MÁSODIK FELVONÁS
(Terem Béla fővárosi lakásán.)
ELSŐ JELENET
ADOLF, MAROSA
(Kívül hosszas, erős csengetés.)
ADOLF
(a pamlagon hever, kezében hírlap, az asztalon kávésfindzsa):
Csak csengess!
Az én karom nem fájdul meg tőle.
(Iszik a fidzsából.)
MARCSA
(lassan jön oldalt):
Adolf, nem hallja a csengetést?
MARCSA
(leül és egy albumban lapoz):
Mért nem megy hát ajtót nyitni?
ADOLF:
Nem sietős.
Az uraság nem lehet, másnak a kedvéért meg nem detrancsírozom
MARCSA:
Mintha nem mindnyájunkat az öreg nagyságos úr zsebéből fizetnének.
(Újabb, dühös csengetés.)
Ejnye no, be türelmetlen!
Megyek már...
(El középen.)
ADOLF
(iszik):
Ez a sok csengetés idegessé tesz.
MÁSODIK JELENET
BÉLA, MARCSA, ADOLF
BÉLA:
Micsoda rendetlenség ez!
Az embernek saját lakásába ostrommal kell betörni!
ADOLF
(felugrik, a findzsát egyik zsebébe, a hírlapot a másikba dugja):
Bocsánat nagyságod, nem reméltem, hogy ily korán lesz szerencsém.
ADOLF:
Köszönöm kérdését, azt már megettük.
BÉLA:
Fickó, elég volt a tréfából!
Rögtön hordjátok föl az ebédet!
MARCSA:
Hát nagyságod itthon szándékozik ebédelni?
MARCSA:
Csak azért kérdem, mert a nagyságos asszony tíz óra tájban elment hazulról Ottil őnagyságával, és semmi rendeletet sem adott az ebédre nézve.
MARCSA:
Meghagyta, hogy ne várjunk rá, mert maga sem tudta, mikor jön haza a nőegyleti közgyűlésről.
(Kívül csengetés.)
Á, talán őnagysága!
(El a középen.)
BÉLA
(bosszúsan egy karosszékbe vágja magát, Adolfhoz):
Hát te mit ácsorogsz itt?
ADOLF:
Ha nagyságodra terhes jelenlétem, én nem tolom fel magamat.
(Indul.)
HARMADIK JELENET
ELŐBBIEK, GÓTH, MARCSA
GÓTH:
Jó napot, Béla!
Dolgom volt a városban, s házatok előtt eszembe jutott, hogy éppen most ebédeltek.
(Óráját nézi.)
Fél háromra... a rendes órátok... feljöttem hozzátok ebédre.
GÓTH:
No, ha jókor jöttem, úgy csak siessünk az ebédlőbe!
Pokoli étvágyam van.
BÉLA:
Matild a nőegylet közgyűlésén tölti a napot, s elfeledett az ebédről intézkedni.
És így a pokoli étvágy -
GÓTH:
Mehet a pokolba.
Értem.
Teringettét!
Mégis bosszantó.
Én is ember vagyok, és vannak pillanataim, mikor éhezem.
ADOLF:
Bocsánat, talán szolgálhatunk szerény ebédünk maradékával?
MARCSA:
Vagy talán a kocsmából hoznánk valamit.
(Adolf, Marcsa el.)
NEGYEDIK JELENET
GÓTH, BÉLA
GÓTH:
Neked könnyű, téged boldoggá tesz, hogy nagyvilági feleséged van; te akartad, hogy ilyen legyen... de én éhen maradok mellette.
BÉLA:
Eh, hát én nem maradok éhen?
Ön csak most az egyszer járt így, de én egy hónapja, mióta városi lakásunkba költöztünk, napról napra így maradok.
GÓTH:
Te akartad, hogy a feleséged divatos hölgy legyen, társaságokba járjon, egyletekbe lépjen, bizottságokban szerepeljen és ragyogjon.
Most már ragyog... nekünk meg az éhségtől szikrázik a sze¬münk.
De te könnyen viselheted, mert ez téged boldoggá tesz.
BÉLA:
Igen, igen, de egy kissé már sok is lesz a boldogságból.
Várdaiék első látogatása óta mintha kiforgatták volna Matildot.
Nem akart a csendes villában maradni, be kellett jönnünk a fővárosba, és itt, látja, milyen életet visz, megítélheti e mai mutatványból.
GÓTH:
Nekem mondod?
Mintha én nem sokkal élesebben érezném?
Te csak éhen maradsz, de én éhen is maradok, fizetek is.
Tudod, mennyibe került nekem Maliidnak ez egy hónapi ragyogása?
(Jegyzőkönyvet vesz ki.)
A rendes apanázson kívül, különböző címek alatt, rendkívüli kiadások fejében fizettem négyezer-kétszáz- kilencvenhárom forintot.
Drága ragyogás!
BÉLA:
Ön biztatta, korholta, nógatta.
GÓTH:
Te sürgetted, izgattad, nyaggattad.
BÉLA:
Azt hiszem, mindketten egyformán nekivetettük vállunkat a sziklának, hogy legördítsük a hegyről; és most, mikor már nagyon is nekiindult, kölcsönös szemrehányások helyett okosabb lesz egyesült erővel feltartanunk.
GÓTH:
Helyes.
Vessük neki a hátunkat!
BÉLA:
Annál inkább szükségem van segítségére, mert más tekintetben is aggódom Matild miatt.
Egy idő óta minden hétfőn névtelen levelet kapok, igen gyanús tartalommal.
Eddig három jött.
Itt vannak a zsebemben, olvassa el!
(Leveleket vesz ki zsebéből, és egyenként Góthnak adja.)
GÓTH
(olvas):
" Nőd angyal, de vigyázz rá, mert az angyalnak szárnya van és elrepülhet "...
Mit jelent ez?
Hol van szárnya Matildnak?
GÓTH
(olvas):
" Nőd tiszta és ártatlan, de vigyázz rá, mert a sátán legszívesebben az ártatlanságra veti hálóját. "...
Kezdem nem érteni ezt a bibliai stílust.
BÉLA:
Olvassa csak a harmadikat!
GÓTH
(olvas):
" Nőd szeret téged és hű hozzád, viszonozd te is gyöngédséggel szerelmét, de vigyázz rá, sötét felhő lebeg fölötte, utazzatok el "...
De hát mit jelent ez?
BÉLA:
Azt jelenti, hogy Matild tapintatlan viselete már másoknak is feltűnt, s valami ügyetlen jóakaróm vagy ellenségem figyelmeztet rá, hogy feltűnően kacérkodik.
GÓTH:
Kacérkodik?
Hiszen te akartad, hogy kacér legyen.
GÓTH:
Igen, de csak ártatlanul.
Ingereljen, de ne ígérjen.
És ő bizonyosan ingerel is, ígér is...
Teringettét, ez már baj, ezen segíteni kell!
ÖTÖDIK JELENET
ELŐBBIEK, FÜLÖP
GÓTH:
Hah, te vagy?
(Megragadja karját.)
BÉLA:
Erre legkevésbé gondoltam.
GÓTH:
De nagyon gyakran látom itt... majd vigyázni fogok...
(Fülöpre kiált, ki ezalatt becsukta az ablakot.)
Mit csinálsz ott?
FÜLÖP:
Becsuktam az ablakot, mert a bácsi éppen az ajtó és ablak közt áll roppant izzadtságban, s a léghuzamtól könnyen náthát kaphat.
GÓTH:
Honnan tudod, hogy nem óhajtok náthát kapni?
(Kinyitja az ablakot.)
Felelj, mit akarsz itt?
GÓTH
(súgva Bélához):
Megvallja.
(Fenn.)
És mily szándékkal keresed?
FÜLÖP:
A női sportklub nagy-bizottsága egy ünnepélyrendező szűkebb bizottságot küldött ki kebléből, melynek Matild az elnöke, s ma délután lesz az első ülés.
GÓTH:
És mi dolgod van neked a Matild szűkebb bizottságában?
FÜLÖP:
Én vagyok a bizottság jegyzője.
GÓTH:
Úgy!
Te is előmozdítod Matild bolondságát?
FÜLÖP:
Nem szívesen teszem, de felkértek rá, és semmit sem tudok megtagadni, ha kérnek.
GÓTH:
De menyasszonyodtól meg tudod tagadni magadat.
Klára ma is panaszkodott, hogy nagyon elhanyagolod.
FÜLÖP:
Az istenért!
Nyugtassa meg Klárát!
Szívem, lelkem, minden gondolatom az övé... de nem mehetek ki gyakrabban a villába...
Azért mutattam be Déri Andort, hogy távollétemben rólam beszéljen Klárával.
GÓTH:
Te is szépen gondoskodol a menyasszonyodról.
Megérdemelnéd, hogy elszeresse tőled ez a Déri Andor.
FÜLÖP:
Ő?
Legjobb barátom?
Hahaha!
Ne tegye magát nevetségessé!...
Legyen nyugodt, Andor majd megmagyarázza Klárának, hogy nekem nincs időm, barátaim egészen igénybe vesznek, fölemésztenek.
GÓTH:
Hátha valami más emészt föl?
Klára panaszkodik, hogy valami titkod van Matilddal, folytonosan együtt súgtok-búgtok.
FÜLÖP
(ijedten):
Egyleti ügyek... semmi más... esküszöm... csupán elnöki és jegyzői viszony...
Az égre, csak nem fognak valamit gondolni?
GÓTH
(súgva Bélához):
Majd meglátod, ez a sötét felhő!
HATODIK JELENET
ELŐBBIEK, ADOLF
ADOLF
(tálcán levéllel):
Levél az ifjú nagyságos úr címére.
BÉLA:
Add ide!
(Átveszi a levelet. Adolf el. A levelet felbontva felkacag.)
Természetesen, hiszen ma hétfő van.
FÜLÖP
(félre):
Éppen jókor jöttem.
(Dúdolva nézegeti a képeket, lopva Béla felé pillantva.)
GÓTH:
Miért örülsz annak, hogy ma hétfő van?
BÉLA
(Góthnak nyújtja a levelet):
Tessék, olvassa!
Ez a negyedik.
GÓTH:
Negyedik?
(A levélbe pillant.)
Ahá, most már értem.
(Fülöphöz.)
Fogd be a füledet!
FÜLÖP
(befogva fülét):
Nem vagyok kíváncsi...
A levéltitok szent és sérthetetlen.
GÓTH
(halkan olvas):
" Nőd még mindig angyal és szilárd, mint a szikla; de a sötét felhő sűrűsödik, utazzatok minél előbb Góth krassóijószágára "...
Ez az ember tudja, hogy nekem jószágom van Krassóban.
BÉLA:
Nem az itt a kérdés, hanem e gyanús, baljóslatú szavak...
Mit tegyünk?
FÜLÖP
(magában):
Az orvosság hat...
Matild mentve van...
Mégiscsak okos fickó vagyok én...
(Örvendezve dörzsöli kezét, hátat fordítva a másik kettőnek.)
GÓTH
(gondolkozás után):
Mit tegyünk?
Először is keressük a sötét felhőt.
(Észreveszi Fülöpöt. Megragadja Béla kezét.)
Hah, nézz oda!
Látod?
BÉLA:
Ugyan hagyja azt a boldogtalant!
GÓTH:
Régi dolog, hogy látás dolgában a férjek az egynapos macskák színvonalán állnak.
(Lábujjhegyen Fülöp mögé lopózik, s hirtelen megragadja mindkét karját)
Miért dörzsölöd a kezedet?
FÜLÖP
(visszafordul, ijedten):
GÓTH:
Fázol huszonkét fok mellett árnyékban?
FÜLÖP:
Vannak pillanatok... az ember izzad és fázik... forró lázban is lehet dideregni... semmi más oka nincs, legyen nyugodt!
GÓTH
(sötéten):
Elég!
(Eltolja magától Fülöpöt, Bélához megy, súgva.)
Vigyázni fogok ez emberre.
Most pedig tettessük magunkat és ámítsuk el!
(Fülöphöz nyájasan.)
Ebédelni megyek Bélával a mi kaszinónkba...
(Dühösen.)
Még nem ebédeltünk, dacára, hogy már három órára jár az idő...
(Nyájasan.)
Te csak maradj itt, Matild nemsokára hazajön, végezd el vele dolgodat...
(Mérges nevetéssel veri Fülöp arcát.)
Igen, végezd el vele dolgodat...
(Hirtelen megragadja Béla karját, és az ajtó felé vonja.)
Mi addig ebédelünk.
(El Bélával.)
HETEDIK JELENET
FÜLÖP
FÜLÖP
(egyedül, nevetve dörzsöli kezét).
Mégiscsak elmés fickó vagyok én, ügyes gondolat volt e névtelen levelezés!...
Meggyőztem Bélát neje szerelméről, nem ébresztettem fel gyanúját Ottó ellen, és mégis óvatossá tettem...
Nem veszítem össze két legjobb barátomat, Béla és Matild elutaznak, s a két család békéje biztosítva lesz...
Én ennél többet nem tehetek.
(Rémülten.)
Ah, de hátha már késő?
E gondolat megfagyasztja véremet.
(Csenget.)
Rögtön bizonyosságot kell szereznem.
NYOLCADIK JELENET
FÜLÖP, ADOLF
FÜLÖP:
Jöjjön csak, barátom, hiszen mi régi ismerősök vagyunk!
(Pénzt ad neki.)
Hogy megy a dolga, mióta átjött a fiatalok szolgálatába?
ADOLF
(megnézi a pénzt és zsebre teszi):
Köszönöm kérdését, meglehetősen.
FÜLÖP:
Sok dolga van, ugye?
Több látogató jár ide, mint a villába?
ADOLF:
Bizony elegen járnak, nehéz munka az ajtónyitás.
FÜLÖP:
Szegény Adolf!
(Pénzt ad neki.)
Tegnap is sokan voltak, ugye?
ADOLF
(megnézi a pénzt, és zsebre teszi):
Köszönöm alássan.
Legalább tizenkét egyleti dáma.
FÜLÖP:
Az urak még több dolgot adnak.
Jó, hogy urak nem jöttek tegnap látogatóba.
ADOLF:
Csak Várdai őméltósága volt itt.
FÜLÖP
(félre):
Eláll a lélegzetem.
(Pénzt ad Adolfnak.)
ADOLF:
Csókolom kezét, nagyságos úr.
FÜLÖP
(félre):
Vigyázat, el ne áruljuk a titkot!
(Fenn, könnyedén.)
Ah, Várdai barátom?
És mi történt azalatt, míg itt volt?
ADOLF:
Nem tudom, mert jelenlétem fölöslegessé vált a szalonban.
FÜLÖP
(félre):
Az igaz, hogy is kérdezhettem ilyen bolondot?
(Fenn.)
Természetesen Várdainé is itt volt?
ADOLF:
Természetesen, csakhogy későbben.
ADOLF:
És erősen csengetett.
Nem szeretem az erős csengetést, mert idegessé tesz...
De mégis kinyitottam az ajtót, jelezvén, hogy Várdai úr már elment, és senki sincs itthon.
FÜLÖP:
És Várdainé izgatott, fölhevült volt?
ADOLF:
No igen, egy kissé ki volt pirulva, de jól állt neki...
(Kívül csengetés.)
Megint ez a csengetés!
Ó, idegeim!
(El.)
FÜLÖP:
Végünk van!
Adél sejt valamit...
Mindenáron el kell oszlatnom gyanúját...
KILENCEDIK JELENET
ADÉL, FÜLÖP
ADÉL:
Jó napot, Fülöp!
A legénytől hallottam, hogy csak maga van itt.
Nem jött még haza Matild?
FÜLÖP
(zavartan):
Még nem...
Kezét csókolom...
Esküszöm, még nem.
ADÉL:
Eskü nélkül is elhiszem.
Várjunk hát rá együtt...
Remélem, nem feledte el, hogy ma bizottsági ülésünk van...
(Leül.)
Ottóval akartam elkísértetni magamat, de ma egész nap nem volt otthon.
Nem látta véletlenül?
FÜLÖP:
(félre):
Kezdi már.
Résen legyünk!
(Fenn.)
Itt nem volt, esküszöm, nem volt itt!
ADÉL:
Talán csak nem ment nélkülem a nőegylet közgyűlésére?
FÜLÖP:
Nem, nem!
Legyen nyugodt... nincsenek együtt...
FÜLÖP
(zavartan):
Akit gondolni méltóztatott.
ADÉL:
Én senkit sem gondoltam...
Ki az, akiről oly aggódva akarja elhitetni, hogy nincs együtt Ottóval?
FÜLÖP
(legnagyobb zavarban):
ADÉL:
(fölkel):
Mit jelent ez, Fülöp?
E zavar, habozás, e kézzel fogható hazugság, valami titkot leplez.
Szóljon, akarom!
FÜLÖP
(félre):
Elszóltam magamat.
Most ügyesen kell kiköszörülnöm a csorbát.
(Fenn, nevetve.)
Elvesztettem a fogadást!
ADÉL:
Mily válasz ez, Fülöp?
Minő fogadásról beszél?
FÜLÖP:
Matilddal fogadtam tegnap.
Ő azt állította, hogy kegyed félti a férjét.
Én viszont azt erősítém, hogy semmi szóval, semmi célzással sem lehetne kegyedet féltékennyé tenni.
A próba ellenem ütött ki, elvesztettem a fogadást.
ADÉL:
Elvesztette?
Honnan tudja, hogy féltékennyé tett?
Én egy szóval sem mondtam...
Vagy talán csakugyan van rá okom?
FÜLÖP
(mohón):
Nincs!
Esküszöm, éppen nincs!
ADÉL
(figyelmesen nézi Fülöpöt):
És miért jut eszébe Matildnak fogadást tenni az én féltékenységemre?
Mit érdekli őt, féltem -e férjemet vagy sem?
FÜLÖP:
Nem érdekli, legyen nyugodt, semmi oka sincs rá, én mondom!
ADÉL:
Semmi oka?
Valóban?
Eddig eszembe sem jutott, de most, hogy ön figyelmeztetett, emlékszem, mennyi időt tölt Ottó e nő körében...
Úgy van, úgy!
Tegnap is itt volt...
Hallottam... itt volt nélkülem...
Bizonyosan nem először... és én vak, észre sem vettem...
Köszönöm, Fülöp, hogy figyelmeztetett.
FÜLÖP
(kétségbeesetten):
De én semmire sem figyelmeztettem...
Ellenkezőleg, meg akarom nyugtatni...
ADÉL:
Ön jó ember, Fülöp, de nem fog elámítani.
Ismerem Matildot...
Ilyen volt már az intézetben is, ott is bántotta hiúságát, ha én valami kitüntetésben részesültem.
Irigy volt rám mindig, most is az.
Ezért kacérkodik férjemmel, ezért szeretne féltékennyé tenni engem, hogy aztán kinevesse gyötrelmeimet...
Féltékeny rá, e vasárus kisasszonyra?!
Ó, nem!
Annyira nem alázom meg női méltóságo-mat...
De nem is engedjük odáig jutni a dolgot...
Most már résen leszek... köszönöm, Fülöp!
FÜLÖP
(magánkívül):
Ne köszönje... én semmit sem mondtam...
(Észreveszi Matildot, rémülten.)
Itt a világ vége!
TIZEDIK JELENET
ELŐBBIEK, MATILD, OTTIL, MARCSA
MATILD:
Mennyire sajnálom, kedves Adél, hogy várnod kellett rám!
Az a közgyűlés nem akart véget érni.
Lemberszky grófné háromszor belesült nagy beszédébe...
OTTIL:
S mind a háromszor újrakezdte... nagyon mulatságos volt.
MARCSA
(átveszi a két nő kalapját, s a többi és el.)
ADÉL:
Én is jól mulattam Fülöppel.
FÜLÖP:
Azazhogy... ellenkezőleg...
(Könyörögve int Adélnak.)
ADÉL
(Matildhoz):
Kedvesem, fizesd meg Fülöpnek tartozásodat...
Elvesztetted a fogadást.
FÜLÖP
(mohón):
Ah, szót sem érdemel... én várhatok...
Kezdjük meg a bizottsági ülést!
(Papírt tesz az asztalra, leül és tollat vesz a kezébe.)
MATILD:
Mivel tartozom én Fülöpnek?
FÜLÖP:
Csekélység... majd máskor beszélünk róla...
(Néma jelekkel nyugalomra inti Matildot.)
Kezdjük meg a bizottsági ülést!
OTTIL
(halkan Fülöphöz):
Ebben megint a te kezedet látom.
Mit műveltél?
FÜLÖP
(végső elkeseredettséggel):
Kezdjük meg a szűkebb bizottsági ülést!
OTTIL:
Én is azt hiszem, jó lesz sietnünk, mert kifogyunk az időből.
Üljünk le!
(Mind leülnek.)
Matild, a nagy-bizottság téged küldött ki elnöknek, add elő hát a tárgyat!
MATILD:
Gondolom, a Szent István-napi nagy népünnepre kellene tervet készítenünk...
Kár volt, Adél, hogy nem jöttél ma a gyűlésre, gyönyörű toaletteket láttunk, ugye, Ottil?
OTTIL:
A hercegnő valóban festeni való volt.
FÜLÖP
(folytonosan írva):
Térjünk a tárgyra, hölgyeim!
MATILD:
Tehát a népünnep...
(Fölkel.)
Hiába, nem tudom összeszedni gondolataimat, a mai fényes öltözékek még most is szemem előtt villognak...
Kedves Adél, te sokkal okosabb és higgadtabb vagy, átengedem neked az elnökséget.
ADÉL
(hidegen):
Köszönöm.
Jobb lesz, ha semmit sem engedünk át egymásnak.
MATILD:
Hogy érted ezt, kedvesem?
ADÉL:
Úgy, hogy mindegyikünk elégedjék meg a magáéval.
FÜLÖP
(elkeseredve):
Térjünk a tárgyra, hölgyeim!
(Félre.)
Kezd szűk lenni nekem ez a szűkebb bizottság.
OTTIL:
Mennyi vita e formakérdés miatt!
Ha egyiknek se kell, inkább átveszem én az elnökséget.
FÜLÖP
(mohón):
Igen, igen, helyes indítvány, majd beírlak a jegyzőkönyvbe, mint korelnököt.
OTTIL
(haragosan):
Most már én sem leszek elnök!
FÜLÖP:
Nincs elnökünk!
Hölgyeim, fejezzük be a mai ülést!
(Gyorsan ír.)
ADÉL
(fölkel):
Mit gondolsz, Matild, félti -e Lemberszky grófné a férjét?
MATILD
(csodálkozva):
Minő kérdés?
Honnan tudhatnám én, mily nő félti férjét?
ADÉL:
Azt gondoltam, mélyebb tanulmányokat tettél e kérdésben.
MATILD
(hidegen):
Éppen nem, kedvesem.
Sokkal ízléstelenebbnek tartom a nők féltékenységét, hogysem tanulmány tárgyává tenném.
FÜLÖP
(tollával intve):
Hölgyeim, nyugalom, másképp nem fejezhetem be a jegyzőkönyvet.
(Tovább ír.)
OTTIL
(magában):
E két asszony közt történt valami...
ADÉL:
Fülöp, vegye be a jegyzőkönyvbe azt is, hogy lemondtam a bizottsági tagságról!
MATILD:
Kérlek, kedvesem, ha talán miattam -
ADÉL
(indulatosan):
A világért sem miattad, kedvesem!
MATILD
(indulatosan):
Ez már tökéletesen megnyugtat, kedvesem!
FÜLÖP
(felugrik, s kezében a jegyzőkönyvvel Adélhoz fut, súgva):
El ne árulja magát!
Esküszöm, hogy gyanúja alaptalan.
(Matildhoz fut súgva.)
Légy nagylelkű a legyőzött ellenség iránt!
(Fenn.)
Hölgyeim, engedjék felolvasnom a jegyzőkönyvet, hogy aláírhassák!
FÜLÖP
(gyorsan olvas):
" A női sportklub s a többi, s a többi.
Jelen voltak s a többi, s a többi.
Elnöklő Vathay Béláné kitűzvén napirendre a Szent István-napi népünnep kérdését, miután a hercegnő festeni való volt, és ki volt festve "...
(Megáll hüledezve.)
Micsoda bolondot írtam én ide?
(A három nő hangos kacajban tör ki.)
MATILD:
Ki kell törölni, ezt nem hitelesítjük.
FÜLÖP
(magában, mialatt írásában töröl):
Nevetnek...
Hála istennek!
Ez talán helyreállítja a békét.
(Olvas.)
" A tárgyalás folyamán Vathay Béláné lemondván a bizottsági elnökségről, Várdai Ottóné bizottsági tag kijelenti, hogy nem szándékozik átengedni a férjét "...
(Megáll rémülten.)
Úristen, mi ez?
FÜLÖP:
Ezt valami gonosz szellem írta ide...
FÜLÖP
(törölve, magában):
A hideg verejték tör ki homlokomon.
(Olvas)
" Az ülés folytattatván özvegy Hollós Péterné, született Vathay Ottil korelnöksége alatt "...
FÜLÖP
(törölve, magában):
Megsemmisültem.
(Olvas.)
" Határozatba ment, hogy Lemberszky grófné félti a férjét, és a nők féltékenysége ízléstelennek találtatik "...
Gondolom, ezt is ki kell törölni.
(Törlés közben.)
Mondtam, hölgyeim, hogy ne beszéljenek, míg a jegyzőkönyvet írom...
Most már az egész ki van törölve.
OTTIL:
Tépd össze, úgysem érdemel egyebet!
FÜLÖP
(széttépve a jegyzőkönyvet, félre):
ADÉL:
Megbocsátasz, kedvesem, ha már távozom?
MATILD:
Máris, kedvesem?
Hiszen oly kedélyesen mulattunk.
ADÉL
(elfojtott haraggal):
Mi mindig kedélyesen mulatunk, hiszen oly jó barátnők vagyunk.
MATILD
(csípősen):
Oly gyöngédek, kíméletesek egymást iránt...
ADÉL:
Soha semmit sem irigyeltünk egymástól...
MATILD:
Mit jelent ez, Adél?
Egy félórája célpontja vagyok csípős megjegyzéseidnek, s nem tudom az okát...
ADÉL
(kitörve):
Fizesd meg Fülöpnek vesztett fogadásodat!...
Rajtam nem fogsz kárörvendve kacagni... isten veled!
Mi többé nem látjuk egymást.
(Gyorsan el.)
MATILD:
Megint ez a fogadás!
Fülöp, mit jelent ez?
FÜLÖP
(legnagyobb izgatottsággal):
Majd máskor, most Adél után kell rohannom...
Nem hallottad, mily szavakkal búcsúzott?
Hisz ez a nő egyenesen a Dunának megy.
MATILD
(megragadja Fülöp kezét):
FÜLÖP
(súgva, lázasan):
Félti tőled a férjét...
Bocsáss, vagy késő lesz!
MATILD:
Félti a férjét?
Nevetséges!
És ezért jött ide, saját lakásomba szcénát csinálni nekem?
OTTIL
(megfogja Fülöpöt, amint az ajtó felé rohan):
Megállj, te szerencsétlen!
Ez ismét a te munkád!
Mit mondtál Adélnak?
FÜLÖP:
Csupa megnyugtató szavakat...
Az égre, bocsáss vagy semmiről sem állok jót!
(Az ajtó felé rohan és a belépő Góthba ütődik.)
TIZENEGYEDIK JELENET
GÓTH, BÉLA, FÜLÖP, MATILD, OTTIL
GÓTH
(megragadja Fülöpöt):
Itt van!
Tudtam, hogy még itt találjuk!
FÜLÖP
(vergődve):
Bocsásson, egy emberélet forog veszélyben!
GÓTH:
A te életed forog veszélyben, ha mindent meg nem vallasz.
FÜLÖP
(magánkívül):
Mindent megvallok, csak bocsásson!
(Kiragadja magát Góth kezéből és elrohan.)
GÓTH
(elszörnyedve):
Mindent megvallott és megszökött.
Béla, rohanj utána és öld meg!
GÓTH:
Jó, a te dolgod...
Végezzük hát az én dolgomat!
(Ottilhoz.)
Kedves sógorasszony, hagyjon magamra a leányommal, míg egy hatalmas filippikát
OTTIL:
Kérem, én nem gátolom atyai hivatásában.
(El.)
TIZENKETTEDIK JELENET
MATILD, GÓTH, BÉLA
MATILD
(a tükör előtt igazítja magát):
Mit akar hozzám intézni, papa?
GÓTH:
Filippikát...
Fordulj felém attól a tükörtől, hogy szavaim súlyán kívül arcjátékom is meggyőzzön érzelmeim komolyságáról!
MATILD:
Innen is igen jól látom a papa arcjátékát.
GÓTH:
Vegyük hát a vádpontokat egyenként!
Először: mit keres nálad minduntalan ez a Fülöp?
MATILD:
Mit keres?
Istenem, hiszen Fülöpnek mindig van valami dolga barátaival.
GÓTH:
Semmi kitérő felelet!
Fülöppel te ártalmas kacérságot folytatsz, mely ingerlésből és ígéretből áll.
MATILD
(visszafordul a tükörtől, nevetve):
BÉLA
(a pamlagon ül):
Mondtam, hogy képtelenség.
GÓTH:
Jó, jó, majd meglátjuk.
Őrködni fogok, s ha rajtakaptam, reszkessen haragomtól.
(Matildhoz.)
Ne nevess e rettentő pillanatban!
MATILD:
De mikor...
Fülöp...
Ah!
(Kacagva.)
Papa, ezt a pompás tréfáját sohasem felejtem el.
(Hirtelen elkomolyodva.)
Jól van, papa, nem nevetek már.
GÓTH:
Szerencséd!
Az első vádpontot tehát egyelőre elejtjük.
Térjünk át a másodikra.
Tudod, honnan jövünk most férjeddel?
A kaszinóból.
És tudod, mit műveltünk ott?
(Rettentő hangon.)
Ebédeltünk!
GÓTH:
Későn?
Még ő kérdi, hogy későn!
Tudod -e, te magadról megfeledkezett asszony, hogy azért ebédeltünk oly későn, mert itthon nem kaptunk ebédet?
MATILD
(nevetve):
Az igaz, most jut eszembe, hogy erről egészen megfeledkeztem, úgy elfoglalt a mai közgyűlés.
(Bélához lép.)
Ugye, Bélám, nem haragszol?
Látod, hiszen csak a kedvedért tettem; te kívántad, hogy a te kis feleséged szerepeljen, ragyogjon...
S biztosítlak, ragyogtam is, holnap minden újságban első helyen leszek megemlítve.
Ugye, boldogabbá tesz ez téged, mint egy nyomorult ebéd?
BÉLA
(zavartan):
Igen — igen - boldoggá tesz.
GÓTH:
No, ha téged boldoggá tesz, úgy ezt a vádpontot is elejtjük.
Térjünk át a harmadikra: tudod -e, mennyibe kerültél nekem ez egy hónap alatt?
MATILD:
Remélem, ebben csak megdicsér a papa.
Higgye el, takarékosságom nélkül még egyszer annyi elment volna.
GÓTH:
Még egyszer annyi!
Négyezer-kétszázkilencvenhárom forint!
Kétszerezve nyolcezer-ötszáznyolcvanhat!
Hát tönkre akarsz tenni?
MATILD:
Hja, papa, mondtam, hogy ingyen nem lehet dzsentriskedni!
GÓTH:
Dzsentri, dzsentri!
Annyira mégsem vagyok dzsentri, hogy tönkrejussak!
MATILD:
De mikor Bélát csak így tehetem irigyeltté a férfiak közt.
GÓTH:
Szeretném azt a bolondot látni, aki Bélát irigyli!
Én tudom, hogy nem irigylem.
MATILD:
Ó, papa, hogy beszélhet ilyen csúnyán?
(Béla arcát simogatva.)
Ugye, édesem, boldog vagy?
BÉLA
(vontatva):
No — igen — boldog vagyok.
GÓTH:
Nem igaz, ne higgy neki!
Csak azért mondja, mert restelli, hogy éppen ő biztatott ez életmódra.
MATILD:
A papa is éppen úgy biztatott.
GÓTH:
Mert még akkor nem tudtam, hogy ennyibe kerül.
GÓTH:
Nem lehet dzsentriskedni...
Ismerem már a nótádat...
Hagyj nekem békét azzal a dzsentriséggel!...
Ha biztattalak, most visszabiztatlak.
Meg kell változtatnod életmódodat.
GÓTH:
Micsoda?!
Nem lehet, ha én parancsolom?
MATILD:
Még akkor sem lehet.
Hajdan az egyszerű, visszavonult életet szerettem.
Nem voltak velem megelégedve, folytonosan nógattak, hogy legyek igazi nagyvilági hölggyé.
Féltem a papa haragjától; ret-tegtem, hogy elveszítem Béla szerelmét, és megtettem, amit kíván-tak.
Eleinte kényszerűségből, bosszúból, de amint mondják, az étvágy evés közben jön...
Nekem is megjött, mégpedig nagyon.
Ékszerek, öltözékek, ünnepélyek, mulatságok, folytonos szórakozás, csillogás, tömjénezés, kábító mámor...
Ah, papa, hol van az a nő, aki ha ezt megízlelte, és le tudna róla mondani?
Amíg nem ismerjük, el lehetünk nélküle, de ha egyszer megismertük, akkor kell, kell, és ismét csak kell.
Ez a mi elemünk, s aki nem akarja, hogy el-merüljünk benne, ne ugrasson bele.
(Bókolva.)
Vízbe dobták a halacskát, ne csodálkozzanak, ha úszni akar!
GÓTH
(bámulva Bélához):
Hallod ezt az asszonyt?
Felelj rá, ha tudsz!
BÉLA:
Átengedem önnek a feleletet...
GÓTH:
Az könnyen megtörténhetik.
Én az ígért apanázst pontosan megfizetem ezentúl is, abból kényelmesen megélhettek, és tisztességes dzsentri házat vihettek... de többet nem adok.
MATILD:
Nem tesz semmit, majd kapok Bélától.
GÓTH:
Ugyan miből?
(Bélához.)
Nem szemrehányásképp mondom.
MATILD:
Béla nemsokára fényes hivatalt kap.
Várdai határozottan megígérte.
GÓTH:
Az már más!
Várdai kitűnő barát...
Bizony, te is okosabban tennéd, ha holmi léha Fülöpök helyett ilyen komoly, derék ismeretséget kultiválnál.
GÓTH:
Igenis, azt tanácslom...
Várdai hárompróbás jó barát, nekem is ígért egy erdélyi kerületet...
Lássatok hát utána, hogy minél előbb megjöjjön Béla fényes hivatala, mert én a mai naptól fogva egy krajcár rendkívüli tételt sem fizetek ki, és ha a halacska ezután is úszkálni akar, keressen magának más vizet!
Én bezárom a zsilipeket.
Alászolgája.
(El.)
TIZENHARMADIK JELENET
MATILD, BÉLA
MATILD:
Érted ezt a bogarát a papának?
Nem ad több pénzt!
Pedig éppen most sürgős szükségem volna vagy ezer forintra...
Szerencse, hogy ilyen jó és kedves férjem van, aki nem hagy szégyenben.
Ugye, édesem, megkapom ma vagy holnap azt az ezer forintot?
MATILD:
Ezt akárki mondhatja.
De nekem szükségem van rá, égető szükségem.
Előttünk áll a nagy népünnep... és most megszégyenülten visszavonuljak, megszerezzem e diadalt annak az Adélnak?
Soha!
Édesem, akárhonnan teremts elő ezer forintot!
Hiszen a férfiaknak olyan könnyű pénzt szerezni.
BÉLA:
Nem olyan könnyű, mint az asszonyoknak elkölteni.
MATILD:
Minő hang ez, Béla?
Ezt érdemiem én tőled, ki feláldozom magamat kedvedért, s minden lehetőt elkövetek, hogy téged irigyeljenek a férfiak?
BÉLA:
Játszd el előttük ezt a szcénát, és bizonyára irigyelni fognak.
MATILD:
Úgy!
Már gúnyolódsz is?
Ahol a gúny hangja megszólalt, ott a szerelem örökre elnémult.
Valld be, hogy már nem szeretsz!
(Sírva fakad. Szünet után Béla felé pillant, félre.)
Nem nyúlt a zsebébe...
(Megtörölve szemét, megváltozott hangon.)
Béla, megkapom azt a pénzt vagy nem?
MATILD:
Ez a válasz nekem nagyon rövid.
BÉLA:
Kötetek sem mondhatnak többet.
MATILD:
Szégyenben akarsz hát hagyni?
Tudod -e, hogy meg leszek alázva az egész társaság előtt?
(Sírva.)
Ó, mily boldogtalan vagyok!
És ő csak áll, és nem nyúl a zsebébe.
(Haragosan.)
Hallod -e, édesem, akinek nincs pénze, az ne házasodjék meg; vagy ne csináljon nagyvilági hölgyet a feleségéből!
BÉLA:
Ide jutottunk!
Szegénységemet is szememre veted?
Ez volt csak hátra, most már tudom, hányadán állok veled.
(El.)
MATILD
(az ajtó felé fut):
Béla!
(Megáll.)
Azért sem!
Ő akarta, hogy ilyen legyek, most már fizesse meg az árát!...
Fizesse, fizesse!
Hiszen épp az a baj, hogy nem fizeti.
Mit tegyek, mit tegyek?
TIZENNEGYEDIK JELENET
OTTIL, MATILD
OTTIL:
Mindenáron pénzt kell teremtenünk.
MATILD:
Ó, Ottil, tudod, mi történt?
OTTIL:
Nem volnék nő, ha nem hallgatóztam volna.
MATILD:
Mit tegyünk hát?
Te legjobban tudod, mily szükségünk van e silány ezer forintra.
Visszalépni most, éppen Adél mai szcénája után!
Még azt hinné, miatta történt...
Inkább meghalok!...
Segíts rajtam, Ottil!
Béla azt parancsolta, hogy mindenben téged vegyelek például, a te utasításaidat kövessem...
Felelj hát, voltál te asszonykorodban ily helyzetben?
OTTIL:
Kölcsönvettem férjem tudta nélkül.
MATILD:
Kölcsön?
Igenám, de a kölcsönt vissza is kell fizetni.
OTTIL:
Aki a kölcsönzésnél a visszafizetésre gondol, az sohasem fog kölcsönvenni.
[MATILD:
Igazad van...
De kitől kölcsönözzünk, hova forduljunk segítségért ?]
TIZENÖTÖDIK JELENET
ELŐBBIEK, FÜLÖP
FÜLÖP
(lélekszakadva):
Légy nyugodt, nem ugrott a Dunába, egyenesen a cukrászhoz ment!
MATILD:
Nem arról van most szó...
Fülöp, kedves Fülöp, téged az ég küldött!
FÜLÖP:
Engem mindig az ég küld.
Miben lehetek szolgálatodra?
MATILD:
Képzeld csak, papa nem akar pénzt adni!
Bélának nincs, nekem meg mindenáron szükségem van ezer forintra.
FÜLÖP:
Nagyon szívesen adnék, de tudod, hogy minden vagyonomat "eljótállóztam" jó barátaimért.
MATILD:
Nem is tőled kérek, hanem kölcsön szeretnék venni.
FÜLÖP
(ijedten):
Kölcsön?
Ez veszedelmes dolog.
MATILD:
Miért, Fülöp?
Ottil is gyakran vett kölcsön férje életében, a Béla azt kívánja, hogy én mindenben Ottil példáját kövessem.
FÜLÖP:
A váltó pogány dolog...
S ha Béla vagy atyád megtudná...
MATILD:
Nem fogják megtudni, hiszen nemsokára kifizetem.
MATILD:
Fülöp, ne légy szívtelen!
Gondold meg, életemről, becsületemről van szó!
MATILD:
Hiszen te olyan jó ember vagy...
Fülöp, kedves Fülöp, nem akarhatod szégyenemet, nem akarhatod halálomat.
OTTIL:
Azt se feledd, hogy Matildnak még számadással tartozol a mai félreértés miatt, s csakis így nyerheted meg bocsánatát!
FÜLÖP
(könnyezve):
Mindenre kész vagyok érted, Matild, s ha veszni kell, hadd vesszek én!
MATILD:
Megkapom hát még ma a pénzt?
FÜLÖP:
Uzsorás körökben széles ismeretséggel dicsekedhetem.
Rögtön utánalátok, s azonnal itt leszek a válasszal.
Isten veletek!
Bízzál bennem, Matild, bízzál legjobb barátodban!
(Elrohan.)
MATILD
(tapsolva):
Megvan!
Megvan!...
Hova készülsz, Ottil?
OTTIL:
Nekem is van egypár régi ismerősöm.
Megkísérlem, talán én szerezhetek valamit, ha Fülöpnek nem sikerül.
(El.)
TIZENHATODIK JELENET
MATILD, majd ADOLF
MATILD:
Ha apám, férjem elhagyott, barátaim segítenek rajtam...
Ah, mily boldog is az, kinek jó barátai vannak!
MATILD:
Szívesen látom.
(Adolf el.)
Íme, itt is jön valaki, aki esküszik, hogy igaz barátom.
Mégsem vagyok én úgy elhagyatva.
TIZENHETEDIK JELENET
VÁRDAI, MATILD
VÁRDAI
(kezet csókol):
Jó hírrel jövök, megérdemlem a szíves látást.
MATILD:
Tudja, hogy régi szerződésünk értelmében én mindig szívesen látom.
(Leülnek.)
MATILD:
Nincs, megint nincs - véletlenül.
VÁRDAI:
Az a "véletlen '' néha nagy ellensége az embernek.
VÁRDAI:
Megvallom, én sokszor áldom jóságát.
De ha parancsolja, hogy szakítsak vele —
MATILD:
Tudja, hogy az én kezem kötve van szerződésünk által.
VÁRDAI:
S én nem oldom fel.
Ó, ebben kérlelhetetlen vagyok!
Akinek oly kevés joga van, jól teszi, ha makacsul ragaszkodik ahhoz a kevéshez.
MATILD:
És mentői több a jogunk, annál könnyebben mondunk le róla, nemde?
Látja, azért helyes politika óvatosnak lenni a jogok osztogatásában.
VÁRDAI:
Ez a zsarnokok politikája.
Szegény zsarnokok!
Nem tudják, hogy a jogengedés nem lázadókat, hanem örökre hálás alattvalókat teremt.
MATILD:
Ez csak olyan elmélet...
S tudja, szerződésünk egy újabb záradéka szerint, bizonyos elméletek fejtegetése tilos közöttünk.
VÁRDAI:
És sokáig lesz még érvényben ez a megszorítási rendszer?
MATILD:
Ej, barátom, ön nagyon kíváncsi...
Látja, a kíváncsiságról jut eszembe, hogy minket, asszonyokat mily méltatlanul vádolnak e hibával.
Maga azzal a szóval lépett be, hogy örömhírt hoz, s én mostanáig sem árultam el semmi kíváncsiságot.
VÁRDAI:
Pedig a hír megérdemelte volna.
Béla kineveztetése el van határozva.
MATILD:
Á, ez már valóban örömhír!
És minő hivatalra?
VÁRDAI:
Vízibiztos lesz a Szilágyságban.
VÁRDAI:
Leutazik évenként ötször-hatszor a Szilágyságba, ottmarad két-három hétig, meglátogatja a környékbeli úri házakat, részt vesz a lakodalmakban és tarokk-partikban, aztán fölveszi a jó napidíjakat, és hazajön.
MATILD:
De hisz akkor az esztendő felét távol tölti tőlem.
VÁRDAI
(félre):
Számolok is rá.
(Fenn.)
Hacsak nagysád is nem akar a Szilágyságba utazni...
MATILD:
Köszönöm, nem tudok tarokkozni...
Azt hiszem, egy napig sem volnék képes a társaságon kívül élni...
Nem, nem.
Béla egyedül fog leutazni, annál édesebb lesz a viszontlátás...
De mondja, Várdai, jó hivatal ez?
VÁRDAI:
Bélától függ, hogy minél jobbá tegye.
MATILD:
Ne féljen, a lehető legjobbá fogja tenni.
Ah, mily nyugodt, boldog vagyok most...
És ezt önnek köszönjük, Várdai.
(Kezét nyújtva.)
Mivel hálálhatjuk meg barátságát?
VÁRDAI:
A dúsgazdag kérdi a koldust?
(Hevesen megcsókolja Matild kezét.)
TIZENNYOLCADIK JELENET
ELŐBBIEK, FÜLÖP
FÜLÖP
(lélekszakadva):
Itt vagyok...
(Meghökkenve.)
Ah, bocsánat ...!
(Matild, Várdai felugranak. Mindhárman zavartan, mintegy a szót keresve állnak, majd hirtelen megszólalnak.)
(Mind ismét elhallgatnak.)
MATILD
(szünet után):
Várdai igen jó hírt hozott, Fülöp...
Bélát vízibiztossá fogják kinevezni.
VÁRDAI:
És miután hírmondói tisztemet bevégeztem, van szerencsém búcsút venni.
(Kezet csókol Matildnak, Fülöpnek kezet nyújt, halkan nyomatékkal.)
Ostoba!
(El.)
TIZENKILENCEDIK JELENET
FÜLÖP, MATILD
FÜLÖP
(magában):
Ostoba!
Ez a szó egész revelációt foglal magában.
(Fenn.)
Ó, Matild, hogy ezt meg kellett érnem!
MATILD:
Ugyan, Fülöp, ne tégy idegessé!
Kaptál pénzt?
FÜLÖP
(komoran):
Kaptam...
(Érzékenyen.)
Bízzál bennem, én nem árullak el!
De még nem késő, fordulj vissza ez útról!
MATILD:
Micsoda útról?
Hiszen ártatlan gyerekjáték az egész...
Hol van a pénz?
FÜLÖP:
Előbb a váltót kell aláírnod...
Gyerekjáték?
Én még nem láttam gyermekeket így játszani.
MATILD:
De ha mondom, hogy csak játék, s ebbe sem mertem volna fogni, ha nem figyelmeztetsz, hogy Várdai szerelmes belém...
Hol van a váltó?
FÜLÖP
(összecsapva kezeit):
Úristen!
Talán éppen én vagyok az oka?
MATILD:
Aztán mért mondtad meg, hogy Adél félti tőlem a férjét?
Most már azért is elfogadom, különben azt hinné az a begyes asszony, hogy tőle ijedtem meg...
Hol van már az a váltó?
FÜLÖP:
Mondd csak ki tisztán, hogy én vagyok az oka.
(Könnyezve.)
A váltó itt van a zsebemben.
MATILD:
Add ide gyorsan, hadd írjam alá!
FÜLÖP:
Ígérd meg, hogy Várdait soha többé -
MATILD
(lábával toppantva):
Most már elég!
Úgynevezett jóságod nem hatalmaz fel ily tolakodásra.
Ha még egy szót szólsz, örökre megharagszom rád.
FÜLÖP
(ijedten, kikapva zsebéből a váltót):
MATILD:
Valahára!
Add ide...
(Leül.)
FÜLÖP:
Rosenwasser Márkus, régi ismerősöm nagyon gálántul viselte magát.
Nem kíván jótállást, megelégszik a te aláírásoddal.
(Matild elé, az asztalra teszi a váltót.)
MATILD:
Mutasd, hova írjam a nevemet?
FÜLÖP:
Ide, ni!
(Matild vállán keresztülhajol, s a váltóra mutat, hova Matild felírja nevét. Az ajtó lassan felnyílik, Góth belép, és lábujjhegyen hátuk mögé lopózik. Fülöp még mindig Matild fölé hajolva, összehajtja a váltót és kezében tartja úgy, hogy Góth csak így látja meg.)
HUSZADIK JELENET
ELŐBBIEK, GÓTH
GÓTH
(Fülöp és Matild közé dugva fejét, harsányan):
MATILD
(rémült sikoltással felugrik):
GÓTH:
Ide azt a szerelmes levelet!
FÜLÖP
(gyorsan zsebébe dugja a váltót):
Bízzál bennem, Matild!
Megmentelek!
(Elrohan.)
GÓTH:
Nem menekülsz!
(Utána akar rohanni.)
MATILD
(sikoltva):
Ah, papa!
(Góth elé kerül, és a karjaiba ájul.)
GÓTH
(Matildot rázva):
Kelj fel!
Később is elájulhatsz!...
Tessék!
Nem szaladhatok utána.
(A függöny legördül.)