Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bessenyei György
Buda trágédiája
Keletkezés ideje
1773
Felvonás
5
Jelenet
34
Megszólalás
460
Mondat/Sor
2680
Szó
13351
ÖTÖDIK JÁTÉK.
Első jelenés.
EMÉZIA,
maga jö-elö a’ Játék-néző helynek fenekéből: lengeteg, könnyű ruhában van öltözve: széllyel bontott hajának vastagfürtjei, vállain széllyel henyélnek: bádjadt lépései el-lankadását mutatják: Szive, mellyében gyötrettetvén, nedves szemeiből, keserves könyveivel, ábrázatján széllyelfolyni láttatik. Éltető Lelke sóhajtásai között ajakin tetszik tsavarogni; hogy onnan lett el-enyészésével, Eméziát halálra vesse. Emézia a’ Játék-piatz’ fejére tántorogván egészlen el-alélva, egy karos székre ereszkedik, mellyet ott talált, ’s tsendesen keservétpanaszos szavaiban lehelleni kezdé; kétfelé tekint mélyfohászkodásokkal.
E' szomorú helyen, mint halál árnyéka,
El-veszett életem' kínos maradéka.
Tántorgok, Istenek! szélin koporsómnak,
Szenyvedvén gyütrelmit utolsó órámnak.
Kínom kétségemmel mindenkor' öregbül,
Öszve-szakadt szívem, setét sírjába dűl.
Nagy Istenek, a' kik formáltátok éltem ',
Tegyétek semmivé veszedelmes létem ' !
Jupiter! a' tüzet mellyemböl töröld-ki,
Melly bennem halálom' kínokkal készíti.
Magyarázd kétségem' Buda' életéről,
Ölj-meg, hadd ne tudjon Lelkem, el-vesztéröl.
Él még? raboskodik? vagy Lelkétöl el-vált?
Melly itt tsavarogván, boszszú-állást kiált.
Ah mennyire szaggat szívemben kétségem!
Mellyben kevereg még egy kis reménységem,
Buda tsak egyedül, a'kín képzelődöm,
'S sorsát nem tudhatván, magamba gyötrődöm.
A' leg-setétebb sír nyílík-fel lábomnál,
Soha rettenetesbb nem volt halálomnál.
Kínos életemnek tsak árnyéka maradt,
Mellyemben, a' szívem nyögni már el-fáradt.
Istenek nézzetek ártatlan sorsomra!
Vigyetek tsendesen szörnyű halálomra.
Égő haragotok koporsómon múljon,
Hogy könyvem szememből hasztalan ne hűljön.
Midőn irgalmatok' esedezve kérem,
'S utolsó végemet közeledni érzem.
Tsak Buda húzza még kínos életemet.
Sorsának kéltsége marasztja Lelkemet.
Reményem tsak szikra lett éltem tárgyához;
Még-is kapdosnom kell tünö árnyékához.
Érzem még tüzemet, melly szívem' rablotta,
'S édes hívségemet kínokra forgatta.
Isten! óltárodrúl áhítatosságom,
Hol ezzel szent neved' áldozva imádom,
Szerelmem el-lopja, 's árnyékát Budának
Ölelgeti' vele, mint tárgyát kínnjának .
Jupiter így tsallak! szívemmel nem bírok;
Két részre szakadván, kínombam tsak sírok.
Hatalmas természet! gyenge halandóság!
Minden motszanásunk semmi, 's múlandóság.
Ekkor' Emézia fájdalmaitól le-nyomattatik, halálos keserve a ’ benne nyögő természetet, utolsó erejében láttatik fogyasztani. Hervadni indúlt ortzáján, el-száradt könyveivel gyötrelmei meg-ülepedtek; ö pedig tagjait lankadásnak eresztvén, éjjeli képzelődésekre ragadtatik, ’s szúnynyadozáshoz indúl; lassan el-fáradt szavakkal.
El-bádjad a' testem, r'ám álom érkezik,
Könyvem már szívemből alig serkedezik.
E’ szavai után Emézia kezeit a’ szék mellett kétfelöl alá-ejtvén, fájdalmas lehellései között bé-húnja szemeit;feje a’ karosszéknek egyik részébefordul, honnan könyveitől nedvesültt haja alá-tsügg, szomorú tekintetén, gyötrelmeiben el-fúlladt szívének nyögőpihegései tsavarognak.
EMÉZIA,
álmában mély sóhajtások között szomorúan rettegő kiáltásokkal, mintha kínoztatnék.
Ah! — Ah! — Buda — el-hagysz? — hova — tűnsz — előlem?
Az — Elíziumra repül — Lelked — tőlem?
Istenek! — kegyelmet — Buda — életének,
Nyújtsatok — örömöt — ártatlan — szívének!
Második jelenés.
TSABA, KADIKA.
Tsaba, és Kadika a' Játék-piatznak fenekéről tsendesen elö-felé ballagván, meg-találják Eméziát a’széken, álmos képzelődéseivel küszködve, kinek Tsaba lábához esik, ’s tsendesen szól.
TSABA.
Ah Kadika! érezd itt a' természetet,
Tekintsd Eméziát!
KADIKA,
fáradtsóhajtással tétovázva.
Meg — fojtja — a' szívet
TSABA,
Emézia térdeihez hajolván, keserves haraggal.
Angyali fajzása emberi nemünknek!
Mennyi gyötrelmet szülsz esdekö Lelkűnknek!
Az Égre fel-néz, mérgessóhajtással, tsendesen.
Kegyetlen Istenek! nézzétek munkátok ',
Mellyet meg-emésztett végső haragotok.
Ah kínos áldozat!
Ekkor’ Eméziára láttatik ismét borulni.
EMÉZIA,
fájdalmas emelkedésekkel húzza-fel sóhajtásait nyögő szívéből, mellyek ajakiról szakadozva enyésznek.
Ah — ne hagyj-el — Buda!
KADIKA,
boszszús keserűséggel.
Meg-öl ez kettőnket itt lábánál Tsaba.
EMÉZIA,
álmábul hirtelen fel-retten, széllyel-kap.
Kegyetlen Istenek! kínos képzelődés!
Halálos mellyemben a' tett erőlködés,
Ah Buda térdel itt ! utolsó tűzzel kap Tsabához.
TSABA,
keserű sóhajtással.
Adnák az Istenek!
EMÉZIA,
fáradtszavakkal.
Te vagy Tsaba, a' kit szemeim szemlélnek?
TSABA,
mindég keservesen.
Én vagyok, 's nem Buda, igen szerentsétlen,
Ki ellen Jupiter még mindég kegyetlen.
EMÉZIA,
Kadikára néz.
Te vagy ez Kadika? mit tudtok Budárúl?
Hitessetek-el már végre haláláról.
KADIKA.
Fejedelem Aszszony! Buda életben van;
De Atilla miatt, nem él szabadságban.
Fogságában nyugszik, mellybül ki-szabadúl;
Ez lesz büntetése, hol veszélye el-múl.
Ha hat holnapokig rabságát szenyvedte,
Atilla haragját benne felejtette.
EMÉZIA,
újra elevenedett indúlatokkal.
Ah élek Istenek! újra születtettem,
Vigasztalásomat így nem reménylettem.
A' tömlötzben millyen édes lesz reménylni,
Budának karjain a' lántzok közt élni.
Ah hol vagyon? mennjünk, hadd essem lábához.
TSABA.
Fejedelemnél ne sijess még Budához.
Szomorú szívének rettegést okoznál,
Ha most karjai közt sírva sohajtoznál.
Járjunk hozzá elébb, szívét tsendesítsük,
Vele beszélgetvén, keservét enyhítsük.
Utoljára osztán megjelenhet nála
Emézia, kit olly nagyon kedveli Buda.
EMÉZIA.
Úgy de nyughatatlan vagyok érzésemben,
Szökdösö örömöt hallok a' szívemben.
KADIKA,
látván Eméziának meg-tsalattatását, férre sóhajt.
Ah tetézett kínok!
EMÉZIA,
szorgalmatos indulattal.
Min sóhajt Kadika?
KADIKA,
titkos tekintettel.
Budának rabságán.
EMÉZIA.
Nints annak fájdalma,
Tsak élhessen Buda!
TSABA,
nyájas tekintettel.
El-veszett unalma
Rendelt fogságában, tsak láthassa párját.
Nem fogja érezni rabságának baját.
EMÉZIA,
mindég örömmel.
Fuss hozzá Kadika, mondjad, hogy még élek,
Sem Eget, sem poklot tovább már nem félek.
KADIKA.
Fogom nála tenni kötelességemet.
TSABA,
férre tsendesen magában sóhajtva.
Oh halál! Ah poklok!
EMÉZIA,
Kadikához.
Ah! de hívségemet,
Ne felejtsd előtte Vitéz magyarázni,
Ez fogja rabságát, tudom, koronázni.
TSABA.
Emézia bírja illyen nagy örömét
Talán érezhetné még új veszedelmét.
Meg-fogja már tudni a' Fejedelemné,
Hogy hívsége, 's szíve mindnyájunk közt kié?
EMÉZIA,
kevés gyúladással.
Ah Tsaba! higyed, hogy téged-is tisztellek;
Mint meg-érdemletted, aképen szeretlek.
KADIKA,
zördülést hall; szapora beszéddel.
Mitsoda lárma ez? mennjünk-el, sijessünk.
Dolgainknál, titkon másutt beszélgessünk.
Harmadik jelenés.
ATILLA, ALUS
ATILLA,
Komor tekintetin tsendesen morognak veszedelmes indúlati, ’s tsilapodott dühösséggel szoll.
Királyi hatalmam' tsendességbe tettem,
Nyugszik már koronám, Budát nem félhetem.
Előttem térdepel Világunk egy része,
A'ki fenyegetett, fegyverembe vesze.
Szabadon járhatnak már parantsolatim,
Nem érnek változást ki-adott törvényim.
Királyi váram itt egy részén Dunánknak
Tündöklik közepén nagy birodalmunknak;
Ditsösségem fénylik koronám kövein,
Jár Atilla nevén, Világunk szélein.
Tengereink érzik, fegyverem mit tehet,
Térjekre veszik-bé az emberi Nemet
Előlem; kik pedig közöttünk maradnak
Szárazunkon, tudod, tsak nékem adóznak.
Alus nézd Királyod! tsudáld hatalmamat,
Egy Világ hallja már majd akaratomat.
Most így minden részben szabad koronámmal
Lehet uralkodnom, tsendes nyugalommal.
ALUS.
Ditsöséged, Király! mindég nevekedik,
Melly a' magas Égig-is fel-emelkedik.
Ki állhat ellened földünkön, hol tisztel,
Minden Fejedelem, jobbágyi hívséggel?
Szörnyű hatalmaddal védelmezed néped,
Szerelmet, rettegést okoz Király-képed
Ez, hatalmas Vezér! nagy tulajdonságod;
Koronához illik tsak illy méltóságod.
Király! magadban-is van illy vélekedés,
Azért most részemről ez nem hízelkedés.
ATILLA,
hízelkedéssel.
Nem gondoltam rólad soha gonoszságot;
Szemeden olvasom tsak az igazságot.
Hívségedhez bízván kedvellek éltedben,
Ártatlanságodat láthatom szívedben.
Mikor Atilla ezen szavait végezte, homályosodul lát körülötte mindent: a’ Játék-piatz setéiül, lassan lassan kezdődik valamelly zúgás.
ALUS,
változással.
Mitsoda dolog ez? meg-homályosodik
Ez hely itt Atilla! hol minden változik.
ATILLA,
Dörögni kezd, villámlik az Ég, Atilla el-rémül, reszketve száll.
Dörgés-is kezdődik, Alus magyarázd ezt,
Az Ég háborodik, Jupiter itt el-veszt.
ALUS,
el-tévelyedikAtillától a’ Játék néző helyen, kétfelé indúlnak mind ketten, azomban tsattogni kezd:
Mennykövekkel szikráz Atilla! itt az Ég,
A' felleg tüzesül; villámlásival ég.
ATILLA,
a’ Játék-piatznak másszegeletibül.
Jupiter thronusa gyúlt-meg haragjában,
Ö lángol tüzével; ö tsap boszszújában.
ALUS,
a’ villámlások közzülsok szikrás mennykövek szóródnak ide ’s tova.
Te tsattogsz Jupiter? tüzes Ég szakadj-le!
Szikrás mennyköviddel kínos Lelkem' verd-le!
ATILLA.
Az haragos Egek üldöznek bennünket,
Rettentő Istenink tsapkodják Lelkünket.
Te meg-emésztö tűz! iszonyú mennykövek!
Rettentő tsapások, jérték emészetek!
ALUS.
keményebben tóidul a ’ mennydörgés.
Jupiter! hol vagyunk? el-vesz ma Világunk,
Oh rettenetes nap, melly kínos halálunk!
ATILLA,
a’ mennykövek ellen morgó dühösséggel.
Mennydörgő Ég, rohannj reám! nyílj-meg pokol!
Dühösséged' add-ki, hová az Ég omol!
ALUS.
Függeszd-fel haragod' áh búsúltt Jupiter!
Kinek sok menyköve mindent poklokra ver.
A’ Játék-piatznak setétszegleti, hol Atilla tévelygett, kezd kétfelé vonúlni, honnan egy hoszszasfeketeség; mint valamelly éjjeli árnyék, a’ villámlások között ki-jön, ’s mintha gyötrettetnék, idétlen rémítő kiáltást teszen.
ATILLA,
hirtelen rémülésében el-bödül.
Utolsó ítélet, halálos irtózás!
A' Lelkem meg-emészt.
A’ LÉLEK,
rekedezve.
Légyen boszszú-állás!
ALUS.
Ah gyötrelmes Lélek! ez a pokolbúi jön.
ATILLA,
Mitsoda rettegés van, Alus, Lelkűnkön!
Buda árnyéka ez; boszszú-állást kiált.
Oh szörnyű istenek! sorsom ma mire vált!
ALUS.
Hogy értette Király! félelmed az hallást?
ATILLA.
Alus iszonyúan, oh nap.
A’ LÉLEK.
Boszszú-állást!
ATILLA.
Hallod a' kiáltást Alus, melly irtóztat?
ALUS,
a’ Lélekre tekint, ’s dühösséggel ellene kiált.
Mennj-el kínos Lélek, itt senki nem adhat
Néked elég tételt.
ATILLA,
a’ Lélekre kiált hasonlóúl, melly a’ setétszegeletben láttzik.
Kérd az Isteneket,
Kik ellenünk szórják verö mennyköveket.
Menny ezekre Lélek a' boszszú-állásért,
Ne vesztegess minket elég tételedért.
A’ Lélek hátra húzza magát, a’fal utánna bézáródik.
ALUS.
Jupiter! nyugodjál-el búsúlásodban,
Ne verjed Lelkünket szörnyű haragodban!
Az ítélet múlik, minden világosodik.
ATILLA.
Múlik az ítélet, dörgés nem hallatik,
Jupiter mérgében már tsilapíttatik.
ALUS.
Búsúltt Isteneink a' nagy Olypusra
Viszsza húzzák magok' fényes thronusokra.
Világosodik már minden körülöttünk,
Tűnik a' setétség tsendesen előttünk.
ATILLA.
Meg-kell magyarázni Alus! ez esetet,
Fordítsuk-el rólunk az illy ítéletet.
Mit kíván a' Lélek? miért zúgnak Istenink?
Valják-meg előttünk áldozó papjaink.
Alus' mély hajtást teszen, ’s el-megyen, Atilla pedig a’ Játék-piatzon maga marad; a’ Papok seregétsok hánykolódások közt várja. Küszködik belsö érzékenységeivel, gyötrelmes ábrázatjának undok, el-fordúltt tekinteti, ’sfogainak szorongatása a’ kéttségben esett dühösséget magyarázzák. Székek közzé vágja magát, ismétfelszökik;fúj, végre a’ Játék-piatznak egy része felnyílik, honnan a’fö-áldozó Pap Ores, több seregeivel érkezik, hoszszú ruhákban vágynak öltözve; szarvas süvegeket hordoznakfejeken, ábrázatjokat megülte a’ titkos áhítatosságnak komor tsendessége. Atilla előtt ezek rendre állanak, kik között Ores maga hallgatással van.
Negyedik jelenés.
ATILLA, ALUS, ORES FÖ-PAP seregeivel.
ATILLA,
méltóságos tekintettel, ’s kemény szavakkal.
Ores, ki az Egek' titkát magyarázod,
'S Istened törvényit közöttünk vigyázod!
Vald-meg igaz okát, a' nagy ítéletnek,
Mellyel itt ver mérgek bús Isteneinknek.
Az haragos Egek mit kívánnak tőlünk?
Tsendesülésekre kit kelljen meg-ölnünk?
Egy szomorú Lélek köztünk itt fáradoz;
A' boszszú-állásért szüntelen kiáltoz.
Kitsoda körültünk, kit a' nagy Istenek
Gonosz életéért meg-nem szenyvedhetnek?
Mond-meg, hogy enyhítsük Jupiter haragját,
Fel-áldozván néki búsúlása tárgyát.
ORES,
buzgósággal az Égre tekint.
Veszélyes hivatal! hatalmas Istenek!
Mért kell tudnom titkát nagy végezésteknek?
Miilyen veszedelmes szoros hivatalom.
Mellyel a' titkokat népeink közt vallom!
Inkább a' vezérlő örök végezések,
Ne lehettek volna illy isméretesek!
ATILLA,
mindég keményen.
Mit adhatsz továbbá, fő Pap! ma tudtunkra?
ítéled koronám örökös haragra?
ORES.
Egy meg-öletett ártatlan vér kiált,
Melly az Isteneknél boszszú-állást talált.
Az Egek búsúlnak, 's mind addig büntetnek,
Míg a' gyilkosoknak vérek nem öntettnek.
ALUS,
hirtelenséggel.
Kik itt a' gyilkosok, kik öltek ártatlant?
ATILLA,
küszködéssel.
Én vesztettem Budát, de nem mint méltatlant.
Idegen gyilkosok azok, kik vétkeztek,
'S az Istenek ellen, illyen nagy bűnt tettek.
Magyarázd neveket, vérek hadd omoljon,
Mellynek tajtéki közt veszett éltek fúljon.
ORES.
Minémü történet! Ah igaz Istenek!
Mitsoda kemények most a' végezések!
Szerentsétlen Király! ne kénszeríts tovább,
Mennj nyugodalmadra, 's hallgassál-el inkább.
ALUS,
indulattal.
Király! nem akarja ez titkát vallani,
Hoszszas kérésedrül nem kíván hallani.
Szólljál hatalommal; tegye hivatalát,
Magyarázza köztünk Istenének titkát.
ORES.
Szerentsétlen Alus! nem tudod sorsodat?
A' végezésekben nem ládd halálodat?
ALUS,
fel-lobbanással.
Mitsoda halálom? miként jövendölsz így?
ATILLA,
hasonló indulattal.
Fö-Pap! nevezz gyilkost, 's haragomra ne vígy.
Ne legyen az Égnek köztünk ítéleti,
Hogy reánk verjenek Jupiter mennykövi.
Magyarázd-meg nevét már a' gyilkosoknak,
Ne húzd vond idejét áldoztatásoknak.
ORES,
buzgóságába el-ragadtatván.
Bóldogtalan Király! te vagy az Alussal,
Ki éltedbe veszel Buda halálával.
Ötséd vére kiált a' magas Egekre,
Ártatlansága jár a' nagy Istenekre.
Életetek el-fogy; koronád el-romlik,
Királyi thronusod le-dül, 's öszve omlik.
Nem fogsz uralkodni itt Pannóniába,
Pusztúltt néped meg-tér vissza Scythiába,
Ti pedig Alussal véretekbe vesztek,
'S a' felső haragnak áldozati lesztek.
Örök végezését így tette Jupiter,
Melly ellen rúgdosni, semmi Isten nem mer.
ATILLA,
reszket, Alusra néz; de ismét erőszakot teszen magán, ’s dühösködni kezd kevélyen.
Az Isten Papjának hazudott ma szája,
Ne higyük ezt Alus, nints éltünknek baja.
ALUS.
Mitsoda hamissan magyarázza titkát
A' nagy Jupiternek!
ATILLA.
De ne higyük szavát.
Ezek a' fö szolgák tsak raboskodtatnak,
'S a' mint nékik tetszik, aképen szóljanak.
Hogy Isteneinknek végezésit tudják,
Az ostoba népnek köztünk azt hazudják.
ALUS.
Egy halandó tudná az Istenek titkát?
Hogy magyarázhatná történetink okát?
Az illy tsalárd Papok, tsak népinkért vagynak,
Kik mindent meg-hisznek, valamit hallanak.
Tsak Papban imádja a' nép nagy Istenét;
Reá bízza minden dolgaiban Lelkét:
E' Papok minékünk már nem szükségesek,
Szóllhatnak Lelkünkhöz a' kegyelmes Egek,
Mint a' község Istent mi nem imádhatunk
Hamis Papjainkban.
ATILLA.
Mert magunk szóllhatunk
Tudományink között a' nagy Jupiterrel,
Végezhetjük dolgunk' e' felsö mesterrel.
Mi belölünk szóllnak Alus, az Istenek,
Nyelvünkkel közlötték titkokat az Egek.
Ekkor Oresre fordul, ’s kevélyen hozzá beszállni kezd.
Mennyen-el a' fö Pap hamis seregivel,
Az óltárnál légyen jövendölésivei.
A' jelentésekre fogok várakozni,
'S ha nem tellyesednek, tudok kit okozni.
Illy gyilkosjövendőt mondani fejemre!
Erőszakos halált kiáltni éltemre!
Ha az Isteneket most nem tekinteném,
Az ostoba Papnak Lelkét majd el-úzném.
Távozzál-el tőlem, te gonosz Próféta!
Nálad nélkül végzi dolgát-el Atilla.
A' Fö-Pap elő-megyen.
ALUS,
büszkén.
Nem érdemel tőled nagy Király! kegyelmet,
Illy embertelen Pap, ki tsak veszedelmet
Jövendöl mindenkor.
ATILLA.
De szavát nem hiszem.
Kövess, mennjünk ketten, vendégségem teszem.
Vigadjál ma velem, lássuk, az Istenek,
Gyilkos életünknek mi veszélyt tehetnek?
Ötödik jelenés.
KADIKA, TSABA.
KADIKA.
Meg-tsendesítettük, Tsaba, Eméziát,
Életben gondolja raboskodni Budát.
Ah gyötrehnes öröm! mivé fogsz változni?
Szörnyű kínjaidtúl, miként kell irtózni?
TSABA.
Nem értetted-é, még hogy a nagy Istenek,
Erejét mint tették ma végezéseknek?
KADIKA.
A' fö Papnál voltál talám magad Tsaba?
Hogy meg-tudd, mit jelent Jupiter haragja?
TSABA.
Most érkezem tőle, meg-magyarázta már :
Jupiter Budáért új áldozatot vár.
Ah kedves barátom, millyen kegyetlenek
Végezéseikben a' sértett Istenek!
KADIKA,
változással.
Magyarázd magadat, ne kínozzál, Tsaba!
Talám az Istenek boszszúlnak Alusba?
TSABA,
keserves habozások közt.
Atilla, — és Alus — mind ketten-el — vesznek.
KADIKA,
rettenéssel.
Istenek! szentségiek mit nem tselekszenek!
TSABA.
Atilla már maga meg-értette sorsát;
De el-üzte tőle az Istenek Papját.
Mérge hazudtolta a' végezéseket;
Fenyegeti tüze a' magas Egeket.
Alussal vigadni ment a' szobájába,
A' bor káromlással omlik rút szájába.
Alussal főzik már részegességeket,
Semminek állítják a' nagy Isteneket.
KADIKA.
Istenek! hova nem megy egy vakmerőség?
Atillát mennyire viszi a' dühösség?
Győzedelmei közt, ma az Istenekrül,
Minden törvényinkkel nagy természetünkrül
El-felejtkezett már, meg-veszett tüzében,
Minden ellen rugdos bolondúltt hevében.
TSABA.
El-fajúltt Atilla! miatta el-veszünk,
Itt már uralkodást hoszszasan nem teszünk.
Mennyire büntettek Egek egy gonoszért,
Ki hívségetektül veszedelmekre tért!
Kadika! Atilla vérit nem szenyvedik
Itt-meg az Istenek.
KADIKA.
A' jót-is büntetik.
Sokszor végzésink' egy el-fajúltt miatt,
Illy nagy keménységgel Jupiter hogy bánthat?
Homályosodik a ’ Játék-piatz.
TSABA.
Mit tselekedjünk itt, már estveledik-is
Az éjjel érkezik; nyom kínos sorsunk-is.
KADIKA.
Mit jelentettek-ki Tsaba az Istenek?
Mond-meg minden részit a' végezéseknek.
TSABA.
Ah ne kérd, barátom, kínos magyarázni
Veszedelmes estünk.
KADIKA.
De lehet hibázni
Belső emberinknek jövendölésekben
Egink titkainak ki-jelentésekben.
Higgyünk-é egy Papnak mindent, valamit mond,
Hogy meg-terhesedjen rajtunk a' kínos gond?
TSABA.
Ah Kadika! nem tsal-meg a' jövendölés,
Változhatatlan lett rajtunk a' végezés .
Jupiter szolgáit nem hagyja hibázni;
Tsak nékik kell az Ég titkát magyarázni.
Ezek az Isteni dolgokba bé-látnak
És a' jövendőkre elméjek ki-hatnak.
Nintsen szabadúlás; meg-lett a' végezés,
El-kerülhetetlen éltünkben a' veszés.
KADIKA.
Mit kíván Jupiter mondj tovább előttem?
Magyarázd-ki mit kér, ne rettegjél tőlem.
TSABA.
Nem lehet itt élni Scytha Nemzetünknek,
Széllyel kell oszlani ártatlan fejünknek,
így bünteti bennünk Jupiter Atillát,
Boszszúlván vesztében az ártatlan Budát
Birodalom, thronus, Nemzet mind el-pusztúl,
A' Scytha Vitézség vériben széllyel húll
Hova legyünk Isten! Buda sohajtása
Az Egekbe hatott nyögő kiáltása.
KADIKA.
Hatalmas Istenek! mit vétett hát Tsaba,
Ki ellen még panaszt nem tehetett Buda?
TSABA.
Atyáink tettekért így vernek Istenink.
Az ö kezek gyilkos, 's nékünk folynak vérink.
De gyerünk mennjünk-ki már innen Kadika,
Setét lett, nézzük-meg, mit tsinál Atilla.
KADIKA.
Nem bánom, indúljunk, 's tsak tsendesen járjunk,
Kemény lépésekkel lármát ne tsináljunk.
TSABA,
valamelly kiáltozást, ésfúldoklást hall.
Mitsoda lárma ez? hallod a' kiáltást?
KADIKA.
Értek Tsaba, mondom, valamelly fúldoklást.
Ah mitsoda lármás veszély van itt Tsaba!
Talám még új veszélyt követ-el Atilla?
Hatodik jelenés.
MIKOLD, KADIKA, TSABA.
Mikold kiáltások között a ’ Játékpiatznakfenekérül elő-szökik, tévelyeg a’setéibe; segedelmet kiált, lengeteg éjjeli ruhába van burkozva. Kadika Tsaba ketten hozzá mennek, változásának okát tudakozzák; mind hármokat el-fogja a' rémülés.
MIKOLD,
hirtelen kiáltásokkal.
Ah Istenek, ki lesz itt segedelmemre!
Ki vigyáz vesztemben kínos életemre!
TSABA.
Királyné! mi történt? magyarázd vesztünket,
Éleszd, vagy óltsad-el bennünk reményünket.
MIKOLD,
mindenkorretteg, borzadoz.
Ah rettegésekkel, meg-tetézett kínok!
Te vagy-é ez Tsaba? történetünk undok.
KADIKA.
Mitsoda gyötrelmek szaggathatnak Mikold?
Szólljál, a' szívünket kétsége alól óld.
MIKOLD.
Atilla Alussal szer felett dobzódott,
Torkával Bacchusnak vég nélkül áldozott.
A' bort szüntelenül nyelte veszett torka,
Terhelt mindeneket rettenetes átka.
Végtére meg-únta nyughatatlanságát,
Nem bírhatta tovább már-meg álmosságát.
Hozzám jött szobámba tsendes nyugalmamra;
Nem tudta, hogy ma jut undok halálára,
Már ekkor ágyamban kezdtem szunnyadozni,
Lassodott véremben kitsinyt álmodozni.
Érkezik azomban tüzessen Atilla
Sunda lármájára minden álmom múla,
Fúldoklani kezdett; a' szája tajtékzott.
Mikoldnak borzad e’ beszédjénél minden teste, tekintetin iszonyodásafestetik. Kadika, Tsaba mind ketten rettegnek, Mikold irtózásnál egyebet nem mutat; nem bánván Atillának vesztét.
Egész formájában halálra változott.
Tsikorgatta fogát; forogtak szemei,
Rugdosott lábával, kapdostak kezei.
Kínos nyögéseit ki-fújta néhányszor,
Küszködött magával, hánykódván mindenkor.
Fájdalmai között végre ökrendezni
Kezdett, bögésivel kínosan szenyvedni.
Orrán, száján ezzel okádta-ki vérét,
Testében hallottam szakadozni erét.
Tajtékozva fújta vérit-ki mellyébül,
Kínnja gözölgött fel-orrán, a' szívébül.
Néha néha herdült rútúl rekedezve,
Széllyel folytt vériben kezével evezve.
Halála óráján láttam végső mérgét;
A' foga közt rágta száján folyó vérét.
Tsak mormolt vériben, 's nem magyarázhatott,
Végső gyötrelmiben undokúl haldoklóit.
Végre széllyel rúgott kezével, lábával,
'S el-fedeztetett az halál árnyékával.
Gyötrelmei között, szeme, szája, nyílva
Maradott előttem, 's úgy fekszik most halva.
Ah tsúf rettegések!
TSABA.
Eként az Istenek
Bé-tellyesítették szörnyű végezések '.
KADIKA.
E-múltt a' Világnak kínos rettegése!
Le-omlott Atilla, 's minden ditsösége.
Haszontalan füsté vált koporsójába,
Thronusárúl le-dült szomorú sírjába.
Istenek! mondjátok mi az halandóság,
Melly népeink felett leszsz olly nagy méltóság?
Ah nagy Jupiternek leg-kisebb szavára,
Minden semmivé vált, 'sjut végső órára.
Hatalom, korona, birodalom, népek,
Isteneink előtt, mind hasztalan képek.
Veszedelmes színén el-teijedt földünknek.
Mennyi fáradtsága nem lehet éltünknek!
Atillának, míg élt, egészsz Világ kellett,
Most vesztvén életét, porrá, semmivé lett.
Kínos halandóság!
TSABA.
Ne keseregjünk itt,
Alust, kit éltében Atilla úgy meg-hitt,
Áldozzuk fel hamar a' bús Isteneknek,
Hogy mérges mennykövi többet ne verjenek.
El-megyek tőletek; dolgom után futok,
Új Vitézeimnek törvényeket adok.
Alus élőtökbe rabúl el-hozatom.
Az Ég haragjának vérét áldoztatom.
Fö Papunk-isjöjjön maga seregével;
Tanítson bennünket jövendölésével.
Magam fogom hozni-el Eméziát is,
Talám hívségébe veheti Tsabát is.
KADIKA.
Légyen a' Királynak szabadon tetszése,
Törvényül vétetik ezentúl intése.
Tsaba el-megyen.
MIKOLD.
Mit reményleszsz tovább sorsunkrúl, Kadika?
El - veszi - é Tsabát férjül Emézia?
KADIKA.
Mikold, ismérheted Tsaba nemes vérét;
Tudod, mitsoda tűz follja minden erét.
Ha tsak az Istenek nem kegyetlenkednek,
Minden dolgainknak helyesen kell lennek.
MIKOLD.
Ah! meg szabadúlván Atilla mérgétül;
Nem emésztethetvén tovább fegyverétül,
Magam-is úgy vélem, hogy tsendesek leszünk,
'S Tsaba hív szívével minden jót meg-teszünk.
Hetedik jelenés.
TSABA, EMÉZIA, ALUS, MIKOLD, KADIKA. ORES seregeivel, és több PALOTÁS-VITÉZEK.
Alusnak kezei hátra lévén kötözve, bé hozattatik a' Vitézektől a' Játékpiatzra. Tsaba előtt minden jobbágyi tisztelettelmeg-hajolnak; körülfogattatik, ö pedig középen állván Eméziával, a’ Fö-Paphoz engedelemmel, ’sfájdalommalszáll; mindazonáltal Királyi méltóságát beszédjében védelmeztetni láttatik.
TSABA.
Erdemes szolgája nagy Isteneinknek,
Ki magyarázhatod titkát az Egeknek!
Körül meg-tékinti népét.
Népek, és Vitézek! halljátok szavamat;
Vegyétek törvényül parantsolatomat.
Atilla el-múlt már, koronáját hordom,
Rabságábúl népem' egyszerre fel-óldom.
EMÉZIA,
térdre esik elibe.
Ah hatalmas Király! szabadítsd-meg Budát,
Hadd ölelhesse már szerentsétlen párját.
TSABA,
hozzá-kap;fel-emelifélre megyen, ’s magában sóhajt.
Ki mondhatatlan kín! ismét vissza fórdúl Eméziához másnál reménykedjen,
A' Fejedelemné, 's itt ne törekedjen.
A' Fö-papot kérdjük tovább életünkről,
Jelentse titkait a' végezésekrül.
Tisztelettel halljuk szívünkben szavait,
Jövendölésinek ne véljük hibáit.
Már bé-tellyesedett rész szerént mit mondott,
'S az Egek titkából előttünk ki-vallott.
ORES,
sóhajtással.
Soha több nyugalmat már nem ígérhetek,
A' mint Jupiternek titkába nézhetek,
Utólsó ítélet; veszés, és pusztúlás
Jö a' Stzitha népre iszonyú vér-ontás.
Atilla sok vétkétsoha nem engedik
Az haragos Egek, 's népét széllyel verik.
Hatalmas Nemzetünk, el-oszlik; el-pusztúl,
Önnön Országunkban a' véres hartz fel-dúl.
A' sok gyilkosságért, mit Atilla meg-tett ,
Jupiter továbbá mindnyájunkat büntet.
Nem leszsz örömötök e' kövér Országba,
Viszsza kell térnetek ismét Stzithiába.
Halálotok után egy nagy Stzitha Vezér,
Nemzetetekkel még e' földekre ki-tér.
Ö fogja-meg vetni örökös lakását;
Fel-állítja itten tartó uraságát.
Ö nékik rendeltek e' részt az Istenek,
így vagyon ereje a' végezéseknek.
KADIKA.
Kegyetlen Istenek!
TSABA.
Kínos jövendölés!
EMÉZIA.
Mindnyájan el-veszünk.
MIKOLD.
Szüntelen tsak ölés.
TSABA.
Lehetetlen-é már áldozatot lelni,
Mellyel Jupitert még meg-lehetne nyerni?
ORES.
Engesztelhetetlen lett akaratjában;
Meg-öl végezése.
MIKOLD.
Tehát haragjában
Megmarad ellenünk, hogy mindnyájan veszszünk?
EMÉZIA.
Nagy búsúlásának áldozati leszünk!
KADIKA.
Alust az Istenek szenyvedhetik-é már?
Meg - fizettetett - é Atillában a' kár;
Mellyet el-követett végső gonoszsága,
'S vesztünkre meg-hagyott úndok tsalárdsága?
ORES.
Boszszú-állást kiált még vére Budának,
Istenink üldözik okát halálának.
Emézia egy keserves kiáltást teszen; el-tántorodik, 's Kadika karjaira dül, hol utolsó keservét ki-fújja.
EMÉZIA.
Ah utolsó harag! menny-kő ütés veri,
Meg-rettent Lelkemet, 's éltem' halál éri.
El-alél, fohászkodásai, szavait mellyében el-fojtják.
TSABA.
dühösségétöl el-ragadtatik, 's Alusnak mellyébe döfi fegyverét.
Veszett átok dülj-bé kínos koporsódba,
Rettentsél Lelekeket a' dühös poklokba!
MIKOLD,
az Égre tekint.
Ah végsö ítélet! utolsó haragod'
Ontsd-ki ma Jupiter, 's mutasd igazságod '!
Vége az ötödik, 's utolsó Játéknak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE