Ha, ha, ha, csak látom én, hogy én szerencse fia vagyok, ihol míg szegény legény karakterrel kellett parádéznom, ez a vén bolond Karnyóné a bőségig tartott ruhával, pénzzel; azt gondolta a nyomorult vén banya, hogy én őtet szeretem, szerette pedig a lidérc, - egy illyen legény, aki az ifjába is válogathat, én egy ollyan világrúgtát, ha, ha, ha, boldog Isten!
De meg tud az ember bolondulni a szeretet miatt, már hiszen ha valami érzékeny, virágjába lévő leánykán esne, annyira csak nem csudálnám, de a vén bolond Karnyóné, csak gondolja el már az ember, hisz egyidős a postaúttal, melegsége is csak annyi van, mint a nyári kályhának.
- Hányan csalták meg már csak tudtomra is, mégis hitt nékem is a bolond, azt gondolta, hogy fenékig téjfel vagyok, pedig szakállamra mondom, inkább venném feleségül a kanizsai csonka tornyot.
- De hiszen most megtanulhatja az én példámból, mennyit hihet akármely legénynek.
- Ó, édes számjaim!
25 ezer forintot érő, édes, kedves számjaim! ti szabadítottatok meg engemet attól az alacsonyságtól, hogy én a vén Karnyónénak pénzéért hizelkedjem!
- Áldott lottéria! áldott volt, aki fel is találta, nyugodjon békével még a haló földjében is.
Ó, édes számjaim!
Kedves számjaim! most mindjárt postára ülök, s megyek Budára, de hova megyek és miért?
Ó, áldott szerencse! azért a szép 25 ezer forintért!
De hát az a szép, az az édes kedves Karnyóné?
- Ott üsse a guta, mostmár tyúkpásztoromnak sem venném be, ha, ha, ha, még előre nevetem, majd perel magában a vén tátos, de kukkanni sem mér a 25 ezer forintos Lipittlotty úr előtt.