudok felelni, amit önmagam
Cselekszem; és érett velőm nem kér
Tanácsot tőled, nem szorultam még
Reád!
KELEDY:
A természet törvénye nem
Tanács, s azon szép ösztön, amely
Az ember keblében fakad
És irgalomra mint jótéteményre
Gerjeszti a szivet, nem a velő,
Nem a fej kérkedő mive.
VAJDA:
Mint tetszik, úgy vedd, nékem az mindegy.
Én úgy cselekszem, amint önmagam ítélem
legjobbnak.
BECKÓ:
Heh, földi! Nem tudod.
Hogy a süketnek szó, a vaknak tükör Nem
használ? Szólj, mikor kell és egyél,
Ha van; mi a haszontalan beszédet
Ki szoktuk jól nevetni. S hogy csodálhatod
Stibor komám vadságát? Én igen
Természetesnek látom azt; miért
Akarnak a parasztok is minden nap
Jóllakni, vagy tán felruházni
Magokat; holott Ádám első apánk
Derék ember volt s meztelen járkált.
VAJDA:
Beckó!
DOBROCHNA:
Igen könnyen beszélsz; vigyázz,
Hogy benn ne süljön nyelved éles
Fullánkja.
BECKÓ:
Ezt a gondatlan barátomat
Tanítgatom, hogy a sovány szónál
A hallgatás mindenkor többet ér.
Mert a szó csalfa szer,
Sokszor bajba kever;
Kiejtve balgatag,
Házadban tüzet rak,
De a jó hallgatás
Soha vermet nem ás.
VAJDA
(Boleszlávhoz):
Boleszláv! Azt a rab parasztot,
Ki ellenem kikelt, holnap reggel
A többieknek például nyakaztasd
Le: hadd lássák által, hogy ők szolgálni
Születtek.
BOLESZLÁV:
Hiven meglesz, amint
Parancsolod.
DOBROCHNA:
Stibor, még ez kevés;
Ló farkához köttesd s úgy hurcoltasd
Ót a falukon keresztül, aztán
Feje ékesítse várunknak tornyát.
Magam jelen leszek; s ha egy azért
Még zúgolódni merne, azt legott meg-
Fogatom s hasonló büntetés alá
Vetem.
VAJDA:
Szabad kezet engedek,
Kényed szerint mivelj. Nem kell
Elgyengéltetni a szolgát, mert még utóbb
Fejére nő az embernek; pedig
E nagy fejeskedésnek az minden
Oka, hogy jobbágyaim nagyon könnyen
Élnek; nagyobb adót kell vetni
Reájok; a szegénység majd meg-
Alázza őket.
DOBROCHNA:
És ha ellenkeznek,
Kinoztasd rendre őket, a faluk
Inkább maradjanak pusztán, elhagyva.
BECKÓ:
Bölcsen van, asszonyom! Felét
Ölesd meg jobbágyidnak; a másik
Fele úgyis elhágy; aztán csak magad
Maradsz az élet kertében, mint
Egy száraz rózsabokor, mely már
Levelit hullajtván, csak tüskéje
Marad fel.
DOBROCHNA
(megbántódva):
Mely téged megszúr
És pörgő nyelvedet meg is
Pihenteti.
BECKÓ:
Nem, szép asszonyom!
Mióta néktek van szerencsém
Szolgálni, oly kemény kéreg borítja
Már testemet, hogy semmi szúrás
Nem árthat annak. Aztán a bolond
Szabad nyelvet hordoz, mert úgyis
Tarka ruhájánál,
Csörgősapkájánál,
Mindig kész szájánál.
Nincs neki más értéke;
Ugy az ártatlanság,
Kegyesség és jóság,
Szelíd irgalmasság,
Az asszony legszebb éke.
DOBROCHNA:
Mégis találok én módot, mely
Meg fogja a bolondot is
Alázni.
BECKÓ:
Asszony vagy: legyen tiéd az
Utolsó szó.
VAJDA
(Boleszlávhoz fordul):
Boleszláv! Menj aztán,
S szedd öszve a kimért adót
Jószágaimban; s aki nem tud
Fizetni, azt taszítsd ki házából,
S foglald el mindenét.
BOLESZLÁV:
Úgy lesz, kegyelmes
Uram!
VAJDA:
Hogy hasztalan ne fáradj,
Tehát azon bűnös paraszt
Vagyonjából kielégítlek.
BECKÓ:
Boleszláv! Sajnállak!
BOLESZLÁV:
Valjon miért?
BECKÓ:
A rozsdás kardnak szeglet a helye;
Ajtó mögé vetik a romlott szerszámot;
Így jársz te is, mert a világ elől
Füstös kalibába rejtezel.
BOLESZLÁV:
Uram kegyelme adja, már az is
Szerencse, és tudom becsülni.
BECKÓ:
Megvetve elveti a hóhér
Azon kötelet, mely neki szolgált a szegény
Bünös nyakán. Boleszláv! Már ugyan
Te nagyra vitted dolgodat.
BOLESZLÁV:
Hiven
Szolgálok; annak ím, méltó bérét veszem.
VAJDA:
Elég immár vetélkedéstek!
(Dobrochnához fordulva.)
Dobrochna, kedves hitvesem! Te,
Ki házamnak diszét mindig emelted,
Legyen most is gondod, hogy a vendégek úgy
Fogadtassanak, miként méltóságom,
Nemzetségem s bő értékem kívánják;
Ne kímélj semmi költséget hirünk-
Nevünk fenntartására és a teljes
Pompára; lássák ők szerencsémet,
S mire vitt vitézségem s királyom
Kegyelme; lássák, hogy lengyel Stibor
Itt is dicsőségére él nevének
És nemzetének. Én reád bízom
A belső házi tartást, rendelést,
De a külső mulatságot magam
Elintézem.
DOBROCHNA:
Reám számlálhatsz! Férjem
Dicső neve engem is mindenkor érdekel.
Légy arról meggyőződve, nemes
Vendégeink örömmel válnak el
Tőlünk. Hol Rajnáld? Déltől fogva nem
Láttam.
DEZSŐ:
Talán sétálni van.
DOBROCHNA:
Az az ifjú minden nap magányosabb
S ábrándozóbb lesz! Már ha most is úgy
Elhagyja ő magát, utóbb mi lesz
Belőle?
VAJDA
(Dezsőhöz):
Hogy téged melléje adtalak,
Nem gondoltam, hogy őt kesergő
S pityergő asszonynak fogod nevelni;
Azért hacsak nehéz bosszúmat el-
Kerülni óhajtod, szakaszd ki hát
E gyáva érzeményeket szivéből;
Az én fiam valódi férfiú legyen,
Ne egy nyögő állat, amely szemét
Sem tudja bátran a világba fel-
Emelni.
DEZSŐ:
Én Rajnáldról minden szépet
S jót mondhatok; sőt, még azon örülök, hogy
Tanításim mellében oly szép s hathatós
Gyökeret vertek. De amit hosszas
Iparkodásom épitett, azt én magam
Le nem rontom soha.
VAJDA
(hirtelen):
Nem? Hát én fogom!
Tudd meg, hogy holnap elhagyod
A váramat; köszönd, hogy éltedet
Viszed ki innen épen. Már azt csak
Tapasztalhattad, hogy Stibor
Ellenkezést nem szenved.
DEZSŐ:
Amint
Parancsolod! Megnyugtat engem az,
Hogy híven eljártam kötelességemben.
DOBROCHNA:
Az úré mindenkor a teljes akarat,
A szolgához a vak szófogadás illik.
DEZSŐ
(méltósággal):
Magyar nemes vagyok, nem szolgád.
Én kérésedre, nem parancsra vettem
Által fiadnak nevelését.
VAJDA:
Nem véltem én,
Hogy választást ne tudnál tenni az
Igaz valódi férfiúi érdem,
Erő s idétlen érzetek között.
Szemesség s bátor szív kell a világban,
Hogy a porból magát az ember fel-
Emelje és különböztesse; nem
Könnyek, nem ájtatos sohajtások.
DEZSŐ:
Bármely szempont intézi tettedet,
Úgy tartom s érzem én, hogy a vitézség
Elveszti érdemét emberség nélkül.
VAJDA
(büszkén):
Nincs kedvem arról értekezni veled.
Menj oda, hol érző szívedet nagyobbra
Tudják becsülni; itt nekünk reá
Nincs szükségünk ! (Beckóhoz fordul.)
Bolond, királyi
Jutalmat nyersz tőlem, ha más
Lelket, más érzeményt öntesz fiamba.
DEZSŐ:
Megyek tehát!
VAJDA:
Nem tartalak,
Menj, ahová tetszik . (Kevélyen.)
De hogy te is
Nagylelküségemet tapasztald -
(Kihúz egy erszényt övjéből és Dezsőnek nyújtja.)
Vedd ezt; s tanuld meg, hogy többször
Az úrnak sorsa az: haszontalan
Embert fizetni és táplálni.
DEZSŐ
(méltósággal):
Ámbár aranysárkány tündöklik melleden,
Ámbár te engemet megvetve illetél.
Azért mégsem cserélnék én veled;
És még a koldusbottal is reád
Csak szánakozva nézhetnék. Ezen érc
Emelt uraságra ; (Az erszényt lábához veti.)
Ím megint
Porban hever, nincs szükségem reá . (Elmegyen.)
VAJDA:
Mely gyáva büszkeség! Bolond! Te még
Nem is nevetsz? Haha! A féreg vonaglik.
Bolond! Miért nem szólsz?
BECKÓ:
Ez a tanító
Annyit beszélt, s oly nyilvánságosan,
Hogy fejtegetni azt szükségtelen.
DOBROCHNA:
Hol volt karod, kardod, Stibor?
Hogy tűrheted szolgádnak ily
Rút illetését?
VAJDA:
Ő bosszúmra
Sem érdemes. Boleszláv! Vesd ki őt
Váramból; holnap itt ne lássam.
(A földön heverő erszényre mutat.)
Hív szolga! Ez legyen tied.
BOLESZLÁV
(nagy örömmel fölveszi):
Kegyelmes, drága, jó uram!
BECKÓ:
Nemde, tetszik a jól megtölt erszény?
Nincs is ennél a földön drágább kény;
Mert akinek zsebjéből ez kikandikál,
Arra mindjárt ezer jóság és áldás száll.
VAJDA
(Beckóhoz):
Beckó! Miként mondám! Csinálj
Fiamból férfiút akármely úton.
DOBROCHNA:
Tedd álmait nevetségessé,
Amelyeket tudós nevelője
Fejébe öntött, s meggyógyul. Mit
Tisztelni nem tudunk, azt könnyen el-
Felejtjük.
BECKÓ:
Bízzátok reám őt, én
Kiforgatom valójából. De míg
Tisztem tart, sapkámat te hordozd,
Nagy vajda, hogy továbbható legyen
Tanításom; mert könnyen meglehet,
Hogy a csörgést jobban kedveli majd
A lassú bölcsességnél.
VAJDA:
Bölcset
Ne is faragj belőle. Ő úrnak
Született; szüksége nincs reá.
DOBROCHNA:
Az asztal már terítve áll;
Arany bilikomban csillog a jó bor.
Stibor! Ha tetszik, hát kövess engem.
VAJDA:
Megyek, kedves ! (Boleszlávhoz fordul.)
Boleszláv, én bízom
Tebenned; mindent jól végezni fogsz,
Még holnap visszavárlak tégedet.
DOBROCHNA:
Ne kételkedj, jelen leszek magam,
Engem mulattat ily öldöklő játék;
És a sok jajgatás, kérés, sirás,
Káromlás, átkozódás, rettegés
Nevetségre fakaszt. Jer tehát, kedves!
(El a vajdával és Boleszlávval.)
KELEDY
(utánok néz):
Rettentő pár! Mi lenne a világból,
Ha e földön sok ilyen élne és
Dühödnék? Én Dezsőt sajnálom, ő
Különb jutalmat érdemelt.
BECKÓ:
Kinek
Szekerén ülsz, annak nótáját dudold,
Elég erőd ha nincs gyalog is
Elérni célodhoz.
KELEDY:
Rajnáld nemes
Erkölcse a szorgos tanító
Munkája s attól szebb bért várhatott.
BECKÓ:
Tigris tigrist nevel; szelíd bárányt
Fészkébe' nem szenved; nem tudta azt
Dezső: ha tudta, tűrje békével.
HARMADIK JELENÉS
DEZSŐ, az ELŐBBIEK
DEZSŐ:
Barátom, Beckó, egy szót csak veled!
BECKÓ:
Talán bucsúzni jöttél? Hadd el! Én
Azt jól tudom, hogy menni, jönni kell
Az embernek, mig e földön botorkál.
DEZSŐ:
Egy kéréssel jövök; hallgass meg! Én
Az éjjel elhagyom Stibor várát,
Talán már többé Rajnálddal nem is
Beszélhetek. Beckó! Reád bízom
Őt; légy te pártfogója, s őrizd meg
Minden gonosztól.
BECKÓ:
Ily ajánlást hogy
Tehetsz bolondnak? Az nem gondol azzal,
Ki mit cselekszik és ki mit s hogyan
Érez; nevetni szokta ő az emberek
Sok gyengeségeit, használni olykor;
De javítni bajos állapot,
Homoképület jót nem gyümölcsöz,
S a régiért fáradni bizony kár.
DEZSŐ:
így hát tebenned is csalatkozám!
BECKÓ:
Ki szüntelen levegőbe néz,
Gyakorta az megbotlik a földön.
DEZSŐ:
Jó és bölcs embernek tartottalak.
BECKÓ:
Én tetteimnek nem vagyok harangja;
Ha az vagyok, minek te tartál,
Jól van; ha nem lennék az, akkor
Magadra vess, hogy vetni óhajtván,
Jobb magra nem találtál. Különben
Nem egyezünk meg bölcsességgel.
DEZSŐ:
Sajnálom!
BECKÓ:
És miért? A bölcsesség,
Úgy tartom én, az ember orrához
Hasonló; a részek, melyek az orrot
Formálják, egymáshoz hasonlók;
Mégis különböz minden embernek
Az orra. Élj szerencsésen . (Elmegy.)
KELEDY:
Ezt a bolondot én leginkább
Becsülöm Stibor várában.
DEZSŐ:
És méltán!
És méltán! Stibomak őmaga tudja csak kemény
Szivét megtörni, és vad indulatját
Gátolni . (Trombita harsog.)
KELEDY:
Mit jelent ez? Mely örömhang?
DEZSŐ:
A vajda egészségére isznak;
Vigadni ő másképp nem is tud.
Vagy bornak, vagy vérnek kell folyni.
NEGYEDIK JELENÉS
RAJNÁLD, DEZSŐ, KELEDY
RAJNÁLD
(sietve):
Dezső!
DEZSŐ
(Keledyhez):
Barátom
KELEDY:
Értelek! légy boldog ! (Elmegy.)
RAJNÁLD:
Dezső! mi történt? Szólj! Atyámat
Miért gerjesztetted haragra?
Óh! Most el nem veszthetlek tégedet,
Most, most szivedre legtöbb szükségem
Vagyon.
DEZSŐ:
Mi elválunk ugyan,
De mindaddig hozzád közel leszek,
Míg szíved és természeted nem változik.
RAJNÁLD! Becsüld, tiszteld atyádat,
De mindenben kövesd ten szívedet.
S ha egykor úr leszesz Stibor
Nagy birtokában, és a végezet
Jobbágyaid sorsát kezedbe adja,
Akkor tekintsd úgy őket, mint
Halandó társaidat, kik véled együtt
Egy célra s egy agyagból vannak
Teremtve. Ne terheld őket hasztalan,
És árulót sohasem nevelsz közöttök.
Élj a hazának, élj királyodnak,
S nevedre tartandó dicsőség terjed.
Ahol lehet, tégy jót, mert a kegyesség,
Az irgalom teszi a föld nagyjait
Nagyokká s földi istenekké.
RAJNÁLD:
Ne hagyj el! Óh, Dezső.
DEZSŐ:
Atyád akarta, meg
Kell lenni.
RAJNÁLD
(hirtelen):
Hát maradj a szomszédságban,
Tisztességes lakást szerezni én fogok.
DEZSŐ:
Úgy nem, ha már nyilván melletted nem
Lehetek, tehát titkon se maradhatok.
Már nékem itt tovább mulatnom nem
Lehet.
RAJNÁLD:
Dezső! Jer, óh, jer kedvesemhez,
Békében ott élj, ott jobb emberekre
Találsz!
DEZSŐ
(csudálkozva):
Mit szólasz! kedvesedhez?
RAJNÁLD:
Hah! Már kijött, legyen tehát,
Nem titkolom tovább, kedves barátom!
Én - én szeretek!
DEZSŐ:
Rajnáld! Én most tudom meg azt?
RAJNÁLD:
Bocsáss meg, mert nem bizodalmatlanság,
Hanem félelmem tartott vissza
Mindeddig a szives vallástól.
DEZSŐ:
S kire eshetett szerelmed? Én ezen Tájban
nem ismerek tehozzád Hasonlót.
RAJNÁLD:
Nem gazdagság, nem magas
Születés, nem ősök, nem méltóság,
Uraság nem jegyzi kedvesemet,
De szépség, kellem, ártatlanság,
És angyali jóság. Óh, barátom! Én
Csak egy szegény parasztleányt szeretek.
DEZSŐ
(megijedve):
Boldogtalan! Tudod, ki vagy? Tudod
Atyád?
RAJNÁLD:
Ne költs fel álmamból.
Jól érzem azt, hogy a való nekem
Rózsákat nem termend; hogy csak kevés
Öröm, de mérges fájdalom leszen
Sajátom. Óh, de Gundát el nem hagyhatom;
Nem, őt kerülnöm nem lehet;
Mert nála nélkül úgyis életem
Nem lelne enyhülést, nem lelne Nyugalmat.
DEZSŐ:
Megvallom, korábban,
Mintsem véltem, szived felébredt;
Rajnáld, most sajnállak.
RAJNÁLD:
Te sajnálsz?
S én most vagyok szerencsés.
DEZSŐ:
Bár édes
Szerencséd állandóbb lehetne.
Rajnáld! Most nehezen válok el tőled;
Legyen bár hív szerelmed tárgya
Méltó vagy méltatlan, de boldog véget én
Nem jövendölhetek.
RAJNÁLD:
Míg ő engem szeret,
Boldog leszek. Romoljék a világ,
Tornyozza ellenem magát minden
Bal környülállás, csak Gundát
Enyémnek mondhassam, nem rettegek.
DEZSŐ:
Mióta érzed ezt a gerjedelmet?
RAJNÁLD:
Midőn atyám Pozsonyból visszahítt
Emlékszel, tudom, reá, hogy ő
Azon nap éppen egy parasztot
A vár gödrébe vettetett, azért,
Hogy meg találta ütni kedves
Kutyáját.
DEZSŐ:
Borzadok most is, ha csak Eszembe jut.
RAJNÁLD:
Nagy rémülés fogá
El lelkem akkor és bámulva néztem
Én a jelenvalókra, kérő,
Engesztelő szót vártam tőlök –
Hiába, nem volt bennök irgalom.
Akkor magamban eltökélém
Atyámnak hirtelen tettét ki-
Pótolni a szegény megöltnek hátra-
Hagyott árváin; s ezzel a szándékkal
Titkon lementem hozzájok. De hogy
Ismeretlen maradjak, egy parasztruhát
Vettem magamra. Óh, barátom, akkor
Láttam Gundát, egy felséges teremtést,
Melynek mását csak hasztalan keresnéd;
Bájos, setét szemét reámvetvén,
Első tekintete a szivembe
Esett. így termett, így nőtt hő szerelmem,
Mely éltemnek legszebb élelme és
Legszebb malasztja; amelyen kívül
Nincs más kivánatom, nincs más reményem.
Ott a hegyen túl egy kies völgyben
Számára kis hajlékot vettem, ott -
Ott látom őt mindennap, és minthogy
Magához engem is hasonlónak
Tart: a különbség nem zavarja tiszta
Örömünket, s életemnek csak onnan
Számlálhatom legédesb napjait.
DEZSŐ:
Engedje a mindenható, hogy ezt
A szép virágot a hideg valóság
Ne tiporja el, s első szerelmetek
Édes kelyhében öldöklő méreg
Ne rejtezzék! - Jó ifju! Sajnállak!
ÖTÖDIK JELENÉS
BOLESZLÁV, DEZSŐ, RAJNÁLD
BOLESZLÁV:
Rajnáld! Kereslek mindenhol; siess,
Atyád akar tevéled szólani.
RAJNÁLD:
Mindjárt jövök, csak menj!
BOLESZLÁV:
Nem hagylak el,
Veled kell mennem, így parancsolá
Uram.
RAJNÁLD
(fájdalmasan Dezsőre borul):
Dezső!
DEZSŐ:
Rajnáld! Légy hát boldog!
Tartsd híven azt szívedben, amit
Tőlem tanultál — légy szerencsés - (Szava eláll.)
RAJNÁLD:
Ne, óh, ne búcsúzz; azt nem tűrhetem - (titkon) -
Maradj szobádban, még az éjjel látlak.
BOLESZLÁV
(Dezsőhöz):
Aztán, barátom
DEZSŐ:
Értelek, nem késem.
(Rajnáldhoz fordul nagy érzeménnyel.)
Fiam! Barátom! Légy boldog!
RAJNÁLD:
Dezső, még látlak, bármi történjék.
(Elmegy Boleszlávval.)
DEZSŐ
(egyedül):
Jó lélek! Éltednek kinosb szakasza
Kezdődik; és bámulva nézed majd
Borulni egyenként azon
Fénypontokat, melyekre mindeddig
Kívánatos szemmel tekintél.
Tündér reményidet lassanként el-
Enyészni látod, s jaj neked, ha nem
Találsz vigasztalást szivedben.
Fogékony lelked a gonoszt is édes
Érzettel átölelni fogja; bár
Későn ne lássad megcsalattatásodat,
S a forró érzetet hideg lemondás
Ne kövesse. Lépj tehát be a nem ismert
Világba; kezdd el kétes pályádat;
Az ártatlanság védő angyala
Kisérjen és erősítsen . (Elmegyen.)
HATODIK JELENÉS
(Várudvar, elül egy torony, melynek rostélyajtajánál egy szolga áll lándzsával és a bezárt Mátét strázsálja. Holdvilág; csendesség.)
MÁTÉ, SZOLGA
MÁTÉ:
Mely szép s gyönyörű utolsó estvém!
Sajnállak, földi, hogy miattam itt
Kell éjszakáznod.
SZOLGA:
Semmi az; bár
Virradna immár!
MÁTÉ:
Hogy van az
Idő?
SZOLGA:
Kiált már a kakas.
Éjfél elmúlt, a várban is minden
Lecsendesült.
MÁTÉ:
Miként tud szívtelen
Urad nyugodni, meg nem foghatom! Nem
Ordítja őt fel a rossz lelkiismeret?
SZOLGA:
Nincs arra gondom; ő fizet,
Én szolgálom.
MÁTÉ:
Bocsáss meg, földi,
Inkább meghalnék, mint segédje
Lennék sok fertelmes tetteinek.
SZOLGA:
Jobb, készülj a halálra.
MÁTÉ:
Könnyen hal
Az ártatlan; kívánom, hogy te is
Ily tiszta szívvel költözhessél
A másvilágra.
SZOLGA
(fülel):
Mely zaj ez ! (Vizsgálódva.)
Ki vagy? Szólj! Nem szabad lármázni
Itt senkinek. Hej! Szólj! Ki vagy?
HETEDIK JELENÉS
BECKÓ, MÁTÉ, SZOLGA
BECKÓ
(danolva kijön és egy kulacsot tart kezében):
Mig az ember tud mozogni,
És a világban forogni,
Addig ugyan mindenkor
Csak egyedül a jó bor
Ad néki vígságot,
Legszebb mulatságot;
De ha egyszer már az sem kell,
Félre akkor az élettel,
Mert nincs néki érdeme,
Sem öröme, kelleme,
Nincs gyönyörűsége,
Semmi édessége.
Ha már jó bor, szép szerető,
Szabadság és egy hív barát
A szívet át nem járja;
Akkor jobb, ha a temető
Az embernek hideg porát
Felveszi és elzárja.
SZOLGA:
Te vagy, bolond? Be víg kedvet hozál
Magaddal!
BECKÓ:
Aki hol hízik
Az ott bízik; hol a szív, ott a kincs;
A tölt kulacs mellett Beckó nem búsul.
(A kulacsot a szolga elébe tartja.)
Nézd csak! Pedig tele van!
SZOLGA:
Szerencsés
Bolond! Nincs oly jó dolga
Okosnak.
BECKÓ:
Elhiszem; tanulj azért
Okos lenni, ha már az vagy, akkor légy
Bolond; de jól vigyázz, hogy a bolondság
Hasadnak használjon, s ne a fejedbe
Menjen! Kit strázsálsz itt?
SZOLGA:
Egy vakmerő
Parasztot, aki megbántá urunkat.
BECKÓ
(bekiált Mátéhoz):
Nem mondám, földi! Kettőt nem tanácsos
Macskára bízni: a gondolatot s az
Igazságot.
SZOLGA:
Be könnyű a tanács
A tölt kulacs mellett.
BECKÓ:
Mint látom, néked is
Hibáz kis lélek, itt van hát, igyál!
(Neki nyújtja a kulacsot.)
SZOLGA:
Nem, ébren kell maradnom.
BECKÓ:
Rajta csak,
Igyál; ki tudja majd, mikor lesz
Szerencséd ily jó borhoz.
SZOLGA:
Add ide!
(A kulacsot elveszi és iszik.)
BECKÓ
(félre):
Óh, földi nektár! Most mutasd erődet,
Üsd le lábáról ezt a tisztelődet.
SZOLGA:
Eh! Felséges bor!
BECKÓ:
Valóban jó,
Búoszlató,
Szívnyugtató,
Fejtisztitó,
Boldogító jó bor ez,
Kedvet s örömet szerez!
SZOLGA:
Jó a nagy úrnak!
BECKÓ:
A kicsinynek jobban
Esik, mert ritkán jut hozzá. Igyál!
SZOLGA:
Sok lesz!
BECKÓ:
Nézd jóvoltát, ne mértékét!
SZOLGA:
A porkoláb ha meglát! Félek, én
BECKÓ:
Az álom nyomja azt, a bor lefekteté.
SZOLGA:
Ha úgy van, isten néki! Add ide . (Iszik.)
Megürült, pajtás!
BECKÓ:
Még van több is. Tudod,
A jó bolond félig nem tesz semmit.
A másik udvarban még egy kulacs
Van a fa alatt; keresd csak és meg-
Találod azt; hozd el!
SZOLGA:
Te menj el érte,
Mint strázsa el nem hagyhatom helyem.
BECKÓ:
Én részemet megittam, lábaim
Gyengék, nem engednek sokat lépdeznem;
Aztán, elég a vasrostély.
SZOLGA:
Hát én megyek!
Vigyázz te addig, mindjárt itt leszek . (Elmegy.)
BECKÓ
(kihúz kulcsokat és sietve a torony ajtaját felzárja. Mátéhoz):
Hej! Földi! Jer ki - most szabad vagy,
Most egy bolond megmenti éltedet,
De hordd el innen irhádat, mert száz
Okos se ment meg a haláltól, még
Egyszer ha elfognak. Siess, siess!
MÁTÉ
(kijő):
Mely váratlan segítség! Szólj, miként
Háláljam tettedet? Csak egy szegény
Parasztember vagyok.
BECKÓ:
Köszönd Stibor
Komám borának.
MÁTÉ:
Éltemet
Nem sajnálom, mert nincs azon mit kapni, oh,
De elhagyott árváimat, kik atyjok
Nélkül világba vettetvén, hová
Jutottak volna! oh, ama szegény
Ártatlanok nevében vedd örök
Hálámat. A jutalmat adja meg
Az, aki csillagok között felettünk
Kormányoz.
BECKÓ
(megilletődve):
Oh, megadta már, midőn
Ezen szivet — De menj! siess!
Mert mindjárt visszazárlak; menj, siess
S a kár után őrizd meg nyelvedet.
MÁTÉ:
Jó ember! Légy boldog.
(El akar menni, egyszerre visszafordul.)
Nem, más vesztével
Menekedni nem kívánok.
BECKÓ:
Menj! Velem
Ne gondolj, ami másnak tiltva van, szabad
Az a bolondnak.
MÁTÉ:
Hátha vétkemért
A vajda téged megbüntet?
BECKÓ:
Ne aggódj
Azon. Hol a meleg vér s az indulat
Uralkodnak, bolond ott a mester.
MÁTÉ:
Ha várából kiűz?
BECKÓ:
Idétlen róka az,
Amely egy lyukra bízza csak magát.
MÁTÉ:
Isten veled ! (Elsiet):
BECKÓ
(utána kiált):
Menj a kerten keresztül!
Kérdés: bolond valék -e most? Felelet:
Én nem tudom, mert a szív ösztönöz, de az
Ész visszatart: s ezek között igazságot
Tenni az okosnak is nehéz.
De már akárhogy van, csekély tettem
Szerencséltet, s habár Stibor
Megbüntet tettemért, békén türöm
S azt gondolom magamban, hogy rövid
Fájdalmam által több jó emberek
Könnyét letörlöm és elszáritom (Elhallgat.)
Haha! Beckó, most igaz bolond vagy,
Eszed sziveddel elsuhant; pedig
A jó s okos bolond nem bízza ám
Eszét a botlékony érzésre. - Vége már,
Megtörtént, s már most eszmélkedni annyi,
Mint fúvni a kását, ha már megégetett.
(A tömlöc ajtaját bezárja, és a kulcsokat beveti a rostélyon.)
Hogy a tömlöc üres ne légyen,
A kulcsokat vetem be . (Körülnéz.)
Mely soká
Késik Stibor szolgája, nem gondol
Foglyával, a kulacsért fáradoz -
Valóban ily strázsát kívánok én
Minden hatalmasnak, ki önkényt
És kény szerint intézi a szent
Igazságot; mert így az áldozat mégis
Segédet, oltalmat reménylhet.
NYOLCADIK JELENÉS
SZOLGA, BECKÓ
SZOLGA:
Mennyit kerestem a kulacsot, de nem
Találtam.
BECKÓ:
Ahol nincs, ott ne keress.
SZOLGA:
Talán meg is csaltál?
BECKÓ:
Elég legyen,
Mit ittál; ülj le csak s nyugodj, mert
Már a nehéz tököt nem bírja szára,
Aztán vigyázz, hogy el ne szökjék
Rabod . (Elmegyen.)
SZOLGA
(egyedül, leül):
Bolond! Megállj, megcsaltál!
De úgy kell, hogy tudtam bolondnak hinni!
(Felkel és az ajtóhoz megy.)
Paraszt! Hej, mi csinálsz, hol vagy?
Haha! Lesz holnap! Talán csak búsulsz,
Hej, szólj! Paraszt!
(Látván, hogy elszökött, megijedve tétováz, végre Beckó után szalad, futtában.)
Hah! Beckó (El.)
(A kárpit lefordul.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE