Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Berczik Árpád
A pozsonyi dieta
Keletkezés ideje
1907
Felvonás
3
Jelenet
58
Megszólalás
965
Mondat/Sor
1945
Szó
11900
ELSŐ FELVONÁS.
Díszes terem zongorával, Mária Terézia nagy arczképével a falon. Jobbra, balra két-két oldalajtó. Középütt belátni egy másik terembe.
ELSŐ JELENET.
Köröskényi. Német inas.
Köröskényi
(balról).
Vizet... hozzanak egy pohár vizet!
Inas
(ki vízzel jön középtől).
Was?
Köröskényi.
Nikt was — hanem Wasser, a herkópáteredet! dort hinein... oda be!
Inas.
Ja — ja... ó die Juraten.
(El balra.)
MÁSODIK JELENET.
Köröskényi. Szebeni (középről).
Köröskényi.
Reverendissime!
Isten hozta! mikor tetszett megérkezni?
Csakhogy már itt van megint.
Hej, sok minden történt Pozsony városában, mióta el tetszett hagyni!
Királynét koronáztunk!
De még ilyet!
Mária Teréziát!
Nincs annál szebb asszony széles e világon!...
Ha azt látta volna, mikor fellovagolt a koronázó dombra és a kardjával a világ négy tája felé suhintott —
Szebeni.
Megállj már fráter, a cingulusát!
El találod mondani az egész világhistóriát Ádám apánktól a mai napig egy szuszra...
Köröskényi.
Kérem szépen, mit csináljak, mikor a nagy lelkesedés nem fér belém!...
Nagy napok ezek... fényes napok!
És olyan dicsőséget fognak hozni az én gazdámra — Okolicsányi Jánosra, — hogy világhírü lesz a neve!
Szebeni.
Meg is érdemelné...
A dietának ő az esze: Zemplénmegye büszke lehet a követére...
Köröskényi.
Boldog lesz az az asszony, a kinek valamikor ő lesz a férje!
Úgy -e, reverendissime?
Szebeni.
Bizony boldog lesz... már a hogy én azt pap létemre meg tudom itélni!
Köröskényi
Legyen nyugodt reverendissime... boldog lesz... én mondom, hogy boldog lesz, én mondom, Köröskényi Dani.
Szebeni.
Fráter... te... valamit rejtegetsz...
Olyan hamiskásan pislogatsz... ki vele... fráter!...
Nem mintha engem az efféle földi hiúságok érdekelnének... hanem Okolicsányi János olyan igaz, jó barátom —
Köröskényi.
Magdika lányasszony meg épenséggel a keresztlánya...
Szebeni.
Magdika ?...
Fráter... most már csakugyan eredjen meg a nyelved...
(Leül)
. Ide állj elémbe — haptákba... aztán gyónj meg — annak rendje szerint...
Köröskényi.
Dehogy szólok!
Ezt is megbántam!
Hiszen bizonyosan nem is tudom... csak úgy sejtem... nem is sejtem, csak úgy gondolom... nem is gondolom... csak... csak épen kikottyantottam...
De se a gazdámnak, se Magdikának egy árva szót se áruljon el abból, a mit úgy sem mondtam... mert jaj volna akkor Köröskényi Daninak...
Csatlós
(beszól első ajtóból).
A tekintetes úr izeni, menjen haza és hozza el azt a nagy csomó írást, a mit az asztalon hagyott !
(El balra).
Köröskényi.
Menek már... menek!
Egyszeribe itt leszek...
Reverendissime... be jó volna, ha mire visszajövök... minden rendben volna !
(El középütt.)
HARMADIK JELENET.
Szebeni. Magda (bal második ajtóból).
Magda.
Isten hozta, keresztapám... csak most hallom véletlenül, hogy itt van...
Mért nem jött be hozzám ?
Hiszen már úgy várom.
Szebeni.
Szegény Kata húgom betegsége tovább húzódott el, mint gondoltam volna... azért mulasztottam el még a koronácziót is!...
Ma reggel érkeztem és azonnal ide siettem, mert a báróné részéről üzenet várt rám, hogy kéret, — mihelyt megérkezem — keressem föl azonnal!
Magda.
Azt izente ?...
Jól is tette...
Mert csak keresztapám oldhatja meg ezt a csomót... keresztapámban megbízunk mind a ketten... az eszében... a szívében!...
Jaj beh jó, hogy itt van Pozsonyban — egyszerre megnyugodtam...
Szebeni.
Ejnye... ejnye a czingulusát!... az ember alig teszi ki a lábát, máris felfordul a világ... mert a hogy én látom, csakugyan arról van szó...
Magda.
Nem épen a világ fordult fel!
Szebeni.
A világ bizony... ha nem is a nagy világ, hát egy kis világ...
(Magda szívére mutat)
oda benn, ezt az első pillanatban leolvastam az arczodról.
Magda
(meglepetve).
Az én arczomról?
Szebeni.
Mert egészen más az ábrázatod most, mint a milyen volt, a mikor elhagytalak, olyan sugárzó... ragyogó... a milyen azoké a lányoké szokott lenni, a kik... szerelmesek...
Magda
(ijedten).
Szerelmesek!
Szebeni.
Én ugyan pap létemre nem értek hozzá!
Nem én!
De a te orczád nagyon beszédes...
Úgy, hogy róla mindent le tudnék olvasni...
Még annak a nevét is, a kibe szerelmes vagy!
Maqda.
Azt szeretném látni!
Szebeni
(leülnek).
Várjunk csak... nem megy olyan könnyen... egy kissé vizsgálgatni kell az arczot...
Mert a betűk el vannak szórva az ábrázaton...
Itt van egy betű... ott a másik...
Tessék... itt az O...
Magda.
O!
Szebeni.
Emitt meg a k...
Kettő már megvan...
Ez egy szótag...
O-k — ok!
Magda.
Ok... ok...
Szebeni.
Ok... ok...
Ez igen jól kezdődik!
Azt mutatja, hogy nyugtalanságra nincsen — ok... sőt igen okos dolognak mondható...
De olvassunk tovább.
Magda.
Már igazán kiváncsivá tesz engem is arra, hogy mi minden olvasható le az arczomról!
Szebeni.
Most már megint egy o betűre akadok...
Beh sok is az o ebben a névben...
Hál isten... ismét egy o betű... meg egy i... koli- koli... mit jelenthet ez Okoli —
Magda
(felugrik).
Csányi...
Csányi...
Okolicsányi... ki árulta el keresztapának ?...
De akárki tette... mindegy!
Jaj, Károly bácsi — Károly bácsi!
Ha tudná — milyen boldog vagyok!
Mert nincs több ilyen ember ezen a teremtelt világon, mint Okolicsányi János!
(Szebenit maga mellé ülteti a pamlagra.)
Úgy történt... kérem... hogy a koronázáskor láttuk meg egymást... mikor ott ültem az emelvényen... ő meg a zemplénmegyei banderium élén ellovagolt előttem...
Egymásra néztünk...
Milyen pillantás volt az...
De milyen!...
Szebeni.
Nekem hiába magyarázod... én az effé léhez nem értek.
Magda.
Soha olyan boldog teremtés nem volt a világon, mint én... mert a ki engem társául kiszemelt, az az ember, a ki a nemzet sérelmeit orvosolni fogja... a kire a mi szépséges, angyali királynénk bizalommal tekint, hogy megmenti ellenségeitől. .
Ilyen embernek leszek én a felesége!
Szebeni.
A czingulusát, már ennyire vagytok?
Akkor szüret!...
Szívemre édes keresztlányom!
Én foglak megáldani!
Úgy örül a lelkem ennek a te szerencsédnek... mintha engem ért volna... azaz, hogy engem ilyen szerencse nem is érhet. .
Mondjuk hát: mintha püspökké lettem volna...
Magda.
Vagy primássá...
Szebeni.
Elképzelem, a te jó gyámszüleid is hogy örülnek... bizonyosan azért hívott a báróné olyan sürgősen...
Magda.
Dehogy azért...
Egész másért!...
Azért, hogy ne legyek boldog...
Azért, hogy lebeszéljen!
Szebeni.
Az lehetetlen, édes fiam!...
Nem azért fogadtak gyermekűl, hogy boldogtalanná tegyenek.
Magda.
Szeretnek... tudom... de jobban szeretik nálamnál és mindennél a világon a királynőt...
És mivel az másnak szánt engem...
Szebeni.
Ezt meg már nem értem...
A felséges asszonynak ezekben a nehéz időkben, a mikor tél Európa ellene fordul és a burkus hadak Ausztriát majdnem elborítják — más gondja ne volna, mint hogy egy kis lány kinek a felesége legyen?
Magda.
Ráér ő mindenre... még erre is!
Minap az udvari bálon meglátott engem a fiatal Bartensteinnal, a kanczellár öcscsével... s azt találta mondani: «milyen szép pár válnék ezekből ! »
Ezzel el volt döntve — sorsom...
Szebeni.
Természetesen...
Grassalkovicsnál hűbb alattvalója nincs a felséges asszonynak... minden óhajtása parancs az ő szemében...
De Grassalkovicsék nem lehetnek szívtelenek... vissza kell gondolniok saját sorsukra, — ők se lehettek volna egymáséi...
Magda
(nevetve).
Károly bácsi nélkül.
Szebeni.
Az ő házasságukat is ellenezték!
Rendes úton nem is kelhettek volna össze... ha engem akkor meg nem lepnek...
Magda.
Így... így... csak így beszéljen!
Látom, nem hiába bíztam Károly bácsiban.
Szebeni.
Ne félj, gyermekem... pártodat fogom.
Meg foglak védelmezni!
Az én keresztlányomat ne tegyék boldogtalanná...
Mert nincs nagyobb boldogtalanság, mintha attól választanak el... a kit szeretünk...
Ámbár én az effélékhez nem értek!
Magda
(megragadja Szebeni kezét).
Milyen áldott jó ember az én keresztapám!
Krisztina
(kívül).
Menjen és jelentse az uramnak.
Magda.
A mama
(el balra)
.
NEGYEDIK JELENET.
Szebeni. Krisztina. Inas.
Krisztina
(középről, inas utána, kinek felöltönyét átadja).
Kedves Károly bácsi — hallom, már régóta itt van!
Engedelmet, hogy késtem — az udvarnál voltam!
A felséges asszony hivatott!
Megint kitüntetett kegyességével...
Milyen asszony!...
Szebeni.
Rendkívüli asszony.
Krisztina.
Rendkívüli asszony.
Krisztina.
És nemes, áldott jó asszony!
Károly bácsi!
Ha úgy ismerné, mint én...
Ma is felhívatott magához a várba...
Csak épen azért, hogy beszéljek neki...
Mert minden érdekli... a mi a városban... a mi a diétán történik... kivált a hangulat.
Szebeni.
Hiszen azt láthatja, valahányszor a városba kikocsizik... hogy lengetik feléje kalapjaikat... kendőiket...
Krisztina.
Oh, de fáj ám neki, hogy a diétái tárgyalások olyan sokáig huzódnak el... és nem szavazzák meg a segítséget, a mit kivánna.
Szebeni.
Nem megy az olyan egyszerűen...
Az országnak is vannak sérelmei.
Krisztina.
Ilyenkor feledni kell mindent!...
Meg is mondtam a felséges asszonynak, ha a diétán asszonyok volnának a követek, — már régen megadták volna a subsidiumokat. .
Erre a felség elmqsolyogta magát, de olyan nyájasan — édesen...
És kezét nyujtotta, melyet én megcsókoltam.
— Aztán elbocsátott...
De visszaszólított az ajtóból...
És képzelje, Károly bácsi, ebben az órában — mikor anyai szívét annyi gond terheli — ráért Magdám felől kérdezősködni.
Szebeni.
És mit kérdezett?
Krisztina.
Hogy mikor lesz az esküvője — Bartensteinnal...
Mennyire rösteltem, hogy nem adhattam kielégítő választ...
De remélem, mielőbb megadhatom, mert Károly bácsi rá fogja bírni ezt a gyermeket.
Szebeni.
Engedelmet, báróné... én nem fogom rábírni semmi olyanra, a mi szíve hajlamaival ellenkeznék.
Magda meggyónta nekem — mért nem lehet a Bartensteiné soha.
Krisztina.
Hogy ő nem akar némethez menni... de a felséges asszony épen ezeket a házasságokat pártolja...
Egy kis keveredés csak javunkra válhatik.
Ah, gyerekes szeszély.
Szebeni.
Nem szeszély az, báróné... több annál... szerelem...
Krisztina.
Szerelmes volna — a mi lányunk?
És én nem vettem volna észre?
Szebeni.
Néha gyorsan szokott az ilyen lecsapni — mint a villám.
Krisztina.
Be jól tudja, Károly bácsi.
Szebeni.
Nem saját tapasztalatból. . hanem a szerint, a hogy az emberek beszélik.
Krisztina.
És ki legyen az a drágalátos vő, a kivel a mi dédelgetett, de úgy látom, hálátlan lányunk... minket meg akar lepni ?...
Szebeni.
Büszkék lehetnek rá... országos ember...
Okolicsányi János.
Krisztina.
Okolicsányi ?...
De hisz ez borzasztó!
Szebeni.
Nem találom olyan borzasztónak.
Ennek az embernek fogja a királynő köszönhetni... ha az ország megsegíti.
Krisztina.
Kötelessége az országnak — kedves Károly bácsi — és kötelessége minden jó magyarnak — hogy a felséges asszonyt, a ki hozzánk menekült — Megmentse!
Ez nem érdem s ezért nem kívánhat senki se köszönetet!
Szebeni.
Tisztelem királyomat — hódolok neki... de azért ember maradok...
A báróné azonban mindenről megfeledkezik, mikor a felségről van szó.
Krisztina.
És Károly bácsi ezen csodálkozik?
Nézzen oda.
Tudja, mi van abban az üvegszekrényben?
Három faedény.
A melyekben Grassalkovics, mint földhözragadt szegény diák Pécsett az ebédjét a klastromból szokta volt hazavinni.
És mi lett a szegény pécsi diákból?
Ma báró, dúsgazdag birtokos, személynök, az alsó tábla praesese — és mindezt Mária Terézia árasztotta ránk.
(a falon függő képre.)
Hogy néz erre!
Milyen neheztelőn!...
Mintha azt mondaná: Ez a hála sok jóságomért?
Nem mi vagyunk hálátlanok, felséges asszony!
Az a gyermek hálátlan... a kit felfogadtunk... dédelgettünk...
Szebeni.
Ne legyen igazságtalan!
A báróné édes gyermeke volt apjának, mégsem ahhoz ment nőül, a kit ő szemelt ki... hanem az aulikus Grassalkovicsé lett — még pedig olyan sajátságos módon, a mely csak az egyház törvénye szerint érvényes...
Krisztina.
De... a felséges asszony!
A királyné!...
Az ő óhajtása nekünk parancs!
Szebeni.
Azt bízza az urára...
Sok mindent rendbehozott ő... rendbe fogja ezt is hozni...
Krisztina.
Tóninak ez nagyon rosszul fog esni...
Ne is szóljunk neki...
Még megharagszik...
ÖTÖDIK JELENET.
Voltak. Grassalkovics. Csatlós.
Grassalkovics
(balról kifelé szól).
Mindjárt, urak — egyben megfogalmazom...
Csak egy kis türelmet...
Krisztina.
Mi baj, Tóni?
Grassalkovics
(íróasztalhoz ül).
Dehogy van baj...
Sőt inkább vége a bajnak.
Megegyeztünk... az oppositióval...
Csak még egy csekély engedmény a mi részünkről!
— S azt a királyné nem fogja ellenezni...
(Ezalatt írt.)
Úgy — most megvolnánk!
Ez ki fogja elégíteni Okolicsányit!
(Csatlóshoz.)
Vidd be Okolicsányi tekintetes úrnak!
(Csatlós el.)
Kedves Krisztina, nagy nap ez a mai... megkötöttük a békét!
Szebeni.
Okolicsányival?
Grassalkovics.
Ezzel a derék, színig arany emberrel!
Új korszaka kezdődik hazánk történetének!
A végleges béke korszaka.
A multat felejteni kell — hogy a jövőt megteremthessük.
Krisztina.
Csakhogy sokan vannak, a kik sehogyse akarnak a multtól megválni!
Grassalkovics.
Szerencsénk, hogy a sors mindig megadja nekünk a kellő embereket.
Most megadta Okolicsányit.
Szebeni.
Hallja ezt a báróné?
Grassalkovics.
A kinek szíve van és belátása!
Az ő kezében az ország és korona sorsa — mert az alsó táblán ő vezet.
Krisztina.
És Patay Samu.
Grassalkovics.
Patay úgy megbízik Okolicsányiban és úgy szereti — szinte fiának tekinti...
Ha itt volna most, helybenhagyná mindazt, miben Okolicsányival megegyeztünk!
Boldog vagyok — nagyon boldog.
Pár nap mulva meg fogja szavazni az országgyűlés a segítséget és Mária Terézia magyar hadai ki fogják verni Friderikus burkusait a bavarusokkal együtt.
Szebeni.
Ha én Mária Terézia volnék — meg is hálálnám Okolicsányinak ezt a nagy szolgálatot!
Grassalkovics.
Mivel hálálhatná meg?
Hol van az a kincs, az a kitüntetés, a melyet Okolicsányi elfogadna?
Szegény a király, mikor tiszta emberek önzetlenül szolgálják.
Szebeni.
Én pedig mégis tudnék egy kincset, meyet Okolicsányi elfogadna.
Grassalkovics.
Áruld el nekem, kedves barátom!
Boldog volnék, ha a felségnek ezt a tanácsot megadhatnám.
Szebeni.
A lányod kezét.
Grassalkovics.
Magdáét?
Szebeni.
Szeretik egymást... de hát egy árnyék áll köztük.
Egy Bartenstein!
Krisztina.
Felséges asszonyunk óhajtása...
Grassalkovics.
A mi királynőnk nem kívánhatja senki boldogtalanságát.
Szebeni.
Magnifice... ha megmagyaráznád neki —
Grassalkovics.
Meg fogom okvetlenül cselekedni.
HATODIK JELENET.
Voltak. Köröskényi (írásokkal középről).
Köröskényi
(sebbel-lobbal).
Reverendissime!... engedelmet kérek, hogy így berontok... nem láttam a magnificus urat...
De hát nem volna csoda... ha semmit se látnék...
Szebeni.
Fráter... úgy ki vagy kelve, mintha a tatár kergetne.
Köröskényi.
Az kerget bizony... a tatár... de még annál is rosszabb...
Patay Samu uram.
Grassalkovics
(kissé meghökkenve).
Azt tudtam, elutazott...
Köröskényi.
De visszakerült — hirtelen!
Most találkoztam a jezsuita templom előtt Hujka Pistával... a patvaristájával!
Megállít... aszondja: no Dani! nektek ugyan befellegzett!
Nem adjátok el ezt a szegény hazát...
Buday uram még idejekorán visszahozta Patay uramat...
Az majd elveri a port a hazaárulókon!...
Azzal elillant a nyavalyás... de jól is tette... mert engem ucscse!...
Szebeni.
Fráter... ne felejtsd el —
Köröskényi.
Engem ugyan ne nevezzen hazaárulónak senki fia... mert úgy fültövön találom felejteni, hogy az unokájának is hiába hegedül szent Dávid.
(El balra.)
HETEDIK JELENET.
Voltak (Köröskényi nélkül).
Grassalkovics.
Buday volt az egyetlen... a ki a követek közt ellenezte az egyességet!
Mindig azt hajtotta: Csak ne utazott volna el Patay uram... majd nem állnának szóba a kormánynyal.
Krisztina.
És visszahozta Patayt.
Grassalkovics
(ki eddig fel-alá járogatott).
iába jött vissza...
Nem fogja Okolicsányit, sem a többi követeket kiforgatni.
Krisztina.
Légvár . volt... kedves Tóni... összeomlott!
Szebeni.
Bízzék, báróné, az urában!
(El Krisztinával balra második ajtón.)
NYOLCZADIK JELENET.
Grassalkovics. Okolicsányi Szentiványi. Kubinyi. Büky. Czompó. Zlinszky. Goszthony. Beniczky (bal első ajtóból).
Szentiványi.
Csakugyan megjött Patay?
Kubinyi.
Nagy dolog lehet, a miért útjában megfordult.
Büky.
Mikor elment... teljesen nyugodt volt!
Okolicsányi.
Legyünk nyugodtak, barátaim!
- Mondhatom, én nagyon örülök, hogy az öreg úr visszajött.
Szinte híjját éreztem volna valaminek, ha ő nem nyomja a pecsétet megegyezesünkre!
Büky.
De vajjon rányomja -e?
Grassalkovics
(Okolicsányihoz).
Úgy -e Spectabilis se hiszi, hogy ennek a hirtelen megjelenésnek valami különös oka lehetne?
Okolicsányi.
Az öreg úr az én tanítómesterem... annál is több: édes apámnak mondhatom!
Egy úton haladtunk mindig, meg fog érteni most is!
Aztán nem cselekedtünk -e meggyőződésünk szerint?
Nem óvtuk -e meg a nemzet érdekeit?
KILENCZEDIK JELENET.
Voltak. Patay. Buday.
Patay.
Engedelmet, magnifice, hogy bejelentés nélkül toppanok be... de mi nem vizitába jöttünk... hanem a konferencziára... ámbár hivatlanúl —
Grassalkovics.
Nem hívhattuk meg... hiszen nem volt Pozsonyban.
(Helylyel kínálja meg az urakat, leülnek,)
Patay.
Nem voltam... de már itt vagyok — hogy még egy kicsit elkaphassak a morzsából — ... hacsak az urak mindent el nem ettek előlünk...
Okolicsányi.
Le kellett az asztalhoz ülni kedves bátyám nélkül... de hogy itt van, újra leülhetünk és kikérhetjük — a mint ki is kérjük helybenhagyását.
Patay.
Már hogy én helybenhagyjam?
Buday.
Úgy van — már hogy helybenhagynád...
Patay.
És mi az, a mit nekem kellene helyben hagyni?
Okolicsányi.
Az egyességet!
Patay.
Lám — lám — megegyeztek az urak!
Mikor elmentem — egy hete annak úgy -e, Buday uram?
Buday.
Tegnap mult egy hete.
Patay.
Akkor egészen máskép álltak az áspektusok... békéről szó sem volt... a kormány olyan makacsul ellenezte az ország sérelmeinek orvoslását, hogy igaz magyar szóba sem állhatott vele.
Grassalkovics.
Csakugyan megváltozott sok minden...
A felséges asszony elé járultunk az országbíróval — a herczegprimással... és meggyőztük a nemzet jogos kívánalmairól.
Okolicsányi.
S a béke létrejött olyan alapon, melyet mindenki elfogadhat.
Íme a pontozatok!
(Átadja az írást.)
Patay
(átnézegeti a pontozatokat).
Ez hát az alap?... ezen az alapon... fogják megmenteni... őket... őket!...
Ennyit voltak képesek engedni azok... a kik körülállják... a kikre hallgat...
És te elégled?
Okolicsányi.
Elégnek tartom mostanra.
Patay.
Szép... nagyon szép tőled...
De nekem nem elég!...
Okolicsányi.
Nem elég?
Patay.
S én ezt az egyességet nem vállalom!
Grassalkovics.
Visszautasítja?
Patay.
Sőt küzdeni fogok ellene minden erőmből... és ha lesznek, a kik rám hallgatnak...
Buday.
Lesznek bizony!
Patay.
Akkor a tekintetes karok és rendek se fogadják el!
Okolicsányi.
Urambátyám!...
Királynénk hozzánk menekült — mert már semmije sincs a magyarok hűségén kívül...
Az ellenség már Lincz előtt áll.
Patay.
Mi közünk hozzá?
Okolicsányi.
Álljon ki a Duna partjára és látni fogja, a nehéz várágyúkat hogyan szállítják Budáról Bécsbe, mert már azt fenyegetik.
Patay.
Fenyegetik ?
Hadd fenyegessék!
Okolicsányi.
Ha az ellenség azt elfoglalja, bévonul Pozsonyba — és megszállja Magyarországot.
Patay.
Hallottuk már — tudjuk a leczkét könyv nélkül.
Okolicsányi.
Bátyám — édes bátyám — mesterem — apám...
Patay.
Nem vagyok már sem egyik, sem másik.
Okolicsányi.
Eltaszít magától, mert nézeteink eltérnek?
Patay.
Az én nézeteim nem változtak meg...
Az vagyok ma is, a ki voltam...
Mi, öregek nem szoktunk megváltozni, csak nálatok járja ez a módi — nálatok, fiataloknál.
Okolicsányi.
Nem igazság ez, bátyám!
A béke mellett voltam én elejétől fogva.
Megyém is ezt adta utasításba!
Patay.
No, ha Zemplén ilyen lágy, Szabolcs valamivel aczélabb, öcsémuram!
Az én instrukczióm máskép szól.
Azt mondja: ne adjunk subsidiumot, a míg a nemesség és ország sérelmeit nem orvosolták!
Buday.
Bihar is így utasított engem...
Kegyelmeteket is, körülbelül mindnyáját — ezzel bocsátották útnak.
Szentiványi.
Nógrád a segítség mellett van.
Beniczky.
Komárom is pártolja a subsidium ügyét.
Kubinyi.
Gömör szintén.
Büky.
De azért mégis jó volna, ha megegyeznétek...
Egyhangulag kellene a diétának határozni.
Czompó.
János, kérlek... magyarázd meg az öregnek...
Zlinszky.
Egyezzenek meg.
Grassalkovics.
Hagyjuk magukra...
Meg fogják egymást érteni...
A kik úgy ismerik és szeretik egymást, azok közt a félreértés nem tarthat sokáig.
Patay.
Jó — jó!
Hagyjatok magunkra...
Goszthony.
Samu bátyám, ne itéljen, mielőtt meg nem kérdezte okairól.
Patay.
Okairól?... ismerem okait!
És felelni fog róluk.
Okolicsányi.
Miről feleljek ?...
(Szembe néznek — Patay nem felel. Ezalatt Grassalkovics a többieket kivezeti középütt. Meg vannak zavarva. Grassalkovics és Buday iparkodnak őket meggyőzni, de ellenkező irányban.)
TIZEDIK JELENET.
Okolicsányi. Patay.
Patay.
Árulásodról!
Okolicsányi.
Engem nevez árulónak — tanítványát?
Patay.
Ezt kellett megérnem annál, a kit fiamként Szerettem?
(Leülnek szemben egymással.)
Okolicsányi.
Egy úton jártunk...
Egy táborban küzdöttünk, a míg sötét volt az ég alja!
De felvirradt valahára!
Mária Terézia ül a trónon, a ki ezt a nemzetet megértette.
Megszünt a rabság!
A nemzet nemtője leszállt a mennyekből!
És a magyar elfoglalja megint helyét a történetben...
Patay.
Álmodol... álmodol!...
El vagy káprázva...
De én nem hiszek senkinek!
Az én szívem csak sajog... sajog a multért...
Most elérkezett a mi időnk...
Égész világ ostromolja Ausztriát...
Elől a burkus... a nagy király Friderikus, a ki szét akarja rombolni!
Ő fog segíteni, hogy feltámadjon Magyarország!
Okolicsányi.
Még mindig bízik a külföldben?
Nem tanulta meg, hogy csak eszköznek használ fel és aztán eldob?
Patay.
Nem fognak ámítani... én tudom, mit forralnak ott. .
Sándor bátyám a vén bujdosó, Rákóczi halála után se jött vissza, mert nem akart kegyelmet elfogadni.
Most is künn van Friderikus táborában... ő nekem mindent megírt; ott arra számítanak...
Okolicsányi.
Mire számítanak... nem tudom... de rám ne számítsanak, mert én koronás királyomat el nem hagyom.
Patay.
Fiam... édes János fiam... hát nem emlékszel már... mikor egy kancsó bor mellett együtt sírtunk azokon a régi bús nótákon a dicsőség régi napjaiból?. .
Nem — te arra nem emlékszel, — mert nem vagy már a régi — kicseréltek!
Kilopták a magyar lelkedet és aulikussá tettek...
Az a lány lopta ki! a kinek se dísz, se méltóság, se kincs nem kell — azt megejtették a szívével!
Csodálkozol úgy -e, hogy ezt is tudom?
Az én szerető, aggódó szívem élesen lát.
A koronácziótól fogva kísérlek éberen lassú ... lassú átváltozásodban...
Fiam... édes fiam! menekülj a csapdából, melybe csaltak... hazád java többet ér minden földi szépségnél és boldogságnál!
Okolicsányi.
Szeretem azt a lányt!
Mi tagadás benne...
De esküszöm, az én meggyőződésemre szívemnek semmi hatása se volt!...
Patay.
Menj hát! utaink eltérnek! a kinek oldalán küzdöttél, azzal szemben fogsz állni... s én sírba viszem hitemet — bizalmamat az emberekben!
Ha Okolicsányi elpártolhatott hazájától — nincs többé igaz hazafi, nincs igaz magyar köztünk.
Okolicsányi.
Hagyjon hát el... a többiek nem fognak megválni vezérüktől!
Ismernek és bíznak bennem, a zászlót bátyám nem fogja kicsavarni kezemből!
Patay.
Vederemo !
(El középütt.)
TIZENEGYEDIK JELENET.
Okolicsányi. Magda.
Magda
(jobbról).
János — János — mi történik ebben a házban?
Okolicsányi.
Összetűztünk egy kicsit az öreggel... majd megint ki fog egyenlítődni...
Magda.
Csakugyan... csak ennyi?
Nincsen semmi komolyabb baj?
Én attól félek, hogy van...
Ez az egész ház mintha fel volna fordulva!
A mama kétségbe van esve, azt hajtja: tudtam előre, ez lesz a vége!
Okolicsányi.
Muló felhő — ki fog megint derülni!
Magda.
Mért nem őszinte kegyelmed?
Nem akar megijeszteni?
Ne tartson olyan félénknek...
Nem vagyok én már gyerek...
Az voltam még nem régen...
De mióta Okolicsányi magához emelt... nagy lány lettem egyszerre... megértem...
Mert méltó társa akarok lenni.
Okolicsányi.
Csak én lehessek méltó valaha hozzád!...
Magda.
Mi vagyok én ?...
Az a sugár, mely a paizsra esik...
Milyen vakítón ragyogóvá lesz az a kis sugár ezen a fényes paizson...
Mert az a paizs... az olyan fényes, ragyogó...
Okolicsányi.
De sötét és mogorva volna, ha az a sugár nem esnék rá!
Magda.
Nem így értettem...
Kegyelmed mindent úgy forgat, hogy az rám legyen kedvező...
Ó ti politikusok... csupa furfangból álltok...
Okolicsányi.
És ti nők... miből álltok tik?
Édes boldogságból.
Magda.
Büszkeségből... legalább én!
Ha belém látna kegyelmed...
Hogy elbüszkültem én... mióta az a kilátásom, hogy valamikor Okolicsányi János hitestársa lehetek...
És szinte csodálkozva kérdem magamtól: mit szerethet bennem... mit talált ő rajtam szeretni valót?
A nagy Okolicsányi!
Okolicsányi.
Csak a te szíved lát annak...
Magda.
Nemcsak én... mindenki annak látja!
Az ifjúság lelkesedik érette... a nők imádják... az öregek gyönyörködnek benne...
Hát ha még nagy művét befejezte... az országot kibékítette királyával.
Ezt a művet, lelkem álmát...
Okolicsányi.
Nem fogom befejezni soha...
Magda.
Be kell fejeznie!
Dicsőséges nevet kell hátrahagynia, hogy késő unokák is emlegessék.
Okolicsányi.
Nem a dicsőséget keresem... lemondok róla, csak hazám legyen nagy és boldog...
Az a nép, melynek sorsán annyit töprengek és tépelődöm!
Van -e jövője?
És mi vár reá?
Magda.
Ha mind olyan emberekből állna mint kegyelmed — mint kegyelmed!
Okolicsányi.
A kik úgy szeretik... úgy féltik... úgy tudnak szenvedni és dolgozni érette...
De mit zavarom én ifjú lelkedet sötét aggodalmaimmal?
Magda.
Hát csak szerelmednek legyek társa?
Többre nem tartasz méltónak?
Okolicsányi.
Többre... többre... mindenre!
Nagy a te lelked és együtt fogunk ennek a nemzetnek nagyságáról álmodozni!
Mert van ennek rendeltetése!
Én hiszek benne...
(Szünet)
Magda
(elgondolkozva).
És mi volna a rendeltetésé?
Okolicsányi
(maga elé álmodozva).
Hogy a szabadság hirdetője legyen...
Ez az, a mi fentart és fenn fog tartani!
Ez az, a mitől szaporodni fog ez a nép és erősödni!
Ez az, a mi meg fogja védeni minden támadás ellen!
Magda.
Úgy van... úgy gondoltam én is...
Ne nevessen ki kegyelmed...
De olvasok én is...
Előszedem atyám könyves házából a régi — régi történeteket... a mi eleinkről... és olvasgatom... hiszen jól tudok diákúl...
Okolicsányi.
Tovább, édes... tovább!...
Magda.
S olyankor annyi minden jut eszembe...
És elandalgok — elábrándozok én is...
Nagy Lajosról, Hollós Mátyásról.
Eszembe jut... mégsem hiába hozott minket ide az Isten olyan messziről...
Hány nép pusztult el... de mi még élünk manapság is...
Ha nem érnénk semmit... elsöpört volna az idők árja...
De megmaradtunk, mert életre valók vagyunk és mert hivatásunk van még a jövőben!
Okolicsányi.
Mért nem hallhatja ezt Patay uram?
Magda.
Úgyse hinne nekem...
Hiszen Grassalkovicsnak vagyok a fogadott lánya!
Mi aulikusak vagyunk, mi nem érzünk — nem is érezhetünk a nemzettel!
Okolicsányi.
Ha politikáról van szó... megfeledkezik mindenről az öreg... és nemes szíve is olyasmire vetemszik... a mire különben nem volna képes.
Nincs meggyőződése senkinek — csak neki!
TIZENKETTEDIK JELENET.
Voltak. Grassalkovics.
Grassalkovics.
Okolicsányi uram — jőjjön — jőjjön!
Pártja ingadozik, ha nem szedi rendbe, alig marad valakije!
Az öreg Patay mind elszedi!
Okolicsányi.
Kövessék, ha benne bíznak!
Én nem kértem, nem kerestem senkit !
A ki nem meggyyőződésből követ és nem bízik bennem — az hagyjon el!
Grassalkovics.
De gondoljon nagy művére... a felelősségre, melyet elvállaltunk.
Okolicsányi.
Igaza van, báró úr... igaza!...
Nem szabad megfutni az ütközet elől.
(Középütt el.)
TIZENHARMADIK JELENET.
Grassalkovics. Magda.
Magda.
Baj van... csakugyan komoly?
Grassalkovics.
Nagyon komoly! a szép épület, melyet Okolicsányi emelt, összedől és romjai alá temeti ifjú hirét!
Ha az öreg Pataynak sikerül megtántorítani leghívebb barátait... megbukott...
Magda.
Hát nem bíznak benne?
Grassalkovics.
Úgy látszik, valami fegyver van Patay kezében, a melylyel meggyanusíthatja Okolicsányit.
Magda.
Mivel lehetne egy Okolicsányit meggyanusítani?
Grassalkovics
Magda két kezét megfogja, szemébe néz.)
Istenem! jobb az efféléről nem is tudnotok nektek, fiatal lányoknak — ti csak álmodjatok— álmodjatok.
Magda.
Talán én vagyok az oka?
Magyarázza meg, atyám. .
Olyan különös a hangja... a tekintete.
Grassalkovics
(megcsókolja Magdát).
Mondom, hogy semmi. . semmi.
Ti csak álmodjatok.
TIZENNEGYEDIK JELENET.
Voltak. Köröskényi.
Köröskényi.
Magnifice... a spectabilis kéreti... siessen... nagyon... de nagyon.
Grassalkovics.
Nem tudta meggyőzni őket?
Köröskényi.
A mikor Patay uram kezében olyan ütőkártya van...
Grassalkovics.
Szegény királyném... szegény aszszony!
(El középütt).
Köröskényi.
Szegény princzipálisom!
TIZENÖTÖDIK JELENET.
Köröskényi. Magda.
Magda.
Megálljon... megálljon...
Köröskényi.
Engedelmet — nem érek rá.
Magda.
Audiat!...
(Megfogja kezét)
. Megáll mindjárt — különben...
Köröskényi.
Hát mit akar a lányasszony?
Azt se tudom — hol áll a fejem!
Szegény princzipálisom!
Magda.
De hát mi az oka ?...
Mivel győzte meg őket Patay?
Köröskényi.
Ne is kérdezze, mert nem is felelhetnék!
Ó szerelem — szerelem!
Minek is van a szerelem a világon!...
Vagy legalább miért is lesz szerelmes az olyan ember ?...
Magda.
Milyen ember?
Köröskényi.
Semmilyen ember...
Én nem mondtam semmit...
A szerelem igen jó dolog... nagyon jó...
És egy politikusnak kell szerelmesnek lenni...
Az hozzá tartozik a politikához.
Magda.
Mit fecseg maga össze-vissza?
Köröskényi.
Hogy azért nem szabad — nem is lehet senkit se meggyanusítani.
Magda.
A gyanu... megint a gyanu!
Most legalább megtudom, mivel gyanusítják Okolicsányit... ki vele — ki vele!
Köröskényi.
Azt más mondja meg... nem én!
Ó az a szerelem! szegény principálisom!
(El középütt.)
TIZENHATODIK JELENET.
Magda. Krisztina.
Krisztina.
Ennek be kellett következnie.
Magda.
Minek, édes anyám?
Krisztina.
Nem okollak... szegény gyerek!
Te nem tehetsz róla...
A szív nem okoskodik...
De a kinek esze van... az hallgasson a szüleire!
(Leül.)
Magda
(hozzásimul).
Hogy érti ezt édes anyám?
Krisztina.
Bár a sors megkímélt volna ettől a keserű tapasztalástól!
Magda.
Istenem... egy fél óra óta egyebet se ! hallok, mint folytonos czelzasokat, gyanusításokat és senki sem akar felvilágosítani...
Édes anyám — mondja meg végre — hadd tudjam meg én is kit gyanusítanak és — mivel?
Krisztina.
Majd megtudod még...
Magda.
Rólam van szó... azt látom... és sze- relmemről...
De miféle összeköttetésben áll ez a gyanusítással ?...
Hogyan gyanusíthatják meg ezt a szerelmet?
Krisztina.
Az a csúf politika.!
Azt hirlelik, hogy a te szerelmed nem szívedből ered, hanem rád volt parancsolva... hogy tőrbe csaljuk vele Okolicsányit!
Magda.
Ezt hireszteli Patay?
Krisztina.
S a mint Patay uram elhiszi, mért ne hinné el a többi is? vagy ha nem is hiszi el... de megütődik rajta.
Magda.
A kinek dicsőségét, nagyságát álmodtam... annak lettem megrontója!...
Krisztina.
Ne tégy magadnak szemrehányást, gyermekem...
Meg volt ez írva a sors könyvében!...
Magda.
Mért is találkoztunk?
Most rendben volna minden!
Én Bartenstein Rudolf boldog menyaszszonya volnék... és Okolicsányit nem gyanusíthatná senki...
Krisztina.
Ki tehet róla ?...
Magda.
S vajjon nem mehetne végbe ez a csinos kis történet úgy, a hogy azt Mária Terézia kieszelte?
Miért ne kocsikázhatnának Bornemissza Magda és Bartenstein Rudolf — a Praterben, mint boldog pár?
Hisz csak egy kis áldozatról van szó...
Okolicsányi ellenségei szégyenben maradnak...
És nagy műve sikerült...
Az ország ünnepeltje lesz... a trón kegyeltje!...
Babér fogja koszoruzni.
Krisztina.
Ha kiviszi — a mit magának kitűzött.
Magda.
Ezért csak érdemes a kedves Bartensteinhoz menni feleségül...
TIZENHETEDIK JELENET.
Voltak. Grassalkovics. Okolicsányi.
Grassalkovics.
Köszönöm — meg fogom jelenteni a felséges asszonynak...
Kegyelmed mindent elkövetett... az elfogultságot azonban nem győzhette le!
Okolicsányi.
Semmi se fáj... semmi!...
A hűtlenség... a vereség... csak egy bánt...
Hogy ezt az édes gyermeket bele vonták... az ő nevét is bele keverték... az ő ártatlan nevét!
Grassalkovics.
Patay uram bizony alaposan hírbe hozta Magdánkat.
Okolicsányi.
Érzem a felelősséget... szerencsére összevág szívem legforróbb vágyával.
Patay uram nem is gondolja, hogy mikor levert, boldoggá tett!
Magnifice... báróné asszonyom!
Kérem — nagyon — de nagyon kérem, ne tagadják meg tőlem Magdika kezét.
Grassalkovics.
Örülök rajta.. igen örülök...
Krisztina.
Nekem sincs kifogásom ellene, ha Magdika beleegyez.
Okolicsányi
(mosolyogva).
Abban körülbelül bizonyos vagyok...
Mi ezt a kérdést egymás közt már tisztába hoztuk...
Magda.
Még nem egészen...
Okolicsányi.
Nem egészen?!
Magda.
Meggondoltam... a felséges asszony azt kívánja, hogy Bartenstein-é legyek.
Okolicsányi.
De csak nem engedelmeskedik neki?
TIZENNYOLCZADIK JELENET.
Voltak. Inas.
Inas.
Bartenstein szekretárius úr kívánja udvarlását tenni.
Krisztina.
Szívesen látjuk.
(Inas el.)
Okolicsányi.
Magda... ne fogadja!
Magda.
Én hű alattvalója vagyok királynémnak!
Krisztina.
Ülj le és játszd el Bartensteinnak az ő kedves dalát...
Azzal fogadjuk...
Okolicsányi
(hevesen).
Magda — ne játssza el!
Magnifice... megengedi?
Grassalkovics
(halkan).
Ez a lány feláldozza magát a kegyelmed dicsőségeért!
Okolicsányi.
Nem fogadom el az áldozatot.
(Gyorsan el.)
Krisztina.
Kezdj bele, de lelkesen, harcziasan.
Magda
(elkezdi játszani az O du lieber Augustint).
Inas
(kitárja az ajtó szárnyát. Krisztina és Grassalkovics az ajtó felé közelednek, hogy a belépőt fogadják.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE