Egy nap megint örök sírjába dűlt,
Egy lépést tettem ismét sír felé,
És nyertem-é csak egy hajszálnyi tért
A cél felé, mely lelkesít - emel? -
Örök várás az élet, s véghatárán
Nem megnyugvás, de fáradt únalom
Oldatja meg velünk vándorsarunkat. -
Epedve nézek a távol hazára,
Esengve várok egy üdvözletet,
Mig ott talán már régen elfeledtek;
És úgy vagyok, mint aki hőn szeretve,
A kedvest várni éjeket viraszt,
Mig az, vetélytársának karjain
Mindent feledve csókban kéjeleg. -
De mit panaszlok, mért ábrándozom?
Nem díszlik-é, nincs-é jól tartva a nyáj?
Nem mosolyog szerelmes nő felém,
Piros fiúval vágyó karjain? -
Mit kérjen ember többet? - Óh, hanyan
Mondják irígyen: nézzétek, mi boldog! -
Igen, igen - de a szellem hatalma,
Az éji kürt, mely felver álmainkból,
E rossz barát; ki hozzánk bélopózik,
S szegénységünk hiányait kilesve,
Gúnnyal figyelmeztet sorban reájok;
Nem hágy élveznem. - Láng az, melly emészt,
Átok nekem, csak másnak volna áldás,
Ha volna, akihez világa érne. -
Ha más csillagzat áll bölcsőm felett,
Talán milljók közt, tán trónon világol,
Körülragyogva, majdnem istenítve;
Mig így - a pusztában leég magában,
Én ismeretlen - barmokat fejek,
S a pásztor sírjánál ki is gyanítná,
Hogy itt is hamvad egy oly égi tűz. - -
Ah, lám -e, nőm, a kedves Cippora!
Mi jót hozasz, mi fűszert életemhez?