MÁSODIK SZAKASZ
Siralomház
(Kis oldalterem, középen elfüggönyzött nyíláson át a nagyterembe láthatni, mely álarcosokkal tömve van. Mindenütt pompa és fény. A zene folyvást szól, de igen halkan. A beszélgetések kezdete előtt lehet táncokat alkalmazni.)
ELSŐ JELENET
Monti (sárga, veres szegélyű dominóban, fehér, veres tollas kalappal), Roberto (fekete dominóban). Körültekintve, leveszik álarcaikat.
ROBERTO.
Hány órára rendeljem ide nagyságod kocsiját?
MONTI.
Egyre, vagy kettőre; vagy ne is menjen haza, várjon.
No, titoknok úr, a francia kitett magáért; ily pompás diszítmény, ennyi fényes álarcos!...
Milánó meg fog rá emlékezni.
ROBERTO.
A nagyságod bálja sem volt dísztelenebb; itt több a fény, nagysádnál több volt az ízlés.
MONTI.
Ön hízeleg.
- Igaz, nem tudja, mi kosztümben van a háziúr, Saint Geran.
ROBERTO.
A háziúrnak kár álarcot viselnie; egy sánta van egész báljában csak, s az ő maga.
MONTI.
No, s kikre ösmert?
Nőmre nem ösmert még?
ROBERTO.
A nagyságos asszonyra ?...
(Mosolyog.)
A nagyságos asszony... de nem árul el nagyságod?
MONTI.
Hogyan? - s ön tudná ?...
Szóljon kérem!
Gyönyörű tréfa lesz; ő engem nem ismer; s ha én őt ismerem, addig fogom zaklatni, míg megszökik a bálból.
Ah, ez dicső lenne - hangomat meglehetősen tudom változtatni - no, csak ki vele, melyik az?
MONTI.
Nőm társalkodónéja? - kivel ön gyakrabban társalog, mint ő nőmmel?
ROBERTO.
Kinek előttem semmi titka...
MONTI.
De önnek, csak remélem, vannak előtte titkai, legalább az én titkaim?
ROBERTO.
Róza kisasszonyt nemigen érdeklik.
ROBERTO.
Együtt van itt a nagyságos asszonnyal.
-
MONTI.
Az ég szerelmére, melyik nőm?
ROBERTO.
Nézze, nagysád, éppen itt jő.
(Felteszi álarcát.)
MONTI.
(szintén).
E zarándoknők?
Ah, a magasabbik nőm.
ROBERTO.
S az alacsonyabbik Róza kisasszony.
MONTI.
Most térjünk ki, s csak távolról közelítsünk, hogy ne is gyanítsák.
(Elvonulnak.)
(Róza, Roberto titkon kezet szorítanak.)
MÁSODIK JELENET
Kamilla, Róza (zarándoknőknek öltözve, álarcaikat leveszik)
RÓZA.
Igen, nagysád, ez férje volt; sárga dominó, veres szegéllyel, fehér kalap, veres tollal.
KAMILLA.
Termete az, de járása ?...
RÓZA.
Változtatott; - ő nagysága jó színész lett volna.
Titoknokától tudom, kinek én vagy titoknoka.
KAMILLA.
Legalább kikerülhettem a grófot; mert mihelyt szólanék vele, azonnal reám ismerne.
RÓZA.
Jönnek!
- Fel az álarccal!
(A pamlaghoz indulnak.)
HARMADIK JELENET
Saint Geran, Völgyi, Tengeri, Parti (különféle álruhában); előbbiek
S. GERAN.
(sánta).
Örülök, ezredes úr!
Rám könnyű volt ösmernie lábamról; hiába húzom fel, csak bicegek biz én!
(Leveszi álarcát.)
VÖLGYI.
(rózsaszínű dominóban, fekete szegéllyel, fehér kalap, fehér tollakkal).
KAMILLA.
(rezzenve megáll, félre)
VÖLGYI.
S bár az egész világ rám ismerjen, tovább ki nem állom az álarc gyötrelmeit - követem példáját.
(Leveszi álarcát.)
KAMILLA.
Az ő vonásai, hangja!
Ő az!
(A pamlaghoz indul.)
VÖLGYI.
S itt van szerencsém bemutatni két hazámfiát, Tengeri és Parti urakat.
- Utaznak, vagyis rendszerint külföldön laknak, s csak néha utaznak hazájokba, ha pénzük elfogyott.
S. GERAN.
Uraim, örvendek - meddig méltóztatik itt mulatni?
S. GERAN.
Úgy hiszem, jól kérdeztem magyarul: meddig méltóztatnak itt mulatni?
VÖLGYI.
Bocsánat, ezen magyar urak nem tudnak magyarul.
S. GERAN.
Lehetetlen!
- Est-ceque vous ne parlez pas hongrois?
TENGERI, PARTI.
Non.
(S. Geran tárcát vesz.)
S. GERAN.
Feljegyzem, mert holnap magamnak sem hinném.
S. GERAN.
Hagyja el, ezredes úr; félek, nem találnak pirulni.
VÖLGYI.
Azon nem csodálkozom annyira, hogy e magyar urak nem tudnak magyarul, mint azon, hogy ön francia létére oly tisztán beszéli nyelvünket.
S. GERAN.
A nagy császár korában fogoly valék Szegeden.
VÖLGYI.
S látja ön, ezen urak hazájokban hiszik magokat foglyoknak.
TENGERI.
Monsieur, votre bal est magnifique.
S. GERAN.
Excusez monsieur, je ne parle pas français.
S. GERAN.
(gúnyosan).
Car je suis français.
(Elfordul.)
PARTI.
Das ist eine Beleidigung.
TENGERI.
Pszt! - er duellirt comme il faut.
(Elvonja.)
S. GERAN.
Igaz -e, ezredes úr, hogy ezredéből holnap agyonlőnek egyet?
VÖLGYI.
Az egyik háromszor szökött, a másik rablott is.
S. GERAN.
Nincs ínyökre a katonaélet?
VÖLGYI.
Az egyik átalkodott; a másik, kit magam is sajnálok, már jegyben járt, midőn elhozták.
Vallomása szerint nem akar jegyese nélkül élni, s megvallá, ha agyon nem lövetem, mihelyt szabad lesz, újra elszökik - orvosolhatatlan.
VÖLGYI.
Szentmiklósról való.
(Kamilla fölemelkedik.)
VÖLGYI.
Igen ifjú, alig huszonkét éves, neve Korpádi Gergely.
(Kamilla sikoltva visszahanyatlik.)
S. GERAN, VÖLGYI.
(visszanéznek).
S. GERAN.
Küldöm orvosomat, csak zajt ne üssenek.
- Elrontaná a vigalmat.
- Kérem, csak zajt ne üssenek.
(El.)
RÓZA.
(leveszi Kamilla álarcát).
VÖLGYI.
(félre).
Kamilla! - még most is oly igéző szép!
KAMILLA.
Csitt, csitt,
(hirtelen felteszi álarcát)
mit se szóljon - hagyjon el - kérem, esedezem - siessen, rendelje elő kocsimat - az égre, siessen!
VÖLGYI.
Kamilla!
Miért e hideg megszólítás?
KAMILLA.
Csak néhány percnyi időm van.
-
(Meglátja férjét, ki éppen jő leskelődve.)
Férjem!
(Völgyihez:)
Önnel szólanom kell.
(El középen.)
NEGYEDIK JELENET
Völgyi, Monti
MONTI.
Semmi kétség; megösmert, titoknokom elárult.
VÖLGYI.
Kétségbeesett - Miért fut?
Utána, míg el nem vesztem szemeim elől.
MONTI.
Álarcos bálban a tréfának szabad mezőt kell nyitnunk.
MONTI.
De csak úgy üt ki tréfám jól, ha ön segít.
VÖLGYI.
Miben?
Csak kérem, szaporán.
MONTI.
Nőm nem akarja, hogy ráösmerjek.
VÖLGYI.
Tehát faggassa; csak engem bocsásson.
MONTI.
De én nem akarom, hogy ösmerjen.
MONTI.
De már ösmer; titoknokom elárult.
MONTI.
Hogy tehát tévedésbe hozzam, cseréljünk dominót, kalapot.
MONTI.
Ön, úgy hiszem, gavallér, s érti a tréfát.
Addig nem bocsátom, míg rá nem áll.
VÖLGYI.
(leveti dominóját).
MONTI.
Köszönöm.
(Ruhát cserélnek.)
Most nőmet vérig fogom faggatni.
VÖLGYI.
Én Völgyi ezredes vagyok a nagy kaszárnyából, ha ruhámat hazaküldi, én is visszaadom az önét.
Agyő!
(El.)
MONTI.
(maga).
Völgyi??
Ilyen nevű hadnagyot emlegettek, kivel Pesten legörömestebb táncolt nőm hajadon korában: csak nem ez lesz?
Ah, nőm.
ÖTÖDIK JELENET
Kamilla, voltak
KAMILLA.
Ezredes úr, ösmeri e gyűrűt?
(Monti fejével igent int.)
KAMILLA.
Reggel öt órakor legyen ön a Szent Péter utca szögletén, társalkodóném fátyolozottan e gyűrűt fogja mutatni, ön nevét megmondja, s hozzám fogják vezetni.
- Esküdjék meg, hogy eljövend!
KAMILLA.
Ha szavát nem tartja, szerencsétlenné tesz.
HATODIK JELENET
Róza, voltak
KAMILLA.
Siessünk.
(Középre akar menni, az éppen belépő Völgyit meglátja.)
Ah, a férjem!
-
(Balra elsiet.)
MONTI.
Összeesküvés ellenem, becsületem ellen!!
Ördög!
De csak hideg vér - még nincs vége a játéknak.
-
HETEDIK JELENET
Völgyi, előbbi
VÖLGYI.
Egy zarándoknőt láttam itt, hová tűnt?
Kérem, szóljon.
MONTI.
Igen, s ő engem ön helyett ismert el.
VÖLGYI.
Szent Isten!
Uram, becsületes ember ön?
MONTI.
Mit?
Kérdezzen, én mindent megmondok,
(félre)
VÖLGYI.
Hogy mit akart velem szólani?
MONTI.
Ön valami ismeretségben van e nővel?
VÖLGYI.
Uram!
E nőnek férje van, kinek nyugalma előttem szent.
VÖLGYI.
Hogy lánykorában, midőn még szabad volt, tisztelői egyike valék; de mióta férjnél van, sohasem láttam: más nem látszhatik, uram; s ha ön gróf Monti becsületét egy hanggal is meri bántani, én a párbajnak ugyan barátja nem vagyok, de ön megszűnt élni.
MONTI.
(félre).
Még saját magamért vagdal meg.
- Tehát röviden megmondom, mit hallék.
- Ezredes úr, reggel öt órakor legyen a Szent Péter utca szegletén; a grófné társalkodónéja fátyolozottan egy ismert gyűrűt fog önnek mutatni; ön nevét megmondja, s a grófnéhoz fog vezettetni; s én, uram, ön nevében megesküdtem, hogy okvetlenül elmenend;
(gúnyosan:)
nemde, eskü nélkül is megtenné?
MONTI.
De el kell mennie, különben a grófné szerencsétlen lesz.
VÖLGYI.
De nem fogok menni; mert szent előttem a grófi ház becsülete, s ha a nő gyönge, a férfihoz erő illik.
MONTI.
Uram, ön becsületes ember.
VÖLGYI.
S azt hiszem, ön is az, s e titkot sírjába viszi.
VÖLGYI.
Ön neve uram, ha megszegné?
MONTI.
Monti gróf.
Jó éjszakát.
(El.)
VÖLGYI.
(maga).
Monti?
Szegény nő, mi vészbe dönti magát.
Értesítenem kell; a vész talán még előzhető.
(El.)
VÁLTOZÁS
(Siralomház)
NYOLCADIK JELENET
Miska. Gergely. Az első káplár Gergely, a második Miska mellett. Őrök, Festő, Költő: jegyzőkönyvekkel állanak.
FESTŐ.
(rajzolva).
E főért 50 aranyat kapok.
KÖLTŐ.
E jelenet szomorújátékomat istenivé teszi.
Mennyi lélektan - morál: csak versek kellenek, s kész az egész.
MISKA.
Káplár uram!
Először is köszönöm az ezredes úrnak, hogy egykori professzoromat, meg a kapitány urat, meg a hadnagy, meg az istrázsa-mester urat hazugságban hagyta: mert látja káplár úr! - azok mind azt jövendölgették: "Miska! - te utoljára is akasztófára jutsz !" - márpedig csak azért sem jutok, mert főbe lőnek.
GERGELY.
(a mellette ülő káplárhoz, ki levelet ír).
És írja meg, káplár uram, anyámnak, hogy megbocsátok neki.
Mindennek ő volt oka, kiválthatott volna, de katonává tőn - s elszakaszta Julcsámtól - szeresse jobban öcsémet és Julcsát.
(Könnyei elfojtják.)
ELSŐ KÁPLÁR.
Fiam, térj magadhoz!
Mit írjak még?
KÖLTŐ.
Kedvese is volt?
Dicső fordulat!
ELSŐ KÁPLÁR.
Szegény fiú!
- Kedves Gergelyem, hátha kegyelmet kapsz?
GERGELY.
Ha kegyelmet kapok, hazabocsátanak?
ELSŐ KÁPLÁR.
Aztán megbecsülöd magad, s negyedszer nem fogsz elszökni.
GERGELY.
Úgy csak lőjenek főbe, mert negyedszer is elszökném.
ELSŐ KÁPLÁR.
Hogyan?
Hát nem szép élet ez?
GERGELY.
Nem nekem való; - nekem van becsületes mesterségem - csak látta volna, mily szorgalmas valék!
- Aztán van Julcsám, ki szeret, ki nélkül nem kell az élet, kihez ellenállhatatlanul vonz valami...
Lássa, káplár úr, ily bolond szerelmes vagyok én!
Mit tehetek róla?
Szeretem, s nélküle halnom kell... írja meg, mindezt...
Aztán írja meg Julcsámnak, esküjétől feloldom, legyen boldog!
- Aztán káplár úr!
E gyűrűt le ne húzzák hideg ujjamról, midőn eltemetnek; kérem, minden szentre ígérje, esküdjék meg, hogy nem fogja engedni - lássa - ez jegygyűrűm volt!
ELSŐ KÁPLÁR.
Lesz rá gondom, légy nyugodt.
KÖLTŐ.
Minden szava aranyat ér, végre írok életből merített szomorítványt.
FESTŐ.
Arcán az édes keserv, síró öröm - mért nincs raphaeli karom?!
MISKA.
Hát nem kaphatnék bort?
Szeretnék úgy meghalni, hogy magam sem tudnám, hogy - mert mégis nyomja valami szívemet... az, akit főbe kólinték, hasonlított az apámhoz.
Egy pohár bort!
MÁSODIK KÁPLÁR.
Nem szabad, fiam; térj istenhez, imádkozzál, s ahhoz józan fő kell.
MISKA.
Már csak látom, józanul kell a paradicsomba avancsíroznom.
EGY KÖZLEGÉNY.
Hátha pardont kapsz, ecsém?
KÖZLEGÉNY.
Mert tudok én már esetet, ecsém, hogy éppen akkor érkezett meg a pardon, mikor már felakasztották.
MISKA.
(danol).
Ha megúnom magam a tanyában,
Fogom magam, megyek a csárd...
Nem megy! - nem megy, aki lelke van!
KILENCEDIK JELENET
Előbbiek, Kamilla, Róza (köpenyben, fátyolosan)
KAMILLA.
(rá sem figyel, félre).
Ő az!
- Isten, adj erőt.
- Róza, most menjen - amire kértem - vezesse hozzám.
RÓZA.
Nagysád erényei meggyőznek, hogy parancsát teljesítve, nem gyalázom meg magamat.
KAMILLA.
Inasomat magával viheti, a kocsija várjon rám.
KAMILLA.
(a káplárhoz).
Szabad ez ifjúval szólanom?
ELSŐ KÁPLÁR.
Ha oly kegyes lenne.
Igen bús, bár nem kislelkű.
Vigasztalja nagysád - én már kifogytam.
KAMILLA.
(felhajtja fátyolát, közeledik).
GERGELY.
(meredten bámul rá).
Ez arcot láttam valaha - álmomban - vagy ébren.
-
GERGELY.
Igen, igen, láttam nagysádat - de hol, és mikor, nem emlékezem.
-
KAMILLA.
Hintóm házuk előtt állott meg.
GERGELY.
Az egyik ló sántított.
- Ó nagysád, azon nap volt balsorsom kezdete, akkor fogtak el katonának.
GERGELY.
Elhagyott - pedig gazdag.
-
GERGELY.
Nagysád szemében könny...
Fölöttem könnyezik...
Anyám, tudom, nem siratna, - nem, nem is fog siratni.
KAMILLA.
Ő megsiratná - higgye, megsiratná.
-
GERGELY.
Ó nem, eltaszított magától - nekem nincsen senkim!
GERGELY.
Nagysád sír?
Ó Istenem, mivel érdemlem ezt?
Nagysádnak igen jó szíve van - bizonyosan fia volt, kit elvesztett - igen, igen, fia volt, különben nem siratná.
(Az óra négyet üt.)
KAMILLA.
Ön élni fog - bízzék az égben, bízzék bennem, élni fog.
(El.)
GERGELY.
(nagyot lélegzik, örömmel).
Élni?!
Vigasztaló angyal volt ez? - istenemre, nem is érdemlem a halált!
GERGELY. MISKA
Kalapom szememre vágom,
Mellette hervadt virágom
Sírva nézem;
Így múlik el ifjúságom,
Maholnap oda világom,
Hajh, mint érzem.
Fogd meg, bajtárs, a vasvesszőt,
Verd meg vele a temetőt,
Mért nem kedvez semmi épnek,
Semmi szépnek?!
VÁLTOZÁS
(Rövid szoba Montinál)
TIZEDIK JELENET
Kamilla, komorna
KAMILLA.
(jő; köpenyét, fátyolát ledobja).
KOMORNA.
Nincs, nagyságos asszony.
KAMILLA.
Senkit sem bocsát hozzám Róza kisasszonyon kívül.
Ha férjem jönne, előre jelenti.
-
KOMORNA.
Értem, nagyságos asszony!
KAMILLA.
(egyedül).
Ez borzasztó éj volt.
Álarcos bálba menék, de ott, mintha a vendégek eldobván álarcaikat, ijesztő rémekké lettek s csúfondáros körtánccal sodortak volna el...
Ösmertem a bút, a kétségbeesést, de annyi gyötrelem, félelem és rettegés, ily pokoli kín nem vívta ki lelkemet soha!
(Az órát nézi.)
Mindjárt öt az óra, s ők mégis késnek...
Minden perc egy kínos év!
- Mi nyugodt valék a bál előtt is.
Feledtem mindent - feledtem! - s ezért sújt a mindenható...
Léptek - jönnek, - ah nem, csak képzelem, mert óhajtom, hogy jöjjenek...
Mégis van égi szem, mely virraszt fölöttünk; e siralomvölgyén hagyott nyílást, melyen szabadulhatni, s a sorsnak fölemelt gyilkát megkapja egy égi kéz, mielőtt szívembe mártaná.
TIZENEGYEDIK JELENET
Volt, Róza, (majd) Monti (köpenyben, álarccal)
KAMILLA.
Bocsássa be, s hagyjon magunkra.
RÓZA.
(ajtót nyit).
(Monti jő, erszényt nyom Róza kezébe.)
RÓZA.
Uram!
- Én - ez -
(Bámultában nem térhet magához.)
MONTI.
(súgva).
Távozzék, a férj parancsolja.
RÓZA.
Szent isten -
(Csodálkozva el.)
KAMILLA.
Köszönöm, ezredes úr!
Már aggódni kezdék.
Minden perc drága.
Le az álarccal, nincs mitől tartanunk.
MONTI.
(elveti álarcát).
(Kamilla visszatántorog.)
MONTI.
Nemde, örvendetes meglepetés? - hogy tetszik?
- Miért sápad?
Miért remeg, asszonyom?
MONTI.
Tehát az ezredest várta, asszonyom?
Az ezredest, a régi imádót.
Megmondjam, asszonyom, mi neve az ily nőnek?
MONTI.
(ellágyulva).
Kamilla, érdemlettem -e ezt?
Szerette -e férj jobban nejét, mint én téged?
Nem őrzöttelek a lanyha széltől is?
S mégis árulás ellenem s becsületem ellen! - szólj, mióta lőn képed fertelmes bűnt rejtő álarc?
S mióta cimborálsz titokkal, hogy megcsalhass engem?
KAMILLA.
(hirtelen feltalálja magát, erőltetett mosollyal).
KAMILLA.
Ez valóban farsangi bohózat; mióta vállalta el férjem Othelló szerepét?
KAMILLA.
Hogy igen jól tudám, kit rendelek ide; tudtam, kivel cserélt a gróf álruhát; meg akartál faggatni, tréfálni, gyötreni, s azzal kikacagni: ím, magad lől nevetségessé.
Oly kevés eszet s leleményességet tulajdonítasz -e a nőnek?
Ugye, meglakoltál?
Velem akartál bohózatot játszani, s ím, magad játszod azt...
No, hogy tetszik, gróf úr, a meglepetés?
KAMILLA.
Mi közöm hozzá; leánykoromban egyik táncosom volt a pesti bálokban, onnan ösmerem!
- Tehát féltékeny a gróf?
Tán még sohasem láttad Othellót, különben tudnád, hogy különösen a férj ne higgyen a külszínnek.
Egy zsebkendő s egy hazug rágalmazó mennyi tévedésbe hozta a jámbor szerecsent.
Őrizkedjék, uram!
KAMILLA.
(haragot tettetve).
Nincs -e méltó okom neheztelni?
Ily gyönge lábon áll -e hited?
Érdemlettem ezt?
Sohasem bocsáthatom meg!
KAMILLA.
Farsang van, s kissé csacska titoknokod, ki amellett szerelmes is Rózába.
- Ha máskor alakoskodni szándékozol, s álarcban mást faggatni, ne zavard e titkot a státusz titkai közé.
MONTI.
Óh istenem, mennyivel könnyebbültnek érzem szívemet!
Kamilla, bocsánat!
KAMILLA.
Most egyszer - ám legyen.
MONTI.
Tehát tudtad, hogy nem az ezredest rendeled ide?
MONTI.
S én, képzeld, elmondám neki, mit nekem mondál.
Erőltettem e találkozásra, de ő, a becsületes férfiú, nem állott rá, s nem akart jönni.
KAMILLA.
(félre).
Így nem jövend; s ő elveszett!
MONTI.
Ismét remegsz?
- Kamilla, mi bajod?
KAMILLA.
Semmi, semmi.
(Félre:)
Óh, kínos helyzet, eláruljam magam? - veszni hagyjam őt? - nem tudnám feledni? - bűnért lakol, a törvény ítélte el - férjem itt - nem titkolhatom lelki harcomat - leolvassa arcomról - óh, isten, segíts!
MONTI.
Kamilla, segítség, - segítség!
TIZENKETTEDIK JELENET
Voltak, Róza
KAMILLA.
Meghaljon, midőn menthető?
Az nem történhetik meg; ugye jó isten, nem történhetik - nem lehet, nem szabad?
KAMILLA.
Hintót!
Az égre, uram, bocsásson, vagy semmivé leszek.
KAMILLA.
A siralomházban van kitéve egy ifjú katona, ki nem gonosztévő.
KAMILLA.
Kit meg kell mentenem, vagy vele halnom.
(El.)
MONTI.
Kalapot!
Öltönyt!
- Nagy ég!
Ott rohan, gyalog s egyedül...
(Menni akar.)
RÓZA.
Nagyságos úr, imént erszénnyel kínált gúnyosan, azt hivé, hogy nejének bűntársa vagyok; becsületem szent, s az ég tudja, ártatlan vagyok; de hogy ön előtt is tisztán álljak, ím vegye, levél, most küldék, hogy titkon adjam át a grófnénak.
MONTI.
Adja, adja!
(Hirtelen feltöri, elolvassa:)
" Asszonyom!
A bálban férje majdnem erőszakkal álruhát cserélt velem, s ön titkait helyettem neki súgta meg, s őt rendelé magához; még tán elejét veheti minden szomorú következésnek.
- Fájdalom, hogy így kellett ismét találkoznunk!
- Engem ne okoljon.
- Ha még feledve nem volnék, felejtsen örökre - Félix."
Kisasszony!
Ha becsülete szent, mindenről, mit látott és hallott, hallgatni fog, mint a sír.
(Félre:)
Kezemben a kulcs, mely a titok zárját felnyitja: jaj nekik, ha becsületemben gázoltak!
(El.)
RÓZA.
Ki hitte volna ily erényes nőről?
(El.)
VÁLTOZÁS
(Szoba az ezredesnél.)
TIZENHARMADIK JELENET
Völgyi, inas
INAS.
Nem lehetett hozzájutni, a társalkodóné vette át.
VÖLGYI.
Mondád, hogy sietős, hogy egyedül a grófnét illeti?
VÖLGYI.
Kell vele találkoznom, de hol?
Ah, jönnek.
TIZENNEGYEDIK JELENET
Völgyi, két közlegény
ELSŐ KÖZLEGÉNY.
Nagyságos úr, két pajtásunk siralomházban ül, kevés perc múlva halál vár rájok, ha nagyságod szívét irgalom nem szállja meg.
VÖLGYI.
(magában).
A levélben találkozást lehetett volna kérnem - hogy is feledtem!
ELSŐ KÖZLEGÉNY.
Nem mentegetjük, vétkeik nagyok; az egyik szökött s gyilkolt; a másik nem rabolt ugyan, de már harmadszor hagyá el ezredünket; törvényeink igazsága mindkettőre halált mond; de a kegyelem nagyságod kezében van, szánja meg őket, s adjon kegyelmet.
VÖLGYI.
Istennél a kegyelem, a földön igazság és törvény uralkodik.
MINDKETTEN.
Kegyelmet, legalább Korpádinak!
VÖLGYI.
Nincs kegyelem!
Jobbra át!
Indulj!
(Közlegények el.)
VÖLGYI.
(egyedül).
Új levelet írok - okvetlen szólnom kell vele.
TIZENÖTÖDIK JELENET
Völgyi, Kamilla, majd Monti
VÖLGYI.
Nagy ég!
Kamilla!
Ily halványan, zavartan, mi történt?
KAMILLA.
Hagyjon lélegzenem - nem szólhatok.
VÖLGYI.
Elrémülök - a levél tán a gróf kezébe jutott, s most üldözi -
KAMILLA.
Mit most nekem a férj, a gróf üldözése?
Óh ha tudná.
- Ama két katona él -e még?
Későn jövök?
Óh ne szóljon még, ha már késő -
KAMILLA.
Hála isten!
Nem szabad meghalniok.
KAMILLA.
Óh hát mindenütt gátol .
(Sírva:)
Óh istenem, hát nem akarod, hogy megszabadítsam!
MONTI.
Ön megbocsát, hogy nőmet keresvén, e találkozást háborítom; miért is nem fogadta el ön nőm meghívását, s miért nem engedte magát hozzá vezettetni?
Legalább megkímélte volna a fáradságos úttól, melyet gyalog, inkább futva, mint jőve kellett tennie.
VÖLGYI.
Uram, a grófné ezen feltűnő magaviselete rám nézve oly meglepő, mint önre nézve, s okát tán kevésbé foghatom meg, mint maga a gróf.
MONTI.
Mivel az ok mindkettőnk előtt ösmeretlen, a grófné szíves lesz velünk tudatni: miért rendelé önt magához?
S ön el nem jővén, miért rohant ide?
KAMILLA.
Tudni fogják, uraim; de előbb kérdenem kell önt, gróf úr: húsz éve, mióta férjem, adtam -e legkisebb gyanúra okot, hogy női eskümet megszegtem?
KAMILLA.
Volt -e más akaratom, mint öné?
Látott -e könyűt szememben, melyből azt hiheté, hogy boldogtalan vagyok?
Látott -e kacér sugárt, mely tiltott szerelmet vadászva, másra esett volna?
MONTI.
E napig legboldogabb férj valék.
KAMILLA.
S egy nap húsz évi hitet rendíthet meg?
- Igen, gróf úr, hallja, miért rendelém magamhoz az ezredes urat, s miért jövék ide: - kegyelmet kérni két halálraítéltnek.
MONTI.
Felebaráti szeretetét itt kissé túlzottnak találom; mit érdekli önt a két elítélt?
KAMILLA.
Engem nem annyira, mint az ezredes urat.
(Távolról dobolás.)
Óh ég! - már halálra hurcolják.
VÖLGYI.
Engem, nagyságos asszony?
Mit érdekel engem?
(Balsejtménnyel:)
Az ég szerelmére, szóljon, még nem késő!
KAMILLA.
Tudja meg - az egyik - az egyik önnek fia.
MONTI.
Az anyának nevét! - az anyának nevét, asszonyom!
VÖLGYI.
Hallgasson, asszonyom, - az az én titkom, azt felfedezni senkinek sem szabad - megtiltom.
(A középajtót feltépi.)
Segéd úr, kegyelem a két elítéltnek!
Ha élte kedves, siessen!
(Fehér kendőt dob neki.)
MONTI.
Az anya nevét! - vagy azt fogom mondani...
KAMILLA.
Ah - gróf - ön igen kegyetlen - nem elég hallania, hogy az elítélt az ezredesnek fia; hogy az atya megmentheti fiát; s én, ki e titkot tudom, szóljon, megengedhetem -e történni, hogy az atya ölesse meg fiát?
MONTI.
Ezredes úr, legyen szíves megmondani az anya nevét, vagy azt fogom hinni, hogy az nőm.
VÖLGYI.
Hogy tud ön kínzani most, midőn tudja, hogy fiam haldokol - legyen könyörülő!
VÖLGYI.
Asszonyom, melyikért rettegjek!
(Kívül lövés.)
KAMILLA.
Melyiknek kelle előbb meghalni? - mondja ki... szívem megkövesült már.
VÖLGYI.
Az ítélet nem tőn különbséget.
KAMILLA.
Az első és második halála közt mennyi időköz van?
VÖLGYI.
Hol van bátorságom?
Hol van erőm?
MONTI.
(félre).
Istenemre - ez borzasztó.
VÖLGYI.
Most, most kell következnie a lövésnek...
Csöndesen, csöndesen, - imádkozzunk!
(Szünet.)
VÖLGYI.
Mondja ki fiam nevét, hadd tudjam, melyiket várjam, s az érkezőt látva, tudjam, fiam jött -e meg, vagy fiam vérzett el.
KAMILLA.
Fia Korpádi Gergely.
Ő nem tudja szülei nevét; egy kovács és neje nevelték fel, mint saját gyermeküket, s ő azokat tartja szüleinek; ön neve, becsülete nincs veszedelemben.
- Bánjék vele, mint szíve sugallja - atyai gondjaira bízom.
TIZENHATODIK JELENET
Segéd, előbbiek, majd Gergely
SEGÉD.
Ezredes úr, a kegyelem egyikre nézve későn érkezett.
VÖLGYI.
Vezesse ide a megszabadultat.
SEGÉD.
Ő itt van, nagyságod kegyelmét megköszönni.
VÖLGYI.
Bocsássa be, bocsássa be...
Elhagy erőm!
(Segéd ajtót nyit, Gergely látható.)
MONTI.
(felfogja).
Ezredes úr, nem háborítom e találkozást, de még látjuk egymást.
(Elvezeti nejét.)
GERGELY.
Nagyságos ezredes úr, ide vezettek, hogy kegyelmét megköszönjem; de én köszönni nem tudom életemet.
Már megvívtam és legyőztem a halál félelmét; és, ezredes úr, ez több volt a halálnál.
Láttam társamat elvérezni, sírom szélén térdeltem, szemeimet örök éjre kötém be; mi ezen túl következék, azt többé nem érzem vala; a halál kínja eddig terjedett, s nem tovább; egy perc múlva földi fájdalom helyett örök nyugalom várt; - pedig jobb volna halnom, - mert ugye, ezredes úr, itt kell maradnom, s nem bocsátanak el, itt kell maradnom halálomig; s e kínos rabság hosszú haldoklás, öröm, remény és hit nélkül.
VÖLGYI.
Igen, itt fogsz maradni, de nem rabságban.
GERGELY.
Úgy kegyelem helyett két halált adott.
GERGELY.
Mert csak lövessen főbe, ha haza nem bocsát; mert én újra elhagyom az ezredet.
VÖLGYI.
De hát mi kifogásod ez élet ellen?
GERGELY.
Nagyságos úr, az nem nekem való.
Mondják, a katonák szükségesek a haza s közbátorság védelmére; mondják nyílt pálya a hír és dicsőség templomához; alant születtem, s a csöndes élet kedvesebb nekem, mint a hadizaj; otthon munka közt oly igen boldog valék; s nekem van honn jegyesem, ki rám vár, s ki nélkül nem kell az élet -
VÖLGYI.
Fiam, e perctől megváltozik sorsod.
VÖLGYI.
Itt fogsz maradni, fiammá fogadlak, nevelni, taníttatni foglak.
GERGELY.
Ezredes úr, bocsásson haza, s áldani fogom.
VÖLGYI.
(keményebb hangon).
Már mondám, itt kell maradnod, tisztté képezlek.
GERGELY.
Nincs ahhoz sem eszem, sem tudományom; de mesterségemet értem, mint becsületes ember; itt igen ügyetlen tiszt, otthon igen jó kovács lennék.
VÖLGYI.
(fel s alá jár).
Már mondám, nem szeretem, ha velem dacolnak; itt kell maradnod - egészen más emberré faraglak.
GERGELY.
Nem lehet!
- Feledhetem -e kis városunkat, hegyeit, völgyeit?
Műhelyemet, hol annyi jó napom volt?
Julcsámat, kit szeretek, ki engem vár?
VÖLGYI.
Mind ki kell verni fejedből; rád fényesebb sors vár.
GERGELY.
Így vigasztalnak mindig a tiszt urak.
VÖLGYI.
Óra múlva jelentsd ismét magad.
- Igazodjál!
Fordulj, indulj!
GERGELY.
(félre)
De hiszen nem szaggatom én itt el e bakancsot, ha olyan vékony volna is talpa, mint a banknóta.
- Óra múlva nem lát engem Milánó!
(El.)
VÖLGYI.
(maga).
Előbb tisztté faragom, aztán fogadom fiammá.
Ha már fiam, ki kell emelnem a szennyből, hova süllyedett.
Majd ráncbaszedjük a fiút.
TIZENHETEDIK JELENET
Völgyi, Monti
MONTI.
Ezredes úr, jövök a mai eseményeket bevégezni.
MONTI.
Ön nem akará megnevezni az anyát.
VÖLGYI.
Azt most még kevésbé fogom tenni.
MONTI.
Többé nincs rá szükség: azt ön nélkül is tudom; az anya nőm.
MONTI.
Tudom; ím levele, melyben elővigyázatra inti nőmet.
S most tagadhatja -e, hogy egykor önök között mélyebb viszony volt, mint csupán bál és látogatás?
VÖLGYI.
Ebből még más nem következik.
MONTI.
Úgy, mint nőm, csak fia életéért rettegő anya viselheté magát.
Ő -e az anya, vagy sem?
MONTI.
Úgy hallgatása bizonyítja állításomat.
Tudja -e, mi most kötelessége?
VÖLGYI.
Ezt valóban nem tudom következtetni.
MONTI.
Ön becstelen, hazug.
- Elég ennyi?
VÖLGYI.
Itt vannak töltött pisztolyaim.
S most hallgasson meg, gróf uram.
- Tizenhat éves koromban már egyedül állék e nagyvilágon, rokon s név nélkül.
Közsorsú magyar levén, katonai pályán reméltem emelkedhetni; húszéves koromban tiszt valék.
Rangom a grófi termeket is megnyitá előttem, s azokban szerencsés valék Kamilla grófnő szerelmét megnyerhetni.
- Ő gazdag grófnő, én szegény kapitány valék; ezzel, úgy hiszem, eleget mondék.
Szerettük egymást, reményünk nem lehetett; s hogy a bírásról lemondani mégsem tudánk, vétek volt, de vessen ránk követ, mint az Üdvezítő mondá, ki sohasem botlott.
Boldog és titkos viszonyunknak azonban a kiütött francia háború véget vetett; nekem huszonnégy óra alatt távoznom kellett Pestről.
A harcban csak egy gondolatom volt, oly magasságig emelkedhetni, hogy őt boldoggá tehessem.
Évek múlva mint ezredes és nemes tértem haza a harcmezőről; de Kamillát többé nem találtam!
- Sebeim begyógyultak, de egy örök vérző seb nyílott meg szívemen, midőn őt önnek karjaiban hallottam nyugodni.
Csalatkozik, gróf úr, ha azt hiszi, hogy ezzel magamat akarám kimenteni; e nyilatkozattal az ön s a grófné nyugalmának tartozám; mert gondolja meg a grófnő iszonyú helyzetét, melyen át kelle magát küzdenie egész addig, míg önt boldogítni képes lőn, s becsülni, imádni fogja őt.
Kettőnk közül egyik meghal; ha én leszek az, s ön becsületes ember, meg fog bocsátani; s a frigyet, mely húsz évig boldogítá, nem fogja azért széttépni; és nejét és vele magát nem fogja azért meggyalázni, ami az önöket egybefűző eskü előtt történt; nem fogja nejét hűtlennek mondani, mivel első szerelmét feledve, anyai szeretetéről lemondani nem tudott, s nem engedé megtörténni a legiszonyúbbat, hogy az atya ölesse meg fiát.
MONTI.
Lett volna hozzám bizalma, s mondta volna meg esküvőnk előtt: uram, anya vagyok.
VÖLGYI.
Hagyja ezt, gróf úr!
Ön nem ismeri, mit tesz kényszeríttetni valamire szülék által; nem ismeri a nők gyönge jellemét, nem a világ előítéleteit.
- Gróf úr, e nő több sajnálkozást, mint gáncsot érdemel.
MONTI.
S ön, ezredes úr, nem férj, s így nem ismeri hiúságunkat; nőm húsz éve boldogít, s mégis az, hogy egykor más boldogítá, mardossa keblemet.
VÖLGYI.
Ez is bizonyítja, hogy köztünk igen nagy a különbség.
Gróf úr, midőn meghallám, hogy nőül erőltették önhöz kedvesemet, kit imádtam, ha akkor én is csupán a szenvedélyre hallgattam s azt tettem volna, amit most ön tett, azaz párbajra kényszerítettem volna önt, hogy kedvesemet megszabadítsam öntől, vagy meghaljak: mit ítélt volna felőlem, gróf úr? - a választ elengedem.
De én levívtam a szenvedélyt, s nem háborgatám önök családi nyugalmát.
MONTI.
Ön becsületes ember, engem lefegyverzett.
(Az asztalra teszi a pisztolyt.)
Jobbját, ezredes úr; akar -e barátom lenni?
VÖLGYI.
Ön talán azt hiszi, éltemért szónoklék ily hosszasan?
Nem, gróf úr, azt önért és Kamilla sorsáért tevém.
Köztünk el van vetve a kocka, ön a katonát gyávának nevezé; senki sem hallá, igaz, de hallotta a katona, s e szót csak párbaj moshatja le.
Öné az első lövés.
MONTI.
Ezredes úr, vallja meg, nem szintén hiú -e ön, s nem rabja -e az álbecsületnek?
VÖLGYI.
Uram, én ezredes és katona vagyok.
Lőjön, vagy visszaadjam a rám ruházott címeket?
VÖLGYI.
Legyen, de az első lövést el nem fogadhatom; ön hívott ki, de én kényszerítem: lőjünk egyszerre.
VÖLGYI.
Amint tetszik.
Midőn a harmadikat számlálom, lőni fogunk.
( Szétváltanak.)
Egy - kettő - három.
(Mindketten lőnek.)
MONTI.
Foghatunk -e most már kezet?
VÖLGYI.
S váljunk harag és gyűlölség nélkül.
VÖLGYI.
Én az ön küszöbét soha át nem lépem.
VÖLGYI.
Bocsásson meg, uram, én Kamillát most még inkább imádom; de tudom kötelességemet.
Amit mondék, tartsa titokban, én síromba viszem.
S minthogy én Milánóból nem távozhatom, ittlétem nem magamtól függvén, kérem, válasszon a gróf más lakást.
MONTI.
Isten önnel, ön becsületes ember.
VÖLGYI.
S ön becsülje meg Kamillát; ne titkolja előtte, hogy a múltakat tudja, de ne tegyen soha szemrehányást, s meglássa, nője imádni fogja.
MONTI.
Követem tanácsát.
- Isten önnel!
(Megöleli, megcsókolja.)