Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Czakó Zsigmond
Kalmár és tengerész
Keletkezés ideje
1844
Felvonás
4
Jelenet
38
Megszólalás
829
Mondat/Sor
1417
Szó
12188
HARMADIK FELVONÁS
Első felvonásbeli terem.
ELSŐ JELENET
ENDRE
köpenyben, kívül.
He - holla -
belép
Patvarban, bátyám megérkezett, mégis sehol egy lélek.
Köpenyét leveti.
Talpig átáztam, s a sok naplopók közül egy sincs, ki legalább szobám ajtaját felnyitná.
Akarnám, hogy a háziakat a zápor szabadban érje.
Már csak bevárom, míg valaki jön, addig pedig átadom magam a tengeri időtöltésnek - s unatkozom.
Leül - kényelembe helyezi magát.
Unatkozni?
Én mondám e szót?
Midőn nincs oly perc, melyben szívem és lényem szerelem játéka nem volna.
Ah, mi édes rabság!
MÁSODIK JELENET
Kelendi, Endre.
ENDRE.
Lám csalatkoztam - azt hivém, senki sincs hon.
Isten hozott, bátyám, valóban szellőszárnyakon kelle repülnöd, hogy ily hamar megérkezél.
KELENDI.
Alig érkeztem, s viszont el kell utaznom.
ENDRE.
Ily időben?
KELENDI.
Az nem akadályoz.
ENDRE.
Huzamosan?
KELENDI.
Holnapig legfelebb - addig nehány szóm volna.
ENDRE.
Hozzám?
KELENDI.
Igen és érdekedben.
ENDRE.
Halljam.
KELENDI.
Meg akarlak házasítani.
ENDRE
megdöbben.
Engem, bátyám -
KELENDI.
Hiszen csak nem fogsz örökké nőtlen maradni.
ENDRE.
Örökké nem - de most - hirtelen.
KELENDI.
És miért ne most, midőn én szellemi és anyagi tekintetben hozzád illő nőt találtam.
ENDRE
magában.
Szent Úristen, mi akar ebből lenni?
KELENDI.
Például egy szép és fiatal hölgy, ki jegypénzül mintegy kétszázezret kap.
Szünet.
Nos?
ENDRE.
Valósággal meg nem foghatom.
KELENDI.
Mi van itt megfoghatatlan?
Hogy váratlan rád nézve, azt hiszem, de miután a huszonhatodik évet betöltéd, a feltétel kedvező, hiszen mondhatni szerencse.
ENDRE.
Mind jó - hanem mégis - lehetetlen.
KELENDI.
De hát ugyan mi akadályoz?
ENDRE
magában.
Becsületszavam adtam Bilsennének, hogy szerelmem senkinek el nem árulom.
Fent.
Én a nőt nem ismerem, pedig akarom, hogy ilyes játékban a szív is részt vegyen, főként, ha kényteleníttetném e szépséget egy kétszázezer forintból álló tőkéhez toldalékul venni.
Tudod, bátyám, minő bajos az élet egész jövőjét egy pillanatban kockára tenni.
KELENDI
mogorván.
Tudom.
ENDRE.
Azért ha boldogságom szíveden fekszik, hagyj meg szabadságomban, hagyd e gondot rám.
Jöhet pillanat, melyben meg foglak győzni, hogy ezen elsietés igen káros lett volna.
KELENDI.
Hát ha a hölgyet megismered?
ENDRE
nyájasan.
Bátyám, jó vagy hozzám, tudom, szeretsz, jobban, mint magadat, tudom, gondjaid alá vagyok rendelve, ezt mind tudom - csupán ez egy pont kivétel, melyben szívem titkosb húrjai közé idegen hangot vegyülni nem hagyok.
Engedd e pontban a rendelkezés szabadságát nekem, s számolj kétszeres hálára.
KELENDI.
Kényszerítni jogom nincs - amint akarod.
Kétségbeesve.
Így minden elveszett.
ENDRE.
Elveszett - minden - bátyám?!
KELENDI.
Ez az egyetlen reményem volt.
ENDRE.
ENDRE.
Bátyám!
Szünet.
Az égre - mit jelentsen ez?
KELENDI
erőt vesz magán.
Egy kis házi baj - semmi más.
ENDRE.
Az nem lehet; én jól ismerlek - apró házi bajok soha sem korbácsoltak arcodra ily vonalt.
KELENDI.
Majd megtudod.
ENDRE.
Miután késő lesz, midőn most még segélyül szolgálhatnék.
KELENDI.
Boldogtalanságoddal sohasem.
ENDRE.
Mit nekem boldogság - boldogtalanság, ha a tiéd forog kérdésben.
Tudni akarom.
Kelendi el akar menni.
ENDRE
útját állja.
Csak nem fogsz erőszakoskodni?
KELENDI.
Tönkrejutottam.
ENDRE.
Mit hallok?!
KELENDI.
Ez az egész.
ENDRE.
Ott van minden vagyonom.
KELENDI.
Fogsz e három nap alatt megszabadításomra fordíthatni egy fekvő vagyont, mely atyánk véghagyománya szerint bánthatatlan?
ENDRE.
Rettenetes.
KELENDI.
Már megvan - a történtet visszavonni nem lehet.
Szegény nőm!
ENDRE.
És semmi mód nincs megszabadításodra?
KELENDI.
Semmi - mindent elkövettem.
Szünet.
ENDRE.
Semmi - mindent elkövetett - és semmi!
- Egy reménye volt még, melyet utoljára tartott, és ez - bennem élt, bennem, ki vagyonát örököltem, s bár koldussá lőn, soha panaszt nem teve.
Semmi remény egy családos apának, ki segély nélkül Isten szabad egénél egyebet bírni nem fog, mit éhező gyermekének mutathasson...
KELENDI.
Megbocsáss, öcsém, terhelni nem akartalak.
Ezt gyalázatom közepette sem tenném.
ENDRE.
Semmi remény - és én az utolsó bizodalmat ölném meg boldogságom fukar latolgatásával?
Sohasem.
Belharccal.
Én elveszem a lányt.
KELENDI.
Megegyezésemmel már nem.
ENDRE.
Tehát anélkül.
Véled, hogy midőn boldogságodról van szó, mely sajátom is, alkudozásnak köztünk helye van, ha a pokolnak kínait venném is el?
Miért nem szóltál csak néhány nappal ezelőtt, most minden másként volna!
Magában.
Ah, szerelmem!
KELENDI.
Öcsém - ez a legszebb testvéri találkozás, szemeidből en könnyim folynak.
ENDRE
elfogódva.
Nem folynak már.
Megtörli szemeit - reszkető hangon.
Mikor lesz a menyegző?
KELENDI.
Tőled függ.
ENDRE.
Egypár nap múlva mennem kell.
Megint kitör.
Ah, szívem.
KELENDI.
Ó, ne ezen arcot, Endre, életem fonnyad el vonásin!
ENDRE.
Körülményed érdekelt, bátyám, s ez rázott meg annyira.
KELENDI.
És ezen áldozatban semmit sem kockáztatol?
ENDRE
küzdve.
- Semmit.
-
KELENDI.
És senkit?
ENDRE.
- Senkit.
KELENDI.
Van egy, ki látja szívedet, és hallja szavaid, ha ezen áldozattal örök szemrehányásra kárhoztatnád lelkemet.
ENDRE.
Egyszerű dolog az egész, azért nem titkolom.
Egy kolostorba készülő hölgyet akartam az örökös rabságtól megszabadítni.
KELENDI.
S most -
ENDRE
fájdalommal, melyet rejteni igyekszik.
Kolostorba menend.
KELENDI.
És szíved?
ENDRE.
- Szívem?
- Fel lesz mentve szentebb kötelesség által egy tettől, melyet csupán felebaráti részvétből cselekedett volna.
KELENDI.
Fájdalmad elárult.
Endre, ha ez szerelem...
ENDRE.
Nem az - nem az, bátyám.
Félre.
Ah, mi kín hazudni!
KELENDI.
Arcod hamis tanú.
ENDRE.
Meggyőződhetsz ten szemeiddel.
KELENDI.
Hogyan?
ENDRE.
A dolgot vele úgyis tudatnom kell.
Leül, írni akar.
Miként kezdjem?
- Nem lehet - örök Isten, még egy percnyi erőt!
Írni akar.
Nem lehet!
KELENDI.
Mit akarsz?
ENDRE.
Egy levélt - de ezen acéltollal nem lehet.
KELENDI.
Mást hozzak?
ENDRE.
Nem - írj magad.
Feláll.
KELENDI.
Mit?
ENDRE.
Tollad alá adom.
Értelem csak most ne hagyj el!
KELENDI
leül.
Készen vagyok.
ENDRE.
" Kedves Margit!
Sajnálva kell megvallanom, hogy szinte balgaságot követtem el."
Nyugtalanul fel s alá jár.
" Nem csupán szegénysége miatt" -
" Nem csupán szegénysége miatt" -
Kelendi közben a végszókat ismétli.
ENDRE.
" Hanem jelen állásomat s jövőmet illető több tekintetekből" Elfogódva.
Mivé teszem e szegény teremtést!
KELENDI.
Tekintetekből.
ENDRE
végig nagy küzdéssel.
" Le kell mondanom szándékomról.
A kolostorban, úgy vélem, keble nyugalmát, melyet talán megháboríték, visszanyerendi.
Megbocsásson könnyelműségemért - utolsó szavam, feledjen el - én ígérem - hogy önt feledni fogom."
Magában.
Kétségbe fog esni!
KELENDI.
Feledni fogom -
ENDRE.
" Kelendi Endre."
KELENDI.
Az aláírást is?
ENDRE.
Mindegy - nem ismeri kezem.
KELENDI.
És kívül?
ENDRE.
" Bilsenné asszonynak, Leopold utca 163. szám."
KELENDI.
Kész - nézd át.
ENDRE
átveszi, kezében reszket a levél - könnyi kitörnek - elfordul - magában.
Repedj meg, szívem!
KELENDI.
Jól van?
ENDRE.
Jól - igen jól van.
Félre.
Ah, mennyi boldogság halt meg e sorokban!
Visszanyújtja.
Az utóiratot még.
Kelendi ír.
ENDRE.
" Én e pillanatban tengerre utazom.
Isten önnel."
KELENDI
elvégzi, összehajtja a levelet, rövid gondolkozás után.
Öcsém, a levél még kezemben van.
ENDRE.
Át fogod adni.
KELENDI
gondolkozva.
E viszony régi semmiképp sem lehet, azért fájdalmát inkább e jelenet által felizgatott kedély - mint szenvedélytől okozottnak hiszem.
Fent.
Legyen akaratod szerint.
Én átadom.
ENDRE
kezén egy gyűrűre tekint - végre reszketve levonja, s átadja.
Vidd ezt is - jegygyűrűm volt!
KELENDI
átveszi - gondolkozva távozik - megáll - magában.
Jövendő nője szép - ez talán csendesítni fogja.
Fent.
Öcsém, ha leendő nődet látni akarod...
ENDRE
hirtelen.
Soha!
KELENDI.
Akkor e levélre sincs szükség.
El akarja szakítni.
ENDRE
rögtön.
Megállj!
Ha e levelet elszakítod vagy kézbe nem adod, e pillanattól megszűntem testvéred lenni, és többé látni nem fogsz.
Hol azon hölgy?
KELENDI.
Rábírtam Herminát, hogy alkalmat keressen őt idehozni.
ENDRE.
Itt van?
Magában.
Mindegy, át kell adni magamat sorsomnak.
KELENDI.
Szólhatsz vele, mikor akarod.
ENDRE.
Jól van, bátyám.
KELENDI.
Megnyugodva távozom.
Engedje az ég, hogy nehány pillanat múlva a legbensőbb boldogság és megelégedés környezzen mindnyájunkat.
El.
HARMADIK JELENET
ENDRE
szemeivel kíséri.
Engedje az ég!
A pamlaghoz tántorog.
Most tudom csak, mint szerettem őt - ah, mily boldog valék pár perccel ezelőtt, oda örökre - isten hozzád, életem virága!
A pamlagra borul - szünet.
Köszönöm neked, Istenem, hogy ennyi erőt adál semmivé tenni egy ártatlan lényt, ki azon biztató szón kívül, melyben élete reményét hitte, egyébbel nem bír - ki bennem volt boldog, ki most kétségbeesik s meghal - semmivé saját örömim... ah kínaim özönébe fúlok!
Csendesedj keblem - hol azon férfierő, mely az ég villámival dacolt, mely az elemek harcát nyugalommal kereste?
Átok reátok, hogy ki nem oltátok e nyomorú életet, melyre most már szükségem van.
Fájdalmába mélyed.
NEGYEDIK JELENET
Hermina, Louise, Endre. Louise és Hermina azon ajtón jőnek, melyen Kelendi elment.
HERMINA.
Legkisebbet se vonakodjék.
Öcsém bár hadfia - bír gyöngédséggel a nők iránt.
LOUISE.
Felette sokkal tartozom kegyednek.
HERMINA.
Amit teszek, nem csupán önért van.
Meglátja Endrét.
Endre.
Endre feltekint - felkél.
HERMINA
Endrét bemutatja.
Kelendi Endre tengerész hadnagy.
Feldner Louise kisasszony.
ENDRE
hidegen bókol, magában.
Adj erőt és türelmet Úristen!
HERMINA
Endrét vizsgálva - magában.
Könnyben fáradt szem, fájdalomdúlt arc, még mindent elronthat.
Fent.
Hívattál orvost, Endre?
ENDRE
elértve - magában.
E tapintatteljes segély jókor jött.
Fent.
Nem szükség - csak egy kis főfájás, már elmúlt.
HERMINA.
Azt hiszem, hogy e főfájás tökéletes eloszlatására a legjobb gyógyszert ajánlhatom.
Louise-ra mutat.
ENDRE.
Mindenesetre.
HERMINA.
A jó siker felől bizonyos vagyok.
ENDRE.
Ángyom engem felette önzővé tesz.
HERMINA.
Azon reménnyel, hogy önzésedben Louise kisasszony további orvoslásra is ingert fog találni.
Magában.
Magokra hagyom, talán jelen nem létem elhárítva tartózkodásukat, kölcsönös érzelmet támaszt bennök.
Fent.
Most pedig legyen szabad rövid időre távoznom, férjem e pillanatban útra indul, s részemre némi foglalkozás maradt.
El.
ÖTÖDIK JELENET
Endre, Louise. Endre Herminát az ajtóig kíséri. Visszajőve Louise-nak a pamlagon helyet mutat, melyet elfogad, maga pedig egy székre ül - nagy szünet.
LOUISE.
E perc, úgy látom, terhelő hadnagy úrra.
ENDRE.
Egészben nem tagadhatom, azonban úgy hiszem, hogy helyzetünk különös voltában mentséget fogok találni.
LOUISE.
Hadnagy úr!
ENDRE.
Ön ellenkező feleletet várt, jól tudom, de tudom azt is, hogy e perc mindkettőnkre nézve terhelő.
LOUISE.
méltósággal.
Ön még szabad.
ENDRE.
És ön nem?
Ó, ne vonjon azon térre, kisasszony, melyet most mindkettőnknek vagy legalább nekem kerülni kell.
Mi e pillanatig soha nem láttuk egymást; azon körülményeket pedig, melyek egybehozának, jelenleg bókok által sem kimenteni, sem méltányolni nem lehet.
LOUISE.
Kimenteni?
És miért?
ENDRE.
Úgy vélem, mindketten túl vagyunk azon ponton, hol hosszú bevezetés volna szükséges.
Az ismeretség első pillanatában már férj és nő levén belőlünk, szívünk hangulatáról beszélni annyi volna, mint viszonyunkat, érzelmünket s egész valónkat nevetségessé tenni, és hogy ezt elkerüljük, teljes őszinteséggel kell egymás előtt feltárni keblünket.
Mi félünk egymástól, mert viszontérzés köztünk szerepet nem játszott, és mert mindkettőnket e lépésre nem saját akaratunk, hanem egy rokoni szózat benső parancsa bírt, melynek áldozatul esénk.
LOUISE.
Ön pirulni kénytet.
ENDRE.
Legyen nyugodt, kisasszony.
Ily esetben a tiszta lelkiismeret és nyílt kebel nem utolsó vigasztalás.
Hogy kötelességek összeütköztével talán nem a helyesbiket választánk, csak az idő mutathatja meg, melynek mindketten aggodalommal nézünk elébe.
Azonban úgy hiszem, ezen kötelességet nem lesz oly nehéz végeznem, mint aminő nehéz volt azt elvállalnom.
LOUISE.
Ön nemes lelkű!
ENDRE.
Hagyja ezt, igen gyenge gyógyszer ez oly sebre, mely már temetni való.
Kárpótlás itt egyedül az lehet, ha oly szívet nyerek, mely enyémet egész valójában érti.
LOUISE.
Arról biztosíthatom.
ENDRE.
E biztosításhoz, kisasszony, engedelmével, még némi kétség fér.
LOUISE.
Hogyan?
ENDRE.
Atyja kívánatának ellenszegülés nélkül engedett ön?
LOUISE
habozva.
Én... igen...
ENDRE.
Ez azt tenné, hogy az ész önnél siket volt a szív hangjára, pedig szívében volt oly érzelem, mely jelen helyzetével egybe nem hangzik, erről elfogultsága meggyőzött az első pillanatban.
LOUISE.
Uram.
ENDRE.
S ha minket valaki figyelemmel megnézne, aligha azt nem fogná mondani, hogy nekem pénzre, önnek pedig mindenek előtt egy férjre van szükségünk.
LOUISE.
Hadnagy úr!
ENDRE.
Kétségtelenül, és míg önnek e tekintetben titkai lesznek, emészteni fogják keblét, mindaddig, míg tőlük meg nem szabadul.
LOUISE.
Ön kínokat áraszt lelkemre.
ENDRE.
Óhajtom, hogy kínai számomra keserű gyümölcsöt ne teremjenek; de legyen meggyőződve, hogy határozatom sokkal rendíthetetlenebb, hogysem bárminő körülmény visszalépni kényszeríthetne - ha szinte ezáltal...
kis szünet, vizsgálva Louise-t
ön szemébe könny tolul... tehát igazam volt!
LOUISE.
Hadnagy úr!
ENDRE.
Én szívemet önnek lába elé tevém.
LOUISE.
Legyen könyörületes!
ENDRE.
Ne aggódjék, bárminő csapást elbírok, de - megcsalatást...
LOUISE.
Megcsalatást...
ENDRE.
Ez igen keserű jegyajándék volna kegyed gazdag tőkepénze mellett.
LOUISE.
Tehát meg kell vallanom...
ENDRE.
Meghallgathatom -e anélkül, hogy ön pirulni ne legyen kénytelen?
LOUISE.
Ó ég... nem...
ENDRE.
Nem... értem... elég!
LOUISE.
Ne átkozzon, meg valék csalatva.
ENDRE:
Ki által szerencsétlen?
LOUISE.
Ön e ház nyugalmát fogja feldúlni.
ENDRE.
E ház nyugalmát - nem értem önt.
LOUISE.
Kelendi úr védence - segéde -
ENDRE.
Árthur?
LOUISE.
Gróf Strahlenberg név alatt jutott hozzánk, s csak tegnap tudhatám meg a valót.
ENDRE.
A nyomorult!
LOUISE
elébe borul.
Öljön meg, ó, öljön meg!
ENDRE.
Megölni önt - azért mert ember, mert szívéhez egy maroknyi gyarlóságot vetett a teremtő, melegágyául jövendőjére csírázó fájdalmaknak?!
Letépni arcát, mivel a sors kegyeskedett azt boldogtalanság cégérének felütni?!
Sokkal nyomorúbb szív az, kisasszony, melynek egy ily nyomorú életre, mint öné, szüksége van, és ez a szív - enyém.
Keljen fel, s köszönje sorsának, hogy oly bíró elébe állítá önt, mely előtt az igazság pirulni kénytelen.
Felemeli.
LOUISE.
Ön nemes lelke nem némítja el a belső bíró szemrehányásait, nem azon tudatot, hogy gyalázatomat jövendő boldogtalanságába kell elrejtenem.
ENDRE.
Béküljön ki szívével - íme, én megkezdem az engesztelődést helyzetem iránt; ön pedig megnyughatik, hogy oly férfi bírja kezét, ki titkait soha nem fogja sem szemrehányás, sem bosszú eszközéül használni.
Láthatja végre, hogy találtam egy bennünket egybekötő láncot, s ez csak egymás megismerésével volt lehetséges - és miután az első perc előre rettegett fájdalmait leszámolánk, egy jobb jövőnek legalább reményét ne hányjuk el.
LOUISE.
Ön új napot derít lelkemre.
ENDRE.
Szereti ön még a csábítót?
LOUISE.
E pillanatban úgy érzem, hogy sohasem szerethettem.
ENDRE.
Elég.
Becsületbeni megtámadhatása mostantól kezdve engem gyaláz meg, ezért ne feledje, hogy férfikar védi önt.
Összekelésünknek három nap alatt meg kell történnie, és ha valaki e rövid határidő miatt némi bámulnivalót találna, szolgáljon okul, hogy négy nap múlva tengerre utazunk.
LOUISE.
Ön akaratjától függ minden perce életemnek.
ENDRE.
Most pedig e három napra búcsút kell öntől kérnem, mely lelkem nyugalmára szükséges, minthogy itt Pesten azalatt oly dolgok adhatnák elő magokat, melyek vagy akadályoznának, vagy bátyám előtt elárulnának.
Azért az ön gaz csábítóját sem vonhatom számadásra anélkül, hogy e ház nyugalmát most már fel ne háborítsam.
E három napra tehát el kell távoznom, azon reménnyel, hogy kevés légváltozás és elszóródás kívánt befolyással lesznek fellázadt kedélyemre.
Addig is béke önnel.
LOUISE.
Boldogság angyala lebegjen ön felett.
ENDRE.
Isten önnel.
Sebesen el.
HATODIK JELENET
LOUISE.
Isten önnel - egy puszta isten önnel, és csak egy nyomorú kézszorítást sem!
Nem érdemeltem -e ennyit egész lényem kínpadra állításával?
Megtagadva magamtól minden kíméletet, kitárva sebeim egy oly férfiasan nemes kebelnek?!
- Ó, én nyomorult vagyok!
Midőn bírni óhajtanám, és minden percet vágyainak kitanulására használni, eltávozik egy mosoly, egy vigasztaló szó nélkül, és elszóródásban keres enyhülést!
Jól értettem őt.
Szerelmet nem adhat, tán becsülést sem, a szánalom pedig ily fájdalmak előtt koldusajándék - ily áron nem fogadhatom el hitét.
Könnyűi kitörnek.
Az utolsó eszköz van hátra, melyben legalább a megnyugvás bizonyos.
Ez által megérend, s áldozatáról megismerve az oly közönségesnek tartott lelket - porait talán becsülni fogja.
Ingadozva el.
HETEDIK JELENET
Hermina hálóterme oldalajtókkal - a fenékfalon lebocsájtott kárpitok, oldalról a kárpit előtt egy pamlag. Elöl asztal, rajta gyertya, csöngettyű sat. Kívül a felvonás végéig rendre növekedő vihar. Egy óra tizenkettőt üt.
HERMINA
oldalról jön.
Éjfél, és férjem még nem érkezett meg.
A vihar mindig zordonabb, s útja veszélyes lehet.
Istenem, vezesd őt az éjhomályban, tartsd meg családja boldogítására.
Vihar, szélvész.
Különös félelem gyötri szívemet, neme az előérzetnek, melyen hatalmat venni nem tudok.
Endre házunk legbiztosb őre eltűnt ily időben, és senki sincs jelen, ki ha valami történnék, segédül és védelmül lehessen, csupán Árthur, de kiben már többé nem bízhatom.
Bizonyos irtózás futja el idegeimet egy idő óta, valahányszor ezen emberre gondolok.
Meg kell tőle mindenáron menekednem.
Ó, csak házam nyugalma ne volna általa kockáztatva!
Mindegy, kötelesség parancsol, és férjem még ma fog tudni mindent; hiszen csak vétkes könnyelműség és nem bűn az, mit vele tudatni kénytelen vagyok.
Életem jobb részét adnám oda, ha keblem e szemrehányástól ment volna!
Imakönyvet veszen elő, s olvas - kis szünet.
Nem lehet, ajkim imára nyílnak, s lelkem másfelé barangol.
Leteszi a könyvet, nyugtalanul fel s alá jár.
De talán igenis felcsigáztam nyugtalanságomat, hiszen hányszor utazott már vészes időben anélkül, hogy legkisebb baj érte volna.
- Nyugodt leszek.
Pamlagra ül.
Itt várom el, gyermekemről gondolkozom, ki oly szépen alszik, s azon édes jövőről, mely családomra üdvöt áraszt.
Vajha e boldogság Endrére is kiterjedne!
Bízom Louise-ban, ő okosan felfogva helyzetét, bizonyosan igyekezni fog magát ily férfira érdemessé tenni.
Mintha álom fogná el szemeim; nem csoda, a múlt éjeken sokat szenvedtem - megkísértem az álom balzsamát -
ledől s majd elalszik.
NYOLCADIK JELENET
Árthur, Hermina.
ÁRTHUR
Endre díszöltönyében lassan benyit, szétnéz, az ajtókat megvizsgálja. Az oldalajtók zárvák, a főbejárást maga zárja be.
Itt volnék, ki mondja meg nekem, mi történhetett itt két nap alatt?
Kihült volna az asszony irántam, vagy a férj vett volna észre valamit?
Legalább e pár nap alatt szembetűnőleg került; sőt, a cselédeknek is megparancsolá, hogy a tengerészen kívül akármi esetben se bocsássanak meg a háziak közül is senkit hozzá, s a tengerész díszöltényét kelle mesterségesen kézhez kerítnem, hogy valami módon bejuthassak.
A törvényszék nyomomban van, szabadulásra kell minden percet használnom.
Utolsó segédszer e nő szerelme vagy erőszak, de a legrosszabb esetben is van kezemben eszköz, mely által az asszonytól segélyt csikarhatok.
Férje távol van, a pillanat kedvező; dologra hát hamar, nincs elveszteni való időm.
A kárpit felé megyen meglátja.
Mit látok?
A pamlagon, még nem feküdt le, megkísértem.
Kezével érinti.
HERMINA
felretten, hátratekint.
Te vagy, Endre, mint megijesztél - megérkezett férjem?
ÁRTHUR.
Én vagyok, Hermina.
HERMINA
visszaborzad.
Ön, uram.
Minő szemtelenség - hogy merészelt ön...
ÁRTHUR.
Hallgasson meg.
HERMINA.
Távozzék e percben.
ÁRTHUR.
Csendesen - csak egy szót.
HERMINA.
Távozzék mondom, vagy segélyért kiáltok.
A csengettyű után nyúl.
Árthur elkapja előle.
Hermina az ajtóhoz akar futni.
ÁRTHUR
útját állja - pisztolt ragad.
Csak egy szó - egy pisszenés, s ön halva velem együtt e pillanatban.
HERMINA.
Elborzadok!
Vérem jéggé fagy e gazságon, uram, mi jogosítja önt?
ÁRTHUR.
Mi jogosít?
Ön nagyon hamar készen akar lenni a számadással.
Mi jogosít?
A kérdés valóban egyszerű - emlékezőtehetségéről akar ön ezáltal tanúbizonyságot tenni?
Láthatja lépésemből, hogy szándokomban minden kockáztatva van.
HERMINA.
Mit akar ön?
ÁRTHUR.
Együtt távozni önnel e pillanatban, alkalom, minden készen.
Kövessen, rázza le súlyos bilincsit, melyek férje buktával még elviselhetetlenebbek lesznek.
Ne vesse meg a kedvező percet, mely egy végtelen boldogság özönében fogja önt föröszteni.
HERMINA.
Ah, gyalázatos!
Nem tudok szót találni.
ÁRTHUR.
Ne legyen oly szigorú maga iránt; az önre nézve többé mit sem ér, mert tudja meg egy szóval, hogy én el vagyok határozva mindenre a legvégsőig.
HERMINA
méltósággal.
Mit akar ezzel mondani?
ÁRTHUR.
Szeretlek, Hermina, oly lángjával a szenvedélynek, mely a teremtő első gondolatában született, oly hevével a kebelnek, mely sírgöröngybe is életet bírna támasztani - szeretlek rettentő kínaival a nélkülözésnek, s e kínok többé nem ismernek korlátot gondolatban és tettben - megválasztám a percet, jer, szökjél velem.
HERMINA.
Én önnel, áruló, kinek gondolatában már meg van fertőzve minden, ami szent, ki egy tekintettel lelkeket mérgez meg, ki egy lehelettel száz boldogságot öl meg, ki nem méltó azon szemrehányásra, hogy megcsalt.
Utaidra jöttem, alávaló rabló, mint másokat, engem is megloptál, s ékszereimen vásároltál szerelmet.
Ismerlek, kalandor.
ÁRTHUR.
Ah - így vagyunk?
HERMINA.
S mivel egykor a megfeledkezésig balga valék, gaz merényeidet tovább akarod fűzni körülem.
ÁRTHUR.
Hahaha!
Egy székre veti magát.
Ez dicső.
HERMINA.
Mit akar ön?
ÁRTHUR.
Most, asszonyom, összehívhatja cselédeit, vagy az egész utcát, ha tetszik, majd leckét fogok nekik tartani a női kötelességekről - s több effélékről.
HERMINA.
Hah!
ÁRTHUR.
Vagy ha e fáradságot restelli, bevárom férjét, nekem úgy sincs vesztenivalóm, legfellebb bőröm - ez pedig már sokszor nem volt enyém.
HERMINA.
Rettenetes!
ÁRTHUR.
Önnek van fiacskája - mit tesz az?
Neve, állása - mit tesz az?
Nekem semmim sincs, és ez teszen valamit.
HERMINA.
Uram.
ÁRTHUR.
Beszéljen kőfalaknak.
HERMINA.
Azok is meghallgatnának, ha érthetnék szavam, márványban is fel tudnám ébreszteni egy szikráját a hálaérzetnek!
Mi volt ön, midőn e ház küszöbén először belépett?
Mit nyert ön azon férfi által, ki életet ada önnek, és jövőjét akará biztosítni?
Nem emberiség hangját, nem hálaérzetet keresek önben, hanem emlékeztetem a mindenható haragjára, mely e pillanatban mennydörgésekben hirdeti a méltányosság szózatát.
Mit akarhat ön velem, ki túl vagyok az élet fiatal érdekein, kiben, elsenyvedve a lelkiismeret emésztő lángja által, nem bírna ön egyebet vágya hamvainál.
ÁRTHUR.
Ha önt nem bírhatom, legalább biztosítását kívánom jövőmnek.
HERMINA.
Szóljon.
ÁRTHUR.
Emlékezni fog ezelőtt néhány nappal tett ígéretére.
HERMINA.
Kábaság, mire hiúságom ösztönze, oly ígéret volt, melynek nem vagyok képes megfelelni.
ÁRTHUR.
Nem tartozom a könnyen hivők közé, asszonyom.
HERMINA.
Ön jelenleg nyomorult állásunkat ismervén, igazmondásomról meg volna győződve.
ÁRTHUR.
Felette fösvény az asszony, emlékezzék csak azon házi boldogságra, mely kezemben van, nem drágább ez kissé azon hitvány összegnél, melyért csak szekrényéig kell lépnie.
HERMINA.
Esküszöm önnek, uram.
ÁRTHUR.
Nem ér az semmit.
HERMINA.
Vigye minden ékszeremet...
ÁRTHUR.
Hitvány fukarság.
Nekem messze kell utaznom, ez pedig a szomszéd határszélig sem elég.
Végre is kifogyunk az időből.
Pisztolt szegez mellének.
Most ért, asszonyom.
HERMINA.
Megálljon.
ÁRTHUR.
Nos?
HERMINA.
Csak egy pillanatig engedjen gondolkozni.
ÁRTHUR.
Nincs idő.
HERMINA
magában.
Más menekvés nincs.
Be kell várnom férjemet, tán addig más segély is érkezhetik.
ÁRTHUR.
Nem várakozhatom.
HERMINA.
Követni fogom.
ÁRTHUR.
Ez változtat a dolgon.
Magában.
Az első postán megszabadulhatok tőle.
Fent.
Tehát legyen, de tüstént.
HERMINA.
Egy kis türelmet, csak - míg legszükségesebb öltönyeim összeszedem.
ÁRTHUR.
Arra sem időnk, sem szükségünk - csupán pénzére.
HERMINA.
Csak néhány szót, Árthur, hiszen úgysem állhatok többé ellent magamnak.
Női kötelességből meg akarám tagadni szívem azon vallását, melynek minden igéje lelkedben él - de tovább nem lehet.
- Igen, én követlek szerencse és nyomorban, csak egyetlen szóval biztosíts, hogy kebled melegében híven fogod őrizni azon érzetet, melynek nevet és családot feláldozok.
ÁRTHUR.
Esküszöm.
HERMINA.
Az úr, ki mennyben lakik hallja esküdet, s mennydörgésben visszhangozza azt.
ÁRTHUR.
magában.
Ó, csak mennénk már.
Fent.
Kedvesem, az idő siet.
Kívül kocsizörej, mely hirtelen megszűnik.
HERMINA.
Hah!
Ez férjem
megragadja azon kezét, melyben a pisztol van.
Elkéstél rabló - férjem itt van, s holnap börtönben ülsz.
ÁRTHUR.
Mit akar -?
Hah, kígyó!
Küzd.
Saját gyalázatoddal fojtalak meg.
HERMINA.
Mit nekem gyalázat egy ily gonosztevő ellenében.
Néhány pillanat alatt itt van férjem, kezébe adlak, gyilkos - össze fog morzsolni.
ÁRTHUR.
folyvást küzdve.
Bocsáss el, vagy családostól e ház lángjába temetlek.
HERMINA.
Nem bocsátlak, ten vermedben fojt meg gazságod, bakó kezébe jut fejed - Hah!
Férjem közelg - hallod lépteit?
KELENDI
kívül.
Hermina, nyisd fel az ajtót!
Kopog.
HERMINA.
Segítség - férjem - segítség!
ÁRTHUR
kiragadja karját, s Herminát eltaszítva magától, átlövi.
Vessz, kígyó.
HERMINA.
Hah - isten irgalmazz -
összerogy.
KELENDI
kívül.
Mi az - mi történik itt - nyisd ki.
Verik az ajtót.
ÁRTHUR.
Merre meneküljek.
Az ajtókra szalad, zárva találja - visszafut, az ajtót folyvást verik, s azon pillanatban törik be, midőn az ablakon kiugrik.
KILENCEDIK JELENET
Kelendi, szolgák.
KELENDI
berohan - az ablakon meglátja Árthurt.
Szent egek - mit kell látnom - öcsém, Endre!
Inasok Herminához sietnek.
KELENDI.
Irgalmas isten - nőm vérben!
HERMINA.
Ah - férjem -
meghal.
A kárpit legördül.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE