Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Csiky Gergely
A jó Fülöp
Keletkezés ideje
1886
Felvonás
3
Jelenet
59
Megszólalás
940
Mondat/Sor
2001
Szó
12353
ELSŐ FELVONÁS
(Díszes kert, bokrokkal, rózsafákkal, lugassal. A háttér magas partot képez, mely mögött tó tükre látszik. Elöl, oldalt két fa között függőágy embermagasságon felül, mellette kettős lajtorja. A középen kerti asztal székekkel.)
ELSŐ JELENET
GÓTH kék zubbonyban, széles karimájú kalappal, kezében ollóval a rózsafák közt, OTTIL hintaszéken, BÉLA, MATILD az asztal mellett, KLÁRA a lugasban
BÉLA
(szövetmintákat vizsgálva):
Csak e kettő között lehet választani, utcai toalettnek a többi nem válik be.
Ottil, mit gondolsz, melyik illik jobban Matild arcszínéhez, szeméhez, hajához?
KLÁRA:
Legjobb volna tán Matildra bízni a választást.
MATILD:
Ha Bélának tetszik, én megelégszem akármivel.
BÉLA:
De hát nincs neked semmi önálló ízlésed?
Nem lakik kebledben semmi nemesebb törekvés, magasabb ambíció?
MATILD:
Az én legmagasabb ambícióm az, hogy téged szeresselek.
(Bélához megy és megcsókolja.)
OTTIL:
Kedvesem, a valódi nagyvilági nő nem szokott férjével társaságban csókolózni, kivált fiatal leány jelenlétében.
KLÁRA:
Ó, kérem, ne tessék velem törődni!
Vannak már elméleti ismereteim a házasságról.
MATILD:
Miért ne mutathatná az asszony szerelmét társaságban is?
Ugye, Bélám?
(Ölébe ül.)
Vagy talán terhedre van ez neked?
BÉLA
(fészkelődve):
Azt éppen nem mondhatnám...
Sőt, ellenkezőleg...
De Ottilnak igaza van.
Ez örökös bálványozás, csókolózás, nyalakodás - Ej, ne szorítsd úgy a torkomat - nagyon nyárspolgárias!
GÓTH
(előrejön):
Nyárspolgárias?
Ki viseli magát az én villámban nyárspolgáriasan?
(Leteszi fejéről a kalapot.)
KLÁRA:
Semmi baj, papa, csak Bélának nem tetszik, hogy ölébe ült a felesége.
GÓTH:
Hát akkor mit ül ott?
Eredj mindjárt a helyedre, és ne alkalmatlankodjál az uradnak!
(Matild helyére megy, megtörölve szemét.)
Most meg már sírsz?
Ez asszony sehogy sem tud civilizálódni.
Kérdezd meg csak az uradat, illik -e sírni egy dzsentri-asszonynak?
MATILD:
Hogyne sírnék, papa, mikor látom, hogy semmiben sem tudom kedvét találni Bélámnak?
BÉLA:
Édes kicsikém, azt én nem mondom.
De megvallom, szeretném, ha valamivel több nagyravágyás volna benned.
GÓTH:
Hallod?
Nagyravágyónak kell lenned!
Ez elég világos.
(Bélához.)
Mit értesz voltaképpen a nagyravágyás alatt?
BÉLA:
Matild nagyon szerény, nagyon visszavonult.
Szeme nem hat túl a szűk családi körön; nem óhajt szerepelni, feltűnni, ragyogni, más nőket elhomályosítani, s engem irigyeltté tenni a férfiak között.
GÓTH:
Borzasztó, mennyi hiba egy fiatalasszonyban!
OTTIL:
Pedig Béla társadalmi helyzete, jövője, előmenetele megkívánná, hogy neje kiváló helyet foglaljon el a társaságban; hogy modorát, szellemét, öltözékeit példaként idézzék, szóval, hogy nap legyen a társaság egén, s maga köré gyűjtse s megvilágítsa fényével az apróbb csillagokat.
GÓTH:
Mennyi panasz alig félévi házasság után!
Halljuk, mit tudsz rá felelni?!
MATILD:
Én csak azt felelhetem, hogy szeretem Bélát, s kedvéért mindenre kész vagyok.
GÓTH:
Hát akkor mért nem ragyogsz a társaság egén, mért nem gyűjtöd magad köré az apróbb csillagokat?
Azt hiszem, elég pénzt adok hozzá, s pénzzel az ember minden lehet, még nap is.
Végy rólam példát!
Ki látja ki belőlem a hajdani vasárust?
Senki...
Földbirtokot vásároltam, nemesi címert szereztem, és beírattam magamat a dzsentri kaszinóba.
Ki merné kétségbe vonni, hogy igazi dzsentri vagyok?
És most előáll a lányom a maga szerénységével, ügyetlenségével, polgárias modorával, szüntelen eszébe juttatja a világnak múltam vaskorszakát!
MATILD:
Édes papa, hiszen én mindenre kész vagyok.
Mondja hát, mit tegyek?
GÓTH:
Mit tégy, mit tégy!
A vak is látja, mit kellene tenned...
(Bélához.)
Mit is kell tennie?
BÉLA:
Jobban bele kellene élned magadat a körbe, melybe házasságod által jutottál.
GÓTH:
Én is ezt mondom.
Férjednek nincs vagyona...
(Bélához.)
Nem szemrehányásképp mondom...
(Matildhoz.)
De van ősi neve, nagy családja, fényes ismeretsége.
Neked mindez nincs, de van sok pénzed.
Illő, hogy kölcsönösen osztozzatok egymás javaiban: férjed élvezi a te pénzedet...
(Bélához.)
Nem szemrehányásképp mondom...
(Matildhoz.)
Te meg viszont élvezd az ő fényes körét és ragyogj... teringettét!
Parancsolom, hogy ragyogj!
MATILD
(ijedten):
Igen, édes papa, ragyogni fogok...
Csak tanítsatok meg rá, milyen legyek?
OTTIL:
Éppen ellenkezője annak, ami eddig voltál, kedvesem.
BÉLA:
Hiszen még Lemberszky grófné felszólítását is visszautasítottad, s nem írattad be magadat egy olyan egyletbe sem, melynek a divatos asszony tagja szokott lenni.
GÓTH
(elszörnyedve):
Mit fogok még hallani?!
MATILD:
De mikor az nekem mind olyan unalmas!
OTTIL:
Azt hiszed, nekem nem volt unalmas?
De azért szerepeltem, ragyogtam, az egész világ ismert és tisztelt, s mindenki irigyelte boldogult férjemet.
GÓTH:
Hallod?
Mindenki irigyelte a sógorasszony férjét, aki megboldogult.
BÉLA:
Vedd például nővéremet, kövesd mindenben az ő tanácsait!
OTTIL:
A társaságokban igyekezzél mindig magadra vonni a figyelmet, központot képezni!
Légy beszédes, szellemes, egy kissé kacér is...
BÉLA:
Nono, ami ezt illeti -
OTTIL:
Értsetek meg jól!
Van ártatlan és nem ártatlan kacérság, s e kettő között az a különbség -
GÓTH:
Mindjárt, kérem...
Klára, menj a szobába, hozd ki a rózsa-ollómat!
GÓTH:
Mindegy, azért csak menj érte!
KLÁRA:
Ugyan, papa, beszélhetnek előttem akármit, kijártam már a le-ánygimnáziumot.
OTTIL:
Különben is bátran meghallhatja, amit mondok.
E kettő között az a különbség, hogy a nem ártatlan kacérság ingerel és ígér, az ártatlan csak ingerel, de semmit sem ígér.
GÓTH
(Matildhoz):
Hallod?
Ingerelhetsz, de ígérni nem szabad.
(Kívül csengetés.)
Csitt, vendég jön!
KLÁRA:
Talán Fülöp érkezett vissza a városból.
MÁSODIK JELENET
ELŐBBIEK, FÜLÖP
FÜLÖP
(lélekszakadva, ijedt arccal):
Én vagyok.
KLÁRA:
Nagyon meg vagy rémülve.
Üldözött talán valaki?
FÜLÖP:
Nem... nem...
A lóvasúti állomástól egész idáig szaladtam egy-huzamban...
Megjött már?
BÉLA:
Kicsoda?
FÜLÖP
(körülnéz):
Hála az égnek, megelőztem!
(Fölveszi Góth kalapját, s hátulról ennek fejére teszi.)
GÓTH:
Beszélj már, ki az?
FÜLÖP:
Várdai Ottó.
GÓTH:
Az államtitkár?
BÉLA:
Ottó barátom?
FÜLÖP:
Úgy van.
Várdai Ottó.
(Matild felé megy, hangsúllyal.)
Várdai Ottó.
MATILD
(nyugodtan, mosolyogva):
Hallottam.
GÓTH
(ledobja fejéről a kalapot):
Hogy került megint a fejemre ez a nehéz kalap?
OTTIL:
Honnan tudod, hogy hozzánk készül?
FÜLÖP
(mély hangon, mintha valami kísértetes történetet beszélne el):
A Kristóf téren találkoztam vele.
Tegnap érkezett haza hosszabb külföldi tanulmányútjáról.
Mondtam neki, hogy mindnyájan idekinn nyaralunk Góth bácsi villájában.
" Ah! - kiálta ő.
- A fiatal házaspár is ott van ?"
Én zavarba jöttem, zavarom árulóm lőn.
" Nagyon jó! - kiálta ő.
— Béla gyermekkori barátom, nem várom be a feszes bemutató látogatást, s még ma délután kirándulok hozzájuk nőmmel."
(Fölveszi Góth kalapját és fejére teszi.)
Az égre, mért nem vigyáz?
Még napszúrást kap!
GÓTH
(a színfalak közé dobja kalapját):
Hagyj nekem békét!...
Gyorsan, gyorsan!
Ezt a látogatást illő készülettel kell fogadnunk...
Várdai Ottó nagy ember, fiatal korában már államtitkárságig vitte, még miniszter is lesz belőle.
Számomra képviselői mandátum, Béla számára fényes hivatal lehet zsebében.
Siessetek öltözni, hogy kellő eleganciával fogadjuk!
(Fülöphöz.)
Te meg eleinte ne mutasd magadat!
Úgy teszünk, mintha nem is sejtettük volna látogatását.
(Karon fogja Bélát.)
Jer velem, adj némi előleges jellemrajzot az államtitkár úrról!
(A többiekhez.)
Ide gyűljetek össze, itt fogunk a magas látogatás meglepetésében részesülni.
(El Bélával.)
FÜLÖP
(Matild mellett elhaladva, lopva, nagy hangsúllyal):
Maradj itt néhány szóra!
MATILD:
Miért?
FÜLÖP:
Csitt, figyelnek ránk!
OTTIL:
Nekem sem fog ártani egy kis toalett.
(Föl akar kelni, [s a lajtorja felé nyújtja a lábát].)
FÜLÖP:
Tüstént segítek, kedves Ottil!
(Hozzárohan, a lajtorja félrecsúszik, Ottil egyensúlyát vesztve Fülöp karjaiba esik.)
Jaj, be nehéz vagy!
OTTIL
(bosszúsan):
A te szívességedben is kevés a köszönet.
(El.)
KLÁRA
(magában):
Azt gondoltam, velem akar négyszemközt beszélni, és észre sem vesz, egyedül Matildot látja.
Hiszen csak azt lesd, hogy én járjak utánad!
(El.)
HARMADIK JELENET
FÜLÖP, MATILD
FÜLÖP
(mindenfelé vizsgálódva):
Végre egyedül vagyunk.
MATILD:
Az istenért, mi történt?
Mit jelent ez a rejtélyeskedés?
FÜLÖP
(megáll Matild előtt, meghatottságtól reszkető hangon):
Matild, tudod, hogy férjed nemcsak rokonom, hanem legkedvesebb barátom is, kinek boldogsága drágább előttem, mint a saját magamé.
MATILD:
Tudom, Fülöp, mindenki tudja, hogy nagyon jó fiú vagy.
FÜLÖP:
Örök tisztelettel és hálával viseltetem érdemes atyád iránt, ki nemcsak vendégszerető karokkal fogadott hajlékába, hanem ifjúkori könnyelműségemnek néhány váltóban nyilatkozó emlékeit is nagylelkűleg elsimította.
És ha mindez még nem volna elég jogcím hálámra és önfeláldozásomra, tudod, hogy hallgatag megegyezés következtében, Klára húgod jövendőbelijének tekinthetem magamat, s így ennélfogva is drágább előttem a Góth-család nyugalma és boldogsága, mint a saját magamé.
MATILD:
Mire való ez ünnepélyes bevezetés?
FÜLÖP:
Elhiheted tehát, hogy ha valamire intelek, csak boldogságodért teszem, s nem veszed rossz néven, ha belügyeidbe látszom avatkozni.
MATILD:
Az égre, szólj már, ne feszíts kínpadra!
FÜLÖP:
Ismered Várdai Ottót?
MATILD:
Leánykoromban táncoltam vele néhány bálon.
FÜLÖP:
Matild!
Légy őszinte legjobb barátodhoz...
Tudod azt is, hogy szerelmes volt beléd?
MATILD:
Szerelmes volt belém?
Á, valóban?
FÜLÖP
(komoran):
Úgy van...
Jól tudom, hiszen a legbizalmasabb barátok voltunk...
Nőül is kért volna, de nem voltál elég jó parti számára.
MATILD:
Úgy, hát ilyen volt az ő szerelme?
FÜLÖP:
Akkor még csak képviselő volt, minden tekintetben fényes partit keresett, s ennek feláldozta szerelmét...
Matild, légy óvatos!
MATILD:
Óvatos?
Miért?
Talán csak nem félsz attól, hogy beleszeretek?
FÜLÖP:
Várdai veszedelmes ember, ártatlanul is könnyen kompromittálhat... valódi Don Juan.
MATILD:
A, az a híre van?
FÜLÖP:
Kerüld őt, légy hozzá hideg, ne adj neki legkisebb alkalmat sem, mert attól félek, hogy Ottó kebléből még most sem halt ki a régi láng, hogy még most is szeret!
MATILD:
Engem?
Valóban?
FÜLÖP
(sóhajtva):
Fájdalom!
Midőn ma rólad beszélt, aggódva lestem tekintetét, s baljóslatú lángot láttam benne felvillanni.
Jól ismerem őt, hiszen legjobb barátaim közé tartozik.
MATILD:
Nem értelek, Fülöp.
Csak nem képzeled, hogy ő, a nős férfi udvarolna nekem, a férjes asszonynak?
Mi célból tenné ezt?
FÜLÖP:
Mi célból?
Ah, hát azt is én magyarázzam meg ?...
Vannak bizonyos célok... nem, nem ezt akartam mondani... elég az hozzá, hogy vannak bizonyos célok...
Csitt, jönnek már!...
Én megtettem baráti kötelességemet...
Vigyázz, észre ne vegyék, miről beszéltünk.
Nézd könyvedet, mintha olvastál volna...
Csitt!
(Dúdolva fel s alá jár a háttérben, mialatt Matild az asztal mellé ül.)
NEGYEDIK JELENET
ELŐBBIEK, GÓTH, BÉLA, OTTIL, KLÁRA
GÓTH
(kezében egy nagy könyvvel):
Így!
Mindnyájan illő díszben vagyunk... jöhet már a magas látogatás.
OTTIL:
Hogyan, Matild?
Te semmit sem változtattál öltözékeden?
MATILD:
Miért?
Azt hiszem, így is elég jól vagyok.
FÜLÖP
(nem fordulva hátra, komor, tompa hangon):
Úgy van!
Várdai Ottó számára így is elég jól vagyunk.
BÉLA
(kedvetlenül):
Bánja is azt Matild, ha Várdainé egészen el fogja homályosítani eleganciájával!
Hiszen ő csak az én feleségem, nem egy államtitkáré.
MATILD
(Béla vállára hajol):
Édes Bélám, hogyan beszélhetsz így?
KLÁRA:
Talán ideje sem volt öltözni... nagyon érdekes beszéde lehetett Fülöppel.
FÜLÖP
(hirtelen visszafordul):
Velem?
Ugyan mi lett volna?
Egy szót sem beszéltünk egymással.
Matild olvasott, én sétálgattam... egyetlenegy szót sem váltottunk, esküszöm!
BÉLA
(nevetve):
Ejnye, be szabadkozol!
FÜLÖP:
Az égre, csak nem fogsz rám gyanakodni, legjobb barátodra?!
BÉLA
(nevetve):
Nem, Fülöp, nem gyanakszom.
GÓTH:
Mit beszélsz te itt összevissza?
Mondtam már, hogy bújj el valahová, s csak akkor kerülj elő, mikor a vendégek már itt lesznek.
Ügyesen játszd szerepedet, mintha akkor érkeznél a városból!
FÜLÖP:
Bízzék ügyességemben!
(Menet közben, halkan Matildhoz.)
Óvatosság!
(El.)
KLÁRA
(magában):
Ezeknek valami titkuk van egymással.
GÓTH:
Mi pedig rendezkedjünk!
Majd én foglak elhelyezni, nekem van festői érzékem...
Béla, Matild, üljetek az asztal mellé, és olvassatok közösen egy könyvből... fiatal házasokhoz így illik...
Ottil sógorasszony, üljön erre a gyeppamlagra és olvassa a divatlapot...
Te, Klára, ülj oda a fa alá... és... várj csak... igen... talán egy bábut vehetnél az öledbe.
KLÁRA:
Köszönöm szépen, kinőttem már a bábukból.
GÓTH:
Úgy hát tépj le néhány virágot, és kösd füzérbe...
(Mind elhelyezkednek. Góth elégülten körülnéz.)
Valóban festői csoportozat... régi porcelán tányérokon láttam ilyen képeket...
Én ideülök a lugasba, s ebből a nagy könyvből olvasok... az államtitkár úr saját munkája.
Bélától kaptam kölcsön...
(Leül, olvas.)
" Államháztartás "... ej, be hosszú, alig tudom kimondani, pedig illenék valamit beszélni róla...
(Kívül csengetés.)
Vigyázat, jönnek már!
Legyünk meglepetve!
(Olvas.)
" Államháztartástan "...
ÖTÖDIK JELENET
ELŐBBIEK, VÁRDAI, ADÉL
VÁRDAI
(kifelé szólva):
Köszönöm, barátom, nincs szükségünk vezetőre...
Á, valóban itt már ismerős arcokat látok!
BÉLA
(eléjük siet):
És a rég ismert, változatlan barátság fogad.
ADÉL
(kezet nyújtva Bélának):
A barátság kiváltsága erősebb, mint a szentesített szabályok.
Látja, mi siettünk is élni e szép kiváltsággal.
BÉLA:
Kedves Matildom -
ADÉL:
Nincs szükségünk bemutatásra, régi ismerősök vagyunk.
(Kezet nyújtva Matildnak.)
Emlékszel még nevelőintézeti életünkre?
MATILD
(zavartan):
Igen... emlékszem...
VÁRDAI:
Szabad nekem is őnagysága emlékezőtehetségére hivatkoznom?
MATILD
(félénken):
Mindenesetre...
(Félre.)
Ah, minek is szólt az a Fülöp!
Most alig merek a szemébe nézni.
ADÉL
(Ottilt és Klárát üdvözli).
BÉLA
(félre, bosszúsan):
Milyen félszeg!
Milyen elfogult!
GÓTH
(nagy bókkal kijön a lugasból):
Mily kellemes meglepetés!
Annál kellemesebb, mert éppen nem vártuk...
Méltóságtok most egy boldog családot leptek meg mindennapi szellemi foglalkozásában...
A fiatalok regényt, újságot olvastak, virágot kötöttek, én komoly és magvas olvasmányba voltam elmerülve... nagyszerű munka... mindennapi szellemi kenyerem...
(Folytonosan úgy tartja a könyvet, hogy címlapja Várdai szeme elé kerüljön.)
De kérem, méltóztassék a termekbe sétálni!
ADÉL:
Ah, uram, engedje, hogy itt maradjunk, e kedves kertben, ne tegye erővel feszessé látogatásunkat!
Mi egészen sans géné
GÓTH:
Az már egészen más.
Legyünk hát szent zsán.
A hölgyek mulassanak együtt, a politika férfiai bocsátkozzanak szellemi érintkezésbe!
(Karon fogja Várdait.)
Engedje méltóságod, hogy megmutassam kertemet, s útközben kifejtsem államháztartási eszméimet!
VÁRDAI:
Rendkívül fogok örülni.
(Súgva Bélához.)
Ments meg!
(El Góthtal.)
OTTIL:
Béla, kérlek, szabadítsd meg Várdait az öregúr politikájától, kü-lönben estig sem fogjuk látni!
ADÉL
(nevetve):
Hagyja, Vathay, férjem nagyon szereti a szakmájába vágó társalgást.
BÉLA:
Bocsánat, ő maga kiáltott hozzám segítségért.
(El.)
OTTIL:
Mivel tölthetnénk legkellemesebben időnket, míg a férfiak ismét előkerülnek?
HATODIK JELENET
ELŐBBIEK, FÜLÖP
FÜLÖP
(hirtelen kiemelkedik a háttérben, a part mögül):
Én sétacsónakázást ajánlok.
OTTIL
(sikoltva):
Ah, ki az?
Segítség!
ADÉL:
Ne félj, hiszen ez Fülöp, a jó Fülöp.
OTTIL:
Mit ijesztgeted az embert?
FÜLÖP:
Bocsánat, éppen most jöttem a városból.
(Lejön a partról, és kezet csókol Adélnak.)
Nem adhattam át Ottó barátom üzenetét... valóban éppen most érkeztem...
OTTIL:
Jól van...
Mit mondtál az előbb?
Lehet a tavon csónakázni?
FÜLÖP:
A csónak itt van a parton, egész mostanáig benne feküdtem... azaz, én a városból jöttem, hanem az evezők fekszenek benne... és a tó ezüst hullámai hívogatólag ringanak a halk szellőben.
ADÉL:
És nem veszedelmes?
FÜLÖP:
A víz sehol sem mélyebb négy lábnál, a csónak erős és széles, zöldre van festve és Szirén a neve.
ADÉL:
Így már teljesen nyugodtan lehetünk.
Ki fog evezni?
KLÁRA:
Természetesen Fülöp...
(Gúnyosan.)
A jó Fülöp.
OTTIL:
De ért -e hozzá?
KLÁRA:
Természetesen Fülöp...
(Gúnyosan.)
A jó Fülöp.
OTTIL:
De ért -e hozzá?
KLÁRA:
Kell értenie.
FÜLÖP
(zavartan):
Mindenesetre... boldog vagyok, ha a hölgyeknek szolgálatára lehetek.
(Súgva Matildhoz.)
Nem történt semmi?
(Adél, Ottil a partra mennek.)
MATILD
(elfordul):
Ugyan mi történt volna!
(A partra megy.)
KLÁRA
(magában, ingerülten):
Ismét titkon suttogott Matilddal.
FÜLÖP
(Klárához):
Nem tartasz velünk?
KLÁRA
(bókolva, gúnyosan):
Aki már a szárazföldön is oly ingadozó, arra nem bízom magamat a vízen.
FÜLÖP
(bámulva):
Mit jelent ez?
KLÁRA:
Azt jelenti, hogy nem szeretek ötödik kerék lenni.
FÜLÖP:
Bocsáss meg, angyal!
Szívem, lelkem egészen a tied, de barátaim folytonosan elfoglalnak...
Igaz, erről jut eszembe: Déri Andor, legjobb barátom, kivel a múlt farsangon többször táncoltál, felkért, mutassam be atyádnak.
Holnap majd kihozom... kitűnő fiatalem-ber... szívesen fog téged mulattatni, míg én el leszek foglalva.
OTTIL:
Fülöp!
FÜLÖP:
Futok!
(A partra s onnan hátul lerohan.)
OTTIL
(a két nővel lefelé menve):
Vigyázz, fel ne fordíts!
FÜLÖP
(alulról):
Életemmel állok jót...
Kész a csónak, tessék beszállni!
(A három nő a part mögött lemegy. Egy pillanat múlva a csónak feltűnik a háttérben a benne ülőkkel, aztán oldalt fordul és távozik.)
HETEDIK JELENET
KLÁRA, majd BÉLA
KLÁRA:
Bár fordítaná fel a csónakot ...!
Tudom, hogy rossz, amit mondok, de nem tehetek róla.
Ez a Fülöp egészen elkeseríti az embert.
Azt mondják, vőlegényem, szerelmes belém...
Köszönöm szépen!
Mindig másokkal suttog, másoknak jár kedvében, az én mulattatásomra meg egy más fiatalembert akar kihozni...
Déri Andor...
Emlékszem rá, nagyon szívesen táncolt velem...
Bár belém szeretne, ez a Fülöp igazán megérdemelné.
BÉLA
(jön):
Sehol sem találom őket...
Mi ez, Klára?
Egyedül vagy itt?
Hova lettek a hölgyek?
KLÁRA
(a partra vezeti Bélát, kifelé mutat, pátosszal):
Ott ringanak a tó ezüst hullámain.
BÉLA:
És Fülöp evez?
KLÁRA
(keserűen):
Igen, az úgynevezett jó Fülöp.
BÉLA:
Ez a Fülöp is mindig olyanba fog, amihez nem ért.
KLÁRA:
Nos, legföljebb fölfordítja a csónakot, [úgy kell neki !]
BÉLA:
Klára, mit beszélsz?
KLÁRA:
Be nagy baj volna!
Hiszen a víz oly kicsi, hogy akarva sem lehet belefúlni, s ilyen meleg nyáron náthát sem kapnak e kis fürdéstől.
BÉLA
(kitekint):
Most a sziget felé haladnak...
(Kiált.)
Vigyázz!
Balra!
Balra, te szerencsétlen!...
Mindjárt a gáthoz ütődnek...
(Kiált.)
Balra!
Balra!...
Tudtam, hogy ez lesz a vége... mind a vízbe fordul-tak...
(Kívülről hármas sikoltás.)
KLÁRA
(sikoltva):
Ah, a vízbe fordultak!
(Aléltan Béla karjaiba roskad.)
BÉLA
(kifelé kiáltva):
Ne féljenek, hölgyeim, nem mély a víz... gázoljanak csak a part felé!
(Klárát rázva.)
Ez meg itt a karjaimba ájult, nem futhatok segítségükre...
Ébredj, Klára, ébredj!
(Kifelé.)
Úgy, úgy, hölgyeim, csak bátran előre a part felé!
(Klárát rázva.)
Térj magadhoz, Klára, nincs semmi baj!
KLÁRA
(fölemelkedik):
Senki sem fúlt be?
Ah, mennyire megrémültem!
BÉLA:
Hiszen magad kívántad, hogy beforduljanak.
KLÁRA:
Ej, az csak elméletben volt kívánva...
Szegények, mint át lehetnek ázva!
Futok száraz ruháért.
(Öklével fenyegetve.)
Megállj, Fülöp, megkeserülöd ezt, ha férjem leszel!
(El.)
BÉLA
(nevetve):
Várdaiék első látogatása ugyancsak szépen sikerül.
A férjet államháztartástannal tartják jól, az asszonyt megfürösztik a tóban...
Hova vihette az öreg azt a szegény Ottót?
Talán e zajra a tó felé jöttek...
Majd végigfürkészem a partot.
(El.)
NYOLCADIK JELENET
FÜLÖP
FÜLÖP
(egyedül; óvatosan kiüti fejét a part mögül, körültekint, lassan felmászik és előrejön. Kalap nélkül, haja nedvesen csüng arcába, ruhája át van ázva).
Megsemmisültem!
Itt többé nincs maradásom.
(Megrázkódik.)
Brr!...
Úgy kell nekem!
Miért féltem megvallani, hogy nem tudok evezni?
De mikor olyan kedvök volt csónakázni, és én semmit sem tudok megtagadni!
(Körülnéz.)
Merre meneküljek?
Ah, menekülni most, mikor csak én őrködhetném a család boldogsága fölött.
(Megrázkódik.)
Teringettét!
Mért nem születtem uszkárnak, hogy lerázhatnám magamról ezt a sok vizet!
Meneküljünk!
(Jobbra fordul.)
Erre nem lehet, Matild közeleg, nem merek többé szeme közé nézni.
(Balra indul.)
Itt meg Bélát látom...
Hogyan kerülhetnék színe elé ?...
Hova rejtőzzem?
(A partra fut.)
Talán ismét a tóba ugranám?
(Lejön.)
Nem, elég volt ebből ennyi...
Mindjárt itt lesznek...
(Észreveszi a függőágyat.)
Ah, ez elég magasan csügg.
Ha jól meglapulok benne, nem vesznek észre.
(Fölmászik a függőágyba, és végignyújtózik benne.)
Ideje volt.
KILENCEDIK JELENET
ELŐBBI, MATILD jobbról, BÉLA balról
MATILD:
Béla!
Bélám!
Itt vagyok!
BÉLA
(jön):
Nem történt semmi baja Várdainénak?
MATILD
(duzzogva):
Be szeretetreméltó férj vagy!
Együtt fordulunk a vízbe, s neked első kérdésed: nem történt -e baja Várdainénak.
Mintha nekem nem is lehetne bajom.
BÉLA:
Édes kicsikém, hiszen látom, hogy neked semmi bajod sincs.
MATILD:
Ne félj, a kedves Adélnak sincs.
Ottil szobájában van, és öltözködik.
BÉLA:
S te már átöltöztél?
MATILD:
Amint látod.
BÉLA
(kedvetlenül):
Természetesen, te magadra hányod a legelső ruhát, s eszedbe sem jut hosszabb időt fordítani öltözékedre, mikor oly kiváló minta van jelen, mint Várdainé.
Látod, ez a különbség közted és egy nagyvilági hölgy közt.
MATILD:
Hogy a nagyvilági hölgy egész életét öltözködéssel tölti?
BÉLA:
Hogy számot vet a jó társaság igényeivel, hogy van ízlése, és nem akarja megpirítni, zavarba hozni férjét, ha kénytelen nejét másokkal összehasonlítani.
MATILD
(ingerülten):
Ó, bocsánat, én nem akarom zavarba hozni férjemet, s hogy megkíméljem a kellemetlen összehasonlítástól, inkább szobámba zárkózom.
(Indul.)
BÉLA
(megfogja kezét):
Édes kicsikém, ne fogd fel olyan érzékenyen a dolgot!
Hiszen alig félórája magad is elismerted, hogy szükséged van egy kis változásra, s megígérted, hogy igyekezni fogsz igazi nagyvilági nő lenni.
MATILD
(duzzogva):
Igen, mert akkor még nem állítottál elém oly mintát, mint — ez az Adél.
BÉLA:
Pedig bizony alig ajánlhatnék jobb mintát.
Várdainé finom, kedves, szellemes; modora megnyerő, ízlése hangadó a jó társaságban; akárhol van, ő a központ, neki hódol mindenki.
És látod az eredményt?
Férjét emelte, divatba hozta, s Ottó, bár alig néhány évvel idősebb nálam, máris elérte a legmagasabb állások egyikét.
MATILD:
Természetesen annak is én vagyok az oka, hogy belőled semmi sem lett.
BÉLA:
Kedvesem, ha te ily hangon kezded, sohasem fogjuk megérteni egymást.
MATILD:
Minek gyötrőd hát lelkemet ezzel az Adéllal?
Adél, mindig csak Adél!
Már a nevelőintézetben ő volt mindenkinek szemefénye, s mindnyájunkat elnyomott, megsemmisített úgynevezett ragyogásával.
A főnöknő csak őt hívta meg külön uzsonnára szobájába, a hittanár neki adta a legszebb szentképeket, mindenki csak őt dicsérte, őt bámulta, őt állította fel mintául.
Miért?
Mert főispán leá-nya volt, mi meg csak olyan egyszerű polgárleányok; mert tudott papagáj módra fecsegni, vihogni, legyezőjével játszani, mi meg szerényen írtunk, számoltunk és a leckét tanultuk.
Azért mégis ő volt a legelső mindnyájunk közt, és most, midőn már asszony vagyok, s legalább a férjem szívében én lehetnék az első eminens, előáll maga a férjem, és megint ezt az Adélt, ezt a mintát vágja a fejemhez.
BÉLA:
Matild, micsoda kifejezés ez!
MATILD
(egyre nagyobb indulattal):
Pedig mivel különb ő nálam?
A szeme sokkal kisebb, mint az enyém, és festi a szemöldökét, igenis, már az intézetben festette a szemöldökét.
És aztán nem is minden férfi bolondul úgy utána, mint te.
Ha dicsekedni akarnék, mutathatnék oly előkelő, finom ízlésű férfit, kinek én sokkal jobban tetszem, s Adél csak annak köszönheti —
FÜLÖP
(kidugja fejét):
Pszt, pszt!
(Hirtelen visszakapja fejét.)
BÉLA:
Mi ez?
MATILD:
Mintha valaki azt mondta volna: pszt, pszt.
BÉLA
(vizsgálódva körüljár):
Senkit sem látok.
Bizonyosan füled csengett, vagy talán lelkiismereted pisszegte le igazságtalan szavaidat.
MATILD:
Úgy!
Még én vagyok igazságtalan!
BÉLA:
Mindenesetre.
Még egyszer ismétlem, ha valódi nagyvilági nő akarsz lenni, Várdainét vedd mindenben mintául, úgy legalább nem teszel ki többé oly kínos helyzetnek, mint az előbb, mikor Várdaiék megérkeztek.
Oly zavart, oly félszeg voltál e fesztelen, kellemes, előkelő asszonnyal szemben...
MATILD:
Mondd csak ki mindjárt, hogy szégyellted magadat, s megbántad, hogy feleségül vettél...
Félszeg!
Hát akkor minek vettél el?
Félszeg!
Igen, mert már nem szeretsz, mert Adélt szereted... de hiszen csak kerüljön elém, úgy lecsókolom azt a festett szemöldökét...
(Sírva fakad.)
BÉLA:
Ez már sok!
Még csak az volt hátra, hogy féltékeny is légy; s hozzá még ilyen modorban!
Kedvesem, ez a mi társaságunkban nem szokás, az ilyen féltékenység nagyon nyárspolgárias.
(El.)
TIZEDIK JELENET
ELŐBBIEK BÉLA nélkül
MATILD
(Béla után akar futni):
Béla!
(Megáll.)
Azért sem!
Hiszen ő sértett meg.
(Sír, majd lopva Béla után néz.)
Nem néz vissza...
Hát akkor minek sírjak?
(Egyszerre megszűnik sírása.)
Milyen igazságtalan irántam!
Hogy dicsőíti azt az Adélt!
Pedig ha tudná, hogy még a saját férje is belém szerelmes...
De ilyen vakok ezek a férfiak...
Jól van, Béla!
Ha nem volt elég neked, hogy szerettelek, hogy csak benned éltem, majd leszek olyan nagyvilági nő, hogy szikrát hány tőle a szemed!
TIZENEGYEDIK JELENET
ELŐBBIEK, VÁRDAI
VÁRDAI
(gyorsan jön, nyugtalanul visszatekintve):
Elvesztette nyomomat...
(Észreveszi Matildot.)
Á, ezt a cserét szeretem...
(Matildhoz közeledve.)
Hogyan?
Csak egyedül találom itt nagysádat?
MATILD:
Kellemetlen ez talán magának?
(Félre.)
Úgy, ez a modor tetszeni fog Bélának.
VÁRDAI:
Sőt, a lehető legkellemesebb kárpótlás a sok politika után.
Pedig kárpótlást érdemiek, higgye el, nagysád, hogy kárpótlást!
MATILD:
A politikával atyám gyötörte meg, illő tehát, hogy én, leánya nyújtsak kárpótlást.
Mit kíván?
Szép szót vagy virágot?
VÁRDAI:
Mind a kettőt.
MATILD
(letép egy virágot, s Várdai gomblyukába tűzi):
A virág itt van...
VÁRDAI:
És a szép szó?
MATILD:
Előbb mondja meg, mit tart maga szép szónak!
VÁRDAI:
A legszebbnek?
MATILD:
Ah, barátom, egyszerre nem szokás a legfelső fokon kezdeni; azt jobban meg kell szolgálni, mint egy kis - politikával.
VÁRDAI
(félre):
Naivság ez vagy kacérság?
MATILD
(félre):
Kacérkodjunk egy kissé - ártatlanul - Béla kedvéért...
Csak tudnám, hogy kell csinálni!
(Sóhajt.)
VÁRDAI
(félre):
Valóban sóhajtott.
(Fenn.)
Hova szállt e gyöngéd sóhaj?
MATILD:
Nem minden sóhaj ér el rendeltetési helyére.
Van olyan is, mely céltalanul bolyong a nagyvilágban.
VÁRDAI:
De ha visszhangra lel, célját is megtalálta.
(Sóhajt.)
MATILD
(félre, örömmel):
Jól megy.
(Fenn, nevetve.)
Ah, Várdai, ne legyen oly szentimentális!
Az én hajdani táncosomtól más hangot várok.
VÁRDAI:
Hogyan, nagysád?
Emlékszik -e ama boldog órákra?
MATILD:
Emlékszem -e?
(Elfordul, szünet után.)
Hálátlan!
Ha valakit közülünk feledékenységgel lehet vádolni, az nem én vagyok.
VÁRDAI
(félre):
A menyecske határozottan kacérkodik velem.
(Fenn.)
Hálátlannak mond?
Ez iszonyú vádat nem hagyhatom magamon száradni.
Szóljon, jóvátehetem még hibámat?
MATILD:
Hagyjuk a múltat, barátom!
Ami elmúlt, vissza nem jó '...
Igaz, hát kedves neje után nem is kérdezősködik?
(Nevetve.)
Tudja, hogy a vízbe fordultunk?
De ne aggódjék, Adélnak semmi baja sincs...
Remélem, ez a kis baleset nem veszi el kedvöket házunktól; mert számolok rá, hogy ezentúl gyakran, nagyon gyakran fogunk találkozni.
Nemde?
VÁRDAI:
Könnyű megígérni azt, ami végtelenül boldoggá tesz.
MATILD:
Udvarias frázisokkal nem elégszünk meg.
Kezet rá!
(Kezet nyújt.)
VÁRDAI
(hevesen megcsókolja Matild kezét):
Minél többször!
Mindig!
MATILD:
Így már hitelesebb az ígéret...
De miért nem bocsátja el kezemet?
Hiszen már meg van kötve az alku.
VÁRDAI:
Még nem egészen.
Minden szerződés kétoldalú, s nagysád még semmit sem ígért.
MATILD:
Ígérem, hogy szívesen fogom látni...
Nos, elbocsátja most kezemet?
VÁRDAI:
De mikor itt olyan jó helye van.
MATILD:
A vendég sohasem érzi jól magát egy helyen... és az én kezem csak vendég az önében...
(Visszavonja kezét.)
Hanem karját elfogadom...
Vezessen Adélhoz; illik, hogy egy kis érdeklődést mutasson hogyléte iránt, másképp még rossz férjnek tartanám...
Nos, uram?
Kéz helyett kar... tetszik a csere?
VÁRDAI
(karját nyújtva, félre):
Sajnállak, Béla barátom... de ...!
MATILD
(félre):
Úgy!
Most nem voltam félszeg.
Béla meg lehet velem elégedve.
(Mindketten el.)
TIZENKETTEDIK JELENET
FÜLÖP
FÜLÖP
(egyedül):
(Kidugja fejét a függőágyból s a távozók után tekint.)
Ó, asszony, aszszony!
(Keresztülveti egyik lábát a függőágyon, s leszállásra készül.)
Megmutatom az égő lángot, és nekimegy fejjel, mint a moly.
(Kitekint.)
Milyen lassan sétálnak!...
Ah, félre most minden szeméremmel!
Maradnom kell, két legjobb barátom boldogságát csak én menthetem meg...
Őrködni fogok, ne féljetek, őrködni fogok...
Csak már öltözhetném át, ez a nedves ruha egészen hozzám tapad!
(Leszállni készül.)
Ördögbe!
Megint jön valaki...
(Hirtelen visszamászik a függőágyba, s elnyújtózik benne.)
TIZENHARMADIK JELENET
BÉLA, FÜLÖP
BÉLA
(gyorsan jön):
Matildom, édes kicsikém!...
Nincs itt... szegényke!
Nagyon heves voltam hozzá... alig várom, hogy kiengeszteljem.
FÜLÖP
(föl sem emelve fejét):
Vigyázz a feleségedre!
BÉLA:
Mi ez?
(Föltekint.)
Az égből szólt hozzám valaki?
FÜLÖP:
Hallgass az ég szavára!
BÉLA:
Eh, majd szemébe nézek annak az égi szózatnak!
(Székre áll, s a függőágyba tekint.)
Fülöp, te vagy az égi szózat?
FÜLÖP
(felülve):
Itt rejtőzöm, mióta a hölgyeket a tóba fordítottam, és e vízszintesen függőleges helyzetemben tanúja voltam előbbi szóváltástoknak.
Béla, Béla, hallgass legjobb barátod szavára... te rossz úton jársz!
BÉLA
(leszáll a székről):
No, az igaz, egy kissé ingerültek voltunk mind a ketten, de hisz az nem tesz semmit, egy-két nyájas szó megint helyreállítja az egyensúlyt.
FÜLÖP:
Azt hiszed?
BÉLA:
Milyen hangon mondod ezt?
Nemcsak hiszem, de meg vagyok róla győződve.
FÜLÖP:
Én pedig arról vagyok meggyőződve, hogy az ily jelenetek lassanként elhidegítik a nő szívét, csakhamar másnál keresi azt a melegséget, melyet férje megvon tőle, s a férj alig fordul egyet, neje már másnak édes szavait hallgatja, alig fordul még egyet, s már szarvakat visel a fején.
BÉLA:
Megbolondultál?
FÜLÖP:
Ezt a kérdést nem értem.
BÉLA:
Matildról mersz így beszélni?
Matildot mered gyanúsítani?
FÜLÖP:
Én?
Matildot?
Isten őrizz!
Én csak általánosságban, absztrakt kifejezésekben beszéltem...
Matildhoz árnya nem fér a gyanúnak... esküszöm!
BÉLA:
Fülöp, szólj, te tudsz vagy sejtesz valamit...
Mindent tudni akarok!
(Megragadja Fülöp lelógó kezét, s erősen rázza.)
FÜLÖP:
De semmi sincs... csak általánosságban beszéltem... ne rázd úgy a kezemet, mert mindjárt kibukom!
BÉLA
(még hevesebben rázva Fülöp kezét):
Felelj, mit tett Matild, hova ment aztán, hogy eltávoztam innen?
FÜLÖP:
Nem láttam... elaludtam... azaz, dehogynem!
Semmit sem tett, csak sírt és csókokat hintett utánad... senkivel sem beszélt...
Teringettét, bocsásd el már a kezemet, vagy a nyakad közé pottyanok!
BÉLA
(elbocsátva Fülöp kezét, nyugodtabban):
Hát akkor mit beszélsz olyan bolondokat?
FÜLÖP:
Mert te is férj vagy, és jó konstatálnod az általános elveket.
(Végignyújtózik.)
BÉLA:
Az igaz, hogy is tudtam úgy felindulni?!
Hiszen ismerhetnélek, te nemcsak a légyből, hanem a semmiből is elefántot tudsz csinálni.
FÜLÖP:
Igen, igen, légy nyugodt, Matild ártatlan...
(Hirtelen felül.)
Légy hát mindig gyöngéd hozzá, vigyázz rá...
Csitt!
Várdaiék jönnek, el ne áruld rejtekemet!
(Ismét végignyújtózik.)
TIZENNEGYEDIK JELENET
ELŐBBIEK, GÓTH, ADÉL, VÁRDAI, KLÁRA
GÓTH
(Adélt vezetve):
Remélem, méltóságos asszonyom, nem rója fel az én hibámul e szerencsétlen felfordulást.
Mindennek Fülöp az oka.
Megölöm, ha a szemem elé kerül, a tavat pedig kiszárítom.
ADÉL:
Mind a kettőért kár lenne.
E kis baleset, biztosítom, csak mulatságunkra szolgált, annyit nevettünk rajta; s látja, Ottil ruhájában igen kényelmesen hazamehetek.
GÓTH:
Így hát nem méltóztatott meggyűlölni szerény villámat?
ADÉL:
Annyira nem, hogy az asszonyokkal már össze is beszéltünk, s a jövő héten e kertben fényes pásztori ünnepet fogunk rendezni a legszebb jelmezekben... ha a háziúr megengedi.
GÓTH:
Rendelkezzék kertemmel, velem és egész fundus instructusommal!
VÁRDAI:
Kedvesem, a hölgyektől odabenn már elbúcsúztunk, kocsink előállt, azt hiszem, mehetnénk.
ADÉL
(megcsókolja Klárát, kezet ad Góthnak, Bélának):
A mielőbbi viszontlátásra!
VÁRDAI
(hevesen rázva Béla kezét):
Köszönöm, hogy bemutattál családodnak...
Ne feledd, hogy legjobb barátod vagyok, s bármikor és bármiben rendelkezésedre állok.
BÉLA:
Nagyon szíves vagy.
VÁRDAI:
Barátok közt ez természetes.
Ha befolyásommal valamit tehetek javadra, kérlek, fordulj hozzám egész bizalommal; mindenre kész vagyok éretted, drága barátom, ne feledd, mindenre!
FÜLÖP
(kipillantva a függőágyból):
Nagyon hízeleg a férjnek - biztos a bűnös szándék.
VÁRDAI
(Góth kezét rázva):
Isten önnel, uram!
Legközelebb folytatjuk politikai eszmecserénket.
(El Adéllal, Góth és Béla kikísérik s aztán rögtön visszajönnek.)
KLÁRA
(mindenfelé vizsgálódva körüljár):
Hová bújhatott az a Fülöp?
GÓTH
(visszatérve):
Milyen kedves, finom úr!
Az ember ki se nézné belőle, hogy államtitkár.
És hogy szeret minket!
Béla számára most már biztos a fényes hivatal, én pedig a jövő képviselőválasztáskor fellépek képviselőjelöltnek, úgyis csak ez hiányzott még teljes dzsentriségemből.
És ennek a kedves, hatalmas férfiúnak a nejét füröszti meg az a szerencsétlen Fülöp!
Hol van?
Hadd öljem meg!
KLÁRA:
A kertész azt mondja, hogy nem látta a kapun távozni; itt rejtőzik valahol, de akárhová bújt, én rátalálok.
TIZENÖTÖDIK JELENET
ELŐBBIEK, MATILD, OTTIL kimenésre öltözve
MATILD:
Papa, befogattam a lovakat, egész napra lefoglalom a hintóját.
GÓTH:
Hová mentek?
OTTIL:
A városba.
BÉLA
(Matildhoz halkan):
Édes kicsikém, nem haragszol már?
MATILD
(bámulva):
Én?
Miért?
BÉLA:
Azért az előbbi néhány szóért.
MATILD:
Ah, van is időm ily apróságokra gondolni!
Sokkal nagyobb és komolyabb dolgom van most...
BÉLA
(némi sértődéssel):
És mi az a komoly dolog, ha kérdenem szabad?
MATILD:
A városba megyünk ruhaszöveteket válogatni...
Mégsem állt elő az a hintó?
Ah, papa, milyen lassú kocsisa van!
GÓTH:
Lassú, mert kövér.
Minden igazi nagy úr kövér kocsist tart.
BÉLA:
És olyan égetően sürgős az a ruhavásárlás?
OTTIL:
Hogyne, az istenért!
Nem mondta Adél, hogy a jövő héten fényes pásztori ünnepet rendezünk e kertben?
Rögtön hozzá kell fognunk a jelmezekhez.
MATILD:
A legdíszesebb jelmezekhez.
A társaság legdivatosabb hölgyeit meghívjuk, szabad tere lesz a legnemesebb versenynek.
Mily élvezet, mily dicsőség lesz valamennyit túlragyogni, valamennyi elől elragadni az elsőség pálmáját, a férfiak hódolatát.
Ah, egészen felvillanyoz a gondolat!
GÓTH
(Matild lelkesült hangját utánozva):
Ah, egészen felvillanyoz? ...
Engem is felvillanyoz...
(Bélához.)
Hallod ezt az asszonyt?
Mintha kicserélték volna.
Igazi dzsentriasszony lett belőle.
Most már csak meg vagy vele elégedve?
BÉLA
(elbámulva):
Igen, nagyon meg vagyok elégedve.
MATILD
(Béla vállára üt legyezőjével):
Édesem, pénzt kérek.
BÉLA
(Góthhoz fordul):
Papa, pénzt kérünk.
GÓTH:
Pénzt?
Mire?
OTTIL:
A bevásárlásokra.
MATILD:
Mégpedig sokat, nagyon sokat...
Papa, vegye ki tárcáját...
Aki túl akarja ragyogni a legdivatosabb hölgyeket, annak sok pénzre van szüksége...
GÓTH:
Az igaz, ingyen nem lehet ragyogni.
(Zsebébe nyúl.)
KLÁRA
(eddig mindenfelé kutatott, magában):
Sehol sincs, talán valami fára mászott.
(Föltekint.)
Ez a függőágy nagyon gyanúsan mozog.
(A függőágy alá áll, és figyelmesen vizsgálja.)
MATILD:
Ah, papa, milyen lassan veszi elő azt a tárcát!
GÓTH:
Ejnye, be türelmetlen vagy!...
Mennyi kell?
MATILD:
Kérem csak azt a tárcát, papa.
(Átveszi a tárcát, belepillant.)
Elviszem az egészet.
Ami megmarad, visszahozom.
(Zsebébe teszi.)
GÓTH:
Micsoda?!
Tudod -e, hogy egypár ezer forint van benne?
MATILD:
Nem tesz semmit, talán elég lesz.
GÓTH:
Talán elég lesz?
(Bélához.)
Hallod -e, a te feleséged ugyan jól kezdi.
MATILD:
Hja, papa, ingyen nem lehet dzsentriskedni.
TIZENHATODIK JELENET
ELŐBBIEK, ADOLF
ADOLF:
A hintó előállt.
MATILD:
Valahára!
(Karon ragadja Ottilt s kifelé indul. Visszafordul.)
Igaz, ha estére nem találnánk elég korán megjönni, ne várjatok ránk a vacsorával.
BÉLA:
Hogyan?
MATILD:
Lemberszky grófnénál is látogatást akarok tenni, még ma beíratom magamat néhány egyletbe... aztán a sok bevásárlás... szóval, ne várjatok ránk, majd megvacsorálunk a cukrásznál!
BÉLA:
De így magatokra... minden férfikíséret nélkül?!...
MATILD:
Édesem, csak nem vagy féltékeny?
Ah, a féltékenység nagyon nyárspolgárias.
GÓTH:
Ha nyárspolgárias, úgy az én házamban tilos a féltékenység.
MATILD:
Jerünk, Ottil...
Pá, pá, Bélám!
(Indulnak.)
BÉLA:
Hogyan?
Még egy csókot sem kapok búcsúzásul?
MATILD
(vissza se nézve):
Most nincs időm, majd máskor...
Pá, pá, édesem!
(Elsiet Ottillal, Adolf utánuk.)
GÓTH
(bámulva):
Ez aztán a sikkes asszony!...
No, Béla, most már csak boldog lehetsz vele!
BÉLA
(tétován):
Igen, most már remélem, hogy boldog leszek.
KLÁRA
(megrántja a függőágy zsinórját, Fülöp hirtelen feltérdel, Klára si- koltva elugrik):
Ah, papa, itt van Fülöp!
GÓTH
(föltekint, fenyegetve):
Gyere le, te vízbe-fordító!
FÜLÖP
(a függőágyban térdelve, ünnepélyesen):
Ne öljön meg, uram!
Élnem kell még mindnyájok boldogságáért.
(A függöny legördül.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE