ELTE drámakorpusz

Vissza

Madách Imre

Mózes

Keletkezés ideje

1860-1861

Felvonás

Jelenet

Megszólalás

700

Mondat/Sor

2676

Szó

13947

ELSŐ FELVONÁS

(Trónterem Fáraó palotájában. FÁRAÓ trónon ül, mögötte toll-legyezős szolgák. Körüle, fényes kiséret, a FŐPAP, az ORSZÁGLÁR, MÓZES, JÓKHEBÉB sat.)

FŐPAP

(MÓZESt a trón elé vezetve)

Nagy Fáraó! az ifju itten áll,

Kit gondjainkra bíztál egykoron,

Hogy a tudásnak szentélyét kitárjuk

Vágyó szemének, s a magas egek

Kristály boltjától a tengerfenék

Borzalmaig le semmi se maradjon,

Mi őt tudatlan bámulatra hozza. –

Vedd, íme, vissza talpig fegyverezve

Könyvtárainknak minden készletével,

Tanácsod dísze, trónod fénye lesz.

Ezt vallanám, ha védenced helyett

Kegyvesztett szolgád sarja lenne is.

JÓKHEBÉD

(a háttérben)

Ah, nézzétek csak, mily nemes alak,

Mi lelkes arc! – Vajh, mily boldog leendne

A nő, ki őtet mondhatná fiának.

FÁRAÓ

Hálám müvedhez mérendem bizonnyal,

S ebből beláthatod, mi nagy lesz az.

FŐPAP

Ne művemhez mérd hálád, Fáraó,

Hozzád nem illő semmivé lesz úgy,

Kezedből készen jött a drágakő,

Csiszolnom kelle azt nekem csupán;

Szivedhez mérd hálád, hogy nagy legyen.

FÁRAÓ

Ifjú! e sok disz el ne tántorítson,

Ha egy fejjel nagyobb vagy a tömegnél,

Még mindég nem teszesz rendkívülit,

Ha két közember napszámát betöltöd. –

MÓZES

Az ösztönzés csak lomha állatot,

Csökönös szolgát illet, Fáraó! –

Ki zúgolódva hordja láncait,

S terhét lerázni alkalmat keres.

De én, ki azzá, ami most vagyok,

Csak benned lettem, s még világra is

Csak úgy jövék, mint eltépett virág,

Mit zúgó szélvész pusztaságba hajt,

Nem ismervén anyának csókjait –

JÓKHEBÉD

(magában)

Szegény fiú, s még sajnosabb anya. –

MÓZES

Nem az apának áldásos nevét,

Csak a kezet, mely védve felfogott. –

Mi bennem érez, gondol és lehel,

Magad vagy Fáraó! – Sugárod az,

Mely napjához hűtlen nem is lehet. –

FÁRAÓ

Kelj fel, fiam, s fogj mellettem helyet.

Feldíszesítlek a tanács mezével,

S te a tanácsot elméddel diszítsd. –

Első ügyünk már próbakőre tesz,

Sok edzett férfi fáradt benne meg,

S kibonyolítni nem birá bajunk. –

Vérző seb az, hatalmam szíverén,

Melyet gyógyítni, amint nem biránk,

Kicsínyleni kezdettük és nevetni.

De nem használ, mert amint rejtegetjük,

A seb mindegyre mérgesebb leszen,

Szorongó aggályt költ népem között,

A megnyugodt biztonságnak helyében,

Mi jólétünknek egyedűli földe.

S lankadni érzem fegyveres karom,

Mely a szomszédot tiszteletre készté,

Hogy nemsokára megvető mosollyal

Említ, ki eddig félt – az idegen. –

MÓZES

Értem, miről szólsz, Fáraó! – sebünk

Az Izraelnek népe, úgy -e bár,

Mely Gózen földén őrzi nyájait?

JÓKHEBÉD

(magában)

E sebnek én is érzem kínjait.

FÁRAÓ

Találtad, ifju. – E nép, mely makacs

Előitélettel függ ősei

Szokásain, nyelvén és istenén,

Utálva mindent, ami a mienk.

Melyet sem jó szó, fényes biztatás,

Nem tántorít el. Sem korbács, bilincs

Nem tör meg. És müveltségünk malasztja

Durvúlt kebléről nyom nélkűl lepattan.

Mert mint olaj a víz közűl kiválik,

Úgy fél ő minden összeolvadást

Egy nagy s hatalmas nemzetté velünk.

MÓZES

Fonák eljárás, félszeg rendszabály

Okozta, e baj hogy megsúlyosúlt.

Szilárd határzat még jóvá teszi. –

JÓKHEBÉD

(magában)

Isten megáldjon bölcs, kedves fiú,

Te második József, megáldjon Isten! –

ORSZÁGLÁR

Nagy Fáraó! már harminc éve, hogy

E tárgynak szánok éjet és napot.

Mit szolgahűség, emberi erő

Csak tenni képes, mindent megkisértem,

Tán isteneknek rendelése volt,

A munka, hogy sikertelen maradjon. –

Ez ifju most, ki még az iskolák

Porát sem rázta le sarúiról,

Engem leckéztet, rám hárítva mindent.

Mondd néki, kérlek: én is ismerem

A csillogó elméletek világát,

Mik oly simán peregnek könyveinkben.

De hátra van még a tapasztalás,

Mely minden lapnak kérlelhetlenűl

Egy-egy legfényesb ábrándját kitörli.

Azért habár ezüst legyen beszéde,

Ily ifjunak még most a hallgatás

Arany leendne, e gyülekezetben.

MÓZES

Parancsra szóltam, nem tolakodásból.

De hogyha egyszer szólnom kelletett,

Nincsen kegyelet, ősz haj nincs előttem.

Csak kettő: fáraó - meg az igazság. -

Lássuk hát, harminc évig mit cselekvél?

Midőn már úgy megnőtt volt Izrael,

Hogy rettegéd, s megnyerni nem bírád,

Mért nem cselekvél nyíltan? - Mért buvál

Vénasszonyok mögé, bábákra bízva,

Hogy fojtsanak meg minden kisdedet? -

S maradtál volna aztán e szabálynál,

Most már nem volna, aki bajt okoz.

De elhivéd a bábaasszonyoknak,

Hogy a zsidónő nem szorul segélyre,

Különb, erősebb más hölgyek felett.

És megmaradt volt a bűn lelkeden,

A gyűlölet nőtt Izrael között,

S a bűn gyümölcse elveszett nekünk.

JÓKHEBÉD

(magában)

Jól kezdte el - mit von ki majd belőle? -

MÓZES

Majd vízbe fojtál egy szak gyermeket,

S elhagytad újra az anyáik jajára.

Veszélyesebbek voltak -e azok,

Kiket megfojtál, mint azok leendnek,

Kiket meghagytál, értök bosszut állni? -

Sarcolni küldél ismét földüket.

A tiszttartók még mostan is rabolnak,

Hizottan tér ez és az nyúgalomra,

Mint jóllakott nadály - de mondd, mi jő

A drága vérből a közjó erébe? -

A botrány megvan, s újra nincs eredmény. -

Mint vérbő testet a nadály marása

Még vídorabb növekedésre hozza,

Nem lesz koldussá Izrael maig.

S a vármüveknek épitése közt

Csak teste edződik fegyverfogáshoz,

Nem hajlik lelke törpe szolgaságba.

S a rejtett bosszu nő - erősödik. -

Hogy megbékéljen, túl kemény valál,

S túl engedékeny arra, hogy kivesszen.

JÓKHEBÉD

(magában)

Igaz, igaz, csak bátran mondd ki, hogy

Kiveszni nem fog - s így engedni kell.

MÓZES

Kint állnak ismét e nép nagyjai,

Óh, fáraó, kihallgatást keresve,

S kihallgatásuk biztosítva van. -

Mi végre ez? - Nem tudjuk-é bajuk?

Nem értjük-é, hogy nékik az igazság,

Mit nékünk tenni mérhetlen hiba?

S mégis biztassuk csillogó szavakkal,

Ígérjünk mindent, bé nem töltve semmit? -

Nem, fáraó! - Ez trónodhoz nem illő.

Küldd őket el, rideg, szilárd paranccsal.

Ne tűkkel szurkáld - karddal vágd agyon.

S mondd nékiek, hogy ezt javad kívánja. -

A férfiasságban, hidd, bűverő van,

Mely megdöbbent és tiszteletre készt.

Ki a sakállal küzd élethalálra,

Lemondással fogadja az oroszlánt.

JÓKHEBÉD

(magában)

Ah, ah, mi szépen megtanult beszélni,

Épp, mint a kígyó - épp, mint a kigyó! -

ORSZÁGLÁR

Ha fáraónak tetszik e tanács,

Ám lépj helyembe. - Én sosem bírám

Levetni az embert, e díszruhát

Magamra öltve. Tán erősb leszesz. -

Az szentigaz, hogy így már törni fog,

Mit én csak ingaték, a büszke fa,

De az ég tudja, hogy kire esik. -

FÁRAÓ

Nekem tetszett ez ifjunak tanácsa.

Jőjön hát Izrael - beszélj velök,

Mózes, s intézd el, amiként javalltad.

(Egy szolga el.)

ORSZÁGLÁR

(a főpaphoz)

Mit mondasz e fellépéshez, barátom?

Növelted, félek, gazdáddá leend.

FŐPAP

Bizony, bizony, a szellem, tartok én is

Melyet felhittam, most szómnak nem enged.

De hogy hatalmas s nagy lesz, az való. -

ORSZÁGLÁR

Csak adja az ég, hogy se fáraó

Se mi ne álljunk ott, hol ő keres

Helyet magának - mert hidd el, legázol.

(Áron, Húr s még nehány zsidó elöljáró belép, s a trón elé járul.)

MÓZES

Mit jöttök újra a trónnak nyugalmát

Haszontalan panasztokkal zavarni,

Fontosb tárgyaktól lopva az időt? -

ÁRON

Ki vagy te - ily fennen hogy szólni mersz?

Téged nem ismerünk. - Nagy fáraó!

Ne hagyd e felhőt, hogy napod borítsa,

Mely ránk mindenkor kegymosolyt lövell. -

Nem élünk-é mi is, nem-é születtünk

Szolgáidul mi is, vért és vagyont

Nem áldozunk -e trónod zsámolyán? -

Kevésbé szép -e Izrael leánya,

Kit háremednek díszeül veszesz,

Kevésbé izmos -e munkás karunk,

Mely Pithomot és Rahamsest emelte,

Fejdelmi díszben fénylő váraid -,

Mint más szolgáidé? - Hogy csak nekünk

Ne volna, fáraó, jogunk panaszra? -

MÓZES

Áron jöhet, Húr is, vagy bárki más

Egyes panaszra - Izrael soha.

Nem ismerjük, mi az. -

ÁRON

Megmondom én hát.

Egy nép az, melyet bűntelen rabol,

Pórgőggel néz le, vérig ostoroz

A leghitványabb szolga. Ámde ő

Csak hallgat és tűr, tesz, mint rendelik,

S panasz-szót is csap kénytelen emel.

MÓZES

Igen, de titkon alkalmat keres,

Vágyó imával külveszélyt ohajt,

Hogy ellenségink zászlajához álljon.

ÁRON

Ki mondta azt neked - Isten vagy-é,

Hogy a veséknek titkait kitárod? -

Vagy élnünk is bűn - ahhoz sincs jogunk? -

MÓZES

Óh, élni van, de elzárkózni nincs,

A megvetés nem tőlünk - tőletek jő,

Kik pornak férgeként fetrengetek bár,

Koldusgőggel mindég lenézitek

A népet, mely uratokká leve,

Gunyolva törvényét, oltárait.

ÁRON

Ez nem lenézés, ez csupán önérzet,

Hogy Istennél választott nép vagyunk,

Nagy céljait kivinni a világon.

MÓZES

Maroknyi nép! Nagy célt vágyol kivinni?

Tedd félre hát hiú ábrándjaid -

Hisz Istened, látod mi gyönge Isten,

Nem bírja láncod megtágítani.

Hagyd abba. - fáraó nagy nemzetébe

Olvadj bele, s velünk naggyá lehetsz,

Mig így, ha a jó szót be nem veszed,

Elég hatalmas a nagy fáraó,

E pártos, büszke fajt, mely gátul áll

Kitűzött útján, hogy megsemmisítse.

ÁRON

Mit állna gátul e maroknyi nép? -

Mi díszt nyerhetne a szörnyű oroszlány,

Ha egy egérkét eltapodna is? -

Kivált, midőn ez hűn szolgálta sokszor.

Vagy nem menté -e meg Egyiptomot

József, bár hű maradt is Istenéhez?

S nem zárta-é kebléhez őt ura,

Nemtőjeként, dacára, hogy zsidó volt,-

MÓZES

Régmúlt idő az, mellyet felmelengetsz.

ÁRON

Hiú álom, melyért te lelkesülsz. -

Látom, viaszba vésik a nagyok

Az érdemet - szeszélyöket acélba. -

Óh, fáraó! Mig itt állunk előtted,

Kint ádáz szolga rémjátékot űz,

És Izrael mégis kétes reménnyel

Átok helyett imát küld Istenéhez,

S pillantásodtól vár éltet - halált.

Ne lökd el a szűt, mely hálára tárul,

Hogy bécsukódjék a kétségbeséssel.

FÁRAÓ

Már eddig is sért a feleselés.

Menj békén, Izrael, fogadd be a szót,

Vagy jő erős napod.

(FÁRAÓ kíséretével el. Csak MÓZES, JÓKHEBÉB s a zsidó küldöttség marad.)

ÁRON

Erősb az Isten. – –

Jőjön tehát, minek még jőni kell,

Az Úr végezze, mit mi nem biránk. –

Térjünk, barátim, gunyhóink közé . (Indul.)

JÓKHEBÉD

(elibe lépve)

Áron, fiam, megállj! –

ÁRON

Anyám – bocsáss! –

JÓKHEBÉD

Nem – így távoznod nem szabad, fiam.

Baljóslatú harag villog szemedben –

S e másik férfi, amint elmereng,

Látom, nagyot forral szintén agyában.

Óh, Mózes! hallgasd dajkádnak szavát.

MÓZES

Mit kívánsz, Jókhebéd!

JÓKHEBÉD

Ím! nézd, ez Áron.

Kiről oly sokszor hallottál beszélni.

Ez ő, kitől számodra elvonám

Fél szívemet és gondjaim felét,

Hogy karjaimban lágyan ringatálak. –

Kivel egy emlő táplált, egy kebel

Melengetett, midőn a boldogúlt

Hercegnő, Mózes, mint megdermedett,

Mint ellökött kicsínyt reám bizott.

Nem tőn -e testvérré az a közös téj,

Az a megosztott édes anyagond,

Hogy így akartok mostan megszakadni? –

MÓZES

Rajongsz, jó asszony, útunk távolabb

Esik egymástól, minthogy illyenekről

Közöttünk szó lehetne.

ÁRON

Úgy van, úgy.

Nem elég-é, ha kebleden nevelted

Néped hóhérát. Mostan meg fiad

Fogadja őt szivébe.

JÓKHEBÉD

Halljatok csak!

Ha én nem bírlak már testvéresítni,

Úgy nézzetek körűl e nagy hazán,

Van-é több ollyan férfi, mint ti vagytok? –

Két pálmaszál, vállvetve az eget

Hordozni termett, míg ha zsörtölődtök,

Egymást fogjátok hitványan letörni,

Nagy örömére a középszerűnek. –

Ha már értem nem, óh, ezért, ezért –

Szorítsatok testvéries kezet. –

ÁRON

Anyám, ne kívánd népem ellenével.

(El társaival.)

MÓZES

Sajnálom, nő – de fiad pártütő. –

JÓKHEBÉD

Óh, millyen büszke mindkettő! – sötét szirt,

Mely egymást méri szűlemlő viharban.

Én gyönge hab, mely köztük hányatik,

És jajgat. – Áron! – lám, már elhagyott. – –

Mózes! – csak teste van még e teremben,

Vajh, hol csapong a lélek? –

MÓZES

(magában)

Úgy van, úgy.

Megnyílt előttem a legfényesebb út,

A trónig – és mért a trónig csupán? –

Ah – ah – bátorság! –

JÓKHEBÉD

(kézen fogva)

Mózes! rám figyelj.

MÓZES

Jó asszony, mit kivánsz? –

JÓKHEBÉD

Előbb, midőn

Egy fényes udvar hódolt érdemednek,

A dajka, a zsidó nő messziről

És elvonúlva mert csak rád tekintni.

De, óh, ne hidd, hogy nem vert volna szíve

Erősebben, mint egykor életében.

MÓZES

Hiszem, vén Jókhebéd, s hálás vagyok.

Te mindég ollyan hű valál irántam.

JÓKHEBÉD

Ugy-é, ugy-é? – Nem ótt -e meg karom,

Virgonc fiút, a testi sérelemtől?

Illik, hogy most megmentsem lelkedet.

Rajtam leendne Ábrahámnak átka,

Hiúságból ha bűnbe vesztenélek.

MÓZES

Mi lesz mindebből?

JÓKHEBÉD

Azt még nem tudom,

Áldás vagy átok, mint az ég akarja.

Amint emlőmön függve hordozálak,

Egy titkot is dajkáltam még veled.

S el voltam szánva, hogy míg karjaimból

Fényes pályára hagylak majd szöketni;

Zordon testvéred, a fájó titok,

Sötét siromba költözend velem. –

De, óh, Mózes, hogy távol szögletemből

A tisztességet néztem, mely reád hullt:

Bú és öröm közt hánykodott szivem.

Sírtam, nevettem, s hogy megértsd, miért,

E szörnyű titkot kell neked kitárnom.

MÓZES

Csak addig rettent, míg titok. – Ki véle! –

JÓKHEBÉD

Mózes, te is zsidó vagy.

MÓZES

Hah! ne mondd. –

Rettentő e szó tréfaképpen is. –

Negédből mondod ezt csak, Jókhebéd,

Mivel zsidó nő volt, ki felnevelt.

Ne többet e szót, fényes útamon

Még rém gyanánt állhatna az elém.

A feltünőt sok írígy környezi,

S ilyen termekben les még a fal is.

JÓKHEBÉD

Nem könnyelmű szó, Mózes, mit kimondtam.

MÓZES

Makacskodol? – ah, értem az egészet,

Ez ismét néped egy ujabb fogása,

Megvesztegettek, úgy -e, téged is,

Hogy semmivé tedd, akit ők remegnek.

JÓKHEBÉD

Egy anyaszűt ki vesztegetne meg?

S anyának szíve, mely hozzád beszél.

Mózes, fiam! ki meg birá tagadni

Száz édességét a szülő-örömnek,

Ki hallgatott, midőn dicsérni hallá

Fiát, mi szép, mi jó, minő okos.

S fel nem kiáltott büszke mámorában:

Ez a dicséret, e fiú enyém. –

Titkát akkor sem mondta volna el,

Midőn szégyent s átkot hoz csak reá. –

De az erős Úr, népem Istene

Nem hagyja azt, hogy öntudatlanúl

Engedjem testvérgyilkos kardodat

Apáid Istene ellen kivonni.

Tudd hát, zsidó vagy – Lévi sátorából.

MÓZES

Halkabban e szót. Tán meg is figyeltek.

Hadd lám, beszélhetünk -e biztosan.

Hej, őrök! senkit sem kell bébocsájtni. –

Óh, Jókhebéd – anyám – ha nem hazudsz,

Ha e létet neked köszönhetem;

Ne tedd, hogy a lét átkomúl legyen,

Ne mondd ki többé szörnyü titkodat. –

Igérd meg nékem – ígérd meg nekem. –

Ládd, most, midőn egy bátor szárnycsapással

Fejdelmi kegy verőfényébe jöttem,

Ifjú lelkemben teljes öntudattal,

Hogy még erőm csak útja kezdetén van.

Most lépjek-é irígyek gúnya közt

A megvetett rabszolganép közé,

S pórmunka közt törjön meg szellemem,

Mely a tömeg felett ragyogni lett. –

JÓKHEBÉD

Az én fiam már, jaj – nagyobbra nézi

A trón fényét – mint testvér könnyeket! – –

Mindegy, meg kelle mondanom: zsidó vagy. –

Most már tehetsz, mit jobbnak látsz – fiam! –

Lelked megmentém, mint boldog szülő,

Vagy sírba hajtom ez öreg fejet,

A mondhatatlan átoksúly alatt,

Hogy én szülém a szörnyet, mely jöve,

Hogy Isten népét a földről kiirtsa.

MÓZES

Hisz, hogyha e nép ollyan lenne még,

Mely tenni képes, élni érdemes,

Melyet felrázni álmából remény van,

Azon szellemmel, mely szűmben lakik.

De szolgaságnak gyáva bélyege

Lelkébe mélyen ette bé magát.

Vele csak halni – élni nem lehet,

S még a sír is, mely várja – dísztelen. –

JÓKHEBÉD

És honnan ismered te népedet –

Mondd, vakmerőn, hogy pálcát törsz felette?

Jártál -e közte, meghallgattad

A szívnek rejtett és szent dobbanását?

Figyeltél-é a szókra, mellyeket

Baráti fülbe súg meghitt barát? –

Te, elfogúlva termek fényitől,

Csak alkalmatlan kérőt láthatál,

Ki csúfúl elveretve annyiszor,

Ismét és ismét csúszva visszatért. –

És gyávaságnak mondád e kitartást,

Mely Istenéért szívét vértezi.

Dacnak hivéd a szent ragaszkodást

Múltjához, hogy megóvja a jövőt.

És mártírsága őrűlt képzelet

Előtted, kit hite nem lelkesít. –

De menj csak egyszer kunyhóik közé,

S ha meghat a szellem, mely ott lebeg;

Arany zománc fog rengni mindenen

Körűled, és rég sejtett képeket fest.

Megértesz mindent.

MÓZES

Jó. – Megyek, anyám!

S ha úgy találom, amint mondod azt,

Legjobb erőm, hiúságom, reményem,

Mindent, mindent feláldozok apáim

Szent Istenének. – Ah, mint elragad

A perc hatalma. – Millyen gyönge lelkem! –

S ki biztosított, hogy szód nem mese,

Hogy indokod nem az, mit felhozék? –

JÓKHEBÉD

Ki biztosítna más? E szív, fiam. –

Nélkűlözél -e anyagondokat?

S ne hidd, hogy azt is tán pénzen veszik. –

Azon szörnyű napokban, amidőn

A gyil lakott Nilus sötét vizében.

Halál várt minden újszülött zsidóra,

És számtalan piros kicsíny fiú

Anyjának édes csókjától letépve,

Kékűlt ajakkal érzé a hideg

Elemnek csókját. – Számtalan fiú,

Általhevűlve anyja kebelén,

Ajkával az életforrást kereste,

És csak halált nyelt a piszkos habokból. –

S midőn hevertek – kányák martaléka –

Iszapba gyűrött szőke hajzatukkal,

Nem ismervén fel az anya fiát,

Kiért kesergni is vétek vala. –

MÓZES

Ne izgass, asszony, csak rólam beszélj. –

JÓKHEBÉD

Akkor szülélek búra és örömre.

Eltitkolálak három hónapig,

De éles a zsarnokságnak szeme,

Befúrakszik legszentebb rejtekünkbe,

Hogy a mindég éhszörnyet, a gyanút,

Ujabb szívvérrel bírja elcsitítni.

Nem rejthetélek többé keblemen,

S mesterséggel készíték kis tobozt,

Ágyat veték ürébe, bétevélek,

S a nád közé helyzélek gondosan,

Hová förödni járt a hercegasszony. –

Ott leskelődtem, hogy bajod ne essék,

Hogy kígyó vagy más szörnyeteg ne bántson.

S midőn megleltek, és dajkát kerestek,

Ott voltam én – hogy akit, mint anya

Nem csókolhattam, dajkaként öleljek.

MÓZES

(ellágyulva megöleli)

Óh, jó anyám! – ne többet már – ne többet. –

Fellázad a vér minden ereimben,

S tán még korán van. – Hátha nemzetem

Nem érdemel mást, mint hogy vízbe fojtsák! –

Gózen földére most. Az ég veled –

Még egyszer mondom: titkod a halál. – (El.)

JÓKHEBÉD

(térdre esve)

Jehova! Izraelnek Istene,

Önts rá malasztot, hogy szeme kinyíljék! –

VÁLTOZÁS

(Gózen földén. Kicsiny faluban fás tér Áron háza előtt. MÁRIA jő, KOZBI s nehány más szolgálóval.)

MÁRIA

Ah, mily sokára tér meg Áron ismét!

Miért is járnak mindég Fáraóhoz?

Tudhatnák már, kérelmük hasztalan.

S csak minket hagynak kettes félelemben,

Saját magunkért és sorsuk felett.

KOZBI

Ne elegyedjünk férfiak ügyébe.

Nekem úgy látszik, lelköknek kevés

Édes felizgatottságot szerez.

A házi gond, ez ártatlan gyönyör,

Mi hölgyszívünknek egy egész világ.

MÁRIA

Igaz, igaz. S azért keresnek aztán

Rejtélyes eszmét, mellyet meg sem értünk,

Azért keresnek kardot oldaluknál,

Midőn ölelve környékezzük őket. –

De már ezen nem változtathatunk,

Adjuk tehát a sorsnak meg magunkat. –

Menj, Kozbi, menj csak, ott a dombtetőre,

Nézd, nem jön-é még Áron. – Nos, siess.

KOZBI

Hiszen már három őrt is állitál.

MÁRIA

Tán elszunyadtak, menj csak . (KOZBI el.)

Mink meg addig

Terítsünk asztalt e pálmák alatt.

Ily hűs hely jólesik a vándoroknak. –

Itt mellettem fog ülni jegyesem,

Húr, a szelíd, a kedves, jó fiú. –

Idább a sajtot – többet a gyümölcsből –

Siessetek hát hozni a tejet! –

Ha nem találnak készen, azt hiszik,

Hogy tán nem is várók elég epedve. –

Hát Józsué, hű szolgám, merre van?

Ki úgy függ rajtam, mint testén az árny,

Hogyan nélkűlöz épp most ily soká?

Csalódnám, hogyha ő nem lenne első,

Ki jó hírrel jő. –

JÓZSUÉ

(szaladva jő)

Asszonyom! gonosz hír.

MÁRIA

Mit mondasz, Nún fia, minő gonosz hír?

Ijesztesz úgy -e, hogy örűljek aztán.

Vendégink jőnek? –

JÓZSUÉ

Jőnek, Mária.

De nem kivántuk őket.

MÁRIA

Menj, gonosz!

Ha férfi volnál, megbüntetne Húr,

Ha gyermek volnál, e kéz tépne meg;

Sem egy, sem más – ezúttal megmenekszel,

Csak híredet javitsd meg. – Mondsza: jőnek. –

JÓZSUÉ

Ha gyermek volnék, jöttem volna sírva,

Ha férfi volnék, úgy tegezt ragadnék;

Sem egy, sem más – ezúttal kérve kérlek,

Rejtőzzél házad legtitkosb zugába,

Mert Fáraónak tiszttartója jő. –

MÁRIA

Ah, mit beszélsz! – Szörnyű, és senki itthon.

Mutasd meg, Józsué, hogy gyors futó vagy,

Siess eléjök. – Mégis vesztegelsz? –

JÓZSUÉ

Ha vágyamat lábam félig beéri,

Úgy visszatérek, mint a gondolat . (El.)

(Zsidó nép, nőkkel, gyermekekkel, szaladva jő.)

NÉP

A sarcolók, a sarcolók! – Nagy Isten. –

Ki a pusztára nőkkel, gyermekekkel –

Ah, Istenem, hol késel, Áron! – Áron!

Haszontalan kegyet hozasz, ha késel. –

MÁRIA

Ki várja inkább szívszakadva, mint én,

Nem késhetik soká. – Óh, várjatok csak! –

Ne hagyjatok magamra, gyönge lányt.

NÉP

Hiszen falunk végében rablanak már! –

De fuss velünk te is, jó Mária.

MÁRIA

Jaj, nem lehet, jaj, el nem futhatok,

Megesküvém, és itt nem hagyhatom

A házat, mely népem szentségeit,

S oltárát rejti. – Jaj – óh, jaj nekem.

NÉP

Mért gyűlöléd meg, Isten, népedet. –

Im, itt jőnek már! El, ki merre tud.

(Szétfutnak.)

MÁRIA

Lányok, lányok! miért hagytok magamra,

Nincs-é velünk az Úr? – Mind elfutott! –

Ah, óvj tehát te meg, kis ősi ház.

(Bemegy a házba.)

(A TISZTTARTÓ poroszlókkal jő.)

TISZTTARTÓ

Sehol egy ember! – átkozott makacs nép.

Hah! itt suhant be egy karcsú alak,

Ezt megtekintjük. – Sokszor kincseink

Javát feledjük el bódúlt zavarban. –

Hajtsátok a marhát tovább, fiúk!

És a zsákmánnyal megterhelt tevéket;

Míg én e rejtélyt kissé megvigyázom .

(A poroszlók el.)

Az ajtó zárva. – Senki nem felel.

Majd enged e bárd megpróbált fokának.

Mit jó szó nem tesz, az erő kivívja,

S ha megvan, mindegy – szentel a siker.

(Az ajtót betöri, s bemegy. Kisvártatva ÁRON s társai MÓZESsel, ki vándorul van öltözve, jőnek.)

ÁRON

Csak erre, vándor! – ládd, csendes falunk,

Üldött népemnek egyik menhelye.

Itt megpihenhetsz. – És mit a szegénység

Jó indulattal fűszerezni bír,

Üdítésűl számodra készen áll. –

Ki értené meg jobban a nyomort,

Mint az, ki szintén járja iskoláját. –

MÓZES

Valóban, amit rajzolál előttem,

Úgy megdermesztett – néped szenvedése –

Saját bajom hogy megtörpűlt előttem,

És szégyelnék panaszt emelni én is.

ÁRON

Ez házam – a zsidó nép temploma.

Körűle gyűlöng, rejtve, titkosan,

Száz leskedő kaján szemet kijátszva,

Hogy kétszeres buzgósággal megóvja

Elhúnyt apáknak Istenét, hitét. –

Ládd, ott a pálmák árnyában terített

Gondos növérem már számunkra asztalt.

Mi az, hogy nyugtalan szerelme nem

Üzé előnkbe? – Ollyan néma minden. –

A nép sem jő, mint máskor, híremért,

Hogy megkönnyítse bánatterhemet.

HÚR

A rendes úton vártak ők bizonnyal,

Az itatóknál, míg mi felkerűltünk

A szirtösvényen, a csürök mögött.

JÓZSUÉ

(szaladva)

Uram! meglelted-é már Máriát?

ÁRON

Megleltem, mi kérdés ez, fiú?

Réműlt arcád, elfúlt lélegzeted,

Félek, rettentő szóknak hírnöke.

JÓZSUÉ

A sarcoló tiszttartó itt vagyon.

(Az ajtó felpattan, MÁRIA lengő hajjal kirohan, utána a TISZTTARTÓ jő.)

MÁRIA

Kigyó! kigyó! – Óh, mért hagyál el, Isten. –

TISZTTARTÓ

Mi végre e zajgás, kis vadgalamb,

Nincs itten senki. – Vagy van? – lám -e, lám -e!

Annál jobb. – Hej! nagy Fáraó nevében:

Hozzátok vissza e leányt nekem.

E perctől fogva háremem sajátja. –

MÁRIA

Óh, Áron! – Óh, Húr! mit bámúltok így –

Tán Máriát keresi szemetek? – –

Késő – késő – nem fogjátok találni. –

TISZTTARTÓ

Nem mozdúl senki? – Majd lakoltok érte.

MÁRIA

Ne csókot, Húr – vasat – vasat szivembe.

Nem bírod becsűleted megóvni,

Ha mátkádat nem birtad? –

TISZTTARTÓ

Már unakszom.

Jőj, Mária. – Hallod, parancsolom.

MÓZES

Ember! ne illesd.

TISZTTARTÓ

Félre! –

ÁRON

Irgalom! –

Uram, ne fossz meg minket e leánytól.

MÓZES

El innen, Áron! Nem szégyelsz könyörgni,

Hol a fellázadt érzés vért kiált? – –

Ember, csitúlj le, mert meghalsz azonnal,

S ily felforrt vérrel, illyen állatúl

Apáidhoz nem illik vándorolnod. –

TISZTTARTÓ

Mi lázadó ez! üssétek le őt –

Habár testvértek, Fáraó nevében.

MÓZES

Isten nevében vessz te el, gonosz. – (Leszúrja.)

ÁRON

Ah, idegen, mit tettél! elveszítsz

Egész házammal, s meg nem óvod a lányt.

MÓZES

Ah, ah, következményeit vigyázod

A tettnek, mellyet perc hatalma súg,

Midőn lelkedben mennydörögni kéne. –

Kárt és haszont latolgatsz kisszerűen.

Ezért nem lesz, ládd, semmi Izraelből.

Jaj a népnek, ha nincs költészete,

Lelkét elfojtja a körűltekintés,

S csak lelkesűlés szült mindég nagyot. –

Ismerjetek meg – én Mózes vagyok,

Zsidó, miként ti – testvértek – baráttok.

Igen, Áron – testvéred. – Nos, ölelj meg. –

Ma tudtam csak meg e titkot, s jövék,

Saját szememmel, hogy lássam, saját

Szivemmel, hogy megértsem sorsotok;

S ha érdemesnek látom népemet,

Hogy véle éljek, véle vesszek el. –

Kegyetlenűl bánt a végzet velem.

Növért találtam, hogy gyalázatot

Leljek vele. – És, óh, fivért találtam,

Hogy lássam: e nép élni érdemetlen. –

HÚR

Sógort találtál, aki kész veled

A történetbe egy lapot beírni. –

JÓZSUÉ

S egy ifjat, aki vért ád e betűkhöz.

ÁRON

Ah, Istenem, mi lesz még mindezekből.

MÁRIA

Mit késtek még a szalmakoszorúval?

Fejemre véle, aztán öljetek meg. –

HÚR

Nyugodtan, Mária.

MÁRIA

Mit Mária!

Volt egykor egy lány, akit így neveztek –

Szerette Húr – de vége – vége – vége –

HÚR

Most is szeret, s meg fog szentelni, lány,

Kiomló vérrel – Isten zsámolyánál.

Jőj, Mária, jőj! én leszek papod. –

MÓZES

Ne nyúlj hozzá, Húr! látod, hogy megőrült.

Istennek lelke felszentelte őt.

Belőle fog tüzes nyelvvel beszélni,

Fel fogja rázni egykor Izraelt

Álmából. – Most vigyétek e gonoszt,

S hogy meg ne sejtsék, ássátok homokba.

(JÓZSUÉ és HÚR a TISZTTARTÓt elviszik. ABIRAM és KÁLEB jő nehányad magával.)

ABIRAM

Haszontalan szó, mért szenvedjek én,

Ha a véletlen nékem kedvezett.

KÁLEB

Én adjam a sarcot érted is?

Miért pusztítná Kálebet magát

A tiszttartó, véték -e ellene?

ABIRAM

Itéljen a biró.

KÁLEB

Igen, ítéljen.

ÁRON

Mi rút feleselés ez, emberek?

KÁLEB

Hallgass meg, kérlek. Amint itt valának

A sarcolók, marhánkat meglepék

Az itatónál, s egy részt elszakasztva,

Elhajtották magukkal mindenestűl;

Mig a másik rész sértetlen maradt.

Esetleg Abiram marhája mind

Egy szőrig megmaradt, mig az enyém

Utolsó kis gödölyémig kipusztúlt.

Kértem, segítsen meg nehány darabbal,

S gúnyos kacajjal elkerget magától.

ABIRAM

Én loptam-é el Káleb barmait?

Ki ő, hogy néki én sarcot fizessek? –

KÁLEB

Nem Izraelt sarcolják-é talán?

A tiszttartó Kálebre volt -e küldve?

ABIRAM

Mondd néki, Áron, hogy mit sem nyerend.

KÁLEB

Igaz biró légy, adj kármentesítést.

MÓZES

Ne hagyjad, Abiram, itélni Áront,

Adj jószántodból, amit adni birsz.

Te gazdag vagy, s jól szolgált a szerencse,

Mig a szegény elvész, ha nem segited.

ABIRAM

Előljáróul, mondd, ki külde hozzánk,

Ki tett, sáfárúl téged birtokomba,

Hogy ily fennen szólsz? – Itt nem ismerünk.

MÓZES

Barátúl vedd csak tőlem e tanácsot.

ABIRAM

Tanácsodat fizessed meg magad.

Itéljen Áron a törvény szerint.

MÓZES

Jól mondod, Abiram, törvény szerént. –

Van-é más törvény, mint hogy Izrael

Testvér legyen. Egy bú és egy öröm

Lakozzék minden férfiúi szívben,

S egy szellem álljon őrt minden tanyán. –

Nem kínoz-é még, nem ront-é eléggé

Az idegen, hogy gyermek gyermek ellen

Ármányt sző, verseng és hivalkodik?

Nem forrasztott -e még a köznyomor

Oly élő testté, melly eloszthatatlan,

Mely végig érzi és végig sajong,

Ha egy kisúját éri fájdalom? –

Óh, hogyha nagy idők nagy tanjait

Nem akarod szűkkeblűen megértni;

Hitványúl véssz el, élni érdemetlen. –

A kár közös lesz. Ami megmaradt,

Arányosan fog kárpótlásra menni.

ABIRAM

Lám, lám, mi kész vagy a bölcs ítélettel,

Csak lenne aztán, aki megfogadja.

De gondoskodhatol inkább magadról,

Hogyan felelsz a tiszttartó felől.

ÁRON

Szerencsétlen! mi szót merél kiejtni.

ABIRAM

A dombtetőről láttuk, amidőn

E jó madár…

ÁRON

Nem láttál semmit is.

Szemed káprázott. Fel vagy ingerelve.

Menj, menj haza.

ABIRAM

De láttam.

ÁRON

Óh, hazudsz.

MÓZES

Hagyd őt, hagyd őt, jól látta, én ölém meg.

Én, Mózes, Fáraónak volt kegyence.

Ki megborzadva a vérbűn miatt,

Mit egy egész nagy népen elkövetnek;

Megölte a tiszttartót. – Én valék.

Menj, gyáva szolga, menj, siess feladni.

Nem írigyellek és nem is remeglek. –

El a szememből .

(ABIRAM, KÁLEB s társaik el.)

Áron, nincs időnk,

Hogy vesztegeljünk. Óh, én megcsalódtam.

E nép nem érett még, nem szenvedett még

Eléggé, hogy jobb sorsot érdemeljen. –

Üldözni fognak, futnom kell tehát.

Kibujdosom. – Testvér, az ég veled. –

Ha jő idő sok szenvedés után,

Melyben körűlnéz majdan Izrael,

S embert keres: akkor jőj, s hívj haza.

ÁRON

S hol lellek, Mózes, az időt ha érem,

Bár félek, addig a sírban leszek.

MÓZES

Kicsínyhitű! – Megéred azt bizonnyal. –

Mint esti árny, olyan gyorsan növekszik,

Mi nemzeteknek éltében megindúl.

Majd Mídianban várja azt be Mózes.

Hol Mária, e szentelt áldozat? –

Őrizzed őt, belőle Jehova szól,

Mutasd a népnek, amidőn mulat,

Mutasd a népnek, amidőn feled,

S kigyómarás lesz tévtekintete

A sorsában megnyúgovó pulyának. –

Kezet, Húr – Áron! még egyszer kezet.

JÓZSUÉ

Még én is itt vagyok.

MÓZES

Látom, fiam.

Mi ketten még, tudom, találkozunk.

JÓZSUÉ

Nem úgy, Mózes, mert most megyek veled.

Nézd, meg birom feszítni a nyilat,

Ember vagyok már.

MÓZES

Várj még egy kicsínyt.

Mit mondana, ha megtudná anyád?

JÓZSUÉ

Mi is vezérel ifjat nő – anya,

Ki azt vigyázza csak, mind megvan

Fészkében a fiú, hogy ép -e mind,

S kéz vagy láb nélkűl retteg látni őket.

MÓZES

Viszontlátásra . (El.)

JÓZSUÉ

Jó. – Korhely leszek,

Hogy elkergessen jó anyám keresni

Más hont magamnak. – Szó nélkűl megyek.

A puszta ház beszéljen honn helyettem,

Mig majd hirem hozand vigasztalást. –

Madách Imre

Mózes

ELSŐ FELVONÁS

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Madách Imre

Mózes

ELSŐ FELVONÁS