Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Czakó Zsigmond
Kalmár és tengerész
Keletkezés ideje
1844
Felvonás
4
Jelenet
38
Megszólalás
829
Mondat/Sor
1417
Szó
12188
NEGYEDIK FELVONÁS
Üvegajtós terem.
ELSŐ JELENET
ÁRTHUR
halványan, dúlt vonásokkal, gondba merülve.
Nincsen -e oly lény a természetben, mely szem nélkül lát, oly tanú, ki fül nélkül hall, és oly beszéd, mely nyelv nélkül születik, hogy azon véres bűntettet elárulja, melyre eddig csak a sötét éj bizonyság.
- Ha van, ó sors!
Töröld ki az emlékezetet a teremtés országából, öld meg a tudatot, foszd meg eszmélettől a lelket, és lélektől a testet, áss sírt a voltnak, állítsd meg a jövőt, és enmagad temesd el oly mélyre, hová a végítélet feltámasztó szózata sem hat le!
Eszmél.
Ennyire jutottam?
- Azért erőszakoltatott nyakamba az élet, melyet elvetendő valék, hogy földi pályám végét vérben fertőzött kezekkel, lelkifurdalások kínos útjává tegyem?
És rettenetes legyen előttem annak utolsó perce, a halál, mit az ifjú egykor nyugodtabb kebellel keresett - és talált volna meg?!
Hol az igazság, mely engem így büntet?
Avagy magam alkottam és készítettem e pályára véremet - kedélyemet s egész valómat, hogy már leheletem a bűn pusztító párája legyen, s az emberiség ellen elkövetett vétkekben szennyfoltot üssön címül fejemre?
Nem - Isten, vedd számadásra azokat, kik a gyermeket csak követelni tanították, de kötelességet érezni nem, kit őt munkához szoktatni elmulaták, és örömökben föröszték lelkét, melyekben az embert elhervasztó méreg csírázott.
Ölni tudtok, emberek - de nevelni, lelket teremteni nyomorúk vagytok!
- Nyugalmamnak örökre vége van: tervem megbukott, minden oldalról tátongó örvény, és a segélynek egy sugarát sem látom.
A boldogtalan asszony tegnap óta hideg föld alatt, anélkül, hogy vesztemre egy szót szólhatott volna, de árnyékomban képe felém sötétlik, s minden léptemet kíséri.
Az ördög nagyon következetes, míg jobbjával kiragad a veszélyből, rejtve tartja balját, éles körmökkel várva az időt, melyben számára áldozat érik - megborzad.
Hátha rám ismert a tengerész legénye, midőn az öltönyt szobájába visszaloptam - ah, kerüld lelkemet, gyötrő félelem - rejtsd el ijesztő rémeid; az igazságnak vért szomjuhozó pallosától talán megmenthetem magam; hiszen gyanú még nem született.
A tengerész öltönye mindenkit megcsalt, és ezt nem mulasztom el hasznomra fordítni, míg a távolban biztos menedéket lelek, s ezzel már tovább késnem nem lehet.
MÁSODIK JELENET
Kelendi, Árthur. Kelendi gyászban megáll a pamlag előtt, és reá mereng.
ÁRTHUR
félre.
Kelendi - nem vett észre.
KELENDI.
Mindig itt szokott ülni, azt hittem, most is itt találom.
ÁRTHUR.
A szánalom cégért tűzött ez arcra.
KELENDI.
Nyomorú dolog egy nőben mindent bírni!
Körülnéz.
Mily üres házam.
Meglátja Árthurt.
Ön itt?
Önnek még adósa vagyok.
ÁRTHUR
ijedve.
Nekem?
KELENDI.
Ön temeté el nőmet.
Árthur haboz, nem tudja, mint értse.
KELENDI.
Köszönöm fáradságát, én tehetetlen voltam.
ÁRTHUR
félre.
Vagy úgy.
Fent.
Valóban szomorú kötelesség volt, s fájdalmasan teljesítém.
KELENDI.
Látom arcán.
ÁRTHUR.
Arcomon... mit?
KELENDI.
Ön teljes mértékben osztozik bánatomban.
Megszorítja kezét
Barátom!
ÁRTHUR.
reszketve átengedi kezét, kerülve a Kelendi tekintetét magában.
Néma -e a halottak hazája?
KELENDI.
Valának perceim midőn kétkedtem az ön lelkületében, de huzamos tapasztalásom megérlelé bizalmamat; egyedül ön az, kire balsorsomban támaszkodhatom, míg öcsém, kit imádásig szerettem - ah, mily koldus levék egy csapással!
ÁRTHUR.
Szűnjék meg, kérem, ne adja magát martalékul a fájdalomnak.
KELENDI.
Nem tud még semmit felőle, merre távozott - hol tartózkodik?
ÁRTHUR.
Legkisebbet sem.
KELENDI.
Megfoghatatlan!
Nem jött ön még semminek nyomára?
ÁRTHUR.
Semminek.
A lövés percében álomban valék, a durranás úgy hangzott szobámba, mintha az utcán történt volna.
Az ablakhoz sieték, s kivehetém egyenruháját, éppen midőn az ablakon kiugrott, s a sötétben eltűnt.
KELENDI.
Ennyit magam is tudok, mert szememmel láttam, de a tettnek okát nem érthetem.
ÁRTHUR.
Úgy vélem, házassága erőltetése, mivel kútfejének a nagyságos asszonyt hitte.
KELENDI.
De ezért gyilkolni!
Nem - nem, ezt öcsém nem tehette, ő, ki oly férfiasan nemes volt mindig, nem, itt valami mélyebb ármánynak kell rejtőzni.
Rabló volt, nem más, ki gazdag zsákmányt remélt, és meglepetvén...
ÁRTHUR
közbeszól.
De hát az egyenruha?
A hadnagy ellenszenve a boldogulttal?
Rögtön eltűnése...
KELENDI.
Kérem, hallgasson.
Ne gyilkolja le jobb érzelmem sugallatit, hiszen ez nem vihette őt ennyire, mert a házasságra kényszerítve nem volt.
ÁRTHUR.
De az ajánlat ránézve erkölcsi kényszerítés volt, és ez olykor hatalmasabb...
KELENDI.
Végtelen a nyomor, mit fejemre hozott.
Az öreg Feldnertől e házasság reményében nagy összeget előlegezék, s már ki is bocsátám kezeim közől, emiatt kellett elutaznom.
Azonban a boldogtalan leány tegnapelőtt mérget vett.
ÁRTHUR
megrettenve.
Meghalt ?...
KELENDI.
Mondják, bizonyos Strahlenberg grófot szeretett, ki elcsábítá s megcsalá.
ÁRTHUR
elszörnyed.
Iszonyú!
KELENDI.
A leány meghalt, s az összeg nincs többé kezeim közt.
ÁRTHUR
akadozva.
Én - egészen - más okát tudom a leány halálának.
KELENDI.
Mármost mindegy rám nézve, akármi lett legyen oka.
Engem annyi csapás ért egyszerre, hogy egyike is elég őrültségre juttatni.
ÁRTHUR.
Nem akart oly férfi nyakára tolatni, ki mást szeretett.
KELENDI.
Mást?... igen tudom - de ez nem volt szerelem.
ÁRTHUR.
Sőt, szenvedély a legnagyobb túlságban, bizton állíthatom, mivel az imádott tulajdon testvérem.
- Tegnap jöttem nyomára.
KELENDI.
Testvére önnek?
Bilsenné leánya?
ÁRTHUR.
Bilsenné csak nevelője testvéremnek.
Láthatja, uram, hogy e körülményekben én is sokat szenvedek, de önt terhelni nem akartam.
KELENDI.
Köszönöm.
Kívül szomorú halotti zene hallik.
ÁRTHUR.
Temetés!
Kelendi meghallva a zenét elfogódik, és a pamlagra borul.
ÁRTHUR.
Kárhozat, ez a te köszöntésed!
A zene közeledik.
KELENDI.
Az ég könyörületlen szenvedéseimben!
E zene tegnap nőm koporsóját kísérte.
ÁRTHUR.
Szűnjél meg, rettenetes hang - gyötrelem méhében születtél - fájdalom volt anyád!
Légy oly néma, mint a halott, melyet követsz, és oly süket, mint ez engem elhagyott irgalom!
KELENDI.
Nézze meg a koporsó feliratát, ki azon boldog.
ÁRTHUR.
az ablakhoz megyen, olvas.
" Feldner Louise "!
Elborzadva visszatántorog.
KELENDI.
Kétségbe kell esnem a gondviselés iránt.
ÁRTHUR.
Ez ének lelkem nyugalmának sírdala.
- Pokol, miként meneküljek e hangoktól?!
Bedugja füleit.
Ó, jaj nekem -
összeborzad.
A lélek fül nélkül is hall!
A zene elnémul.
KELENDI.
Egy csapásra ennyi áldozat - egy kebelnek ennyi kín.
Azt hittem, több erővel bírok!
ÁRTHUR.
Mit - kérdezett ön?
Elveszi kezét füleiről.
KELENDI.
Valahára megszűntek e gyötrő hangok.
ÁRTHUR
Kelendire mered.
Micsoda?... megszűntek?
Nem hallja ön...
KELENDI.
Mit?
ÁRTHUR.
Tehát nem hall ön semmit?
KELENDI.
Semmit - egészen megszűnt.
ÁRTHUR.
Mi zúg tehát itt és itt, mint orkánnak jajgatása?
Némuljatok el túlvilági hangok, mik agyvelőmhöz tapadtatok - hallgassatok el sírszellemek - kik e hangokba vegyültetek.
Ha!
Oly szózat ez, mely nyelv nélkül született, és az agy már nem józan többé, örök mámort ivott a gyötrelem kelyhéből, fekélyt kapott tőle a szív - s felettök sír a remény.
KELENDI.
Mit mível ön?
Részvéte igenis messze ragadja.
Vonalaiból azt hinné az ember, hogy megőrült.
ÁRTHUR.
Gondolja ön?
KELENDI.
Szűnjék meg, ezzel mit sem ad nekem.
ÁRTHUR.
Pedig sokat elvettem.
KELENDI.
Elvett - ön?
ÁRTHUR.
Bocsánat, uram, oly zavart vagyok, az elmúlt éjeken sokat virraszték - agyam szédeleg - kevés nyugalmat kell keresnem.
KELENDI.
Tegye azt, barátom.
ÁRTHUR.
Vajha tehetném!
Oldalra tántorog.
HARMADIK JELENET
KELENDI.
Szegény ifjú!
Sorsom inkább leveré, mint engem; nem csoda, nyomorból ragadtam ki, és házi boldogságom életfeltétele volt.
Megmondjam -e neki, hogy tovább nincs módom tartani?
NEGYEDIK JELENET
Kelendi, Ferenc.
FERENC.
Engedelmet kérek, uram!
KELENDI.
Mit akarsz?
FERENC.
Ó, uram - alig merem kimondani.
KELENDI.
Röviden.
FERENC.
Nagy teher nyomja szívemet, uram.
A hadnagy úr nem vétkes.
KELENDI.
Mit mondasz?
FERENC.
Fejemet teszem érte.
KELENDI.
Hogyan bizonyítod ezt meg?
FERENC.
Úgy, hogy a hadnagy úr a gyilkolás előtt jóval elutazott, én kísértem őt ki a városból, uram.
KELENDI.
Hová?
FERENC.
Azt mondá, egy kis légváltozásra van szüksége.
Szegeden egy barátját kereste fel.
KELENDI.
Tovább.
FERENC.
Hát mikor hazajöttem - úgy alkonyat tájban, a hadnagy úr előszobájának ajtaját nyitva találom, pedig bezárva hagytam, s az ajtóban egy idegen kulcs volt.
Megijedek - hamar gyertyát gyújtva körülnézek, hogy mit loptak el, de nem vettem akkor észre, hogy hiányzott volna valami; no, gondoltam magamban, a zsiványnak bizonyosan szorult az irhája, nem volt ideje a belső szobát felnyitni, s üres kézzel megugrott, azután nem is akartam a dologból lármát ütni.
KELENDI.
Tovább - tovább.
FERENC.
Hát, uram, mikor meghallottam, hogy hadnagy uramat egyenruhában az ablakon látták kiugrani, és őt tartják gyilkosnak, akkor jutott eszembe, hogy az új egyenruhát az előszobában hagytam, mert azt is be akartam a bőrládába pakolni, de hadnagy uram itthon hagyatta velem, s úgy maradt az előszobában.
KELENDI.
Ferenc - egy élettel leszek adósod, ha e vádat öcsémről leveszed.
FERENC.
Isten előtt teszek esküt igazmondásomról, uram.
KELENDI.
De hát ki vihette el a díszruhát?
Nem gyanakszol valakire.
FERENC.
De igenis gyanakszom, mert tegnap este, midőn a lépcsőkön jövök fel, hát a folyosó felől, a mi szobánk tájáról ablaktörést hallok, arra szaladok hamar - hát a segéd úrfi jön velem szemközt, a mi szobánk felől, de úgy futott, hogy nem is szólhattam hozzá.
Megyek a szobánkba, hát a folyosóra nyíló ablak ki van törve, s a hadnagy uram egyenruháját bevetve a földön találom.
Nem tudtam, mihez kezdjek, nem akartam a dolgot elhamarkodni, nehogy a hadnagy uramat még nagyobb gyanúba keverjem, hanem meg akartam várni míg megjön, s addig hallgatni, de amint a portól kitisztítám az egyenruhát, észrevettem, hogy az egyik vállrózsája el van súrolva; ez akkor eshetett, midőn a gyilkos az ablakon kiszökött, gondolám, és tovább vizsgáltam, ha nem találok -e vérfoltot rajta, hát ihol - az oldalzsebben egy aranyba foglalt arcképet leltem, melyet én a hadnagy úrnál sohasem láttam, ezt bizonyosan a gyilkos feledte benne.
Ez az arckép, uram, tán nyomára vezethet a dolognak, és tanú lehet mellettem.
- Itt van -
KELENDI.
átveszi, elszörnyed.
Szent egek!
FERENC.
Mi baj, uram?
KELENDI.
Egykori jótevőm, megmentőm képe.
FERENC.
Nem értem a ténsurat.
KELENDI.
Ó sors!
Mi megfoghatatlanok utald!
FERENC.
Hát ismeri a képet, ténsuram?
KELENDI.
E kép mását bírom, az eredeti egykor a szörnyű haláltól mente meg.
FERENC.
A kép hátára valami van metszve.
KELENDI.
olvas.
" Kahlberg" - Kahlberg - e név nem ismeretlen előttem.
S e kép tulajdonosa lett volna nőm gyilkosa!
FERENC.
Már akárki volt, és akármicsoda név van azon a képen írva, de hogy az egyenruhát a segéd úrfi lopta vissza az ablakon, arra le merem tenni a hitet.
KELENDI.
Megáll az eszem e szövevényen.
FERENC.
Talán várnók be a hadnagy úr megérkeztét, sokáig nem késhetik már, mert holnap utaznunk kell.
Majd kérdőre veszi ő a segéd urat, mert neki ismerni kell a kép tulajdonosát.
KELENDI.
Igazad van - de megállj.
Segédemnek egy testvére van, kitől, úgy hiszem, felvilágosítást nyerhetek e kép felől.
FERENC.
Adná isten!
KELENDI.
Ezért, ha tán ő részes volna e merényben, őrizkedni kell, nehogy valamit gyanítson.
FERENC.
Értem, uram, majd én szemmel tartom.
KELENDI.
Tehát a dologra.
Azon lény, kinek arca e csonton van, egykor életem tartá meg, most képe testvéremet adja vissza!
El.
ÖTÖDIK JELENET
FERENC.
Hála istennek, egy mázsa nehézség esett le rólam.
Megérdemelném, hogy uram összemorzsoljon, mivel díszruháját el nem zártam, de most legalább nyomában vagyunk a gyilkosnak.
HATODIK JELENET
Endre, Ferenc.
ENDRE.
halványan, szórakozottan belép, fövegét elhajítja.
Itt volnék hát - most eskessenek, házasítsanak, azután el is temethetnek!
FERENC
kitörő örömmel.
Hála neked, istenem, csakhogy megérkezett, hadnagy uram!
ENDRE.
E három nap eltőlt szerencsésen, anélkül, hogy megőrültem volna - de még három ilyenért a paradicsom sem kell.
Meglátja Ferencet.
Hát te, Ferenc - nem haltál meg szomjan?
Elfeledtem gondoskodni rólad, volt pénzed?
FERENC.
Volt, hadnagy úr!
ENDRE.
Mi az oka, hogy ily nagy csend van a háznál?
Nincsenek hon?
Azt hittem, hogy ma a házat is felforgatják.
FERENC.
magában.
Még semmit sem tud.
ENDRE.
Kétszer kérdjem?
FERENC.
A nagyságos asszony nem él többé.
ENDRE.
Hermina?
- Meghalt?
FERENC.
Tegnap temettük el.
ENDRE.
Oly hirtelen - oly véletlenül!
És bátyám?
FERENC.
Sokat szenved, tegnap különösen, azt hittük, hogy megtébolyodik.
ENDRE.
Kétségkívül, a szárazon örök életre számítnak az emberek.
Jó, hogy most hallom, máskor fájna.
FERENC.
Meggyilkoltatott.
ENDRE.
Nagy isten!
- Ki a gyilkos?
FERENC.
Még nem tudatik.
ENDRE.
Hol van Árthur?
Hajókötelet neki kihallgatás nélkül.
Nem megmondtam, hogy ezen embert Grönlandba kell küldeni - a pokolban is igen közel volna a földhöz.
Örökre bánom, hogy nyakát nem törém.
FERENC.
Úgy hiszem, nem kerüli el.
ENDRE.
Mi lesz már házasságomból?
Ferenc vállat vonít.
ENDRE.
Más temetésről nem tudsz?
FERENC.
Temetésről -
ENDRE.
Margit él még?
FERENC.
Nem hallottam felőle - de el is feledém, a hadnagy urat egy levél várja, mely elmente után nemsoká érkezett.
ENDRE.
Tőle lesz - hozd el.
Ferenc el.
Szemrehányás, törött szív és könnyük, mindegy már - nagyobb kíntól nem rettegek, mert - nincs!
HETEDIK JELENET
Endre, szolga. Később Bilsenné.
SZOLGA
jelent.
Bilsenné asszony!
ENDRE.
Bilsenné asszony?
Be ne bocsásd -
Szolga el.
Most Bilsenné asszony, inkább Egyiptom tíz csapása; örömestebb állok egy angol hadiflotta, mint jelenleg ezen asszony elébe.
Bilsenné bejön, Endre előtt megáll - merőn szembe nézi.
Endre elfordul - szünet.
BILSENNÉ.
Én szemtelenebb vagyok önnél is, midőn elutasítnak is betolakodom.
ENDRE.
határozottan
Olvasta levelemet?
Bilsenné némán rátekint.
ENDRE.
Megértette?
BILSENNÉ.
Mégis alig hiszem, hogy önnél akarva is szemtelenebb lehessek.
ENDRE.
Ha értette - mit akar még?
BILSENNÉ.
S képes ily gazul elutasítni?
Gyalázatos!
ENDRE
összerezzen - magához térve csendesen.
Ily kifejezésekre nő ellenében - nincs fegyverem.
Röviden, asszonyom - nincs időm.
BILSENNÉ.
Hm!
- Az ártatlanságot megcsalni, sírba juttatni van idő.
ENDRE.
Tehát szitkozódni jött; joga van hozzá, elismerem.
Büszke lehet ön, mert egyedüli lény a földön, ki ezt büntetlenül teheti.
- Végezze hamar, s távozzék - nekem most másnemű pellengérre kell állnom.
BILSENNÉ.
De hát mi történik Margittal?
ENDRE.
Margittal?
- Ó legyen könyörülő, s ne említse e nevet.
BILSENNÉ.
Egy csalással megelégedhetik, ugye?
ENDRE
kínnal.
Vigye kolostorba.
BILSENNÉ.
Szükségtelen, hozzá közelebb a sír, mint a kolostor.
ENDRE.
A sír...
BILSENNÉ.
Hanem emléke itt marad, s átokkal ül lelkedre.
Jer, lásd, és számláld ki perceit haláláig - nem kell sok fejtörés hozzá - jer -
karon fogja.
ENDRE.
Ó, legyen irgalmas!
BILSENNÉ.
Tehát nincs bátorság eltemetni, kit megöltünk?
Mit vétett önnek ez az áldott teremtés?
Szünet.
Ugye?
Ha pénz kell, Péruba megyünk?
- Feleljen hát - hiszen mibe kerül önnek egy rövid hazugság?
Szünet.
Azt írta ön levelében, hogy rögtön eltávozik, tengerre utazand, és itt maradt oly boldog hitben, hogy engem könnyű rászedni.
- Hol dicső arája - hadd lássam - kérem, mutasson be neki, szerencséltetni kívánnám e boldog házasságot.
Szünet.
Ismertessen meg ön azon birtokkal, mely miatt egy szegény leány élete számba nem vehető.
A boldogtalan nem akart hinni ön levelének, de miután hiteles kútfőből megtudta, hogy csakugyan pénzért mellőztetik - pénzért - kétségbeesett.
Bírna ön oly fájdalommal, minővel ez angyal?
Ki szerette önt - és szereti - de ki igen szegény önnek!
ENDRE.
Ah, szívem - repedj meg!
Pamlagra borul.
BILSENNÉ.
Csak egy szót mentségére, hiszen oly becsületes arccal bír, hogy magát a mindentudót megcsalhatná - ön, ki becsületére oly féltékeny volt.
Merőn nézi.
Mégis lelkiismeretet színlel, habár nincs is.
A rosszak közt nem a legnagyobb rossz.
Szerencsétlen!
Ön volt az, kiben még reméltem, és megemészté bennem a hitet az egész emberiség iránt!
Mivel fizeti meg a poklot, mit ezáltal számomra teremtett?
ENDRE.
Asszonyom!
Ne dúld fel azon kevés erőt is, melyre most oly nagy szükségem van!
BILSENNÉ.
Halld, hálátlan - a leány gazdag és előkelő.
Szünet.
Ez keserű csapás, ugye?
- Elvennéd őt most örömmel hiszem - a sírba fog menni - a sírba.
ENDRE
összeszedve magát.
Van még mondanivalója, asszonyom?
BILSENNÉ.
Még egy pillanatig ne vettess ki az ajtón - bár azt tettem volna egykor én veled.
Csak nehány szóm van még.
ENDRE.
Megelégszel, bátyám?
BILSENNÉ.
Egy kis számadás lelkiismereteddel.
Kerültél engem - kerülted a leányt, kerülted - adott szavad és kerülted a becsület esküjét; - nyomodban vagyok, és ha tekervényes utad földről a csillagokba viendett, követtelek volna azon árnnyal, kitől szaladtál.
El.
NYOLCADIK JELENET
ENDRE.
Köszönöm neked, természet - szentatyám, e büntetést azért, hogy megtagadtalak; köszönöm e gúnyt, mellyel erényemet arcul csapád - köszönöm azon méregcseppeket, melyek megölték áldozatomnak önérzetét - meg reményét e kebel entudatlani boldogságának.
Nincs többé nap, melynek sugáritól új feltámadást és életet várhassak!
KILENCEDIK JELENET
Endre, Bilsenné, Margit. Bilsenné bevezeti Margitot.
ENDRE
meglátja.
Könyörülő szent isten - mivé lett ez arc!
BILSENNÉ.
Hová tevéd az életet, melyet ettől elloptál?
Endre elfordul.
BILSENNÉ
mosolyog.
Fizesd ki azon pénzzel, melyért megcsaltad - vedd elő azon tekintetet, mellyel a tengeri vészek közt az isten arcát megtaláltad - ezt nézd, egy nyomorú teremtmény csak
megfogja Endre kezét, Margit felé fordítja.
Ugye szép volt - de szegény!
MARGIT
szenvedőleg néz Endrére.
A kolostor fala oly csendes volt egykor - nem az többé; - a kebel oly boldog volt nyugalmában - nem az többé!
ENDRE.
Halld végzetem!
Ez átok nem engem illet!
MARGIT.
Megbocsásson, én nem akartam terhelni, én nem akaratomból jöttem ide.
ENDRE.
Legyen hát irgalmas - és távozzék!
BILSENNÉ.
Mindjárt.
Megfogja Margit kezét.
Nézd e színt, melyet halottaktól orozva élőnek drágán adsz el.
E színbe öltözzék végreményed pillanatában a kétségbeesésnek, melynek nevével legyenek keresztelve kebled érzeti.
E képet lásd poharad gyöngyében, valahányszor abból emlékét üríted hitvesed boldogságának.
E képpel ossza meg a gyötrelem minden percét életednek, melyet századra nyújtson a teremtő; e kép jelenjen meg halálórádban elfogadandó - bűnbánatodnak végső sóhaját!
MARGIT.
Szűnjél meg - anyám - az istenért, szűnjél meg!
BILSENNÉ.
Most mehetünk, gyermekem.
ENDRE.
Megálljatok - asszony - vedd vissza ez átkot!
BILSENNÉ.
Kérni fogom az eget, hogy tízszerezze súlyát.
TIZEDIK JELENET
Kelendi, előbbiek. Kelendi az ajtóban észrevétlenül megáll.
ENDRE.
Margit!
Engedje nevét még egyszer ajkimra venni.
Nem, mentséget keresek, nem reményét a bocsánatnak; tudom, nem érdemlem azt öntől, bár keblem valamint fájdalomtól zúzott, oly tiszta a vétektől.
Bilincs nyűgözé keblem szent szándokát, oly, melytől csak égi kéz szabadíthat.
Nem kérek öntől egyebet, mint hitelét keblem szeplőtlenségének, mellyel e pillanatban Isten előtt állok.
MARGIT.
Ne kényszerítsen szólni, jól tudja, hogy szemrehányás nélkül nem tehetem.
Ön négy nappal ezelőtt már tudhatá sorsát, és én - négy nappal ezelőtt még nyugalommal bírtam.
Már mindegy, a reménnyel együtt elhervad az élet is, de bocsánat nélkül nem fogok sírba szállni, ezt nem vonhatom meg öntől - bár soha nem szeretett.
ENDRE.
Szerettelek, Margit, a lélek azon tisztaságával, minő az úrnak jobbján áll.
- Szerettelek, oly lángjával e tiszta léleknek, mely az alkotó kezében világokat egyesít -
elébe térdel
Szeretlek azon magasztos érzetével a szívnek, melynek édesanyja, a teremtő lehelete, szeretlek oly erejével e magasztos érzelemnek, mely az örökkévalóság hatalmával rokon.
És ezen érzet erejében bírtam a hatalmat, mely úrrá teve kínok árjain, és ez érzet erejében küzdtem súlyával oly fájdalomnak, minőt egyedül az anyatermészet érezhetett, midőn e nyomorú fájdalommal vajúdott.
MARGIT.
Ön írta azon levelet hozzám?
ENDRE.
...Én!
MARGIT.
a fájdalom legfensőbb fokán.
Menjünk, anyám.
Bilsenné vezetni akarja, karjaiba dől.
KELENDI.
Megálljatok - azon levelet nem öcsém, hanem én írtam.
ENDRE.
felkél.
Bátyám!
KELENDI.
Öcsém, nemes lelked mindenét a testvériségnek áldozá, s én mégsem nyertem volna örök fájdalomnál egyebet.
Elhallgatád e viszonyt - ám az ég jobban szerette szívem nyugalmát, mint te, és megőrizett egy végetlen szemrehányás marcangolásitól.
BILSENNÉ.
Hogyan?
KELENDI.
Meggyőződhetik, asszonyom!
E testvéri kebel enboldogságát áldozandó volt egy család életéért.
Keressen ön e világon, nemesebbet nem fog találni.
ENDRE.
Bátyám, akkor akarod elveszteni a játékot, midőn már részedre nyerve volt?
KELENDI.
Olvasd e levelet - most vevém át legényedtől
egy feltört levelet átnyújt.
ENDRE.
olvas.
" Hadnagy úr!
Midőn e levelet olvassa, én megszüntem élni; egyedül ön az, ki e tettet érteni fogja.
Ön lelkét minden szemrehányástól fel akarám menteni; nálam élet és halál boldogsága volt a mérlegen.
Én öné soha nem lehettem, ön ajánlatát áldozatként nem fogadhattam el, és atyám szívében az örök bút e rövid fájdalommal kelle kicserélnem.
Fogadja istenhozzádomat, emlékezzék síromra, s ne vonja meg vigasztalását atyámtól, ki kérelmemre önt halálos ágyamnál fiává fogadta.
Isten áldása önnel - Feldner Louise."
Ah, meghalt - minő keserű szabadság!
MARGIT.
Anyám, mi nem értettük őt.
Békén tűrte - míg szívét szaggatád.
- Jer, vezess e helyről örökre - ő nem fog megbocsáthatni.
ENDRE.
Megbocsáthatni?
Vajha öntől remélhetném azt!
KELENDI
ki eddig Margitra nem volt figyelmes, most arcára tekint.
Mindenható!
E kép mindenütt nyomomban.
Leány, hol vetted ez arcot?
MARGIT.
Nem értem önt.
KELENDI.
Ismeri ezen arcképet?
MARGIT.
Igen, ez anyám arcképe.
KELENDI.
Anyja, mit mond ön - anyja lett volna.
Fájdalommal, melybe öröm vegyül.
És ön nemtőm gyermeke?
TIZENEGYEDIK JELENET
Ferenc, rendőrtiszt, előbbiek.
FERENC.
Ide tessék, uram!
KELENDI.
Mi az?
Mi történik itt?
Az ajtón át katonák láthatók.
RENDŐRTISZT.
Bocsánatot kell e ház tisztelt lakóitól kérnem.
A törvényszék darab idő óta egy bizonyos embernek van nyomában, kinek tartózkodását csak ma fedezhette fel.
KELENDI.
Saját lakomban?
RENDŐRTISZT.
Fájdalom, s ezért meg fogják engedni, hogy hivatalos vizsgálatot tarthassak.
KELENDI.
S ki azon bizonyos ember?
RENDŐRTISZT.
Báró Kahlberg.
MARGIT.
Szent isten - testvérem!
ENDRE.
Testvére?
KELENDI.
Önnek báró Kahlberg - én segédemnek véltem.
MARGIT.
Igen, testvérem.
KELENDI.
És Friedenthal Árthur.
MARGIT.
E név ismeretlen előttem.
KELENDI.
Ismeretlen - tehát előttem is álnevet hazudott.
Értem már - e percben mindent értek.
- Vajha sohase történt volna!
RENDŐRTISZT.
Tehát bocsánatot...
KELENDI
a rendőrtiszthez titkon.
Csak kevés várakozást, míg e hölgyek eltávoznak.
Magában.
Meg kell óvnom testvérét a gyalázattól - ah, már késő -
TIZENKETTEDIK JELENET
Árthur, előbbiek.
ÁRTHUR
oldalról, lesütött fővel.
Szólított valaki?
Nem - e hang nem emberi ajkon született, e szózat a halottak szózata - s a lélek hallja fül nélkül is - ah, a zene nem akar elnémulni - mentsetek meg e vonító zenétől, emberek.
Felnéz, meglátja Endrét - visszaborzad.
Ez öltöny - ha!
Már a lelketlen dolgok is beszélnek!
Meglátja Margitot.
Húgom itt?
Mit akarsz, boldogtalan?
Látni akarod talán, miként hurcolják testvéredet a...
Meglátja a katonákat.
Mi ez?
Mi célotok velem?
Ah, tudom!
Ismeritek a gyilkos öltönyét?
Amott van.
Endrére mutat.
Nézzétek!
ENDRE.
Mit mondasz nyomorú?
Feléje megy.
KELENDI
feltartja.
Csendesen!
- Boldogtalan ember - ön Kahlberg.
ÁRTHUR
összeborzad.
Ki mondta a nevet?
Engem nem úgy hívnak - hogy is hívnak engem - ki mondja meg, hogy hívnak engem?
KELENDI.
Gyilkosnak.
ÁRTHUR.
Igen - nem - nem!
- A véletlenség - ádáz végzetem!
MARGIT.
Anyám, meghalok.
Keblére borul.
BILSENNÉ
ápolja.
Légy nyugodt, gyermekem.
ENDRE.
Margitom!
KELENDI
mutatva az arcképet.
Ez arcképet amaz öltönyben feledé ön.
- Ön anyja egykor életem tartá meg, s ezért elhallgatom, hogy mit tettem önért, s mit szenvedtem ön által.
ÁRTHUR.
Anyám - értelek!
Szellemed a sírhangok zúgásában szól hozzám.
- Igen - megyek - megyek!
Középen eltántorog, a rendőrök követik. Nagy szünet, mely alatt Endre és Kelendi egymást szembenézik.
ENDRE
esdőleg.
Bátyám!
KELENDI.
Értelek!
ENDRE.
E hölgy testvére boldogságod gyilkosának, fogod -e azért őt büntetni?
KELENDI.
Soha.
ENDRE.
És ha e hölgy enyém lesz, fogod -e előtte valaha nődet siratni?
KELENDI.
Soha!
Megölelik egymást.
Margit gyöngén felemelkedik, s Endrére tekint.
A kárpit legördül.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE