HARMADIK FELVONÁS.
(Jobbfelől cserépzsindelyes ház. Balfelől országút. A ház szebb, mint Baracsé volt. Az egyik szoba nyilt. A berendezés parasztos: balfelől sublót, amelynek teteje fölnyitható s amelyben egy kétliteres palack elfér.[26]Figyelmeztetem a rendezőt, hogy az üveg kisebb ne legyen és hogy a bor lássék benne, különben az utolsó jelenet elvész. Jobbfelől ágy s az előtt két szék. A szoba közepén négyszögletű asztal. Az asztalon tányérban kalács, továbbá: a kétliteres boros üveg; háromnegyedrészben még telt. Vörös bor van benne s mellette pohár. Az asztal körül négy szék. A szoba hátterében ajtó. Az ajtó mellett fogas, aztán búbos és a búbos körül padka, vagy lóca. A ház baloldalán szűk virágos kert. A kerítés alacsony. A kert előtt országút, mely a színpad bal elejétől jobbfelé a ház mögé kanyarodik. Az országúton telegráfoszlopok és kőhalmok, ahogy nevezik: csirkék. Ezek közül egy szemben van a házzal. A színpad elején a házfal és kerítés között kis lugasforma. A lugas mellett csipkebokor, mely egy embert eltakarhat az országúton jövők szeme elől. A háttér: balról nyírfa-erdő, a távolban falu, amelynek a színen álló háza a falu szélső háza.) Mihály, Juli, Rozi, Szunyogné, Jancsi (a szobában). Később Matyi.
MIHÁLY
(Ünnepi posztóruhában, ingujjra vetkezetten pipázik az asztalnál).
JULI, SZUNYOGNÉ, ROZI
(Ünnepi ruhában az asztal körül).
JANCSI
(Ingbe, gatyába öltözötten játszik a búbos mellett.)
MIHÁLY:
(Julihoz.)
De hát mi lösz így az életöd?
Én mahónap föjürő nézöm a hódvilágot.
Az anyád is.
SZUNYOGNÉ:
(Sírásra pislog.)
MIHÁLY:
(Folytatja.)
Tik magatok maradtok.
Ez a gyerök is kicsiny.
Árva ház az olyan, amelyiknek asszony a gazdája.
MATYI
(Az erdőből leselkedve lép ki Mihály szavai után. Ünnepi ruhába van öltözve: virágos szűr, lobogós ing és gatya, pitykés mellény, árvaleányhajas új kalap, fényes harmonikás csizma; a kezében frissen metszett vékony bot. Mialatt bent beszélgetnek, a lugas körül ólálkodik, később leheveredik a fűre (a kifordított szűrre), a bokor mellé, amely őt a házbeliek szemétől s az országúton jövőktől eltakarja).
JULI:
Hogy én visszakullogjak, mint a mögvert kutya!
Még ha égiháború elől menekülnék, hogy a villám a sarkamba csapkodna, akkor se húzódhatnék olyan födél alá, amelyik az övé.
SZUNYOGNÉ:
Igazat beszél.
Öt hétig vár rá, a holmiját is elhozatja, aztán mög odamönjön, hogy hallod -e, mégis végy vissza, kögyesködjél, ne haragugy rám, hogy mögvertél.
JULI:
Még a sírban is égetné a szégyen az orcámat.
SZUNYOGNÉ:
Nem szorult az én lányom arra, hogy akárkinek is a talpa alá hajlítsa a nyakát.
Kap ez még embört minden ujjára, különbet Baracsnál.
JULI:
(Kesergőn.)
Nem köll neköm semmilyen se!
SZUNYOGNÉ:
(Rozihoz.)
Nem mégy a litániára, leány?
ROZI:
Mégcsak elsőt harangoztak.
SZUNYOGNÉ:
Nem szeretöm, hogy hallgatod ezt a beszédöt.
Valamikor a te fejedet is bekötik.
ROZI:
Az én fejemet ugyan be nem kötik soha!
Engöm ugyan bottal nem kergetnek soha!
(Az imádságos könyvéért nyúl.)
MIHÁLY:
Tessék: mán is irtózik a szent házasságtul.
ROZI:
Irtózok hát.
Leharapom az orrát, aki engöm valaha el akar vönni.
(Ki a szobából a kiskertbe. Virágot szed.)
MIHÁLY:
Hiszen ha ez a gyerök nem vóna, magam is aszondanám, hogy új törvény van, el löhet válni, férjhöz lehet mönni újra.
JULI:
Csak az a kaszás halál, az löhet az én második vőlegényöm!
SZUNYOGNÉ:
Ej lányom, hát hol az az embör a világon, aki mögérdemli, hogy hóttig búsúljunk utána.
JULI:
Nem is búsulok én.
Ki búsúl?
Csak éppen, hogy tegnap möghozták, ami ott vót, olyannak éröztem magamat, mint a fárul letörött ág: porba estem; hervadok; ki nem virulok többé soha.
(Kötényébe rejti az arcát.)
MIHÁLY:
Magad akartad, hogy möghozzuk a bútort.
JULI:
Azt gondoltam: nem fogja kiadni.
Matyi és Rozi.
MATYI
(Rozi láttára megrezzen és köhécsel).
MIHÁLY
(A háttér felé pillant az ajtón át.)
Nézd már azt a kölyket, még a fára mászik!
Nem jösz le, akasztófáravaló.
(Kiballag.)
ROZI:
(A lugasba telepedik és virágot rendez. A köhécselés fölkelti a figyelmét. Kinéz a lugasból. Örömmozdulat. Aztán hidegen.)
(S mintha a felelettel nem is törődne, elfordultan ül s a könyvébe lapos mentát rak.)
MATYI:
Csak köhögök.
Ott köhögök, ahol neköm tetszik.
MATYI:
Rozikám...
Haragszol tán rám...
Rozi lelkem...
Angyalképű Rozália...
Nézd ezt a két gyönyörű körtét...
MATYI:
Mán mögérött, de csak ez a kettő...
Egyiket neköd hoztam, másikat Jancsinak.
ROZI:
(Durcásan megfordul.)
A "másikat" ideadhatja.
Az "egyiket" tartsa mög.
(Elkapja az egyik körtét.)
MATYI:
Mivel bántottalak én tégöd?
Nem kezet nyujtottál -e, mikor utóljára elváltunk és azt mondtad, nem haragszol.
ROZI:
A bátyja küldte magát?
Szép bátyja van.
Mög köll aranyoztatni.
Maga is csak olyan.
Hiába jött, Juli néném nem fog visszamönni.
Nem bolond.
Maguk azt hiszik, hogy visszamögy?
Majd ha fagy!
Majd ha a hátán teknőt visel, mint a tekenős béka.
Csak mönjön haza.
Ide be nem eresztődik maga se.
Vigye mög a hírt annak a szépségös bátyjának, hogy mögvagyunk hál'istennek bot nélkül is.
MATYI:
(Sértődve.)
Az én bátyám ugyan nem kűdött engöm.
De még mög is haragunna rám, ha tunná...
(Más hangon, de csak nyugodtan.)
Mer nem itt vagyok én most, hanem a juhászoknál.
Ott se vagyok ébren, hanem alszok.
Aztán mög a mi falunk templomába vagyok litánián.
Én csak azér jöttem ide, hogy téged lássalak.
Ha tudtam vóna, hogy azt gondójátok, hogy az ű követje vagyok, bizony nem jöttem vóna ide.
ROZI:
Hát aztán!
Mit akar rajtam látni?
Látott mán engöm elöget.
MATYI:
Elöget?
Nem löhet téged elöget látni, Rozikám!
Ha én nagyúr vónék, ögyebet se tönnék, csak pipáznék mög tégöd néznélek.
MATYI:
Hát így fogadsz te engöm?
Ezt érdemlöm én tűled?
Ezér gyalogoltam én három óra hosszat?
Ezér bujkáltam az erdőn, hogy senki ne lásson?
Ezér hazudtam a bátyámnak is, aki előtt pedig én mindig igaz orcával állok?
Hátat fordítasz neköm?
Hát jó: én is hátat fordítok.
(Háttal fordul.)
ROZI
(Nézi Matyit szomorún).[27]Vidéki színészektől láttam, hogy itt a Falu rosszából játszanak egy néma jelenetet. Nem tehetek róla. (Egy percnyi csönd.)
ROZI:
Én nem haragszok magára...
Csak lássa, nekünk idegönöknek köll lönnünk, mintha sohse ismertük vóna egymást.
Nem haragszok magára
(hangot változtatva)
, de beszélni se akarok többet magával.
MATYI:
Pedig én az éjjel is rúlad álmodtam.
Azt álmodtam, hogy levelet hozott a pósta.
Nézöm, hogy kitül, hát mingyán mög ösmertem, hogy tűled.
Mer olyan nagyhátú Bö-betűt senkise ír, mint te.
ROZI:
Nem is igaz, mert én szép Bö-betűt írok.
MATYI:
(Körülpillant. Más hangon.)
Rozikám, nem látnak itt meg?
(engem).
MATYI:
Bemöhetek hozzád a kiskertbe?
ROZI:
(Vállat von. A földre néz.)
MATYI
(Az elbeszélést folytató hangon.)
Hát nagy örömmel fölbontom a levelet, oszt olvasom: Kedves édös, aranyos Matyikáml!
Ejnye de szépen kezdődik mondok, oszt nekicsucsorítom a szömömet, hogy mondok most jön csak a java...
Hát nem éppen akkor vakkantja el magát a kutya a fülem mellett!
Hozzá is vágtam a csizmámat!
De hiába hunytam aztán le a szömömet, hogy mondok tovább álmodom a levelet, oszt mögtudom, hogy mit írsz neköm, nem tudtam elaludni.
(A továbbiakban kis ideig a magával hozott pálcát hántogatja.)
ROZI:
Hálistennek.
Még valami bolondságot álmodott vóna.
Én nem írok magának levelet, ilyenrűl ne is álmodozzon.
MATYI.
A másik éjjel mög azt álmodtam, hogy az erdőbe jártam egy tüskés helyön, oszt egyször csak a te szép fejed válik ki az erdei lombok közül.
Gyösz felém mezítláb, rongyos, szakadozott ruhában...
ROZI:
Nem szorultam arra, hogy rongyos ruhába járjak!
Szöbbet is álmodhatna rúlam.
MATYI:
Nem töhetök rúla.
Hát aztán... látom, hogy a te orcád halovány, mög oszt röttentő szomorú a te orcád...
ROZI:
Mindnyájan szomorúak vagyunk.
Öt hete, hogy nem danoltam egy nótát se.
MATYI:
Aztán, hogy oly szomorú vótál, azt kérdöztem, hogy mondok: lelköm, szép Rozikám, gyönge kis liliomvirágom, mondd mög mi a bajod?
Erre te rám néztél és így sóhajtottál: Maga is szomorú Matyi, mint az őszi nap!
Én mondok: löhetök szomorú, mert én kiestem az én legszöbb reménységömbül!
MATYI:
Erre te így feleltél: Hát én is azér vagyok szomorú, Matyi, mert elszakítottak engöm magától, mint galambot az párjától.
Oh Matyi, Matyi!
Erre sírva borultál az mellemre.
(Megindulással.)
Mér sírsz lelköm? - mondok - mér sírsz tőlem eltépett, szép fehér galambom?
Te mög így feleltél: Azér sírok, mert nem löhetünk egymásé, soha.
(A könyjét törülve.)
ROZI:
(A könyjét törülve.)
MATYI:
Pedig arrúl álmodoztunk...
MATYI:
És ha nem is mondtuk egymásnak, tudtuk...
MATYI:
Mer az igaz érzést eltagadni nem löhet...
MATYI:
Nyújtsd a kezed, lelköm, hadd búcsuzzak el tőled...
MATYI:
Hadd szorítlak a szívemhez
(megöleli)
és hadd lehellöm a lelkömet erre a vadrózsa színű harmatos szép orcádra.
(Megcsókolja.)
ROZI:
(Egy percre Matyi karjaiban felejti magát, aztán lassan kibontakozik. Kis szünet után szelíd szemrehányással.)
Hogy mert engöm mögcsókolni!
ROZI:
(Duzzogva, fokozatos boszankodással.)
Ami nem illik, nem illik.
No nézd!
(Kezét az arcához nyomva.)
(Más hangon.)
Mönjön most már.
Itt ez a lapos ménta.
Magának adom.
(Igen távoli halk harangszó.)
ROZI:
Szagolgassa a litánia alatt.
MATYI
(Nyújtja a kalapját).
MATYI:
Itt fog elhervadni.
Azután mög eltöszöm az imádságos könyvembe.
(Átadja a körtét.)
ROZI:
(Gépiesen elveszi. Fülel.)
ROZI:
El, de együtt nem möhetünk.
MATYI:
Nézni foglak a templomban.
Te Rozi, ott fogok állni a sekrestye mellett.
ROZI:
(Búsan.)
És többet nem látjuk egymást, úgy -e?
MATYI:
Hátha én mindön vasárnap eljönnék...
ROZI:
De ne szóljon senkinek.
Senki ne tudja mög.
Mer én mögfogadtam, hogy sohse mögyök férjhön.
ROZI:
De nem ám!
Mer a férfiak nagyon rosszak!
ROZI:
(Az országútra pillant bal felé.)
Jönnek erre!
Menjen!
Fordítson hátat hamar!
MATYI:
(A szűrét vállal igazítva.)
ROZI:
(Szerelmes tekintettel.)
ROZI:
(Mélán utána néz s ebben az állásban és nézésben maradva, mintegy öntudatlanul beleharap az egyik körtébe s lassan eszegeti.) (Egy percnyi szünet, mely alatt Mihály, Szunyogné és Juli ismét az asztalhoz ülnek.) Eszter és Ceglédi. (Jönnek balról. A bal színfal mögött).
ESZTER:
Nem a Baracs-fiú megyen ottan?
ESZTER:
De bizony az!
No lám!?!
Enged mán a fagy, hiába keményködött olyan nagyon.
Hogy verte pedig a mellit, hogy ő így mög amúgy...
Asszony lapdája vót egész életébe!
CEGLÉDI:
(Folyton a falu felé nézve.)
Nem az no, mégse!
A Baracs-fiú alacsonyabb valamivel.
ESZTER:
(A házra néz.)
Itt laknak e!
Ahol a kocsi a fészerbe...
Még le se szödték!
(Benyit az ajtón.)
CEGLÉDI:
Jónapot kívánok!
Alásszolgája!
JULI, MIHÁLY, SZUNYOGNÉ:
(Hidegen.)
(Fölkelnek.)
ROZI
(Hidegen nézi a jötteket, s amint azok bementek, el az országúton jobbfelé).
ESZTER:
Erre vót útunk, aztán mondok, nézzünk be a jó ismerősökhön, régön nem láttuk őket.
(Leül.)
JULI
(E szavak alatt széket kínált neki).
ESZTER:
(Julihoz.)
Oh lelköm, hogy ezt köllött mögérnöd!
A szívem majd mögszakadt érted, hogy mondok kisírod a szömed, szögény...
JULI:
Nem sírom én!
Miért is sírnék!
No bizony...
ESZTER:
Persze, hogy nem sírsz, hiszen itt vót mán érted a Noé póstája...
ESZTER:
Aki az imént mönt ki innen.
ESZTER:
Nono lelköm, ilyen hamar elfeledted vóna?
Hiszen még meleg a szék, amelyiken ült...
ESZTER:
Hát a Baracs-fiú.
Hiszen látuk.
Ugy -e doktor, láttuk?
ESZTER:
(Csodálkozva Ceglédihez.)
ESZTER:
De hogy is vót vóna az, Baracsnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogysem ide póstákat kűdözgessön.
JULI
(Összevont szemöldökkel, feszülten várja a szót Eszter ajkáról).
ESZTER:
Egésznap fütyül, mint a rigó.
Az este borjupecsönyét övött; olyat, hogy a harmadik szomszédot is bejárta a szaga.
Bort ivott melléje, és azt mondta, hogy aszongya: az angyalát a világnak, végre valahára mögvalósítom a régi kedvemet!
JULI:
(Nyomott lélekzettel.)
ESZTER:
(Egykedvű hangon, mialatt a falon lógó képekre néz.)
Hát újra lobogós inget, gatyát fog csináltatni magának, aztán a legényök közé jár .
(Mihályhoz.)
De hogy odavágta a gyűrűt Rozi elé .
(Szunyognéhoz.)
Jó, hogy nem üvegből csinálják a gyűrűt .
(Julihoz.)
Te szegény jó asszony, bezzeg még az ujjadon tartod: nem gondolsz ma még új házasságra.
ESZTER:
No ő nem így gondolkodik.
Neki mán másnap mögvolt a maga választottja.
JULI:
(Ezt a szót nem szabad egyszerű hangon ejteni. Az asszonynak immár forrong a lelke, s ezt a szót a fájdalom löki ki.)
ESZTER:
(Vállat von. Mosolyogva beszélt előbb is, most is mosolyogva folytatja.)
Nem tudom, mi hazugság vóna abban, ha egy magányos embör házasságra gondol.
Asszony köll a házba.
A kémény öt hét óta hideg.
És hát a hajadonok szöme olyan házra kacsint legszöbben, amelyiktől rövid az út a templomig.
JULI:
(Borzongva.)
Nem igaz!
Érzöm, hogy nem igaz!
ESZTER:
Hát ha nem igaz, küldj el valakit: nézze mög, hogy nincs -e olyan tányércserép az udvaron, amelyik nem a te tányéraid közül való.
Még rajta a pecsönye zsírja, amit tegnap este övött.
Itt üssön mög engöm a szuhai istennyila, ha nem igaz!
ESZTER:
Nem szokott Baracs süttetni.
Mióta te eljöttél, nem vót kisöpörve a ház.
Most is úgy van.
De hónap mán... ki lesz söpörve.
JULI:
(Visszafojtott sírással.)
Mért jöttél ide ?
(Maga elé nézve s öklét a mellére szorítva.)
Téped a szívemet... mint a vércse... a pacsirtát...
Nem ölég néköm a magam bánata!
ESZTER:
Azt gondoltam, nem búsulsz.
Hiszen magad mondtad, hogy mért sírnál, neköd jobb így.
JULI:
Hát nem is azér...
Nem fogok utána halni senkinek...
A szavad éle bántott engöm egy pillanatra...
Nincs neköm semmi bajom...
Az anyai házban vagyok.
ESZTER:
Vagyis a Mihály gazdáéban.
JULI:
Ami a bátyámé, az az anyámé és a miénk .
(Erőltetett vidámsággal.)
Olyan nekem, mintha újra leány volnék.
Danolok naphosszat, mint leánykoromban.
Annyit nevettünk az este is .
(Folyton Eszterre nézve s erőltetett mosolygással s nevetéssel.)
Mihály bácsi beszélt a katonaéletből.
Hogy azt mondja egy cigány katona vót velük, Holló nevezetű.
Mert barna vót, mint a holló és
(folyton nevetve)
lopott mint a holló: gyertyát, gyűrűt, órát, gombot, hasznosat, haszontalant, mindönt, amit az öt újja elért.
A kapitány... aztán... aszongya... neki ...
(Elakad. Szünet. Aztán hirtelen föllobbanással s fokozódó erővel)
Te adtad a pecsönyét az uramnak!
Mondd meg, hogy te adtad!
Mondd igaz lelködre ?...
Magadhoz akarod keríteni!
Kivájom a szömödet, te gonosz... holló!
(Megrohanja.)
CEGLÉDI:
(Közbelép.)
Hohó!
Az én menyasszonyom!
ESZTER:
(Kifelé hátrál. Kevély gúnynyal.)
Doktorné löszök.
Tésasszony löszök.
Nem szorultam arra, hogy faképnél hagyott parasztoknak süssek borjúmájat!
Látszik, hogy ki az igazi beszédű.
Tegnap vót az eljegyzésünk.
Most mögyünk a paphon.
Isten mögáldja, alászolgája Baracs Imréné.
(Ceglédi karján el.)
SZUNYOGNÉ:
Lányom!
Juliskám!
Nesze: igyál egy pohár bort.
JULI:
(Iszik egy pohár bort.)
Megfulladok...
Tudom, hogy hazugság mindön szava...
Mennyit köllött nyelnöm, míg szomszédom vót is!...
De tűrtem a szomszédi békességér...
JANCSI:
(Már előbb odament az anyjához. Most a két tenyerével megsimítja az anyja arcát. Részvéttel.)
JULI:
(Fájdalmasan.)
Oh én kis árvám!
Egyetlenegygyem!
Élő apának apátlan gyermeke!
(Megcsókolja.)
SZUNYOGNÉ:
Hogy ficemödne ki a lába annak a cemöndének, mikor a templom küszöbét átlépi.
MIHÁLY:
Verje mög a ragya a cudarját!
JULI:
(Magát megkeményítve.)
De mit lágyadozok én, mint a viasz.
Nem vót -e katona az én apám!
Paszuly vagyok -e én, hogy karó nélkül nem élhetök ezön a világon!
S nem nő -e föl száz mög száz gyermek apai gyámolítás nélkül!
Annál erősebb, annál életrevalóbb!
Erigy ki, kedves, a kertbe, játszadozzál a lapdával, ugráld át a bokrokat, emelgesd a köveket!
Menj, kedves, menj!
Nesze kalács is!
(Kalácsot ad neki.)
Ödd mög mind!
Igyál rá jó nagyot!
JULI:
Most hát már végeztem Baracscsal.
Úgy tekintöm, mintha vagy ő nem élt vóna, vagy én.
JULI:
Ha a ládámat visszaküldte is, még azt gondolnám, találkozunk ebben a földi életben, de a gyűrűmet is eldobta, amit az Isten oltára előtt örök esküvel vont az ujjára.
És ha mégis eljönne?
Elég az neköm, hogy eljön?
Elég az, hogy azt mondja: No, gyere haza!?
Az én testemet Isten teremtette, bottal gyalázott ő meg, mint az állatot.
Hátha térdenállva esdekelne, hogy bocsássak mög, levötte -e rólam a gyalázatot?
Nem: jobb az ilyen embört kitaszítani a szívből, mint ahogy az Isten kitaszította a mögromlott angyalokat!
(Fáradtan leül.)
SZUNYOGNÉ:
Nem érdemöl mást az ilyen pogány!
SZUNYOGNÉ:
Törvénynek kéne az ilyen embört mögbüntetni.
Mert ha idegönt mögüt az embör, törvénybe kerül, ha mög az esküdt feleségét mögcsigázza, azér még csak a bíró se szól.
MIHÁLY:
Mán nem jól van, az igaz!
JULI:
Ne beszéljünk róla többet!
SZUNYOGNÉ:
Én csak azt nem értöm Juli, hogy te nem birtál vele: iszen a kisebbik markodba is belefért annak az embörnek mindön esze.
JULI:
(Maga elé.)
Több esze van annak, mint maga gondolja.
SZUNYOGNÉ:
Mégis csak arra hajlott, amőre te fújtad.
Ha te azt mondtad: fekete, ű is rámondta fekete.
JULI:
Nem esztelenségbűl, elhigyje, hanem hogy eggy vót a nótánk, eggy vót az imádságunk.
Van annak esze ölég.
SZUNYOGNÉ:
Van hát: ha véletlenül nem bot akad a kezébe, hanem balta, szépen agyonvágott vóna.
SZUNYOGNÉ:
Nem -e?
Hát a bot nem rajtad törött el?
JULI:
(Kissé felindulva.)
Mégse vágott vóna agyon.
Mer csak azér haragudott ő, hogy édösanyám a bort bevitette.
MIHÁLY:
(Nyugodtan, maga elé.)
SZUNYOGNÉ:
(Helybenhagyólag.)
JULI:
Maga kínálta mög vele, bácsi.
JULI:
Hát nem édösanyám bíztatta rá!
SZUNYOGNÉ:
Nem te mondtad neki, hogy a te kedvedér!
JULI:
Hát ha már odahozta Mihály bácsi...
JULI:
Bizony kend!
Mindönnek kend az oka.
A bútort is bizonyosan úgy követelte, hogy mögdühödött.
MIHALY:
(Föláll.)
Tyűh, azt a Poncius Pilátusát!
SZUNYOGNÉ:
(Békítően öleli.)
JULI:
(Öleli.)
Mihály bácsi, hiszen nem azér mondjuk...
MIHÁLY:
Nohát!
Ilyen bolondokat ne beszéljetök!
(Leül és a zsebkendőjével a homlokát törülgeti.)
SZUNYOGNÉ:
Szót se többet arrúl az embörrül.
MIHÁLY:
(Bort tölt magának s iszik. Beszéd közben pipára gyujt.)
Hát azt akartam az imént mondani, hogy most mán rátok íratok mindönt.
Baracs jön.
BARACS
(Ünnepi sötétkék posztóruhában, ünnepi szűrben. Szakála le van borotválva. A lábán fényes fekete új csizma. Fején új kalap. A kezében bot. Balról jön. Belépésekor a bajuszán jobbra-balra simít. Arca komor. Szájában a pipa meredten előre áll és erősen füstöl. Jön lassú parasztos lépésekkel, a nyakát a pipa tartása folytán előre nyujtva. Elmegy a ház előtt, csupán a szeme szögletéből nézve a házra egy-két pillantással. Elmegy a falu felé).[28]Itt megjegyzem, hogy a színpadi csizmák talpát gumival kellene talpaltatni, mert erősen rontja az illuziót a deszkadübörgés. Ezalatt folyik a beszéd.
SZUNYOGNÉ:
Hiszen úgyis a mienk lösz mindön, ha az Isten elszólítja kendöt, de attul Isten őrízz!
MIHÁLY:
Mégis ami írás, az írás.
Hátha Juli mögen férjhön mögy?
MIHÁLY:
Aztán valami préda-embör lösz az ura...
SZUNYOGNÉ:
Milyen szöröncse, hogy éppen aznap gyulladt ki ez a baj...
MIHÁLY:
Éppen rájuk akartam íratni!
MIHÁLY:
Hát én mögkérdözöm hónap a jegyző urat, hogy löhet -e írásba rakni olyanformán, hogy ami a Julié, az a Julié, sönki tűle el ne vöhesse.
JULI:
Mondom, hogy olyan "sönki" nem él a világon!
MIHÁLY:
(Más hangon.)
Hátha mégis összebékültök!
JULI:
(Keményen és határozottan.)
Soha!
Érzöm, Mihály bácsi, hogy tegnap óta kéreg nőtt a szívem körül, mint az erdei fának.
BARACS:
(Megjelenik a falu felől. A bajuszán egyet sodor. Valamivel lassabban jön. Pipázik mint a lokomotív. Ismét elmegy a ház előtt és eltűnik balra).
MIHÁLY:
(Pipáját gyujtva.)
SZUNYOGNÉ:
A seb is csak addig fáj, lelköm lányom, míg bé nem forrad!
MIHÁLY:
(Bort tölt magának.)
Hál'istennek, hogy ilyen hamar.
Mögvallom: nem aludtam egypár éccaka miattad.
SZUNYOGNÉ:
(A búbosnál áll.)
BARACS
(Ismét jön és megy a falu felé.)
JULI:
(Összerezzen. Nagy örömmel hátrálva.)
SZUNYOGNÉ:
(Szinte sikoltva.)
(Az üveghez rohan.)
JULI
(Az üveget lázasan a szekrénybe rejti).
MIHÁLY:
(Az ablakon kinéz. Elégedetten.)
SZUNYOGNÉ:
(Örvendve pislog.)
JULI:
(Reszkető hangon.)
(Bágyadtan visszahanyatlik.) Elmögy.
SZUNYOGNÉ:
(Vállat von. Kedvetlenül.)
SZUNYOGNÉ:
Möglöhet, hogy...
Eszter után jött.
MIHÁLY:
Vagy valami dóga van itt.
JULI:
Mi dóga vóna!
Semmi dóga nincs itt.
JULI:
(Búsan.)
Igaz.
Azóta mindön mögváltozhatott.
SZUNYOGNÉ:
Möglöhet, hogy asszonyt néz magának.
Innen vitt először is.
A portéka jó vót, hát innen visz másodszor is.
MIHÁLY:
Tán hogy evvel is minket keserítsön.
SZUNYOGNÉ:
(Megvetőn.)
Otthon bezzeg rossz most a híre.
A háza olyan, mint az akasztott emböré.
Kerüli még a madár is.
BARACS
(Még lassúbb lépésekkel jön. A bajusza már fölfelé áll. A pipája most nem ég. Megáll és rágyujt, mintha a szél ellen védekezne s mikor rágyujt, odasandít a felesége ablakára. Ezalatt bent így beszélgetnek).
JULI:
(Örvendezve.)
Jön mögen...
Már csakugyan idejött...
JULI:
(Visszahajlik az ablaktól, mintha szégyellené, hogy ott van.)
MIHÁLY:
(Juli vállán át les ki.)
SZUNYOGNÉ:
De mér nem jön be?
Hiszen bejöhetne.
JULI:
(Utána eső mozdulattal.)
JULI:
De minek jött, ha elmögy?
SZUNYOGNÉ:
Próbálta, hogy utána szaladsz -e?
Csak azt lesse!
MIHÁLY:
Hátha azér jött, hogy valamit elhoztunk, ami az övé vót?
SZUNYOGNÉ:
(Gúnyosan.)
Hacsak a piszkafáér nem jött...
Vigye!...
Utánadobom!
BARACS
(Megint visszajön. A bajusza most már teljesen föl van pödörve. Megáll szemben a házzal, aztán leül a kőhalomra. Ott pipázik komoran). (Ezalatt bent így beszélnek:)
SZUNYOGNÉ:
Úgylátszik, nem mer bejönni.
Hátha... mutatnád magadat...
JULI:
Nem.
Ő be fog jönni!
Ismeröm.
Lássa, már áll...
Idenézz...
(A sifonérhoz fut.)
Hol a másik szoknyám?
A selyem!
SZUNYOGNÉ:
(Izgatottan kapkod a sifonérban.)
JULI:
(A szoknyát ölti. Szalad a tükörhöz. Igazít a haján. Fodros kötényt köt.)
SZUNYOGNÉ
(Kapkodva segít a lányának az öltözködésben).
MIHÁLY:
(Ezalatt az ablaknál áll.)
JULI:
(Az ablakhoz ugrik.)
SZUNYOGNÉ:
Nem mer bejönni!
Hej lapul benne a lélekösméret!
MIHÁLY:
Eredj no érte, hiszen azt várja.
JULI:
(Kínosan.)
Én?... én nem szólhatok hozzá, amíg ő nem szólott!
SZUNYOGNÉ:
(Megindul, de az ajtóban megáll. A kendőjét tapogatja. Izgatottan.)
Jobb lösz, ha kend mögy ki.
Embör embörrel jobban érti egymást!
JULI:
A kend háza ez.
Kend itt a gazda.
Mönjön ki, az Isten áldja mög!
MIHÁLY:
(Dolmányt ölt.)
(Kimegy. Útközben a torkát köszörüli. Megáll négy lépésnyire. A pipa a kezében van.)
(Kezet nem fognak.)
IMRE:
(Komoran félvállról.)
(Nem emel kalapot.) (A következő párbeszéd lassú menetű.)
MIHÁLY:
Látom, hogy itt vagy...
Hálistennek...
Hát...
(nyel)
MIHÁLY:
(Szünet, mely alatt Baracs erősen pipázik, Mihály pedig a pipáját ujjal tömögeti.)
MIHÁLY:
Hát izé... hát... mé nem jösz be?
MIHÁLY:
Minek ?...
Hát te tudod, hogy minek?
BARACS:
Nincs neköm ott semmi keresetöm.
Én csak erre jártam; elfáradtam: leültem.
A madár is ott ül le, ahol elfárad.
MIHÁLY:
Jó, jó.
Dehát bejjebb is vagyunk.
BARACS:
Ez országút itten.
Ez nem a maguk portája.
BARACS:
Mer ez a kűrakás itten az ország kűrakása!
BARACS:
Mé nem mögyök be?
Hát mer nem akarok!
MIHÁLY:
Nem akarsz?
Hát mér nem akarsz?
BARACS:
Mér nem akarok?
Hát azér nem akarok, mer nem akarok!
MIHÁLY:
(Mérgesen bemegy.[29]Kérem a szereplőt, ne köpjön, mint egy színésztől láttam. A bentlevőkhöz.)
JULI:
Mit mondott?
Mit beszéltek ilyen sokat?
Mit mondott?
SZUNYOGNÉ:
(Julihoz.)
Erigy ki te!
Teveled akar beszélni.
JULI:
(Csaknem sírva.)
Én nem mögyök!
Én nem möhetök!
Én nem szólhatok hozzá addig, amíg ő nem szólott.
JULI:
(Nagy fölindulással.)
Mihály bácsi, édes jó Mihály bátyám, menjen ki még egyszer!
Mondja, hogy jőjjön be!
Mondja, hogy nem haragszunk!
Mondja, hogy szó itt nem esik arrúl, amit ő tett!
(Ezt nem szabad szaporán mondani, hanem minden szót kereken, értelmesen.)
JULI:
Esedözök!
Térden állva kéröm, Mihály bácsi!
MIHÁLY:
Nem mögyök, no!
Engöm ne kunérozzon sönki!
JULI:
Mihály bácsi, elmögy, ha nem megyünk ki!
MIHÁLY:
(Ismét kiballag s a torkát köszörüli.)
Hát hallod -e... hát izé... hát: azt csak mögmondhatod, hogy mi járatban vagy?
BARACS:
Mi járatba vagyok?
Sömmi ögyéb járatba nem vagyok, csak abba a járatba, hogy a fiamat akarom látni.
BARACS:
Mert azt hallottam, hogy beteg vót.
MIHÁLY:
Beteg vót?
Nem vót a!
Vagy igazis: egy kicsit beteg vót, de nem nagyon.
A torkát fájdította, de elmúlt.
BARACS:
(Szárazon.)
Hát ha odabe van, mögvárom, míg kigyün.
Ezt akartam, sömmi ögyebet.
MIHÁLY:
(Beballag. Kiáltása belülről hangzik.)
JULI
(Berántja a szobába. Lajbit ad rá gyorsan).
SZUNYOGNÉ
(A gyerek haját fésüli kapkodva).
MIHÁLY
(A gyerek orrát törli).
JULI:
Csókolj kezet édös apádnak!
Aztán mondd neki, hogy gyöjjön be!
Mit mondasz neki?
SZUNYOGNÉ:
El ne felejtsd, hogy: győjjön be!
JANCSI:
(Kirohan.)
Apám!
Édös apám !
[ 30]
A szereplő gyermeket meg kell oktatni, hogy mosolygó arccal játsszék, s ne hadarjon. Még eddig ahány gyermeket láttam, az mind úgy beszélt, hogy érezni lehetett mögötte a spanyolnádat.
BARACS:
(A karjaiba kapja.)
JANCSI:
(Az arcát simogatja.)
BARACS:
(Elérzékenyülten.)
(Csókolgatja.)
Kedves kis elszállott madaram te!
SZUNYOGNÉ:
Nem ragadja -e el azt a fiút!?
BARACS:
Hoztam neköd valamit.
Nézd -e, mi ez?
(A tarisznyából kis kardot vesz elő.)
JANCSI:
Kard!
Huszár leszek!
Kösse föl.
JULI
(Tétován kimegy. Meg-megáll).
BARACS:
(Rá se néz Julira.)
Hát nem vagy beteg, lelköm?
Óh én édös kis huszárom, csakhogy mögen megláthattalak!
JULI:
(Elfogódással, a szemét lesütve.)
BARACS:
(Félvállról, komoran.)
BARACS:
(A pipát a szájába teszi. Fölnéz. Dacosan.)
JULI:
Tudom, hogy nem hozzám gyött...
BARACS:
(Ismét félrenéz.)
Csak a fiamat akartam látni.
JULI:
A litániárul gyön a nép...
Möglátják ...
[ 31]
Ezt igen érthetően kell mondani, mert az erős okok közé tartozik. A paraszt nem szereti, ha a falu róla beszél. Baracsnak is ki kell fejeznie arcában, feje fordításában, hogy a falu szeme előtt ülni nyugtalanító gondolat.
BARACS
(A falu felé pillant).
JULI:
(Szomorún.)
Inkább kimögyök addig a szobából, ha éppen nem tűrhet...
JANCSI:
Gyöjjön be hát!
Édes apám!
(Megfogja a Baracs szűre alját, s a szűr két csücske kőzé bújva, húzza befelé, még csak be nem érnek.)
BARACS:
(A falu felé pillant, aztán elkomolyodik. Jancsihoz.)
(Teszi, mintha a Jancsi erejének engedne s egyre emeltebb hangon.)
SZUNYOGNÉ:
(Bent Mihályhoz.)
Gyön!
Begyön!
Hát mégis van benne böcsület!
(Törli az asztalt, székeket.)
SZUNYOGNÉ:
Ülj le, telepödj le nálunk, tessék!
(Megtörli a széket.)
(Ülteti az asztal mellé.)
BARACS:
(Komoran.)
(Jancsihoz szeretettel.)
No, hát mit akarsz?
Minek húztál be?
JANCSI:
(A szűrt rángatva.)
A szűrt!...
A szép szűrt!
A szép szűrre akarok feküdni !
[ 32]
A gyermek a szép szót sulylyal és hosszan ejtse.
JANCSI:
Álmos vagyok!
A szép szűrön akarok feküdni.
SZUNYOGNÉ:
Hát add oda neki.
Mindig azt emlögette.
BARACS:
(Leveti a szűrt.)
(Leül s pipázik. Nézi a fiát.)
SZUNYOGNÉ
(Elveszi a szűrt. Teríti a búbos mellé s Jancsit ráfekteti).
JULI
(Baracstól távol leül és továbbiak alatt lesütött szemmel hallgat. A csipkekendőjét babrálja). (Szünet.)
MIHÁLY:
(Zavartan Baracshoz.)
Tegnap esső vót nálunk...
MIHÁLY:
De már annak mi haszna...
Ámbátor az őszi szántásra még van idő.
(Szünet.)
SZUNYOGNÉ:
(Julit meglöki.)
(Szünet.)
SZUNYOGNÉ:
Hát arra milyen idő jár, lelköm?
MIHÁLY:
Hát Julinak nem szólsz -e sömmit?
SZUNYOGNÉ:
Szólj hát te asszony!
Beszélj az uraddal.
SZUNYOGNÉ:
Mer ami vót, az vót.
Nem löhet a harag örökkévaló.
MIHÁLY:
Csak a szeretet löhet az.
SZUNYOGNÉ:
(Baracshoz.)
(Szünet.)
MIHÁLY:
Adjatok kezet egymásnak, no, aztán mögvan.
(Szünet.)
SZUNYOGNÉ:
Más helyön is mögesött mán, hogy összezördültek a házastársak...
SZUNYOGNÉ:
Mer a jó Isten nem azér szörzötte össze a szíveket, hogy így elszakadjanak.
MIHÁLY:
Hanem hogy hóttig öggyütt éljenek.
SZUNYOGNÉ:
Ami vót köztetök, felejtsétök el.
Zivatar után lám a nap is kisüt.
MIHÁLY:
No, adjatok kezet egymásnak!...
Asszony, ne légy konok!
Embör, ne légy keményszívű.
(Szünet.)
MIHÁLY:
(Szunyognéhoz.)
Mönjünk mi ki.
Ők a maguk nyelvét jobban értik.
(Mind a ketten el.)
BARACS
(Félig elfordultan komoran pipázik).
JULI
(Fölkel. Tétován, időnkint Baracsra pillantva a szekrényhez megy. Kiveszi a bort és egy poharat, s hozza. A bort Baracs elé teszi az asztalra s töredelmes szíves hangon rebegi):
BARACS
(Lassan, komolyan fölemeli a fejét s a feleségére néz; aztán a jobb karját fölemeli és megbékült arccal öleli magához).[33]Nem igaz az a mozdulat, hogy Baracs félreteszi a bort. Az asszony töredelme annyira kedvesen lepi meg, és annyira mélyen érinti a szívét, hogy abban a pillanatban csak az asszonyra gondolhat. Az, hogy ő bort nem iszik többé, kitünik már a második felvonásból is. De, - hiábavaló sokszor minden figyelmeztetésem: a színésznek játék kell, a publikumnak meg - akármi, csak nem pszichologia. (Vége.)