HARMADIK FELVONÁS.
Okolicsányi kanczelláriája ódon berendezéssel. Nagy bőrös karszékek. Pipatórium. Pohárszék szilvapálinkás, boros palaczkokkal. Íróasztal. Jobbra elöl ablak, hátul ajtó. Halra hátul ajtó. Szürkület.
ELSŐ JELENET.
Jászai. Köröskényi.
Köröskényi
(halkan czimbalmoz).
Jászai
(pamlagon hever — pipázik és közben az asztalon álló palaczkból hörpentget).
Ez a jó bor, sógor!
Úgy -e jó bor, sógor?
Micsa?
Már a fenekén vagyok?
Vivat sequens!...
H !
Audiat...
No, süket vagy?
Audiat...
Köröskényi.
Ne zavarjon Gábor bácsi... olyan jól esik mindazt kiverni ezen a czimbalmon, a mit a szivemben érzek.
Jászai.
Érzek... érzek... én csak szomjuságot érzek...
És azt nem nehéz oltani, a míg venyige lesz ezen a világon...
No hát hozz még egy czilinderrel — hadd kóstolom, gyöngébb -e vagy erősebb annál, a mi most már bennem van.
Köröskényi.
Harmadik czilinder sétált már le garatján... sok lesz a negyedik.
Jászai.
Iszen nem inni akarok én már — csak hasonlitgatni...
Köröskényi.
Gábor bácsi!
Ha majd egyszer a végitélet napján sorban megjelennek mindazok a czilinderek, a melyeknek a nyakára hágott — és bevádolják... az öreg Atyauristen előtt...
Engem is Jászai Gábor ürített ki — mit fog akkor Gábor bácsi felelni?
Jászai.
Csak azt, hogy felséges jó atyám... bocsásd meg bűneimet... de úgy találtam ezen a te teremtett világodon... mégis csak a bor ért legtöbbet.
Köröskényi.
A szerelem... a szerelem!
Jászai.
Szerelem?
— Szerelem!
(Köröskényi egy kulacsban bort hozott és töltöget neki.)
Ostobaság!
Arra való, hogy az emberfia gyötrődjék és kínlódjék...
Mint ez a mi princzipálisunk!
Hát költött ez neki?
Van felesége — még sincs!
Köröskényi.
Ilyen teremtésért — mint ez a mi princzipálisnénk, akár juhászkutyának is beállanék...
Jászai.
És nyelnéd a száraz kortyokat...
Bezzeg én... nem száraz kortyokat nyelek.
Köröskényi.
Mindegy!...
Azért mégis boldog a princzi!...
És én is boldog vagyok...
Mert tegnap este óta... én is... én is...
(halkan)
szerelmes vagyok.
Jászai.
Avasodjék meg az eszed...
És ugyan kibe?
Köröskényi.
Hát az csak úgy van... én a princzipálisomat úgy szeretem, hogy szerelmes se tudok lenni másba, mint a kibe ő szerelmes...
Jászai.
Üvegen át nyalni mézet!
(Egyet hörpent.)
Nem való nekem!
Éljen a bor!
Köröskényi
(koczint).
Éljen a princzipálisné!
Ha látta volna bátyám... milyen szép volt tegnap este... arkangyalnak beillett volna.
Aztán mikor a reverendissime elé ugrottak...
Ez az én feleségem...
Ez az én férjem...
Jászai.
Azt én mind láttam, te bagoly, hiszen tanú voltam veled együtt, de azt csakugyan nem tudtam, hogy ilyen módon is lehet házasodni.
Köröskényi.
Nem csoda, bátyám, hogy a jus eclesiasticumot nem tudja... hiszen minden próbatéten megbukott...
Hányszor is hasalt el Gábor bácsi ?...
Jászai.
Azt nem tudom, de ahhoz már konyítok, hogy az ilyen házasság körülbelül olyan, mintha a fűzfa alatt esküdtek volna.
Köröskényi.
Olyan érvényes, akár a római pápa eskette volna meg...
300 darab viaszgyertya fénye mellett.
Jászai.
De hát a milyen az esküvő, olyan a nászéjszaka is!
(Nevetve.)
Egyik csáléra — a másik hajszra!
Köröskényi
A már igaz!
Szegény princzi!
Jászai.
Bezzeg az én czilinderkém... nincsen csára, azt mindig ölelgethetem!
Köröskényi.
Szegény princzipális!
Most is ott sétál a Duna partján!
Nem akartam elhagyni... de hazaküldött...
(Czimbalmozni kezd.)
MÁSODIK JELENET.
Voltak. Okolicsányi.
Okolicsányi
(jobbról az ablakhoz megy, kinyitja).
Ébred a város...
A nap elárasztja fényével a világot...
Vajjon feljön -e az én napom is ?...
Elmulik -e az én éjszakám?
Köröskényi
(dudolva).
Megvirrad még valaha!
Nem lesz mindig éjszaka!
Okolicsányi.
Iddogáltok... a boldog házaspár egészségére?
Jászai.
Azt gondoltam, ilyen nagy napon...
Okolicsányi.
Jól tettétek!
(keserűn)
. Fényesen kellett ezt a nagy napot megülni...
Jászai.
Majd még folytatjuk... és folyatjuk...
(Egy czilindert elkap és el balra.)
HARMADIK JELENET.
Okolicsányi. Köröskényi.
Okolicsányi
(leül).
Szegény kis feleségem.
Eh!
Írjuk meg lemondásunkat...
Dani, ide ülj, majd tollba mondom...
Audiat...
No süket vagy ?...
Köröskényi.
Spectabilis, hagyjon czimbalmozni és ne kívánja tőlem, hogy megírjam Okolicsányi halálos itéletét!
Okolicsányi.
Nem halálos itélet az!
Hanem új életemnek útlevele!
Megbuktam.
Nem maradok világ csúfjára!
Zemplén-megyének nincs szüksége ilyen követre, a milyen én vagyok...
Köröskényi.
Dehogy nincs... többet ér még most is a spectabilis száz másnál.
Okolicsányi.
Vissza... vissza nádfödeles kuriámba... a hová nem hallatszik be a közélet lármája... a hol a galambok turbékolnak és boldogan fogunk egymásnak élni... én meg a feleségem...
Mert hitestársam ő...
Jövel, drága kis feleségem!
Süsd be verőfényeddel az én rideg hajlékomat!...
Édes mámor, boldog szerelem!...
NEGYEDIK JELENET.
Voltak. Szebeni.
Szebeni
(sebbel-lobbal jobbról).
Dicsértessék... mindörökké!
Úgy látom, itt sem aludtak az éjjel.
Köröskényi.
Bizony fura nászéj volt ez!
Magamnak különbet kívánok!
Szebeni.
Ficzkó!
Mit tudsz te ahhoz ?...
Neked a kötelességeden járjon az eszed!
Köröskényi.
Hát reverende domine jobban értene hozzá?
Köröskényi.
Megyek... megyek... de azért mégis jobban fogom magamnak berendezni!
(A háttérben megáll.)
Okolicsányi.
Károly bácsi!
Csakhogy itt van.
Ebből látom, nem haragszik rám!
Szebeni.
Dehogy nem haragszom!
Nagyon is haragszom, a czingulusát!
Milyen példát adtatok a fiatalságnak!
Maholnap ragadós lesz... mindenki így esküszik!...
Köröskényi.
És a tisztelendő úr elesik a stólától!
Szebeni.
Takarodol mindjárt... te... te mihaszna!
Köröskényi.
Pedig én is így fogok megházasodni!
(El.)
ÖTÖDIK JELENET.
Voltak. (Köröskényi nélkül)
Szebeni
(balra leül).
Haragszom — nagyon haragszom, hanem azért okosan tettétek!
Másképen nem is viselkedhetik az olyan ember, a ki igazán szeret... legalább úgy beszélik, a kik értenek hozzá!
Okolicsányi.
Most már az enyém isten és emberek előtt... az enyém!
És ki fogják adni, akárhogy rugdalózik a báró úr...
Ha máskép nem lehet, pert inditok ellene...
Szebeni.
Helyes... okos... indíts... indíts...
Okolicsányi.
Ej!
Be különösen ejti ki Károly bátyám!
Szebeni.
Különösen!...
Hm!
Különösen...
Okolicsányi.
Mintha valamit rejtegetne alattomban, a mit nem akar kibökkenteni.
Szebeni.
Nem rejtegetek én semmit.
Okolicsányi.
Grassalkovicsékhoz!
Mielőtt törvény elé vinném igaz jussomat, meg akarom kísérteni a békés utat.
Szép szerivel.
Szebeni.
Azt okosan fogod cselekedni!
Többet észszel, mint erővel.
Okolicsányi.
De ha a báró úr tovább is bakafántoskodik és visszautasít... nem riadok vissza az erőszaktól sem!
Magda az enyém — az én hites feleségem, és nincs az a hatalom a földön, mely tőle elválaszthatna.
Szebeni.
Dehogy nincs!
Van!
Az ő saját akarata.
Okolicsányi.
Tréfás kedvedben vagy!
Ő válnék meg tőlem?
Írd le ezt egy darab papirra, hadd gyújtok azzal pipára.
(Pipára gyujt aczél kohóval.)
Szebeni.
Tőlem rágyújthatsz,
(rágyújt maya is)
de ez azért mégis úgy van és meg is fogom tüstént magyarázni.
Okolicsányi.
Köszönöm a jó szándékot, de magyarázatot nem kérek, mert ha igazat is szólnál, se hinném el!
A Magdika hagyna el jószántából!
Szebeni.
Nem azért, hanem mert jó gyerek.
Téged szeret, de szereti szüleit is!
Grassalkovics kétségbe van esve — a királyné zokon vette, hogy terve nem sikerült!
És ma reggel, mikor a báró az udvarnál jelentkezett — a felséges asszony nem fogadta!
Szebeni.
Él se képzelheted, milyen csapás ez olyan embernek, a ki úgy imádja a királynéját, mint a báró.
Azt mondja, legjobb volna neki visszavonulni — a magánosságba és elbujni a világ elől valamely birtokára.
Szebeni.
Most felfoghatod Magda lelkiállapotát.
Magát okolja!
Hogy megvezekeljen, elhatározta — elmegy apáczának...
Okolicsányi.
Majd csak az én kolostoromban apáczáskodjék!
Eh!
De ne vesztegessük a szót!
Jerünk a báróhoz és Magdához!
Rá fogom én mindkettőt a helyes útra terelni!...
Kolostor!...
Apáczaság. .
Audiat — audiat!
HATODIK JELENET.
Voltak. Köröskényi.
Okolicsányi.
Csatába ám... a hétfejű sárkány ellen, a ki az én kis egyetlen feleségemet őrzi.
Annak fogom levágni mind a hét fejét...
Hát hol marad a fringia ?...
Köröskényi.
Spectabilis!
Arra nincs szüksége...
Sárkányt se kell megölnie... a feleségéért... mert az édes kis hitestársa itt van.
Okolicsányi.
Eljött...
Eljött!...
Hallja, Károly bácsi — eljött?
Hol van...
Hol van?
Köröskényi.
Itt áll — de nem mer belépni!
HETEDIK JELENET.
Voltak. Magda.
Okolicsányi.
Nem mer belépni a hites urához!
Akkor behozzuk... mint Dobozi a hitvesét!
Magdikám, édes kis feleségem!
(felkapja Magdát és ölben hozva, székbe ülteti.)
Tessék — most már itt vagy...
Nézzétek!
Látjátok?
Károly bácsi!
Dani!
Ő az...
Az én kis tündérem!
Az én hites feleségem!
A kit senki se vitathat el tőlem, mert elvettem törvényesen!
Magdikám — ragyogásom... ó beh fényes palota lett egyszerre ebből a szobából!
(Csókolgatja Magdát.)
Magda
(mosolyogva, a boldogságtól remeqve.)
János!
Úgy -e nem itélsz el, a mért eljöttem?
Még sohse tettem — most történt először.
Okolicsányi.
Hisz férjed vagyok!
A hites urad!
Hozzám eljöhettél kiséretlen is, sőt kötelességed volt eljönni... mert írva áll, hagyd el apádat és anyádat és kövesd az uradat, hogy hosszú életű lehess a földön...
Szebeni.
A hosszú életet ugyan másért igéri a szentírás...
Magda.
De hát el kellett jönnöm!
Az öreg Panna... a kulcsárné megsajnált és kieszelte a módot. . így megszökhettem... egy órára...
Azt nem fogják észrevenni...
Szebeni.
S abból is már öt percz elmult!
Épen azért ne zavard őket ez alatt a rövid idő alatt!
Köröskényi.
Dehogy zavarom!
(Szebeni kituszkolja.)
NYOLCZADIK JELENET.
Voltak (Köröskényi nélkül).
Okolicsányi.
Öt percz... tíz percz...
Ne beszéljetek időről — mikor minden percz egy örökkévalóság!
Magda az én feleségem és Magda innen el nem távozik soha...
Magda.
Édes János!
Ne haragudjál!
Érd be azzal, a mi lehetséges!
A többiről mondjunk le, akármilyen keserűn essék.
Majd a kolostorban.
Okolicsányi.
Az én karom a kolostorod!
Ebbe a zárdába zárlak s innen nem fogsz kiszabadulni sohasem!
Magda.
Az Istenért, Károly bácsi... hát nem magyarázta meg neki?
Szebeni.
Lehet is ezzel okos szót váltani!
Magda.
Majd akkor megmagyarázom neki én!
Rám ő mindig hallgatott — most is fog rám hallgatni.
Okolicsányi.
Csak beszélj, angyalom — beszélj.
(Leülnek.)
Magda.
Hát ez úgy van — édesem — nekem a zárdába kell mennem — érted?
Magda.
Ezzel tartozom szüleimnek!...
Magda.
Én megtettem neked, a mit kívántál és feleséged lettem.
Most azonban gyermeki kötelességem, hogy nekik is elégtételt adjak.
Ha a kolostorba megyek, látni fogja a királyné, hogy csak én vagyok vétkes ... de nem is riadok vissza a bűnhödéstől!
Úgy -e Károly bácsi?
Szebeni.
Mindenesetre igen üdvös lépés...
Okolicsányi.
Csakhogy ehhez a lépéshez az én megegyezésem is szükséges!
A feleségem vagy és az én kijelentett akaratom nélkül kolostorba nem mehetsz!
Szebeni.
Az elhatározás szabadságát nem szabad korlátozni...
Okolicsányi.
Úgy hát tessék... tessék kolostorba menni!
Én nem állom az útját.
Magda.
Hiszen még nem szükséges...
Mennyi van hátra az órából?
Ó, még jó egy óra.
Magda.
Az én órám szerint majdnem egy teljes óra... s én egy perczet sem engedek el... hisz itt olyan jó lenni...
Magda
(sóhajtva).
Attól tartok, a kolostorban sohse fogom magamat ilyen jól érezni... és nem is lesz minden olyan szép, mint nálad!
Okolicsányi.
Egyszerű biz itt minden. . afféle követi kanczellária...
Magda.
Gyönyörű — mondhatom, hogy gyönyörű...
Ez a pipatórium...
Okolicsányi.
Ezt a pipát édes apámtól örököltem...
Ebből meg az atyám pipázott még a halála előtt is...
Úgy esett ki a szájából, mikor utolsót lehelt!
Szebeni
(tréfásan).
Ez a pipatórium... a világ legelső pipatóriuma...
Mind ki vannak szíva... egyik se bajuszos...
Ebből pipált Hannibál, mikor ante portas volt Nádorfehérvárt, a másikból szipákolt Hunyadi János, mikor Carthago romjain kesergett.
Magda.
Ugyan, Károly bácsi... ne bántsa az én uramat...
Ennél szebb lakást nem is láttam!
Ez a karosszék... milyen kényelmes... milyen jó ülés esik benne...
Okolicsányi.
Mert mindennek te vagy az úrnője...
És ezek a bútorok... ez a lakás... minden feléd tárja karjait... üdvöz légy, úrnő... üdvöz légy, ház asszonya!
Szebeni.
Üdvöz légy, úrnő — üdvöz légy, ház asszonya!
És adj enni, mert kriminálisan éhes vagyok, a czingulusát.
Magda.
Helyes, Károly bácsi — nagyon helyes!...
Hisz az esküvőnket meg sem ültük még.
Szebeni.
Pedig írva áll: fecerunt magnum áldomás!
(A pohárszéknél.)
El se kell küldeni — van itt minden, a mit szem-száj megkíván...
Kenyér, paprikás szalonna, sonka, szilvórium...
Okolicsányi.
Nem oda Buda!
Okolicsányi János lakodalmi ebédje nem állhat paprikás szalonnából!
Aztán ez házavatás is!
Várjunk csak egy kicsit...
Olyan lakzit csapunk mi kettecskén Magdával...
Okolicsányi.
Hogy még a kínai császár is megirigyelné.
(Kiszól.)
Dani...
Mihály...
KILENCZEDIK JELENET.
Voltak. Huszár. Köröskényi.
Köröskényi.
Szolgálatára, spectabilis!
Huszár.
Parancsolatjára, tekintetes uram!
Okolicsányi
(huszárhoz).
Ide állj, hé és ide nézz... erre a világszép asszonyra!
Mától fogva ő a feleségem.
Huszár.
Értem!
A tekintetes úr felesége!
Huszár.
Csókolom az aranyos filigrántos kezét, tekintetes asszony!
Ejnye be okos volt a tekintetes úr, hogy elvette és a tekintetes asszony, hogy hozzá ment, mert hiába! asszony kell a házhoz!
Nem érünk mi asszony nélkül semmit...
Okolicsányi.
Ne járjon a szád, hanem ebédet teremts elő...
Huszár.
Mindjárt, tekintetes uram — mindjárt!
Csak engedje meg, hogy előbb kiörüljem magamat egy kicsit!
Mert hogy vége a mi árvaságunknak!
Van már feleségünk — asszonyunk!...
Huszár.
Hiszen ismerem én a tekintetes asszonyt régóta látásból... de mihelyt megláttam... először... mindjárt a tekintetes úrnak szántam... de mindjárt!
(El.)
Okolicsányi.
Most pedig ülj le inkább ide mellém... tedd a kezedet a kezembe.
Magda.
Károly bácsi!
Az uram elront... jöjjön segítségemre!
Szebeni.
Ne félj, nem tart ez az állapot örökké...
Csak elejénte mézesek a hetek!
Legalább úgy mondják!
Magda.
Károly bácsi, ne rágalmazza az én uramat!
Úgy -e mindig így fogunk élni, mindig ?...
Okolicsányi.
A kolostorban?
(Huszár hozza az ételeket. Hárman előbb keresztet vetnek s halkan asztali áldást mondanak. Azután leülnek. Köröskényi és Mihály kiszolgálják. csak Szebeni eszik. — Magda és Okolicsányi csókolóznak.)
Okolicsányi
(megcsókolja).
Ilyen jót sem ettem még!
Szebeni.
Éhen maradtok!
Okolicsányi.
Csakugyan, mert ezzel sohase lehet jóllakni!
Szebeni.
Az ilyen ropogás malaczpecsenyével!
Okolicsányi.
Ez az üdvösség... ez a boldogság!
Ez az, a miről eddig álmodtam!...
Vivát!...
Vivát!
(Koczint.)
Okolicsányi.
Az én kis hites feleségem!
Vivát!...
Okolicsányi.
Dani...
Mihály!
Ti nem isztok az asszonyotok egészségére?
Szebeni.
Vajjon léssz -e ilyen boldog a kolostorban is?
Okolicsányi.
Károly bácsi!
Ugyan miért ijesztett rá?
Szegény kis galambom!
Megreszketett minden tagjában.
Magda
(sírva fakad).
A kolostor — a kolostor...
Okolicsányi.
Rá se gondolj!
Nem lesz abból semmi...
Magda.
Megfogadtam... meg kell tartanom!
(Felugrik.)
El-el innen!
Minél előbb... annál jobb!
Csak még egyszer nézek körül ebben az édes otthonomban!
Sohase fogom elfelejteni... soha... soha...
Köröskényi.
Juj!
Ezt nem tudom elnézni.
Meghasad a szivem bele.
(Kifut. Az ajtókan meglepetve.)
Teremtőm!
Köröskényi.
Egy úr meg egy kisasszony!
TIZEDIK JELENET.
Voltak. Bartenstein. Ilonka.
Bartenstein.
Ne ijedjenek meg!
Csak mi vagyunk!
Wir zwa...
Ilonka.
Ne itélj meg... még nem vagyok az!
Bartenstein.
De eljöttünk, hogy azzá tegyem!
Okolicsányi.
Hát maguk szeretik egymást?
Bartenstein.
Már régóta jó szívvel vagyunk egymáshoz!
Nicht wahr?
És eljöttünk ide, hogy legyenek segítségünkre!
Különben én Ilonkát sohasem kapom meg... ha csak nem csináljuk úgy—
Bartenstein.
Eljöttünk hát kegyelmedhez, hogy legyenek szívesek...
Ilonka.
A patvaristájával, a ki már jártas az effélékben, tanukúl szolgálni...
Okolicsányi.
És eljöttetek így egyedül?
Ilonka.
Hogy gondolhat ilyet rólunk?
Velünk van a mama is...
(Kinyitja az ajtót.)
TIZENEGYEDIK JELENET.
Voltak. Patayné.
Patayné.
Igenis én vagyok velök...
És el fogom kisérni mindvégig. .
Mert nekem ez az úr igen tetszik...
Patayné.
De az uram... azt sohase lehetne rávenni!
Ennélfogva azt gondoltuk, legjobb, ha úgy járnak el, mint kegyelmetek.
Szebeni
(az asztalkendővel takarja el arczát).
Patayné.
Legyen szíves kegyelmed hozzánk szegődni a patvaristájával, menjünk el a plébániára...
De mit látok?
Itt van Károly bácsi.
Bartenstein.
De igen... hamar Ilonka... schnell... schnell...
Szebeni.
Nem mindennap papsajt!
(gyorsan balra el.)
TIZENKETTEDIK JELENET.
Voltak (Szebeni nélkül).
Patayné.
Milyen kár!
Ilyen jó alkalmat elmulasztani!
Ilonka.
Sebaj, anyám!
Van még pap a világon!
Csak gyerünk!...
Bartenstein.
De mielőtt elmennék... nem volna jó kibékülni ?...
Fräulein Magda — bocsásson meg, de én sohase szerettem.
Okolicsányi.
De még én se...
Hanem mostantól fogva szívembe zárom... kedves Rudikám!
Bartenstein.
Mein lieber Okolisáni!
(Ölelgetés.)
Ilonka.
Hát, Magda, mi nem ölelhetnénk meg egymást?
Magda.
Édes Ilonkám!
(Ölelés.)
Istenem... milyen szép az élet...
Patayné.
Szép életed lesz még neked is, hugocskám, ne félj!
A királyné Okolicsányinak mindent meg fog bocsátani, mert ő menti meg a trónját.
Vagy tán még nem is tudják, mi történt?
A bécsi rendőrség nyomára jött egy összeesküvésnek— el is fogott egy levelet.
Patayné.
Csak annyit hallottam, hogy egy diétai követ írta az ellenségnek.
A követeket ez a hír nagyon felháborította és most gyűléseznek...
Minden reményüket kegyelmedbe vetik...
Okolicsányi.
A nevét is tudja annak a követnek, a ki azt a levelet írta?
Bartenstein.
No az a jó ember keservesen meg fogja bánni...
Patayné.
Megérdemli... mért támadt a mi áldott jó királynénk ellen!
Hisz ez crimen læsæ Majestatis...
Okolicsányi.
Tekintetes asszony!... ne itéljen olyan szigoruan...
Nem tudja az ember az okokat... talán túlságos hazafisága ragadta erre a lépésre.
Patayné.
Ne mentegesse...
Nincs irgalom!
El kell kobozni minden birtokát... és odaadni olyan hű embereknek, mint mi vagyunk!
Okolicsányi.
Ne tovább...
Elég — elég...
Várjanak be itt!
Fölkeresem társaimat és hírt hozok arról a levélről!
(Indul.)
TIZENHARMADIK JELENET.
Voltak. Grassalkovics. Krisztina.
Grassalkovics.
Ne félj semmitől, nem azért jöttem én ide, hogy elvigyelek!
Grassalkovics.
Tudom elhatározásodat...
Köszönöm...
Szép tőled!
Nagyon szép!
Ez a szándékod kibékített veled!
Mégis csak jó gyerek vagy!
Szeretsz egy kicsit!
Krisztina.
Ezt előbb kellett volna meggondolnod.
Grassalkovics.
Ne tégy neki szemrehányást.
Ő szíve szerint cselekedett!
Nekünk legkevésbbé szabad őt kérdőre vonni.
Magda.
Vétettem, de jóvá teszem!
Grassalkovics.
Tedd jóvá, hogy boldog léssz!
— Legalább gyermekünk boldogságában találjak meg majdan öregségünk vigaszát.
Okolicsányi.
Nem ellenzi többé ?...
Kedves apám... úgy -e szabad így neveznem?
Magda, hallod — szüleid belenyugosznak házasságunkba.
Grassalkovics.
Az én politikám tönkre ment...
Mindig azt hirdettem: támaszkodjék a magyarokra — azok nem árulják el...
És mégis akadt áruló felségsértő...
Ó Patay — Patay — mit tettél?
Patayné.
Az én uram...
Teremtő istenem!
Az én uram áruló... felségsértő.
Grassalkovics.
Az bizony... jó asszony!
Nincs különben!
A mit építettem évekig... ő lerombolta...
Grassalkovics.
Hogy egy ilyen derék asszonynak ura megfeledkezhetett magáról.
Krisztina.
Ne féljen... szót teszünk érette.
Patayné.
Végem van...
Becsukják az uramat... elkobozzák a jószágainkat... megnótáznak...
Bartenstein.
Macht nix!
Megkérem az onklimat...
Patayné.
Samu!
Samu!
Mit tettél!
Megyek a királynéhoz... az én jó királynémhoz, a lába elé vetem magamat!
Ő nekem pikszist adott... fog kegyelmet is adni...
Ilonka.
Anyám... nem fogják beereszteni...
Bartenstein.
Macht nix!
Majd én kicsinálom!
(El Bataynéval.)
TIZENNEGYEDIK JELENET.
Voltak (Patayné és Bartenstein nélkül).
Krisztina.
Ne tépelődjél!
Hanem gyönyörködjél inkább gyermekeid boldogságában.
TIZENÖTÖDIK JELENET.
Voltak. Buday. Czompó.
Buday.
Okolicsányi uram!...
Én jöttem kegyelmedért...
Én hozom a tábla üzenetét...
Én... a ki mindig ellenzője voltam a kegyelmed politikájának... és az öreget nem tudtam elhagyni..
Most látjuk, hogy odavitt volna — a hová nem követhetjük, mert fölkent királyunk ellen nem támadunk!
Visszatérünk kegyelmedhez... kérjük, legyen megint vezérünk!
Okolicsányi.
Magnifice!
Mit szól ehhez!...
Elitélheti még egy ember tévedéséért az egész nemzetet?
Grassalkovics.
Most már emelt fővel léphetek ismét királyném elé: bízzál a magyarban, felséges aszszonyom — a ki benne bízott, még sohase csalódott!
Czompó.
Báró úr — jöjjön velünk!
Nyissa meg az ülést, melyen Okolicsányi ki fogja mondani: mit érez az ország és mit végez a nemzet!
Okolicsányi.
Szerelmem!...
El az országházába...
Beszélni fogok!
(Az ablaknál.)
Hadd hallja meg az a nagyasszony ott fenn, a pozsonyi várban ennek a nemzetnek a szíve dobogását!
Királyunkért, hazánkért isten hírével!
Krisztina.
Derék ember ez az Okolicsányi...
Úgy a hogy most itt állt és a hogy kigyult az arcza és szikrát hányt a szeme!
Magda, jól választottál.
Ilyen vőt kívántam mindig magamnak...
Magda.
Meglássa — milyen jó fia lesz János!
Krisztina.
Mindenesetre jobb, mint Bartenstein lett volna!
Az a német!
Milyen név...
Bartenstein...
Neked talán tetszik?
Ilonka.
Lehet azt szépen is kiejteni..
Bartenstein!
Krisztina.
Szeretném hallani, az édes apád hogy ejti ki...
Magda.
Jaj édes anyám!
Szinte kurucznak is beválnék!
Krisztina.
Hiszen kurucz vagyok voltakép... azok voltunk mi Klobusiczkyék...
S a vér nem válik vízzé!...
Krisztina.
A bajusza...
Te milyen bajusza volt, hogyne csaptam volna fel aulikának!
Hanem hiszen most nincs régi, nincs új politika!
Kibékültünk... kiegyeztünk... egyesültünk...
Krisztina.
És te annak a felesége vagy... a ki megmenti Mária Terézia trónját!...
Okolicsányi Jánosné...
Krisztina.
Bizony jobban, mint Bartenstein Rudolfné.
Ilonka.
Néni, kérem, ne bántsa mindig azt a szegény Bartensteint.
Krisztina.
Mi lelte ezt a lányt, hogy a Bartenstein neve olyan kedves neki!
(Megfogja Ilonka kezét, a szemébe néz.)
Csak nem ?...
Hogy lesüti a szemét!...
(Elereszti Ilonka kezét.)
Mit szól majd hozzá az apád?
TIZENHATODIK JELENET.
Voltak. Köröskényi.
Köröskényi.
Ilona lányasszony...
Az apja, az öreg úr...
Ilonka.
Istenem!
Ha itt talál!
Hová bújjak el?
Köröskényi.
Ide... ide...
(Baloldalt.)
ebbe a szobába!
(Ilonka el.)
Úgy... most már jöhet!
Én pedig megyek az ülésbe!...
A princzi fog beszélni!...
Demonstrálunk mellette
(Batay belépte után el balra.)
TIZENHETEDIK JELENET.
Voltak (Köröskényi nélkül). Patay.
Patay.
Tüzes menkő!... ide jövök... itt várom be a diadalt... az ő diadalát!
Innen hurczoljanak börtönbe... az én
(gúnyosan)
drága barátom lakásából!
(Haragosan székbe veti magát.)
Az én híveim szeme láttára, a kik mind otthagytak a faképnél!...
Krisztina.
Ne álljunk vele szóba!...
Rossz fát tett a tűzre!
Magda.
Nem tehetem... a férjem apja — mestere!
Patay
(fölrezzenve.)
Ki az — mi az?
A lányaszszony meg a báróné?
A kik eljöttek, hogy bennem gyönyörködjenek?
No csak teljék benne kedvök.
Olyat bokáztam, hogy gyönyörűség!
Krisztina.
A ki olyat tett, mint kegyelmed és másokat, ártatlanokat is belekever — azt biz ott hagyják.
Patay.
Kit kevertem én bele?
Senkit!
Magam iszom meg a levét!
Magda.
Anyám, ne bántsa.
Még ha vétett is, csak nagy szeretetből történt!
A multból maradt meg benne a bizalmatlanság — a régi fájdalmas multból.
Magda.
Csak arra kérem, ne haragudjék rám... se a fiára... szeretjük mi kegyelmedet mind a ketten.
Patay
(elérzékenyülve).
Hm!...
Te lány, te... vagy hiszen már asszony volnál... vagy micsoda... nézz rám!
Derék személy vagy!
(Megöleli — megcsókolja.)
Az Isten áldjon meg!
Patay.
Mit bocsássák meg, te gyerek?
Magda.
Hogy megszerettem a kegyelmed fiát!
Patay.
Megszeretted?
Elszeretted!...
De nem is csodálom... mert ha kettőnk közt kell választani... bizony akárki inkább beléd szeretne — mint belém.
Magda.
Most már ketten fogjuk szeretni, úgy -e?
Patay.
Te közelről — én messziről... nagyon messziről...
Patay.
Eh!
Az a szerelem... ördöngős mesterség!
Mindent meg kell annak bocsátani...
Hiszen én is valamikor megszédültem... olyan asszonyt vettem el, a ki beillenék frajlának a Burgba... de nem való Patay Samu feleségének.
Krisztina.
Sohse szidja...
Annak fogja tán köszönhetni az életét.
Krisztina.
Mert a hogy a szerencsétlensége hírét megtudta... kapta magát és fölszaladt a várba, hogy kegyelmet eszközöljön ki a bűnös férje számára.
Patay.
Grácziát nekem!
Az az asszony... ilyen szégyenbe keverte ősz fejemet...
Hogy én egy aszszonyszemély mögé bújok és kegyelmet kérek...
No várj csak, asszony... ezt megkeserülöd.
Patay.
Megyek... egyenest az országbiróhoz... hogy nekem nem kell gráczia... engem csukjanak be... azt a vászoncselédet pedig, a ki érettem kegyelmet mer kérni — dobják ki!
Krisztina.
Örüljön... ha megmenekül.
Magda.
Édes bácsi!
Várja be a nénit...
Hátha a felség elé se juthatott.
Patay.
Egy minutát se várok!
Önként jelentkezem... ha nem keresnek!
De hát miért nem jöttek eddig?
Miféle justitia ez?
Elnézik, hogy az árulók szabadon sétálgassanak az utczán...
Gyönyörű állapotok...
Az az asszony pedig...
TIZENNYOLCZADIK JELENET.
Voltak. Patayné. Bartenstein.
Patayné.
Samukám — édes Samu!
(Papirt lobogtatva.)
itt a kegyelem!
Patay.
Hát te csakugyan voltál olyan lúdeszű?
Patayné.
Meghiszem, hogy voltam...
Tudtam ugyan, hogy kegyelmed nagyon meg fog rám haragudni — még tán el is páhol... mégis megtettem.
Patay.
És becstelenné tetted a nevemet. .
Gyáva vagy immár, vén bolond, a ki nem mered tetteidért a felelősséget elvállalni...
Patayné.
Énnek a jó fiúnak köszönhetek mindent.
Patay.
Még ez is...
Mit ártja magát az én dolgomba?
Patayné.
Gyönyörű volt...
Mintha csak álom lett volna...
És a mi felséges királynénk... ha ott lettek volna...
Krisztina.
Ne érzelegjen — hanem mondja el.
Patayné.
Hol is kezdjem?
— Igen — a hogy felérkeztünk a várba: Bartenstein elvitt a kanczelláriába a nagybácsihoz.
Patayné.
De az kijelentette, hogy most nincs kihallgatás...
Majd csak a jövő héten... hisz addig az uramat hatszor felkötötték...
Patay.
Bár felkötöttek volna már régen.
Patayné.
És mindenünket elkobozhatják!
Kétségbe voltam esve...
De ekkor Bartenstein azt mondta...
Patayné.
S egy kitünő tanácsot adott.
A felséges asszony ilyenkor szokott kikocsikázni — útközben vessem magam térdre az utczán.
Patay.
Patay Samu felesége!
— És megtetted ?...
Az utczán térdre vetetted magadat?
Patayné.
Miért ne?
Hiszen nem volt sár.
Tehát felállottunk a vár kapujánál... mintha csak tisztelegni akarnánk a felséges asszonynak, ha arra hajt. .
Hogy szorongtam... hogy dobogott a szívem... fel fog -e ismerni... eszébe fog -e jutni, hogy egy pikszist kaptam tőle.
Hát állunk... állunk... állunk...
Voltak ott mások is, a kik álldogáltak és várták a felséges asszonyt...
Egyszerre csak sebesen hajtva közeledik a kocsi — benne a királyné felséges személye.
Bartenstein azt súgja: térdre — térdre.
Én azt se tudom, mit csináljak — elfog a szédülés — leborulok... és feltartom a királyné felé...
Patayné.
Dehogy... a tubákos pikszisemet...
Patayné.
Ő rögtön ráismer, hogy az övé volt — tőle kaptam...
Patay.
Megkinálta a királynét tubákkal.
Bartenstein.
So hats ausgschaut!
Úgy hogy a császárné nagyot nézett és elnevette magát...
Megállította a kocsit és engem oda intve megkérdezett: Wass will die gute Frau ?...
Audienz, Majestät... feleltem én...
Patayné.
S ő azt felelte: Später — später!
Majd ha visszajön...
És mire a kocsizásból hazatért... hivatott magas színe elé.
Patay.
És te megint letérdepeltél.
Patayné.
Nem engedte meg...
Fölemelt tulajdon maga kezével... meghallgatott kegyesen...
És leküldött a kanczelláriába... ott vártam egy félóráig...
Bartenstein.
És egy félóra múlva az onklim kijelentette, hogy a császárné az elfogott két levelet elolvasta... de mert azt látta belőlük... hogy Patay úr nem nagyon bines...
Patay.
De nagyon bűnös vagyok.
— És azt köszönjem meg a feleségemnek, meg a szekretárius úrnak?
— Az asszonynyal majd elvégzem otthon, de az úrtól azt kérdezem, mi jusson jár el az ügyeimben?
Bartenstein.
Mi jusson ?...
Hát azon a jusson... hogy szeretem az Ilonát.
Patay.
A leányomat ?...
Tüzes menkő!
No még csak ez kellett...
Gráczia... és a lányomat egy német veszi el. .
A grácziáról nem disponálok — de a lányomról rendelkezem...
(Ilonka az ajtóban látható.)
És arra azt felelem: nem kapod meg, nímet!
TIZENKILENCZEDK JELENET.
Voltak. Ilonka.
Ilonka.
Apám — apám-uram — hadd legyek a németé!
Ilonka.
Magyar ember lesz belőle!
Patay.
Te is elhagysz?
Mindenki elhagy!
Ilonka.
Nem hagyjuk el... csak adjon oda!
Patay.
Tüzes menkő!
Hát hadd vegye!
Nem kellek már se én, se a politikám senkinek!
HUSZADIK JELENET.
Voltak. Köröskényi.
Köröskényi
(futva).
Vitam et sangvinem!
Vitam et sangvinem!
Tekintetes asszony!
Hogy ott nem volt!
Hogy ezt nem hallotta!
Soha ilyen ülést, mióta patvarista vagyok!
Köröskényi.
Végigharsog a városban — az országon: Moriamur — Moriamur!
Magda
(az ablaknál).
Néni — néni!
Ide jöjjön, ezt nézze...
A fiatalság. . az egész város talpon van, az uramat éltetik!...
(Kívül: ,vivát Okolicsányi"!)
Az uramat!
Köröskényi.
Nézzék, az egész dieta — főurak — főpapok — követek... mind... mind... most vonulnak föl a várba... a királyné elé...
(Kívül harangzúgás, ágyúdörgés. Halk zene. A háttér függönye felemelkedik. Mária Terézia látható a trónon, karján fiával. Körülötte az ország nagyjai kivont karddal. A szereplők ebbe a képbe olvadnak.)
Okolicsányi.
Vitám et sangvinem!
Moriamur pro rege nostro Mária Terézia!
Vége.