Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Czakó Zsigmond
Kalmár és tengerész
Keletkezés ideje
1844
Felvonás
4
Jelenet
38
Megszólalás
829
Mondat/Sor
1417
Szó
12188
MÁSODIK FELVONÁS
Bilsenné lakásán egyszerű szoba.
ELSŐ JELENET
ÁRTHUR.
Húszezer forint!
Hol húszezret ily könnyen ígérnek, ott a magánytárcában hatvanezernek legalábbis kell lenni.
A fényűzés különben is nagy.
S kire néz e gazdagság?
Egy kölyökre, kit egy tavaszi szél könnyen kiszólít az élők sergéből.
A gazdag nagybátya nem rossz költemény volt - megtette hatását, s e hatás húszezer forintot ér.
Testvérem vagyonára nem számolhatok mindaddig, míg őt felszentelve nem látom.
- Feldneréknél is nyomot kell vesztenem, mert egybekelésem holnapra van határozva, ez pedig lehetetlen anélkül, hogy álarcomat továbbra is megtarthassam, s akkor végem volna.
Gondolkodik.
Hogy a húszezres kölcsönt hatvanezeresre fogom emelhetni ez valószínűbb, mert a szenvedélyt a legfelsőbb fokra csigáztam; verjük hát a vasat, míg meleg.
- Jövel te egykori fény, kényelem és élvezet, melyekre lelkem jogosítva van!
Hol és miként?
Szerencsémre bízom.
Míg a tényező kezem között nincs, további terveim szélnek eresztem.
MÁSODIK JELENET
Árthur, Bilsenné.
ÁRTHUR
figyelemmel nézi Bilsennét, ki őt számba sem veszi.
Isten velünk, néne!
BILSENNÉ.
Velünk?
Velem igen - önnel sohasem volt, báró.
ÁRTHUR
félre
Ebbe ma megint sátán bújt.
Fent.
Méltatlanul bánik velem.
Meg akartam önt látogat...
Bilsenné merőn nézi.
ÁRTHUR
félénken elhallgat.
Egyetlen lény, ki felettem hatalommal bír.
Fent.
De egy nyájas szót legalább...
BILSENNÉ.
Kívánja tán, hogy mulassam is?
ÁRTHUR.
Tegyen, amint tetszik.
Bilsenné leveti kalapját, kendőjét, egy székre ül, felteszi szemüvegét, könyvet veszen elő, olvas - mindezt ünnepélyes lassúsággal.
ÁRTHUR.
Templomban volt, néne?
BILSENNÉ
anélkül, hogy a könyvből kinézne.
Oda önök járnak hölgyeket vizsgálgatni és kacérkodni.
ÁRTHUR
türelmetlenül.
Már ez mégis bosszantó.
BILSENNÉ
ránéz.
Mi boszontja, báró.
ÁRTHUR.
Semmi... semmi...
BILSENNÉ
leteszi a könyvet.
Nos, mi boszontja?
ÁRTHUR
magában.
Végre is csak kell vele szólnom.
Fent.
Ha csakugyan akarja tudni, az, hogy ön legkisebb tekintéllyel sincs éveim s rangom iránt.
BILSENNÉ.
Éveit vétkeiről felszámlálom, s ezek elmocskolák rangját.
ÁRTHUR.
És ön sohasem vétkezett?
BILSENNÉ.
Igen, mert ember voltam s vagyok, ámde az emberi gyarlóság nem menti ki az ön bűneit, s azon borzasztó végtől sem óvja meg, melyet haldokló anyja karjaim közt jövendölt.
ÁRTHUR.
E bánásmód nemigen illik össze azon tartalék pénzzel és ajándékkal, mit én...
BILSENNÉ.
Mit ön nekem adott, ugye?
- Még nem is mondá ki egészen, s máris tudja, hogy hazudott.
Ön adott?
Midőn testvére ad önnek is, ki nélkül ön koldulna.
Ne restellje azonban felszámítni, mit adhatok én önnek, s mit vehetek el öntől.
De nem önért teszem, hanem angyal jó testvériért, valamint azt is tudom, hogy ön e pillanatban is elvesztene, ha szüksége nem volna rám.
Így szeretjük mi egymást, báró: ön retteg tőlem - én gyűlölöm önt.
ÁRTHUR.
Bilsenné asszony engem félreért, s teljességgel nem akarja elismerni, hogy jellemem darab idő óta egészen komoly irányt vőn, mire ha tetszik, bizonysággal szolgálhatok.
Íme, én ön határtalan rendelkezése alá vetem magam, mondjon, mutasson módot, mely által fiatal hibáimat jóvátehetem?
BILSENNÉ.
A halál.
ÁRTHUR.
Tehát csak egy nyájas hangot sem vagyok képes ön kebléből kiesengni?
Minden hajlamát elvesztém?
BILSENNÉ.
Mert ön egy kárhozatos nyereség után sóvárog, s engem mint akadályt ki akart hányni kártyái közül.
Szerencsére jobb lélekkel bírok, hogysem ezt megbosszulni kívánnám; nem önért, hanem anyjáért, ki barátném volt, és testvériért, kinek nevelését átvettem.
- Ön azon ürügy alatt hozott Pestre, hogy testvérére az itteni lég hasznos leend; én jól tudám, miért, de engedék, mivel meggyaláztatása halálra sebzené áldott testvérét, ki még önt nem ismeri.
Ön kínos nyugtalansággal lesi most testvére sírját, a kolostort, s én e kétségei közepette mint rém állok ön előtt, mert igen jól tudja, hogy csak egy szavamba kerülhet, s ön megint koldus.
E szó még eljöhetne, báró, ha derék húgának valahol szép és biztos jövőt találhatnék, de - mintsem oly férj kezére jusson, mint ön - inkább menjen kolostorba.
ÁRTHUR.
De szolgáljon mentségemül...
BILSENNÉ.
Semmi sem szolgálhat.
Én ön helyében inkább magamat áldoztam volna fel, mintsem testvéremet elevenen eltemessem.
- Térjen istenhez, még nem késő.
Könyvet veszen elő, s olvas.
ÁRTHUR
magában.
Ott vagyok, ahol voltam.
Ezen asszony hajthatatlan, mint a márvány, s következetes, mint az idő; irántami gyűlölete sátánkedélyben fogamzott.
Kétségbeesni ugyan még nincs okom, de a bizonyos való itt rám nézve fentebb állni látszik, hogysem számomra érettnek hihessem.
- Jövel azért te, hatvanezer forint!
Fent.
Az ég segítse az olvasásában épületes tanulságra, Bilsenné asszony.
El.
BILSENNÉ.
Ámen!
HARMADIK JELENET
BILSENNÉ
utána néz.
Életrabló.
Mérges kinövése az anyatermészetnek - megvesz a lég, mely megérint, s elfonnyad az élet, mely tiédhez kapcsolva van, mint enyém, melyet bűneid rothasztának meg.
A sátán sima nyelvével ajándékozott meg, és szép arcot eszközlött orgyilokul neked, hogy hozzáférhess mindahhoz, ami szent.
Vessz el, s utolsó napon a véghetetlen kegyelem se találjon mentséget számodra!
Tovább olvas.
NEGYEDIK JELENET
Endre, Bilsenné.
ENDRE
az ajtóban megáll.
Szabad?
Nem fogom önt háborgatni?
BILSENNÉ.
Szabad.
Endre előrejön kezet akar csókolni.
BILSENNÉ
elvonja kezét.
Szidalmat inkább, hadnagy úr, mint kézcsókot.
ENDRE.
És miért?
BILSENNÉ.
Sokszor tapasztaltam már, hogy a kézcsók a nyelvnek első lépése tekervényes útra.
ENDRE.
Amint tetszik.
Hol Margit?
BILSENNÉ.
Nincs hon.
ENDRE.
Sajnálom.
BILSENNÉ.
S nem vagyok én itt önnek?
ENDRE.
Megbocsásson - úgy vélem az idő köztünk unalmasan telnék.
BILSENNÉ.
Miért?
ENDRE.
Mert - alig hiszem, hogy oly tulajdonokkal bírjak, melyek tisztes kora előtt tetszést nyerhetnének.
BILSENNÉ.
Bír egyet legalább: egyenes nyelvét.
ENDRE.
Pedig éppen ettől féltem.
BILSENNÉ.
E tulajdonának köszönheti ön, hogy házam előtte megnyílik, s azon hitemnek, hogy szándoka komoly.
ENDRE.
Ezt nem állíthatom.
BILSENNÉ.
Fogom -e tudni okát?
ENDRE.
Mivel Margit hajlandóságában kétkedem, legalább mit eddig tapasztaltam, azt mondhatatlan jóságnál és közönséges részvétnél egyébnek a legnagyobb hiúsággal sem nevezhetem.
BILSENNÉ.
Hátha én többről is biztosítnám.
ENDRE.
Lehetséges -e?
BILSENNÉ.
A leány még eddig sem könyvből, sem divatból szeretni nem tanult, alkalma sem volt.
Ez egyszerű magyarázata elfogulatlan magaviseletének.
ENDRE.
Ah, ön maga a kegy!
Tehát lehet reményem?
BILSENNÉ.
Mivel érdemlelte meg?
ENDRE
Fájdalom, semmivel!
BILSENNÉ.
Keresett alkalmat?
ENDRE.
Azt idő előtti tolakodásnak tartottam volna, hiszen tizenhárom napja hogy először láttam.
BILSENNÉ.
E tizenhárom nap említésével ön kétségkívül azon tettét akarja emlékembe hozni, mint első érdemét, hogy Margitomat nehány járdahős körmeiből kiragadá, kik elég szemtelenek voltak őt a város közepén megtámadni?
ENDRE.
Ön balul ítél: azt akárkiért megtettem volna, aztán bőven valék érte jutalmazva, midőn szabadságot nyertem e drága küszöbön átlépni.
BILSENNÉ.
Keressen tehát ezután alkalmat.
ENDRE.
Arra már nincs időm.
Leverten.
Így minden elveszett!
BILSENNÉ.
Hogyan?
ENDRE.
Csak öt napig mulathatok még.
BILSENNÉ.
Ha e tárgy oly fontos önre nézve, áldozhatna még...
ENDRE.
Napot, életet, mindent, de becsületet nem.
BILSENNÉ.
Miért becsületet?
ENDRE.
Tizennégy nap alatt becsületszavamnál fogva szolgálatban kell lennem.
BILSENNÉ.
És nem tart becsületszegésnek egy ártatlan hölgyet remény nélkül hagyni, miután keblében oly szenvedélyt gyújta, melytől élete látszik függeni.
ENDRE.
E tekintetben keblem tiszta, mivel e célra soha egy igét sem használtam.
Mint mondám, asszonyom, öt napom van, s most azért vagyok itt, hogy elhatározó feleletet nyerjek élet-halálra.
BILSENNÉ.
A leány szegény.
ENDRE.
Ha kincset akarok keresni Péruba megyek.
BILSENNÉ.
Alant körben született, és senkije sincs.
ENDRE.
Mi köze tengernek a ranghoz?
BILSENNÉ.
Én önt csak szavaiból ismerem - és a nyelv sokszor megcsalt már.
ENDRE.
Ha csalhatatlan meggyőződést akar, engedje Margitot e pillanatban oltárhoz vezetnem.
BILSENNÉ.
Öt nap alatt.
ENDRE.
Mit mond - lehetséges -e?
BILSENNÉ
komolyan.
Öt nap alatt, míg a leányt sorsához elkészítem.
ENDRE
nyakába borul.
Anyám - boldogságom - mindenem!
BILSENNÉ
eltolja magától.
Lám, ön nem tud uralkodni magán.
ENDRE
Tehát öt nap alatt a legboldogabb emberek egyike vagyok.
BILSENNÉ.
Azon feltétel alatt, hogy titkolni fogja a szó szoros értelmében mindenki előtt, mert oly akadályokat gördíthetnének ön elébe, melyek által mindent elveszthet; érti - azon feltétel alatt.
ENDRE.
Itt kezem és legszentebb becsületszavam.
ÖTÖDIK JELENET
Margit. Előbbiek.
MARGIT
sebesen Bilsenné felé.
Lásd, anyám, már megjöttem.
BILSENNÉ.
Nekem pedig úgy tetszik, soká késtél.
MARGIT.
Lehetetlen volt hamarább.
Xavéria néne oly sok szépet beszélt a kolostori életről, hogy nem lehetett otthagynom.
Meglátja Endrét - meglepetve.
Ah - hadnagy úr!
ENDRE.
Fogadja üdvözletemet.
Vonásain mereng.
Ah, mily bájos!
BILSENNÉ.
De mi fáraszta el ennyire, leányom?
MARGIT.
A bérkocsi megrázott, aztán szaladtam a lépcsőzeten.
BILSENNÉ.
Lám, egy pillanatig hagylak szabadon, és már visszaélsz engedelmemmel.
MARGIT.
Anyám.
Pirulva.
A pirongatást megérdemlem, de én - helyedben, legalább a hadnagy úr előtt nem tenném.
BILSENNÉ.
Még néhány napig tehetem csak.
MARGIT
érzékenyülten.
S nem fogsz többé anyám maradni?
Ó, csak pirongass kérlek, hiszen - te örökre anyám maradsz.
BILSENNÉ.
A szent öltöny alatt meg kell tagadnod minden földi kötelet.
MARGIT.
Az emlékeket is, mely szíved szívemhez kapcsolta?
Nem, anyám, isten ezt nem fogja akarni.
Sőt szeretetem egy lánc, mely a mostaninak szakadatlan folytatása lesz, s csak éltem enyészetével fog végződni.
A kolostor hallgatag falai közt is rólad zeng minden szótaga imámnak.
Mivé lennék ott is, ha elhagynál.
BILSENNÉ.
Hátralevő életem csak néhány lépés a sírig.
MARGIT.
Anyám!
Ugye, hadnagy úr, ez könyörületlenség?
Szünet.
Ön is igaztalan irántam?
ENDRE
ki eddig rámerengett, elfordul. Magában.
Örökösen a kolostor!
MARGIT.
Ön nem felel.
Kézen fogja.
Hadnagy úr, én nem sebezném ily mélyen ön szívét.
ENDRE.
Vagy legalább megédesítné a tőrt, mellyel átszúrja.
MARGIT.
S érdemeltem volna ezt?
ENDRE.
Nem, hiszen önnek nincs fogalma halálos sebekről.
MARGIT.
Nem értem önt.
ENDRE.
Meg fog egykor érteni, vajha e késő eszmélet oly fájdalommal ne ismertetné meg, minőről most fogalma nincs, és oly drágán vásárlott bilincsek között, melyekért az élet minden örömeit adta el; midőn a keresett boldogság helyett keble vágyait örök gyászszemfedél alá temette egy boldogtalan pillanat hevében.
- Istenem, mi nagy innep lesz az önre nézve!
MARGIT.
És önre?
ENDRE.
Rám nézve?
Hogy jöhet e kérdésre?
Én dalolok bogárral a mezőben, madárral az erdőben, orkánnal a tengeren, s hálát adok istenemnek, hogy mezőben, erdőben és megnyomva fájdalomban szabad vagyok.
MARGIT.
De e fájdalombani szabadságát örömmel odaadná boldogságbani rabságért - legalább arcáról olvasom, hogy e szabadsága igen keserű önnek.
ENDRE.
Meglehet, hogy valót olvasnak szemei, hanem e keserű szabadságban mégsem zengett el talán keblem vágyainak hattyúdala, ha
Margitra célozva
azon drága érdek már ravatalon volna is, mely e szabadságot megváltani képes - míg ellenben önnek a kolostori életben remélendő boldogságbani rabságát egy haldokló koldus is visszautasítaná.
MARGIT.
Szűnjék meg, uram - szűnjék meg.
ENDRE.
Végre értjük egymást!
Szünet.
MARGIT
szünet alatt felnéz, szemei az Endréével találkoznak, Bilsennére tekint, könnyekre fakad.
Hadnagy úr, legyen irgalmas, s tekintse anyámat, kit még soha meg nem bántottam.
ENDRE.
Véli, hogy fájdalomban feledem a kötelességet?
Fövegét veszi.
Azon megnyugvással megyek el, hogy e perc nehézségének oka, akaratból legalább, nem valék.
MARGIT.
És ez elég önnek?
ENDRE.
Hol csak fájdalmat remélhetek, igyekszem a kisebb résszel beérni.
Isten önnel.
MARGIT.
Isten önnel - mikor láthatom még?
ENDRE.
Soha.
MARGIT.
Soha - ön mondá ezt?
ENDRE.
Én.
Miért űznék játékot fájdalmimból?
MARGIT
megfogja.
Nem - ön így nem távozik el.
ENDRE.
Még ma indulok.
MARGIT.
Örökre?
ENDRE.
Örökre - hiszen mit érdekli ez önt?!
MARGIT
kis idő után erőt vesz magán.
Megbocsásson, botor valék azt hinni, hogy ön örömmel várja meg felszentelésem napját.
ENDRE.
E napot várjam meg?
MARGIT.
S nem érdekelné önt, második atyámat, ki gyalázattól mentett meg?
Avagy megbánta tettét?
ENDRE.
Jótét által nem én lettem első koldus.
MARGIT.
És mit veszthete ön?
ENDRE.
Életem egész jövőjét.
MARGIT.
Általam?
ENDRE.
Egyedül.
MARGIT.
Ön téved.
Önt csupán e pillanat ámítja, és én fogok találni kárpótlást önnek.
ENDRE.
Kárpótlást -
MARGIT.
Feledjen el.
Én ígérem, hogy sohasem feledem, és imádkozni fogok ön nyugalmáért a -
elakad.
ENDRE.
A kolostor falai közt?
Margit elfogódva igen int.
ENDRE.
Ott nem lehet úgy, mint a tengeren.
MARGIT.
Csalatkozik, a néma falak, csendes magány és - örökös korlátoltatás mindazoktól, kiket - szerettünk, ájtatra bírják a lelket.
ENDRE.
Mi ez a tenger sima arcához képest, midőn testvére a látkör, tükrére borulva, gyöngéd szellőkön repíti felénk a remény biztató színében honunk kedves felhőit?
Mi ez egy nap alkonyához, mely ágyát, a véghetetlen vizeket bíborral elöntve, a megaranyozott habokon küldi hozzánk búcsúját, gyászlepellel vonja be az eget, s csillagok fáklyáinál elhal?
- Mi ez egy tengeri vészhez, melyben az elemek küzdésének fájdalma orkánok nyelvén jajong, midőn a dörgés villámszárnyakon hirdeti az egek harcát; míg végre ég és föld dühe, az egymás elleni csatában kifáradva medreikbe visszakorbácsolják a fellázadt hullámokat, s pihenni űzik a borús felhőket, e nagyszerű jelenetek rémeit, melyeknek sötét kárpitján a boldogságos szentanya képével átmosolygó hold szelíd arca álomba süllyeszti a felingerült természetet.
A kiderült egyetem egy kivilágított egyház lesz az éj csillogó lámpáitól - melynek innepélyes csendjében, a lélek fensőbb ihlet szárnyain emelkedik hála érzetével a mindenhatóhoz?!
MARGIT
e beszédbe olvadva.
Istenem, mi dicső jelenet lehet az!
ENDRE.
S e jelenetek közepett egy délceg hajó árbocán állva vész és vihar felett - hányatni hullámoktól felhőkig, onnan a föld tátongó gyomráig süllyedni, hol hajszálon függ minden pillanatja az életnek; e perc az, melyben Istent nem ismerő ajkakon is mindenható név rebeg, melyben a kétségbeeső gyermeki ragaszkodással találja meg az Úrnak megtartó jobbját.
MARGIT.
Ah, minő vágyat ébreszte bennem, tanúja lenni egy ily jelenetnek!
ENDRE.
Ó, ha ilyenkor mellettem érezhetném önt, láthatni imát rebegő arcán a szűzanya képét, olvasni szemeiben a megtartó atya szeretetét, mely el nem veszhet vész- és viharban, ha a dühöngő elem torka előtt ön keble volna szent menedékem, melyet bántólag illetni a halál is tartózkodik, minő biztos vezérem volna Margit e harcokban, a hősi nagyság oszlopáig!
MARGIT.
Endre - mindent - mindent, csak keblem nyugalmát ne háborítsa meg.
ENDRE.
Engedje szívéig juthatni egy szózatát a legszentebb érzelemnek, mely önt az életre hívja vissza.
MARGIT.
Azt hittem, hogy miután jövőmet tudja, nem fog alkalmat adni nekem, szívéhez folyamodni könyörületért.
Miért titkoljam a valót?
Míg önt nem ismertem, egy vágy nélküli teremtmény valék.
Egyszerű reményt bírtam a jövőben, lelkem előtt örömszínben állt óhajtásom, mely mióta önt ismerem - kötelességgé lett.
Ne állítson rémet e kötelesség elébe, a teljesítés perce előtt!
Ön eltávozand, szívem megreped talán, de vigasztalásom lesz, hogy e megrepedt szív - egy háladatos jó gyermeké volt.
Engedje nemes szívéhez folyamodni, s ne tegye a szent magányt, melyben boldogságot kerestem, szívemnek börtönévé.
ENDRE.
Ez utolsó szava?
MARGIT.
Vigye magával istenhozzádomat, s emlékezzék meg vész és vihar között, hogy van egy kolostor falai közé temetett lény, kinek könnyűi ön által forróbbakká levének, mint az ön verejték cseppei a halál óráiban.
- És most, anyám, örökre tiéd vagyok!
Bilsennére borul - szünet.
BILSENNÉ.
Hátha én a hadnagy urat tengerre követném?
MARGIT.
Anyám - mit szólsz?
BILSENNÉ.
Nagyon szeretlek, gyermekem!
MARGIT.
A valót - a valót - és nem a puszta reményt.
BILSENNÉ.
Követnél?
MARGIT.
Lehetséges -e - anyám?!
ENDRE.
Margit!
MARGIT.
Endre!
Endre karjaiba szalad, s elalél.
BILSENNÉ
gyönyörtelve nézi.
Ez az első jutalmam!
HATODIK JELENET
Első felvonásbeli terem.
HERMINA
türelmetlenül.
Meddig fog ez még így tartani?
Végetlen unalommal adózni sorsomnak!
A legszebb nyári nap, minden lélek szabadban, sétányon, társasöröm élveiben; csak nekem kell e falak közt szenvednem helyzetem kínját - mert férjem, ki tudja, hol üzérkedik, a tengerész kerül, és Árthur - hah! e sima nád, mely eddig minden fuvallatomra hajolt, nehány nap óta rejtélyes kezd lenni előttem, érthetetlen, az egész emberen némi színét látom az alakoskodásnak.
Megcsalt volna?
Hiszen ezt saját romlása nélkül nem teheti, de talán csalódom, és békétlenségem oka, hogy minden iránt bizalmatlanságot táplálok?
Ki háborgat?
HETEDIK JELENET
Hermina, Szolga. Később Feldner Louise.
SZOLGA
jelent.
Feldner Louise kisasszony!
HERMINA.
Feldner Louise ?...
Jöhet.
Szolga el.
Feldner Louise... emlékszem, a gazdag kalmár leány, kinek atyja a múlt országgyűlés alkalmával nyert nemességet.
Mit akarhat nálam?
LOUISE
előkelőleg öltözve.
Jó reggelt kívánok.
HERMINA.
Üdvözlöm kisasszony.
Helyet mutat a pamlagon; félre.
Egyedül és teljes öltözékben, talán barátságomat keresi, hogy a világba vezessem, vagy ékszerit bámultatja.
Fent.
No, s kedves kisasszony, ön nem foglal helyet?
- Minek köszönhetem e szerencsét?
LOUISE.
Bocsánat, asszonyom, csupán egypár komoly szó az, mely alkalmatlankodni kénytete.
HERMINA.
Komoly szó - alkalmatlankodni?
- Örvendek, ha tán némi tanáccsal szolgálhatok.
LOUISE.
Ön anya és feleség.
HERMINA.
A kezdet meglepő.
Igen - anya és feleség - tovább, édesem.
LOUISE.
Ennélfogva, úgy hiszem, nem lesz szükségem ön legszentebb kötelességeit megemlítni.
HERMINA.
Azt tartom, hogy e tekintetben segélyre vagy intésre szükségem nincs.
Félre.
Mit fogok hallani?
LOUISE.
Mindaddig nincs, míg kötelességének elmellőzése más emberek szerencséjét, becsületét és életét nem fenyegeti.
HERMINA.
Becsületét, életét?
- Kedvesem, talán az ajtót tévesztette el?
LOUISE.
Nem, asszonyom, én jó helyt vagyok, és bár tudám, hogy kigúnyoltatom, ezáltal nem fogom magam elutasíttatni.
Önnek ki kell hallgatni engemet.
HERMINA.
Kíváncsivá tesz - szóljon tehát, az ég szerelmére.
LOUISE.
Mintegy két héttel ezelőtt kezem atyámtól kegyed férje által tengerész öccsének megkéretett.
Én, ki a tengerészt e napig sem ismerem, megegyezésem nem adhatám, mindamellett, hogy ezáltal atyám haragját magamra vontam.
HERMINA.
És most egyebet gondolt.
- Hja! ez a jelenkor bűne.
S mit segíthetnék e tárgyban
gúnyosan
kötelességem teljesítésével.
LOUISE.
Legyen türelmes, asszonyom.
Nem egyeztem meg, de inkább más ok miatt, mit önnek nyilvánítanom kell.
Ezen ok - gróf Strahlenberggel való korábbi viszonyom.
HERMINA.
Gróf Strahlenberg, e név ismeretlen előttem.
LOUISE.
Asszonyom, az ajkat igazmondás sohasem piszkolja be, ha olykor vétket árulna is el.
Ön ismeri Strahlenberget, ön csak ezelőtt három nappal páholyban ült vele a városi színházban, s ugyanaz napon együtt kocsiztak az Orczy-kertbe.
HERMINA
magában.
Tehát Kahlberg, minő kalandor!
Fenn
Kedvesem, én tetteimről számolni nem tartozom; azonban, ha ön viszonyt sejt köztem és Strahlenberg közt, ruházzon több ingert kecseire és vonzó szépségére, melyek elég hatalmasak voltak grófját egykor elbájolni és leláncolni.
Becsületszavam adom, hogy akárminő siker jutalmazandja, sem fogom azt irigyelni.
LOUISE.
Ezen eszközre szükségem, valamint eddig nem volt, úgy ezután sincs.
Viszonyomat sem anyagi üzérkedés, sem rangvadászat nem szülte, csupán a legtisztább szerelem, miután a gróf nem szűnt meg ostromolni.
Atyám tudja most e viszonyt, és megegyezését bírom.
Hogy pedig a gróf célja komoly, azt esküiből, miket nagyrészint levelekben bírok, megmutathatom.
Az eljegyzés napja ma lett volna a gróf határozta szerint, de úgy látszik, hogy esküjét és szent fogadását feledte néhány nap óta, mióta kegyed őt köréből nem bocsátja.
Ó, engedjen egy emberi szózatot keblébe hatni, mielőtt néhány lépése még nagyobb fájdalmat okozhatna!
Sebet ejtek talán kegyed szívén, de legyen könyörülő, s mérje meg, ha lehet lealáztatásom e percben, midőn egy férfi miatt ön előtt esengni kénytetem.
Alkalom eltévesztheti a legjobbat is, kerülje ön - az istenért, kerülje ez alkalmat, hiszen nem verseny az mitől rettegek - de - becsületem...
HERMINA
magában.
A dolog valóban komoly.
Kisasszony, igyekezni fogok.
LOUISE.
Asszonyom, nem puszta ígéretet, tettet kívánok, vagy - semmivé lettem.
Elébe borul
Ó, lásson a porban lábainál, és ha még ennél is aljasb megaláztatást akar, keressen bosszút magának rajtam, fájdalmimon - csak - nyilvános gyalázatomon ne!
HERMINA.
Keljen fel - keljen fel - kérem, Louise.
LOUISE.
Egy ősz atyát fog ön sírba temetni!
A kétségbeesés széléről kiáltom önhöz, asszonyom, halálom előtt csak egy menedékem van még - s ez ön férje!
Ne hagyjon a végsőhöz folyamodnom.
HERMINA.
Mindent - mindent elkövetek.
Felemeli.
LOUISE.
Tehát remélhetek, ó, ez felette nemes öntől, s az ég nem feledi el jutalmát.
Engedje kezét csókolnom.
Meg akarja csókolni.
HERMINA.
Hah!
Visszaretten.
LOUISE.
Mit jelentsen ez?
HERMINA.
E karperecek...
LOUISE.
Tőle bírom ajándékban.
HERMINA.
Tőle bírja ön ajándokul?
LOUISE.
Ajándokul tőle egy emlékezetes napon, midőn önnek irántai szerelmét nekem megvallá, de amelyet nevetségesnek állított.
HERMINA.
Szerelmemmel kérkedett - és nevetség tárgyának használta - ah, gyalázatos!
Kis szünet.
LOUISE.
Megbocsáthat ön?
HERMINA.
Kisasszony, tartsa meg e karpereceket, és ha valaki kérdezné, mondja, hogy tőlem bírja.
LOUISE.
Asszonyom...
HERMINA.
Mindketten megcsalattunk egy olyantól, ki nem Strahlenberg, hanem egy alacsony kalandor.
LOUISE.
Asszonyom...
HERMINA.
Megengedjen, most saját fájdalmam foglal el.
Azonban önnek még nincs oka kétségbeesni, hibája talán helyrehozható, a hatalom legalább kezemben van.
LOUISE.
Az ég vezérelje önt.
HERMINA.
Fogadja becsületszavam, anyja, barátnéja leszek, megkísértve, mit erőm tehet - de most - most hagyjon magamra, legyen nyugodt - a remény öné, enyém a fájdalom megcsókolja.
Isten önnel, isten önnel.
LOUISE.
Fogadja hálám - örök hálám!
El.
NYOLCADIK JELENET
HERMINA
Louise elmentével rögtön kitör.
Gyalázatos!
Meglop és elárul - egy bőrben Strahlenberg, Kahlberg, Friedenthal, gróf, báró és kalmársegéd, és ugyanazon ördög minden alakban!
Ó, hogy dühöm árjába nem fojthatom őt ármányival együtt.
Bosszút, bosszút, ó ég!
De hol vehessem azt, midőn álarcát nem húzhatom le gyalázatom nélkül?
- Majd fogok találni gyilkot titkaidban, s ten szíved mérgével étetlek meg.
- Hol volt eszem, midőn e gaz kalandor szavaiban érdeket lelék, hova aljasítám lelkemet?
Ó, istenem csak percnyi erőt még, hogy bosszúm előtt meg ne őrüljek.
A pamlagra veti magát. Kívül zaj.
Minő lárma, zaj - talán a leány bántotott valaki által - ah, figyelmem is elveszett már!
KILENCEDIK JELENET
Kelendi, Hermina.
HERMINA.
Férjem!
Hidegvér, csak most ne hagyj el.
Erőt vesz magán, elébe megyen.
Minő szerencse vezérelt, férjem? - korábban érkeztél, mint vártalak.
De e zaj - huzamosan tart, talán csak nem minket illet?
KELENDI
komoran.
E zaj?- nem.
Valami ifjat elfogtak, mivel egy személyes leíráshoz igen hasonlíta, de baráti s ismerősi bebizonyíták, hogy nem a keresett személy.
HERMINA.
S a személyes leírás?
KELENDI.
Bizonyos báró Kahlenbergről szól, ki Lembergben kamrai hivatalban levén, a királyi pénztárból elidegenített tetemes mennyiséget, mint egy évvel ezelőtt megszökött.
HERMINA
magában.
Hah, öröm.
A sors jól érti lelkemet, és pontos az időben.
Kelendi egy asztal mellé székre ül, s gondolatokba merülve papírral játszik.
HERMINA.
E férjet mellőzém, ki értem áldozá minden percét éltének, e nemes férfit, ki talán most is jólétemen fárasztja agyát.
Csendesedjél, szívem - csendesedjél, e percben nyugalomra van szükséged.
Férjéhez.
Édes férjem, úgy látszik, e papírok nagyon bírják figyelmedet.
KELENDI.
E papírok? e tömeg nem bírná el gondjaimat.
HERMINA.
E panaszt most először hallom ajkidról.
KELENDI.
Fehér lapok - semmi egyéb, és mégis néhány karcolás e rongyokat nagy nyugtalanság eszközévé tehetné.
HERMINA.
Aggodalmat szül bennem ezen ismeretlen hangulat.
Szólj, kedves férjem.
KELENDI.
Az idő itt volna szólni, hiszen rég eljött.
Kedélyedtől vártam e percet, mely nyilatkozatom eddig késleltette.
HERMINA.
Kedélyem parancsodnak mindig alárendelve van.
KELENDI.
Legyen hát, tovább úgysem halaszthatom.
Hanem ígérned kell, hogy szavaim szemrehányásképpen nem veended.
HERMINA
magában
Elárultattam volna?
Istenem, mit fogok hallani!
Ó, én mindent megérdemlek.
KELENDI.
Hermina, mit gondolsz, mekkora összeg szükséges ezután évi fenntartásodra gyermekeddel együtt?
HERMINA.
Istenem... férjem...
KELENDI.
Légy erős - e nyilatkozat nekem már eddig is sok fájdalmat szült.
HERMINA.
Tehát elválás.
KELENDI.
Elkerülhetetlen.
HERMINA.
Ó, ne engedd szíved alaptalan rágalmak martalékának.
KELENDI.
Rágalmak?
Úgy hiszem eddig szabadok valánk tőlük, hogy ezután mi lesz, az ég tudja.
HERMINA.
Gyalázatnak kitéve?
KELENDI.
Meglehet.
HERMINA.
S nem bocsátsz egy hangot szívedig, mely mentségemül...
KELENDI.
Arra most nincs idő.
Felelj kérdésemre; mekkora összeget vélsz elégnek, hanem a fényűzésről le kell mondanod, mert ezen összeget ezután - két kezem által kell keresnem.
HERMINA.
Férjem, gondolj gyermekedre, kit semmivé fogsz tenni.
KELENDI.
Meglehet.
HERMINA.
S férfiú kebledben, mely oly gyakran volt nemes tettek kútfeje, egy szózat sincs mellettem?
KELENDI.
Ok nélküli beszéd.
Tudtam előre, hogy ezzel kell elvesztegetni időmet.
Néhány percnyi késés még véghagyományomat írathatná velem e papírra.
HERMINA.
Istenem!
-
KELENDI.
Tehát csakugyan szemrehányás alakjában kell szólnom.
HERMINA.
Tedd, hiszen méltán szenvedem.
KELENDI.
Neveltetésed túl vala feszítve azon körön, melyet szülőid és saját vagyonod megbírhatnának, ezt tudod.
Hogy házasságunk percében sem bírtunk többet csekély jövedelmemnél, ezt is tudod; de hogy bírásodban egy földi édennel valék megáldva, hogy szerelmedben minden verejtékcsepp meg volt fizetve, melyet jóléted és vágyaidnak áldozhaték, s hogy jóléted szabályozá életem perceit, nyugalmát és kényelmét, ezt - én tudom.
De vágyaid soha nem voltak birtoktehetségünkkel egybehangzásban, és fényűzési szenvedélyedet csak a legnagyobb erőmegfeszítéssel elégíthetém ki mind e percig, s én ezen erőt nem sajnáltam - mert - szerettelek.
Hermina a pamlagra tántorog, rárogy.
KELENDI.
ntettelek gyakran, gyermekünk nevében kértelek, kinek koldusbotnál egyebet nem remélheték, hasztalan, sőt nyertem oly feleletet is, mit e napig sem feledhettem - de - szerettelek.
A fényűzés, vendégeskedés, kocsid, legényid, páholyod stb. végsőre kénytetének, s kölcsönöznöm kellett kísérletim sikerének fejében; hitelezőimet, míg vállalatim terhét bírtam, pontosan fizethetém, de az utolsó, a Spalieri-féle triesti ház megbuktával - mely a Braumüllerét rögtön vonta maga után - engem is végveszélybe döntött, és most, kétszázhetvenezer forint adósság közepette, három nap alatt minden remény nélkül csőd alá jutok.
Hermina az asztalra borul, zokog.
KELENDI.
A fényűzésről tehát le kell mondanod.
Én ezutánra többet nem ígérhetek annál, mit mindennapi falatomtól megvonhatok.
Azonban, ha valahol kilátás, vagy fényesebb élet mosolyogna rád, könnyei kitörnek, e pillanaton túl szabad vagy; - én - gyalázatom terhét egyedül akarom viselni.
HERMINA
elkél - férje elébe tántorog, lábaihoz borul.
Férjem!
Szót keres - elakad.
KELENDI.
Itt könnyeid nem segítenek.
HERMINA.
S lehetne oly aljas teremtés a földön, ki áldozatid éldeletében elemésztve jobb napjaid reményét, ínségedben és nyomorodban elhagyjon?
Ó, mélyen érzem, hogy az égnek ezen ostorát érdemeltem.
Elfeledem minden percét eltölt életemnek, s keblembe ültetém emlékét e siralmas lecke keserű gyümölcsének, csak engedd, hogy kövesselek az ínségben, osztozzam a sanyarban, engedd - ó, engedd e vétkes nőnek az örömöt ezutáni verejtékidet letörölni - a nőnek, ki nem szerezhet már oly boldog órákat borult napjaidra, melyekkel csak e perc fájdalmát letörölhetné!
KELENDI.
Azt véltem, szavaim sírodat fogják megásni, mert ennyi erőt nem sejték nálad, nem a megtérés e könnyítő malasztját.
- Ily lelkű nővel nincs nyomor - nincs ínség.
Jer, foglald el ismét azon helyet keblemben, mely bírásod óta mindig tiéd volt, és lesz végpercemig.
Felemeli.
HERMINA.
Ó, e végtelen jóság megrepeszti szívemet - nemes lelkű férj - tapodj el, én - téged - megcsal - ó én nem vagyok méltó ölelésedre.
KELENDI.
Szívemre, nőm, kit az ég nekem kárpótlásul, egyetlen legdrágább kincsemül adott vissza.
Jőjj velem, segíts azon pálya göröngyein, melyet balsorsom oly zordonná tett - én melletted mindent feledek.
Hermina férje karjai közé rogy.
A kárpit legördül.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE