Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szigligeti Ede
II. Rákóczi Ferenc fogsága
Keletkezés ideje
1848
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
897
Mondat/Sor
1829
Szó
12433
ELSŐ FELVONÁS
(Prágában, jezsuita kolostor kertje, hátul az épület.)
ELSŐ JELENET
(A növendékek párosan sétálva tanulnak, köztük Rákóczi Lehmannal; néhány páter felügyel, köztük páter Knittelius.) Rákóczi, Lehmann (előre jönnek)
RÁKÓCZI.
Érted ezt a Lulliáno - Kircherián - féle tant?
LEHMANN.
Nem, de könyv nélkül tudom.
RÁKÓCZI.
S ily ostobasággal gyilkolják eszünket!
LEHMANN.
Hallgass szerencsétlen!...
Itt jön páter Knittelius; pedig tudod, mily hosszú fülei vannak.
RÁKÓCZI.
Óh, bár ütne a szabadulás órája!
LEHMANN.
Erre tart, tán észrevette, hogy másról beszélünk.
(Fenn:)
De úgy van, Francisce!
Nabucodonozor király valódilag ökörré változott, úgy azonban, hogy ember is maradt.
- Azt veted ellen, hogy eszerint szénát nem ehetett?
KNITTELIUS.
Carissimi, miről disputáltok?
RÁKÓCZI.
Tanulunk.
LEHMANN.
Önnek halhatlan munkáját, az "Országút " -at "minden tudományhoz és mesterséghez !"
RÁKÓCZI.
Nabucodonozorról.
KNITTELIUS.
A hetedik tézis incidens kuriózumát?
LEHMANN.
Igenis, reverende pater.
KNITTELIUS.
S tudjátok -e már tökéletesen?
RÁKÓCZI.
Amennyire az emberi ész felfogni képes; mert tökéletes csak az Isten, a minden elvek első elve.
KNITTELIUS.
Különösen kell tudnotok a Lulliana-tant és a Lulliáno-Kircheriánát.
LEHMANN.
Méltóztassék kérdést tenni.
(A könyvet nyújtja.)
KNITTELIUS.
Nem kell; én ne tudnám saját munkámat.
Carissime Lehmann, emlékszel a tizenegyedik tézisre?
LEHMANN.
Igenis.
KNITTELIUS.
Felelj tehát; hány ördög van a pokolban, és hány rossz ember lesz ott jövendőben?
LEHMANN.
Ami az embereket illeti, több rossz ember lesz a pokolban, mint jó az égben; mert sok a hivatott, kevés a választott.
Ami az ördögöket illeti: kevesebben lesznek a pokolban, mint angyalok az égben, mert a sárkány a csillagoknak csak egyharmadát rántotta magával.
KNITTELIUS.
Praestanter, belőled laureatus lesz.
Így kellene tudnod, Francisce, hogy egykor méltó tagja légy társaságunknak.
RÁKÓCZI.
Óh, az én eszem nem oly fogékony!
KNITTELIUS.
Most állj félre, de nem hét, hanem tíz lépésre, mert a hetes szám mindig vészthozó.
RÁKÓCZI.
Igenis, reverende pater.
-
(Férevonul.)
KNITTELIUS.
Nos, van mondanivalód, Carissime?
LEHMANN.
Óh igenis, Rákóczi tegnap este kétszer mondá: "Bizony isten !"
KNITTELIUS.
Borzasztó!
És egyebet?... egyebet?
- Vajon igaz akaratja -e pappá lenni?
LEHMANN.
Fél, hogy nem veszik be a jezsuiták közé; s akkor, azt mondá: kétségbeesésből dominikánus lesz.
KNITTELIUS.
(örömmel)
Azt mondá ?...
Azt mondá?
(Komolyan:)
Mindjárt megpirongatom, hogy az Isten nevét hiába vette.
- Menj tíz lépésnyire.
LEHMANN.
(megy; félre)
Tudtam, hogy ezt örömest hallja.
KNITTELIUS.
Francisce!
RÁKÓCZI.
(lesütött szemmel lassan hozzá lép)
Parancsol, reverende pater?
KNITTELIUS.
Nem tudsz semmit Lehmannról?
RÁKÓCZI.
Óh igen...
Ma azt mondá: "Vigyen el az ördög !"
- Ez nagy vétek!
KNITTELIUS.
Borzasztó vétek!
De nem beszélt -e családjáról?
RÁKÓCZI.
Reverende pater, nem tagadhatom, Lehmann és én ritkán beszélünk egyébről, mint Lulliánus- és Kircheriánusról; mert mi nem szenvedhetjük egymást.
KNITTELUS.
(félre)
Éppen azért adtam társadul.
És miért ez ellenszenv?
RÁKÓCZI.
Reverende pater, ön mindig csak őt dicséri, s én nem tudom utolérni sem Aristotelesben, sem Ciceróban; ezért gyűlölöm - halálból gyűlölöm!
KNITTELIUS.
Ne aggódjál amiatt, fiam: tanuld te csak az én - "Országut " -amat "minden tudományhoz és mesterséghez ", s te tudni fogsz mindent.
De mit látok?
- Hihetek -e szememnek?
Mily magas vendég lép körünkbe!
Vonulj társaidhoz!
Én elébe sietek!
MÁSODIK JELENET
Kolonits, előbbiek
KNITTELIUS.
Ah, eminenciád egész ide lealázza magát?
KOLONITS.
Növendékei között akartam meglepni.
KNITTELIUS.
Az ambulatóriumot tartjuk.
Post mensam stabis...
KOLONITS.
Hogy van gyámfiam, Rákóczi?
KNITTELIUS.
Parancsolja ide hívnom?
KOLONITS.
Még nem, páter.
Szóljunk őszintén, s én felelőssé teszem önt minden szaváért.
Ön tudja, mily fontos e fiú ügye.
Úgy hiszem, elmondám ősei történetét?
KNITTELIUS.
Óh igen; apja, nagyapjai, szépapjai, dédapjai, nagybátyjai mind, mind dühös pártütők, felségárulók valának felséges császárunk ellen.
KOLONITS.
S részint vérpadon bűnhődtek.
Hogy e gonosznak elejét vegyük... nehogy jövendőben ezen fiú által, kinek mintegy vérében van a lázadás... mondom, nehogy ezen fiú által ismét megháboríttassék Magyarország nyugalma, s a polgári háború meduza-arcától kelljen rettegnünk... s nehogy az eretnekek ezen népszerű név alatt zászlót emelhessenek az egyedül üdvezítő hit ellen... mondom, ezen fiúban már csírájában el kelle fojtanunk a gonoszt.
Miután a császár legyőzte Thökölyt... e fiú anyját, Zrínyi Ilonát egy bécsi klastromba zárattuk leányostul, a fiút pedig tizenkét éves korában önnek adtuk át.
Mondja, megfelelt -e várakozásunknak?
KNITTELIUS.
A cél megszentesíti az eszközt.
- Ezen elvből indulván ki, hogy a fiúban a gonosz pártütési ösztönt eloltsam, egészen eminenciád instrukciói szerint neveltem őt.
Bizonyossá tehetem eminenciádat, hogy a fiú oly tudatlan, oly együgyű, oly korlátolt elméjű, oly vakbuzgó, - hogy szinte öröm ránézni.
Méltóztatik ismerni az én híres munkámat, melynek címe: "Országút minden tudományhoz és mesterséghez "?
Ez valódi labirintus, melynek tekervényes útjain a nagyobb elme szellemi virágokat, s a legízletesebb gyümölcsöket szedheti, - a korlátoltabb pedig örökre és mindörökre eltéved.
Bizonyossá teszem eminenciádat - ő mindörökre eltévedt.
KOLONITS.
S hogy vagyunk a papsággal?
KNITTELIUS.
Célt értem; ő jezsuita lesz.
KOLONITS.
Eszerint ön remekelt?
KNITTELIUS.
Hízelgek magamnak.
Képzelheti eminenciád, mily büszke vagyok művemre!
Társaságunkba vagy szép, vagy okos, vagy gazdagot veszünk fel.
KOLONITS.
S ön hová sorozza őt?
KNITTELIUS.
A gazdagok közé.
KOLONITS.
S nem tudja ön, hogy pártütés miatt apja jószágait konfiszkálták?
KNITTELIUS.
Igen, de tudom, hogy eminenciádnak csak egy szavába kerül, s ősi birtokait visszakapja - tudniillik, hogy társaságunkba lépvén, ama sok szép birtok szerzetünkre szálljon; szerzetünkre, melynek eminenciád is tagja, pártfogója.
KOLONITS.
Ha ön igazat szól, biztosíthatom, hogy birtokai visszaadatnak.
Szólítsa ide, magam akarom kihallgatni.
KNITTELIUS.
Francisce!
- Őeminenciája parancsol veled.
RÁKÓCZI.
(előlép)
Legnagyobb boldogságom jótevőmet tisztelhetni.
(Kezét csókolja.)
KOLONITS.
Nevezz gyámapádnak, mert büszke vagyok rád.
Meg vagyok veled elégedve, kedves fiam.
RÁKÓCZI.
Szabad -e áldásáért esedeznem?
KOLONITS.
Légy erényes és istenfélő - s én megáldalak.
Most figyelj rám.
Iskoláidat végezted, örömmel értesültem, hogy a világiaktól elvonván elmédet, azon rendbe kívánsz lépni, melynek nevelésedet köszönöd.
RÁKÓCZI.
Óh, az volna legfőbb óhajtásom!
KOLONITS.
Négy hó múlva eléred azon kort, melyben felesküdhetel.
RÁKÓCZI.
Óh, mért nem négy perc azon idő?
KOLONITS.
A türelem rózsát terem, fiam.
Még egyet.
Szomorú igazsága az a törvénynek, hogy az apa miatt a fiú is lakol.
Atyád igen, igen gazdag volt.
RÁKÓCZI.
Óh tudom, mindent gyámapámnak köszönök, ön neveltetett saját költségén, mert én mit sem öröklék.
KOLONITS.
Ismerem felséges császárunknak végtelen kegyét, folyamodni fogok, hogy ősi birtokaidat visszanyerd.
RÁKÓCZI.
Minek nekem birtok ?...
De igen, hogy azon szerzetnek adhassam, melynek legméltatlanabb tagja leszek.
- Egy alázatos kérelmem volna.
Azon négy hónapot, mely egész életem törekvése céljától elválaszt, óhajtanám utazásban tölteni.
KOLONITS.
Utazásban?
RÁKÓCZI.
Zarándoklásban, akarnám mondani, Rómába.
Fogadást tettem, hogyha legfőbb óhajtásom teljesül s megérnem engedi az égi gondviselés, hogy e szerzetbe fölvétetem, előbb zarándokul Rómába megyek, hálát adandó a Végtelennek.
KOLONITS.
Az ily szent fogadást meg kell tartanod, elleneznünk nem szabad; de társat adunk melléd.
Holnap indulhatsz.
Egyéb rendeletemet írásban kapod meg.
Végy búcsút társaidtól, s mindenekfelett köszönd meg oktatódnak az atyai gondoskodást.
Isten veled.
(Kezét nyújtja csókra. Rákóczi félrevonul.)
KNITTELIUS.
Nos, igazat szóltam?
KOLONITS.
Jó, igen jó, ha amit mondott, mindazt érzi is...
KNITTELIUS.
Kétkednék benne eminenciád?
KOLONITS.
Ismerem a levegőt, melyben nőtt.
A tettetés és színlés itt nem példanélküli.
Saját szememmel akarok mindent látni.
A leghathatósabb kulcs van kezemben, mellyel szíve legmélyebb titkaira nyithatok.
KNITTELIUS.
Én folyvást kémekkel környezem, örökös társa leggyülöltebb ellene volt.
KOLONITS.
Jó, jó!
- Mit ennek nem vallott meg, ki fogja vallani édesanyjának.
KNITTELIUS.
Anyjának?
KOLONITS.
Magammal hoztam őt.
Kövessen ön.
Tegyük meg az előkészületet.
KNITTELIUS.
Amint parancsolja.
(Elmennek, Rákóczi, Lehmann előre jönnek.)
RÁKÓCZI.
Elmentek!
Már alig titkolhatom.
- Barátom!
(Kezénél fogva előre vezeti Lehmannt.)
Ah, jer, jer!
LEHMANN.
E nagy öröm?
Ferenc, mi történt?
RÁKÓCZI.
Célnál vagyok!
Nyitva börtönömnek ajtaja, hol lelkem fogva volt.
Elhagyom e kínzó kamrát, hol a szellemet vonják kínpadra, s gyötrik, hogy vallomásra bírják, ha van -e benne csak egy szikra is, amelyből egykor szabadság érzete lángolna fel.
Jaj az ifjúnak, ha lelke őszintén nyilvánul!
Ha észreveszik, hogy a mindennapiság felszínén túlvágyik, elfojtják benne az önérzetet, eltompítják elmeélét, s rabszolgává nevelik.
Ami nemes van bennük, irtják; de érlelik a rossz szenvedélyeket.
Nevelők ezek?
- Óh nem!
Ezek virág helyett a gyomot ápolják.
Iskolájuk jelszava: nemes vetélkedés helyett irigység, tudomány helyett álarc...
De ütött az óra, s én ez iskolai port lerázhatom.
Lelkem tetszhalottai, ébredjetek!
Feltörve már a koporsótok!
- Óh barátom, pacsirta szeretnék lenni, mely édes ösztönét követve, a föld göröngyeiből kiszállva, a csillagoknak vágyik eldalolni a tavasz bájait.
Óh rejts el engem a kémek szemétől, mert túláradok s ereim duzzadnak, mintha minden életerőm kifelé hajtana, mint a természeté a nap forró csókjaitól, hosszú, végtelen hosszú tél után!
LEHMANN.
Térj magadhoz; növendéktársaink meghallhatják, s még nem lépted át e borzasztó küszöböt.
RÁKÓCZI.
Igazad van, még soká kell álarcot viselnem.
Lehmann!
Egyedül te valál, kinek titkos gondolataimat megsúghatnám...
Kívüled senkim, senkim sincs.
Óh átkos sors, hogy még barátságunkat, ifjú lelkünk e legszentebb zsengéjét is, mint valami halálos bűnt rejtenünk kelle!
Hogy társak maradhassunk, egymásra árulkodnunk; hogy egymást szerethessük, színleg gyűlölködnünk kelle...
Pedig szeretlek, mélyen és igazán!
LEHMANN.
Ferenc, könnyekre indítasz!...
Hiszen nélküled az én lelkem is elsorvadt volna.
Amit megmentheténk jobb érzetinkből, azt egymás lelkébe raktuk le, titkos eszmecserénk tisztítá meg elméinket azon fekélyektől, melyeket e lélekgyilkosok oly mesterségesen ápolnak.
Amiknek látszunk lenni, abba a jezsuiták öltöztetének; de amik e köntös alatt igazán vagyunk, azt együtt őrizők meg gyermekéveinkből.
Hová fogsz menni?
Hová kísérjen gondolatom?
RÁKÓCZI.
Hová fut a patak ?...
Az óceánba... de mily partokat mosand, azt e zárdafalakból még be nem láthatom.
Most örvendj velem.
Első léptem sikerült.
A képmutatókat saját tőrükben fogtam meg.
Elhitetők velük, hogy jezsuita leszek - s ők visszaszerzik elkobzott ősi javaimat.
Barátom, én gazdag, igen gazdag leszek.
LEHMANN.
S te oly igen örülsz ennek?
RÁKÓCZI
Magamért?
- Nem.
A kincs eszköz, mint én eszköz vagyok a gondviselés kezében, mely nemzetem felett virraszt.
Tudod családom történetét... bús emlékek azok!
A tizenkét éves gyermek nagy és mély sebeket hozott e sötét falak közé.
Sohasem gyógyulnak azok, de megtisztulnak azon méregtől, mely lázba ejtne s a bosszú ördögének játszana át.
Láttam körültem a földet örvényekké olvadozni, fejem elszédült a mélységek láttára; de te mellettem álltál, igaz nevemen szólítál, s én ocsúdva beléd fogództam, s én erősen megálltam.
- Nagyatyám, Zrínyi Péter vérpadon halt meg a szabadságért.
Nagybátyámnak a börtön lett sírja, mert tartottak tőle, hogy egykor felemelendi a szabadság zászlóját.
Mostohaapám, Thököly, száműzetésben él, mert a vérpad számára el nem foghaták.
Anyámat, Zrínyi Ilonát, nehogy hős lelkét belém önthesse, nővéremmel kolostorba zárták.
S engem, hogy eltörpüljek, jezsuita gyámapám itt neveltetett.
Ezen nagy emlékek jelölik utamat, mely tekervényesen, mélységek fölött, néhol csak keskeny, ingadozó pallókon vihet célhoz.
Álarcba kelle rejtőznöm, - ó, mert ha rámismernek, holtiglan rabbá tesznek, mintha gonosztevő volnék - s miért?
- Mert hazámat szeretem.
Ne ítélj rólam balul.
Ígérd meg, bármi lelkületemhez méltatlan szerepet látsz tőlem: nem fogod feledni, hogy mindez csak álarc.
LEHMANN.
Többet ígérek, s többet kívánod tőled; örök barátságunk többre jogosít.
- Minket elválaszt a sors, de maradjon egybefűzve szívünk örökre, elválhatatlanul.
(Letérdelnek, mintha imádkoznának.)
Barátom!
Itt esküszöm neked: vérem, életem a tiéd!
A jövő Isten kezében áll, de akaratunk szabad s ím, én ezt adom neked.
Ha oly terhet mér a sors vállaidra, melyet egymagad nem bírsz el: hívj engem segédül, s én veled leszek.
RÁKÓCZI
Óh, hogy nem borulhatok kebledre e nagy pillanatban!?
- De esküszöm én is: lelked fele leszek, s ha érted halhatok, oly boldog leszek, mintha hazámért halnék!
Isten engem úgy segéljen.
LEHMANN.
(kezét megfogván.)
Isten minket úgy segéljen!
(Felállnak.)
Most váljunk.
- Lelkünk együtt marad.
Jőnek.
Ne szólj.
HARMADIK JELENET
Egy növendék, előbbiek
NÖVENDÉK.
Francisce, a reverendus rector hivat.
RÁKÓCZI.
S hol lehetek tiszteletére?
NÖVENDÉK.
A kihallgató teremben.
RÁKÓCZI.
Nem szobájában?
NÖVENDÉK.
Mással fogsz ott szólani
RÁKÓCZI.
Nem szabad tudnom, kivel?
NÖVENDÉK.
Egy nővel, ki az étteremben van, ki őeminenciájával jött Bécsből.
RÁKÓCZI.
Nő - Bécsből? - ott nincs ismerősöm.
(Félre:)
Óh! ha sejtelmem nem csal - ha anyám - -
NÖVENDÉK.
Én legalább azt hiszem, vele kell szólanod, mert e nőt parancsom van szintén a kihallgató terembe vezetni.
RÁKÓCZI.
S nem mehetek én az étterembe, hol azon nő van?
- Az illendőség - -
NÖVENDÉK.
A reverendus rector parancsa elébbvaló, mint az illendőség, s nekünk kötelességünk vakon engedelmeskedni.
RÁKÓCZI.
(félre)
A kihallgató teremben?
- Hol tán engem akarnak kihallgatni... ismerjük, fülei vannak.
Szívem, ne reszkess, légy erős, maradj búvóhelyeden, nyelvemre nem szabad felszállanod!
NÖVENDÉK.
Tehát menj!
RÁKÓCZI.
Tehát megyek.
Godofréde, isten veled!
LEHMANN.
Francisce, isten veled!
(Elmennek.)
Változás
(Kihallgató terem.)
NEGYEDIK JELENET
Kolonits. Knittelius
KNITTELIUS.
Csak sietve eminenciád, már hallom a fiú lépteit.
Ez ő, ismerem lépteiről.
Ezen rejtekajtó szobáimba vezet, s ezen ajtón alkalmas lyukak vannak, melyeken láthatatlanul mindent láthatni és hallhatni.
KOLONITS.
Bocsássa be a fiút, aztán vezesse hozzá anyját, aztán hagyja magukra.
(El a rejtekajtón.)
KNITTELIUS.
Igenis.
(A középajtót megnyitja.)
Francisce!
ÖTÖDIK JELENET
Előbbi, Rákóczi
RÁKÓCZI.
(körültekint, félre)
Itt senki sincs!
KNITTELIUS.
Francisce, te igen nagy örömben részesülsz legkegyesebb gyámapád közbenjárása által.
Édesanyádnak saját kívánatára megengedtetett, hogy férje sorsában osztozzék, ki Törökországban a hitetlenek földjén csapláros; de mielőtt végképp elhagyná a keresztények földjét, megengedtetett, hogy meglássad őt, s vehessed anyai áldását.
RÁKÓCZI.
Anyám!...
Oh reverende pater... de valjon szabad -e vele szólanom?
Nekem igen nagy aggodalmam van!
KNITTELIUS.
Miért, fiam?
RÁKÓCZI.
Ő oly férfiúhoz ment férjhez, ki eretnek.
KNITTELIUS.
De anyád nem az, s ha bűnös is, te ne ítéld meg, mert most még fia vagy.
Igen, ha egykor hozzánk felesküszöl, azontúl nem lesz anyád, azontúl csak mi leszünk rokonaid, testvéreid.
RÁKÓCZI.
Imádkozni fogok lelkeért!
KNITTELIUS.
Küldöm őt.
(El.)
RÁKÓCZI.
(Egyedül)
Hol van a kardinál?
Kocsija még alant áll...
Ah, közel van ő, bár nem láthatom.
Ok nélkül ők sohasem kegyesek.
De lesz -e erőm?
Jól választottak... a fiúi szeretet a hívóka, hogy lépre csaljanak...
Az ajtó nyílik...
Ó, nem lesz erőm... hiába küzdök, nincs erőm mérsékelni az örömet, a bánatot, mely egyszerre így megrohan!
HATODIK JELENET
Ilona, előbbi
ILONA.
Fiam!
RÁKÓCZI.
Anyám!
(Sírva egymás keblére borulnak, szünet múlva Ilona kezeinél fogva fiát, szemléli, végre a legnagyobb örömmel.)
ILONA.
Ez ő! képzetim mása... az én hős fiam!
(Megöleli.)
RÁKÓCZI.
(félre)
Eszmélj, vagy veszve vagy!
(Hozzá:)
Köszönöm anyám, e nagy örömet.
ILONA.
(hirtelen elkomorodva)
Rövid az öröm sötét éjjelünkben, csak egy villámfény, hogy láthassuk egymást, s egy perc múlva örökre elveszejtsük.
Tudod -e, hogy karjaidból rögtön kitépnek?
Cserében egy német tábornokért bocsátottak el fogságomból.
Száműzetésbe visznek messze tőled, messze hazámtól, s nem látjuk egymást többé soha -
(zokogva:)
sohasem!
RÁKÓCZI.
Az igazak meglátják egymást.
ILONA.
Hiszek Istenünkben.
De félre a könnyekkel, félre a siralommal!
Az idő sohasem volt drágább; minden percben egy század veszhet el a jövőből.
Tudnom kell, fiam: rólad mily hitet vigyek bujdosó utamra vigaszul, s mit hagyok itt benned hazámnak.
Elég erősek -e karjaid letépni a láncait?
Mert neked kell a hüvelyben nyugvó kardot kirántani.
RÁKÓCZI.
Kardot?
Miért?
ILONA
Hogy visszavívd hazánk szabadságát, vagy meghalj!
RÁKÓCZI.
Vívni?
Rettegek a fegyvertől.
Én olvasót veszek kezembe és imádkozom.
ILONA.
S nem tudod, hogy hazád rabigában görnyed?
RÁKÓCZI.
Hiszen kiűzve már a török!
ILONA.
És szabadságunk?
RÁKÓCZI.
Miért a sok pártütés?
Ó anyám, borzadok, ha a sok vérre gondolok, mely máris elfolyt!
ILONA.
Szabadságért folyt az, s bosszúért lángol az éghez a zsarnokok fejére.
Hadd folyjon a vér, azzal szerezték a hont őseink, azzal kell feltartanunk, s ha el kell vesznünk, borítsa vérünk tengere, bűzhödjék meg attól levegője, s legyen örökre lakhatatlan még a farkasoknak is.
Nem, fiam, én nem mondom neked: kerüld a veszélyt!
S tanulj őseid példáján, kik bujdosókká lőnek, vagy vérpadon haltak; hanem hogy őseid is a szabadságért harcoltak.
Ne legyen előtted drága életed, vagyonod; áldozd mind a honnak.
Két elődöd volt fejedelem, te légy a harmadik; nem a fényért és hatalomért - tanulj apád hibáiból is: - emeld a zászlót, de azt ne lengesse soha kirabolt magyarok fohásza.
Írd arra e három szót: Istenért, hazáért és szabadságért!
És győzz, vagy halj meg.
RÁKÓCZI.
Kedves anyám, irtódzva hallom szavaidat!
Én, pártot ütni császárom ellen...
ILONA.
Neked csak királyod van; s nem őellene, de azon kormány ellen, mely nem magyar.
RÁKÓCZI.
Anyám, bocsáss el; ily szókat vétek hallanom!
ILONA.
Isten!...
Mi lett a fiamból ?...
Hiszen az alak az övé... ez az én vérem... de szelleme nem az... ez nem fejedelmi - nem, ez nem is magyar.
RÁKÓCZI.
Én úgyis lemondtam a világiakról; s azon szerzetbe lépek, melynek nevelésemet köszönöm.
ILONA.
Ah!...
Irtóztató!...
Irtóztató!...
Most már világos előttem; megölték szellemét...
Midőn atyámat vérpadra hurcolák, az első gyilkot döfték szívembe... s az első halálseb legfájdalmasabb... atyát veszejték, kit imádva szerettem... csapás csapásra jött... a balsors lett árnyékom... ó, de most mint anya semmisülök meg.
RÁKÓCZI.
Nagyatyámat én is sajnálom, de ne feledd, hogy ő igazságosan lakolt, mert pártos volt.
ILONA.
Ne káromold, szerencsétlen!
Aki nevét kimondja, az imádkozik...
Nincs többé neked mit mondanom: mit kilenc év romba döntött, néhány pillanat föl nem építheti; nekem nincs többé fiam - meghalt - elveszett...
Isten veled!
RÁKÓCZI.
Isten veled, anyám!
ILONA.
Isten veled!
(Visszafordul.)
Megbocsátok neked; nem tudod, mit szólsz; de lelked hóhérainak még az Isten se bocsásson meg!
Legyenek átkozottak!
Tapadjon a szenteskedők álarca képeikhez, s még a végítélet napján se bírják letenni, hogy midőn szíveik bűnfoltjait mindenki látja majd, legyen az szentes képüknek csúfos ellentéte, hogy még elkárhozott társaik is undorral forduljanak el tőlük!
RÁKÓCZI.
Óh anyám, te nagyot vétkezel!
ILONA.
Nincs, nincs többé fiam!
RÁKÓCZI.
Hiszen én élek, s folyvást imádságomba zárlak téged is.
ILONA.
Adjátok vissza fiamat!
A gyermeket adjátok vissza, kit keblemről letéptetek, s én megbocsájtok nektek, atyám gyilkosai!
- Ébredj, ébredj fiam, mert azt hiszem, nem alszol, hanem meghaltál.
Csak egy szót, egy gyenge fohászt életjelül, hogy tetszhalott vagy, s egykor megszakasztod halotti lepledet, - hiszen így meg kell őrülnöm!
- Nemde, te nem lépsz e képmutatók közé?
Nemde nem esküszöl e borzasztó szerzetbe, mely őstermészeted így elrútítá?!
RÁKÓCZI.
Négy hó múlva felesküszöm, s az legfőbb óhajtásom!
ILONA.
(sikoltva)
Meghalt!
Nekem nincs fiam!
(Elrohan.)
RÁKÓCZI.
Elment!
- Tán őrökre!
De jól tevé, mert szívem már hasadozni kezdett.
HETEDIK JELENET
Kolonits, Knittelius (középen), Rákóczi
KOLONITS.
Kedves fiam, örömhirt hozok.
Sebes futár hozá... olvasd...
(Iratot ad át.)
Őfelsége visszaadja ősi javaid nagy részét; s ha tapasztalja igaz hűségedet - mind visszanyered.
RÁKÓCZI.
Hűségem érdemelje meg.
KNITTELIUS.
(félre)
S mindezt mi örököljük!
Ad majorem Dei gloriam!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE