Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szigligeti Ede
II. Rákóczi Ferenc fogsága
Keletkezés ideje
1848
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
897
Mondat/Sor
1829
Szó
12433
NEGYEDIK FELVONÁS
(Bécsben egy terem, asztalnál ülnek.)
ELSŐ JELENET
Kolonits, Oetting, Traun, Buccellini, tiszt, (mindjárt) Rákóczi
KOLONITS.
Jöjjön a rab.
TISZT.
(bebocsátja Rákóczit)
KOLONITS.
Nézzék e büszke, kihívó tekintetet, s emlékezzenek a szerény, alázatos ifjúra, s vallják meg, hihettem -e e képmutatónak?
RÁKÓCZI.
(könnyedén meghajolva)
Üdvözlöm nagyméltóságtokat.
Óhajtom tudni, mint bírák ülnek -e itt?
KOLONITS.
Majd megtudja, miért hozatott ide.
RÁKÓCZI.
Előre kell tudnom.
Mert ha ítélni akarnak fölöttem, ünnepélyesen ellentmondok.
(Süvegét felteszi, a székre ül.)
Ha vétettem, mint birodalmi fejedelemnek, csak a regensburgi országgyűlés lehet bírám; mint magyar nemes pedig - Kolonits úrnak tudnia kellene - csak magyar törvény és magyar bírák elé tartozhatom.
BUCCELLINI.
(haraggal)
Mint felségsértő a császár és király ellen, e vegyes bíróság elé tartozik.
Egyébiránt a kérdés minket illet.
RÁKÓCZI.
Ön nagyon indulatos, udvari kancellár úr, s ezáltal maga is megösmeri, hogy nem bírónak való; mert az indulat elvakítja azt észt, s mint Kolonits úr tanított rá, első foka az őrültségnek.
KOLONITS.
Nem fogunk önnel vitázni.
Hallja a vádat.
Összeesküvés fedeztetett fel, s a pártfők már foglyaink.
Önök elvégezték, hogy midőn Őfelsége Luxemburgba menend, tízezer harcossal megrohanják, s az egész udvart lekoncolják.
RÁKÓCZI.
(félre)
Gyanúm alaptalan volt, - Longuevall nem áruló.
KOLONITS.
Tagadja ön ezt?
RÁKÓCZI.
Tízezer harcos?
Hihetőleg gombaként a földből bújt volna ki.
KOLONITS.
A terv jól ki volt főzve.
Őfelsége most háborút visel.
Önök a nagylelkű magyarokat akarták játszani; ajánlkozni akartak, hogy önkéntesen saját erszényükből a franciák ellen negyvennégy ezredet fognak kiállítani, s midőn ezek fölött Őfelsége szemlét tartott volna Luxemburg mellett -
RÁKÓCZI.
A magyarok gyilkosok lettek volna!
KOLONITS.
Igenis.
Mit mondhat erre?
RÁKÓCZI.
Hogy ezen tervet rosszul főzték ki önök.
(MIND)
Mi?
RÁKÓCZI.
Bocsánat - az urak között katonák is vannak, kikről fel nem teszem, hogy ily ostoba haditervet készíthetének.
Vagy annyira elaljasult már népünk, hogy tízezer haramja van közte?
Még nem oly régen vagyunk rabszolgák.
Megbocsátom önnek, mert nem hazámfia s nem ismeri azon vallásos érzelmet, mely a magyart királyához köti.
Tiszteli ő már csak nevét is, másképp tűrne -e annyi törvénytapodást, mely nevében követtetik el?
TRAUN.
Csak a dologra kérem!
RÁKÓCZI.
Igaza van gróf úr, hol vannak a tanúk?
KOLONITS.
A tanúk?
Nem lesz azokra szükség.
RÁKÓCZI.
Azt hiszi ön?
Igaz, mire valók is a tanúk?
Hiszen én máris rendkívüli kedvezésben részesültem, midőn vallatni méltóztatnak, holott sokan kihallgatás nélkül is holtiglan rabok; például nagybátyám, Zrínyi Boldizsár.
KOLONITS.
Lesz tanú is.
RÁKÓCZI.
S oly nagy fáradságot vett magának eminenciád; de hiszen hol tízezer orgyilkos esküszik össze - ott csak lesz vagy ötszáz tanú.
KOLONITS.
Egy is elég.
RÁKÓCZI.
S nem tudott ön többet találni?
S ön mégis panaszkodik a világ romlottsága miatt?
S meri ön még most is állítani, hogy köztünk tízezer orgyilkos van, holott ön csak egyetlenegy gazembert volt képes felfedezni és megvenni hamis tanúul?
KOLONITS.
Ez egy is képes lesz a vádat bebizonyítani.
Jöjjön a tanú.
(Tiszt el.)
RÁKÓCZI.
És vádló ugyanazon személyben.
MÁSODIK JELENET
Longuevall, előbbiek
RÁKÓCZI.
(Bámulva feláll székéről).
Longuevall!?
KOLONITS.
Látják, mint halaványodik - a szó ajkán fagyott.
RÁKÓCZI.
(remegő hangon)
Ön lép fel ellenem ?
LONGUEVALL.
(lesütött szemekkel, remegve)
Én.
TRAUN.
Csak ne reszketne úgy az a tanú.
- Látják, mint halványodik?
A szó ajkán fagyott.
RÁKÓCZI.
Ön?
Hálátlan!
KOLONITS.
Mondja ön szemébe a vádat, mert tagadja.
LONGUEVALL.
Beadtam írásban.
RÁKÓCZI.
Ó kígyó!
Kit házamba vettem...
Ha egy kutyával...
Nyomorult kém!
KOLONITS.
Reméljük, most csak nem tagadja.
RÁKÓCZI.
(felegyenesedve, határozottan)
Mit tud ön?
Kivel esküdtem én össze?
LONGUEVALL.
Az iratban megneveztem.
RÁKÓCZI.
A király élete ellen?
LONGUEVALL.
Igen.
RÁKÓCZI.
Hazugság ördöge, még nem ismertelek; most már hiszem, hogy tanotok igaz volt, ti bölcs oktatóim; mert ím, az ördög ily álarcot ölt magára, midőn kísérteni akar - midőn romlásunkra esküdött.
Ó sejtelem, mi szent valál bennem!
Midőn ez emberre néztem, őrangyalom intett, hogy ne higgyek neki.
KOLONITS.
Tehát nem tagadja?
RÁKÓCZI.
Mit nem tagadok ?
- Mit bizonyít ez ember?
KOLONITS.
Hogy június elsején önnél az összeesküvés megtörtént - éjjel tizenkét órakor.
RÁKÓCZI.
Gyalázatos hazugság!
S kik esküdtek össze?
LONGUEVALL.
Ön, Bercsényi gróf, Szirmai, Okolicsányi és a három Vay.
RÁKÓCZI.
Hah, megfogtalak ördög!...
Uraim, én be fogom bizonyítani, hogy ez koholmány, mert be fogom bizonyítani, hogy ezen urak együtt nálam sohasem is voltak, s hogy a mondott éjjel másutt kelle lenniük.
S én kívánom, hogy ez ember fogassék el.
KOLONITS.
E levél megment a fáradságtól.
Ismeri?
Ön írta alá, az ön pecsétje.
RÁKÓCZI.
Olvassa ön, mert abból megtanulhatja, mennyi sérelmet, jog- és törvénytapodást, mennyi égbekiáltó bűnt követtek el.
Abból sohasem fog ön semmi fölségsértést, semmi hazaárulást kicsikarni, bár a csűrés-csavarásban mesternek ismerem.
KOLONITS.
Tehát mindent tagad?
RÁKÓCZI.
E levélen kívül nincs mit vallanom.
KOLONITS.
Vezettessék el.
- Távozzék!
RÁKÓCZI.
(Longuevallhoz)
Mit adnak önnek fejemért?
LONGUEVALL.
Én csak az igazságot...
RÁKÓCZI.
Hazudjék ön, mert az igazságért egy fabatkát sem adnak.
Hazudjék ön, mert az igazság engem úgy sem szabadít meg.
(El.)
KOLONITS.
(feláll, Longuevallhoz)
Ön gyáva!
Báró lesz, ezredet kap, de több tanút keressen.
Elmehet.
LONGUEVALL.
(el)
TRAUN.
Előre mondtam: egy tanú semmi tanú.
KOLONITS.
De levele!
TRAUN.
Kár, hogy nem világosabb.
(El.)
OETTING.
Önök elhirtelenkedték a dolgot.
- Magamat ajánlom.
(El.)
BUCCELLINI.
De hát éppen nem lehet szerezni több tanút a cselédei közt.
KOLONITS.
Azok mit sem tudnak.
BUCCELLINI.
De az arany?
KOLONITS.
Igen lelkiismeretesek.
BUCCELLINI.
Fölötte nagy kár!
De ez embernek meg kell halni, veszedelmes nekünk!
KOLONITS.
A gyanú nagy, méltán fogatott el.
BUCCELLINI.
S e gyanú soká, örökké rajta szárad.
Ha több tanú nincs, a törvénykezést hagyjuk abba.
Börtönőrében bízhatunk?
KOLONITS.
Megválasztottam emberünket.
JÖRGER.
De hát ha most már igazi lázadás üt ki?
KOLONITS.
Jobban ismerem őket, moccanni sem mernek, vége már annak; fuimus Troes!
BUCCELLINI.
No hiszen csak moccanjanak; egy nádpálcával kergetem ki.
Ó bár lázadnának!
Legalább lenne okunk megfosztani, amit ők alkotmánynak neveznek.
Ez ellene van a birodalmi egységnek.
S miért legyen nekik alkotmányuk, ha a többinek nincs ?...
No bizony!
KOLONITS.
De Őfelsége igen kegyes, vallásos.
BUCCELLINI.
Őfelsége most eléggé el van foglalva a francia üggyel.
Kolonits bennem bízhatik, én szekundálok önnek.
KOLONITS.
Tudja ön, jelszóm: Magyarhont rabbá, aztán koldussá, s végre katolikussá teszem.
(Elmennek.)
VÁLTOZÁS
(Tömlöcszoba, közép- s egy oldalajtóval. Középajtónál, kívül dragonyos őr.)
HARMADIK JELENET
Börtönőr, Rákóczi, (mindjárt) Jakab
BÖRTÖNŐR.
(az oldalajtót benyitja)
E két szoba rendeltetett önnek.
Vasat nem kap, elég van az ajtón és ablakon .
(A középajtón kiszól:)
Ide kell hozni a kapitány úr holmiját!
JAKAB.
(bőröndöt hoz be)
RÁKÓCZI.
Fogolytársam is lesz?
BÖRTÖNŐR.
Csak laktársa, az őrkapitány, hogy el ne unja magát.
A szobák ellen, reméljük nincs kifogása?
Nagyatyja, Zrínyi Péter is innen lépett a vérpadra.
(El.)
RÁKÓCZI.
(egyedül)
Az ő siralomháza!
Megszentelt falak, köszöntelek!
Itt hangoztak el végső léptei... ennek ajtaján ment az öröklétbe; visszhangozzátok nekem végszavát!
Nem reszketett azon halál félelme, mert tiszta lelkét a balsors le nem hangolhatá.
Az eszme a lélek lobogása, eszméd a szabadság szövétneke volt; te földre ejted, én felvettem azt.
Ne félj, kislelkűn nem kárhoztatlak, hogy a sírba világítál nekem.
Ha felfordított szövétnekül ez leend sírjainknál, jön még idő, midőn unokáink megáldják hamvainkat.
Ó mert Vesta-láng az, melynek nem szabad kialudni velünk; a levegőbe folyik át; s ekkor villám gyanánt csap le, s népek mennydörgenek utána; meglássuk akkor, ti zsarnokok, nem fogtok -e sápadni és remegni?
(Az oldalajtóhoz lép, közel hozzá megborzadva megáll.)
Ez lesz sírom.
Belépek, utánam bezárják, s csak akkor nyitják meg újra, midőn koporsómat viszik be.
Ó nem borzaszt engem a vérpad, de nagybátyám eltorzított kísértetes arcára megfagy ereimben a vér.
Ha itt évek múlva a magány beárnyazza lelkemet!...
Élni s nem tudni a létet!
Az ész bár nem hagyja el szövőszéket, bután, merevül, tétlenül bámulja elejtett vetélőjét; vagy torzképeket sző zilált szálakból.
Megőrülni!
- Ó ész, te nyugtalan búvár, ne tapadj oly gondolatgyűrűhez, mely az őrülés sötét tölcsérébe sodorhat alá.
Ó hiába!
A beláthatatlan ormokon székelő sasnak is szabadság kell; lekötve elhullatja tollait, s a mélységbe zuhan alá.
Nagybátyám szintén ép elmét vitt börtönébe, s mivé lőn?
- - Nem gondolkozom erről - máris hozzá kezd tapadni elmém.
Édes szerelmem, vezess te virágszőnyegedre!
Amália!
- Ó itt sincs vigasz.
Csak azt nem tudom, melyik sebem fáj jobban.
Én taszítottam nyomorba őt is.
(Kívül lánccsörgés.)
Fogolytársaim!
-
(Az ablakhoz megy, fel akarja nyitni, szeme az üvegre mered.)
Mit látok?
Ez üveg karika...
Nagyatyám rámetszette nevét, és éppen halála napján; hihetőleg azon gyémánttal, melyet hóhérjának ajándékozott.
Tehát két síriratod van.
Egyik, melyet gyilkosaid a te és Frangepán emlékére a főtemplom falába vakoltatnak, e gúnyos mondattal: "vak vezette a világtalant "; a másik az, melyet magadnak alkottál!
Vagy tudtad -e, hogy unokád is ide jövend, s könnyes szemekkel olvassa egykor?
- Légy áldott érte, követlek.
(Gyűrűjét veszi s ír.)
" És unokája, Rákóczi Ferenc, a szabadságért."
Törékeny síremlék; - de az időnek mindegy!
Ezt eltöri majd a légvonat, s a márvány szintén elporlik.
Nekünk, kik nagy tervek küszöbén szegtük nyakunkat, ily emlék való.
Jobb ily átlátszó tiszta emlék, mint az, melyen rablott arany fénylik.
A piramisok nem tették halhatatlanokká Egyiptom királyait; de ezredévek után is hirdetik minden jók utálatára, hogy tapaszul rabszolgák vérverejtéke hullott a kövekre.
Neveink nem lesznek a történelem fekete lapjain.
- Isten velünk!
Én síromba bátran lépek.
(El oldalt.)
NEGYEDIK JELENET
Lehmann (középen jő), szolga (gyertyával)
LEHMANN.
Elmehetsz!
(Szolga el.)
Áldom a gondviselést!
(Az oldalajtót benyitja.)
Barátom!
RÁKÓCZI.
(karjaiba fut)
Lehmann!
Álom ez?
LEHMANN.
Én vagyok, csak csöndesen!
Mindent meg fogsz érteni.
RÁKÓCZI.
Hogyan jössz te ide?
LEHMANN.
Fogságod előléptetett.
Amint elfogtak, engem rögtön parancsnokká neveztek ki, hogy gyermekkori ellened őrizzen; s veled kell laknom, hogy kémedül legyek, s amit még nem tudnak, kicsaljam belőled.
Egy neme ez a tortúrának.
RÁKÓCZI.
Ők mindent tudnak.
Nem zúgolódtam a sors ellen, ím, te vagy jutalma.
LEHMANN.
A gondviselés szent munkája ez; elküldött engem, hogy megszabadítsalak.
RÁKÓCZI.
Megszabadítani engem, hogy értem rabul maradj ?...
De nem... ennek díja vérpad lenne.
LEHMANN.
Ha kell, rálépek.
RÁKÓCZI.
S te azt hiszed, ily áron megvenném az életet?
LEHMANN.
S te nem áldoznád értem a tiédet?
Emlékezzél eskünkre.
RÁKÓCZI.
Neked nőd van.
LEHMANN.
S neked nincs -e nőd?
RÁKÓCZI.
Ne szóljunk erről; el nem fogadhatom.
Az eskü kényszerítés.
Az ifjú nem látja a jövőt, s leköti, mihez joga sincs.
- Nődnek szentebb joga van hozzád.
Én feloldalak.
Ne szóljunk erről.
LEHMANN.
S az eskü semmi?
Ó barátom, jobbnak hittelek.
RÁKÓCZI.
De az öngyilkosság volna!
LEHMANN.
Kötelességnek hittem.
Itt nem fordul elő életváltság, itt csak merész játékról van szó.
Ennyit, úgy hiszem, csak megtennél barátodért az eskü nélkül is.
RÁKÓCZI.
Még kérdezheted?
LEHMANN.
Én nem cselekszem többet.
A tervet jól megfontolám, s már minden előkészületet megtevék.
Börtönöd ablakán egy pár vasrudat elfűrészelünk, félrefeszítjük, és hosszú kötelet bocsátunk ki.
RÁKÓCZI.
De kívül az őrök?
LEHMANN.
Megláthatnának s golyókkal üdvözölnének.
Jobban szeretlek, mintsem e vészes útra bocsássalak.
Ez csupán a szökés lehetőségét tanúsítsa.
Te biztosabb úton fogsz menekülni.
Öcsém szolga nélkül jövend a várba engem látogatni; te azalatt itt átöltözöl; s midőn az előbbi őr felváltatott, mint szolgája hagyod el e szobát és várat.
Kívül gyors paripák lesznek elrejtve.
De a lengyel határokig meg ne álljatok; ott, mint tudom, számos rokonod és barátod van.
RÁKÓCZI.
És te?
LEHMANN.
Mihelyt gyanú nélkül lehet, követlek.
De ez ellen egy szót se, ennek meg kell lenni.
RÁKÓCZI.
A gondviselést csúfolnám, ha ellenállanék.
Halld te is eskümet.
Az élet többé nem sajátom; a honé.
A szabadság istene küldte téged a gyermeknek barátul, s most az ifjúnak őrangyalul.
Az ő szentelt bajnoka leszek, s lerovom nagy tartozásomat.
Ha valaha hallod, hogy önző lettem, s hazám ügyét hatalom, kincs, fény, vagy bármi áron elárulom: jöjj bátran és döfd át szívemet, képzeld magadat az ég bosszúangyalának.
LEHMANN.
Közel leszek majd hozzád, mert veled harcolok.
De most dologra!
(Bőröndjéből ráspolyt vesz.)
Vedd s munkálj, én ajtódat őrzöm.
RÁKÓCZI.
Már csak meg kell tanulnom, mint kell a börtönt feltörni.
(El.)
LEHMANN.
Nemeslelkű barát; nem fogadta el életemet; pedig tudom, ő kész lenne magát feláldozni értem.
(Kopogás.)
Ki az?
(Az ajtót megnyitja.)
Te vagy?
ÖTÖDIK JELENET
Jakab (jő), előbbi
JAKAB.
Kapitány úr!
LEHMANN.
No Jakab mester, mi baj?
JAKAB.
Hm!
De nem haragszik meg?
LEHMANN.
Megvertél valakit?
Vagy mit vétettél?
JAKAB.
Most egyszer, nem én...
Kapitány úr, csak egy hete házasodott...
LEHMANN.
Nőm van itt ?
JAKAB.
Nem... hanem...
Eh, mit kerülgetem, mint a macska a forró kását, hiszen a kapitány úr is katona, ha ezerszer házas is.
Odalenn az őrháznál van ám valaki.
Régi katona vagyok, s bejártam nagy részét Európának, de oly szép katonánét sohasem láttam.
Istenemre, beillenék markotányosnőnek, ha mindjárt az egész ezred császárokból állna is.
No de talpra is ugrott az egész őrség, már szinte hajba kaptak miatta; de az is katonás leány ám - kereken kimondta, hogy ő csak a kapitánnyal akar szóba állni.
LEHMANN.
Kergessétek el.
JAKAB.
Igen, de azt mondta, hogy csak azt mondjuk a kapitány úrnak, hogy ő Amália Hessenből.
LEHMANN.
Amália?
JAKAB.
Nos ?...
Emlékszik már rá?
- Gondolkozzék csak kissé, kapitány úr, hiszen nem mondjuk meg az asszonyságnak.
Eh, kapitány úr, katonadolog.
No felvezessem?
LEHMANN.
Már csak vezesd fel.
Erővel nyakamba köti magát; túl kell rajta adnom.
JAKAB.
(félre)
Értjük.
(El.)
LEHMANN.
Ha nem csalódom, ez ő!
De hogy jöhet ide?
(Beszól:)
Barátom!
RÁKÓCZI.
(jő)
Mindjárt kész leszek.
LEHMANN.
Készülj a legnagyobb örömre, a hercegnő itt van.
RÁKÓCZI.
Az lehetetlen, hiszen klastromba zárták.
LEHMANN.
Ki tudja, tán éppoly biztos őre van, mint neked.
De vigyázz, örömed ne törjön ki hangosan, nehogy a külső őr meghallja.
Jőnek.
Vonulj vissza, s ne jöjj, míg nem hívlak.
HATODIK JELENET
Amália, Jakab (az ajtót megnyitja; kívül az őr látható)
AMÁLIA.
(polgárilag, bekötött fejjel, lesütött szemmel).
Kapitány úr!
LEHMANN.
Az ördög tudna neked ellenállni, kis hamis!
Eszem a szentedet!
(Öleli.)
No, pimasz, mit tátod a szádat? - lódulj, húzd be az ajtót.
JAKAB.
Értjük.
(El.)
LEHMANN.
(kiszól az őrhöz)
Hallja kend, senkit se hagyjon az ajtóhoz közelíteni.
ELSŐ ŐR.
Értem, kapitány uram.
LEHMANN.
(az ajtót behúzza).
Hogy menekült fenséges asszony?
AMÁLIA.
Ismer ön ?
LEHMANN.
Lehet -e más?
Mint a leghívebb nő?
S fenséged, honnan ismer engem?
AMÁLIA.
Férjem barátját ne ismerném?
Bátorkodtam volna -e másképp ide jönni?
Kapitány úr, minden perc drága.
Aranyat hoztam.
LEHMANN.
S férje barátjának hitt?
AMÁLIA.
Nem önnek - őreit megfizetni.
LEHMANN.
Nincs arra szükség; - ő még ma szabad lesz.
AMÁLIA.
Ön ámít engem.
LEHMANN.
Csendesen!
Fönség, van -e elég ereje a viszontlátás örömeit elfojtani?
AMÁLIA.
Láthatom őt?
LEHMANN.
Ő itt van.
AMÁLIA.
Itt?
Ó isten!
HETEDIK JELENET
Voltak, Rákóczi
RÁKÓCZI.
Tovább nem állhatok ellent!
Amália!
LEHMANN.
Az Istenért!
- Csöndesen!
AMÁLIA.
Férjem!
LEHMANN.
Kihallik, halkan!
AMÁLIA.
Hiszen már nem szólok - nem fogok örvendeni... nem gondolok arra, hogy karjaidban vagyok, hanem, hogy nemsokára nem leszek karjaidban.
RÁKÓCZI.
Hiszen szabad vagy... nem fogsz -e követni?
De ó ne hallgass rám, ne kövess - az én sorsom bujdosás.
AMÁLIA.
S az enyém fogság...
RÁKÓCZI.
Fogság, hiszen szabad vagy?
AMÁLIA.
Az arany megnyitá börtönöm ajtaját, de nem zárult be utánam, mert meg kelle esküdnöm a feszületre, hogy e viszontlátás után rögtön visszatérek.
Ó, az én börtönőröm nem oly igazszívű barát, mint a tied; ő csak fösvény, de nem szánakozó.
Hová menekülsz?
RÁKÓCZI.
Lengyelhonba.
De ha Isten segít, eljövök megszabadítni téged.
AMÁLIA.
Csak a hazát szabadítsd, rám ne gondolj.
Én nem víhatok érte, de zúgolódás nélkül tűrni fogok és imádkozom.
Egyet ígérj meg, hogy nyugodt lehessek.
Ellenink mindenre képesek.
De bármit hallasz, hogy szenvedek, hogy kínoznak, hogy engedéllyel megválthatnál: ne higgy nekik, mert békén tűrök minden szenvedést, s hazánk ügyét miattam el ne áruld.
S habár saját kezem iratát mutatják, annak se higgy: gondold, hogy gyönge voltam, s a kínpad csikarta ki; mert szabad akaratom: hazánk szabadságáért inkább meghalni, mint azt elárulni.
Csak ezt ígérd meg, s én erős leszek!
RÁKÓCZI.
Ily nagylelkű nőt adott az ég, - s ettől fosztanak meg az emberek.
AMÁLIA.
Önérzetemben koldussá leszek, s elvesz minden becsem, ha értem legkisebbet áldozol.
LEHMANN.
(ezalatt köntöst, sisakot vitt a mellékszobába.)
Kopognak, válniuk kell.
RÁKÓCZI.
Isten veled!
LEHMANN.
(az ajtónál)
Ki az?
NYOLCADIK JELENET
Jakab, előbbiek
JAKAB.
(künn)
Kapitány úr, öccse, a hadnagy úr van itt; azt mondja, sürgönyt hoz.
LEHMANN.
Mindjárt.
Távozzál, barátom.
Sietve át kell öltöznöd - az óra közelg.
RÁKÓCZI.
Isten veled !
(El oldalt.)
LEHMANN.
Fönséges asszony, rögtön hagyja el a várat.
(Az ajtót megnyitja.)
AMÁLIA.
(Rákóczi után)
Isten veled!
LEHMANN.
Jó éjszakát!
AMÁLIA.
(gyűrűt ád)
Fogd e gyűrűt, emlékezzél rám.
(Elsiet.)
LEHMANN.
Jakab, kísérd le a várkapuig.
Ne merje senki bántani.
JAKAB.
Értem.
(El.)
KILENCEDIK JELENET
Oliver, előbbi, (később) Rákóczi
LEHMANN.
Ejnye öcsém, jobbkor is jöhettél volna.
OLIVER.
Csak ne haragudjál, mindjárt visszamegyek.
Sürgönnyel jövök, s reggelig még a magyar határon kell lennem.
LEHMAN.N
No hol az a sürgöny?
(Az ajtót beteszi.)
Nos, öcsém ?
OLIVER.
Minden kész, három helyütt előre megvettem a paripákat.
LEHMANN.
S az útlevél?
OLIVER.
Nálam van.
LEHMANN.
Lengyelhonba?
OLIVER.
Igen.
Rögtön nyolc óra lesz, az őröket felváltják.
Szolga nélkül jöttem be a várkapun, az új őr nem fog megütközni, hogy szolgával távozom, mert máskor soha sem jöttem egyedül.
De te mit fogsz tenni?
LEHMANN.
Egy óranegyed múlva követlek, mintha sürgöny következtében Bécsbe sietnék.
(Az óra nyolcat üt.)
OLIVER.
Nyolc óra.
LEHMANN.
Az őröket felváltják.
OLIVER.
S a fejedelem?
LEHMANN.
Már öltözik.
Öcsém, tudod, mi drága kincset bíztam rád; ha kell, halj meg érte.
OLIVER.
Csak a várkapun legyen kívül, el nem fognak, ha csak agarakon nem kergetnek.
De csitt!
(Az ajtóhoz megy, hallgatózik.)
Most váltják az őrt.
LEHMANN.
(a másik ajtónál.)
Készen vagy?
RÁKÓCZI.
Azonnal.
LEHMANN.
Lebocsátom a kötelet.
(El oldalt.)
OLIVER.
Már alant vannak.
Ah, az előbbi őr felmegy a lépcsőn
(Az ajtóhoz.)
Hamar, csak hamar ! - minden perc drága.
Most szabad az út.
(Rákóczi dragonyos ruhában, szakállal.)
LEHMANN.
(egy kardot ád)
Tehát búcsú nélkül.
Sarkatokban leszek.
OLIVER.
Mint dobog a szívem
LEHMANN.
Bátorság!
RÁKÓCZI.
Isten veled!
LEHMANN.
El, el, sietve!
(Ajtót nyit - más őr áll ott.)
Jó éjt, öcsém!
(Rákóczinak egy köteget ád.)
S kend el ne ejtse szokása szerint.
OLIVER.
Csak szidd meg bátya, mert ily ügyetlen szolgám soha sem volt.
No, jó éjt!
(Őr tiszteleg, Oliver el Rákóczival.)
LEHMANN.
Jó éjt!
(Az ajtót beteszi.)
Eddig sikerült.
Ó éj, fedezd be őket szárnyaiddal!
Már alant vannak.
Az őrök mindenütt tisztelegnek.
(Az ablakhoz siet.)
Ott mennek.
Még csak néhány lépésüket vezesd, szabadító Istenem!
Hah, az őr megállítja.
Isten!
- Öcsém felel.
- Az őr...
(A legnagyobb örömmel:)
Mehet!
A porban imádlak, égi gondviselés!
Leróvtam legszentebb tartozásomat.
De mily önző, hiú vagyok, oly nagy becset tulajdonítok e tettnek... szinte pirulok érte...
Mit kockáztattam?
Semmit - éppen semmit.
(Kopognak.)
Hah, mi ez?
Bizony remegésbe hoz.
- Ki az?
(Ajtót nyit.)
TIZEDIK JELENET
Őrmester, előbbi (kívül), őr
ŐRMESTER.
Csöndesen!
Kapitány úr, a fogoly meg akar szökni.
LEHMANN.
Ah, dehogy!
Hiszen alszik.
ŐRMESTER.
Nem alszik, uram.
Unalmamban a bástyára menék, s alig valék ott, s ím, megzörren mellettem a fű... mit látok?
Hát a fogoly ablakából hosszú kötél sétál le.
Várj, gondolám, hiszen éppen jókor jössz; és vártam, mikor fog lebocsátkozni a fogoly, hogy nyakon csíphessem.
LEHMANN.
Ah, ez képtelenség.
ŐRMESTER.
De úgy van.
Mikor aztán meguntam várni, a legközelebbi őrt szólítám, s az ablak alá állítám... arra el nem szökhetik.
LEHMANN.
Majd megvizsgálom.
Menjen aludni.
ŐRMESTER.
De uram, ezt a kis érdemet nem vitázza el tőlem senki!
(A gyertyát veszi.)
LEHMANN.
Ön ellenszegül?
ŐRMESTER.
Megbocsásson - nekem is meghagyták, hogy én meg önre vigyázzak.
(Benéz.)
LEHMANN.
Hideg vér!
ŐRMESTER.
Árulás!
A szoba üres... erre kellett megszöknie.
LEHMANN.
Mit merészel?
ŐRMESTER.
(a középajtót feltépi).
Ki ment itt el?
MÁSODIK ŐR.
A kapitány úr öcscse és szolgája.
ŐRMESTER.
Ha!
Most értem.
A kapunál valék, midőn a hadnagy jött, s még csodálkoztam, hogy szolga nélkül.
Ön az áruló, ön szöktette el a foglyot.
(Az ablakon lekiált:)
Fel, fel!
Árulás!
Lóra!
Utána!
Fogoly szökött el!
LEHMANN.
(kardot ránt)
Élve nem fogtok el.
ŐRMESTER.
(szintén kardot ránt)
Hah, áruló!
(Vívnak - őrök leszúrják.)
LEHMANN.
(elesik)
Érte halok!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE