Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bessenyei György
Buda trágédiája
Keletkezés ideje
1773
Felvonás
5
Jelenet
34
Megszólalás
460
Mondat/Sor
2680
Szó
13351
NEGYEDIK JÁTÉK.
Első jelenés.
MIKOLD, KADIKA.
MIKOLD.
Minddég több több kín közt rettegvén, szenyvedve
Előtted látsz Vitéz nálad esedezve.
Ha inkább isméred a' végezéseket,
Magyarázd rajtunk meg-tett rendeléseket.
A' nagy Olympuson lakozó Istenek
Nyújtnak-é oltalmat, avagy kegyetlenek?
Mi által ingerlik-fel újra Atillát,
Hogy halálra verje az ártatlan Budát?
KADIKA.
Királyné! hidd-el, hogy tsak Alus egyedül,
Kit köztünk nézhetünk, minden veszélyünkül.
Ebben a' szerentse mint paraszt fijában.
Ostobán hibázott rá költött javában.
Hadainkban néha vakmerőségével,
Baromi tüzében, esztelenségével
Egy néhány Pannonust Atilla láttára,
Vak szerentséjébül függesztett kardjára.
Hlyen viseltt dolga a' Királynak tetszett,
Mellytül fogva vele barátságot kezdett.
Veszszen-el akár ki, a' ki vér ontásban
Tart tsak emberséget, 's nem vélheti másban.
Halandó voltunknak igaz érdemeit,
Hanem ha pusztítjuk a' földnek színeit.
Az itt jobb katona, a' ki leg-dühösebb
'S éh oroszlánnál-is szaggatni mérgesebb.
Ezek Atillánál érdemes emberek,
Nem a' bátor, szeléd, igaz, okos vérek.
Vakmerő dühösség, baromi gyilkosság,
Embertelen harag, ostoba hánykódás,
Mindnyájan érdemek lettek Atillánál,
Ki jobban kedvelli Alust a' fijánál.
Ez a' gonosz paraszt ostoba volt mindég,
Új szerentséjénél érdemetlen vendég.
Nintsen születése, 's soha paraszt véri
A' nemes dolgokat észszel fel-nem éri.
Atillánál bátran együgyüen beszéli,
Hol a' Király tudod ártatlanságot vél.
A' gyermek, és bolond igazat beszéllnek.
Nem kell tétovázni benned az hitelnek.
De egy paraszt gonosz nem ollyan tudatlan.
Hogy ostoba élte lehetne ártatlan.
Ha szerentsére kap, ravaszdi tsal, von, húz.
Gyilkol, árúlkodik, hazudik, kínoz, nyúz.
Egy roszsz paraszt vérnek sok száz esztendő kell,
Míg a' nemes érdem erébe helyet lel.
Alus ez, ki mindent vádol a' Királynál,
Igazságunk rab lett ostoba szájánál.
Atilla, Királyné! engem, téged, Budát
Tovább Eméziát, 's saját fiját Tsabát.
Alus vádjaira gyanúságba vette,
Ki gonoszságával szívét el-hitette.
Hlyen sok Vezérek sorsok életekkel!
Mert nem tanátskoznak az igaz szívekkel.
Belölrül nem látnak, tsak színrúl ítélnek;
Habozó eszekkel sok roszszt jónak vélnek.
Mitsoda változás! — rémüléssel — a' Királyné —
— fájdalmas kiáltással — széket!
MIKOLD.
gyötrelmébe hanyatlik; halaványodni kezd ábrázatjában: egy szolga elő ugrik: karos-széket viszen Mikoldnak; mellybe le-ereszkedvén, kevés szempillantások múlva, beszédjét kezdi.
Változom Kadika, 's minden testem reszket.
Egy fel-mentt paraszt vér törvényt szab Hazámnak,
Közel szolgája lett Király koronánknak.
Hogy szenyvedhet többet egy nemes méltóság,
Mint ha rabbá teszi az Uri parasztság?
Ah Atilla mért nem látod szíveinket!
Hogy ne üldöznéd így igaz híveinket.
Igazítsátok-meg, hatalmas Istenek,
Bolond egyvelgésit a' történeteknek!
Ah nem tudom tovább segítni magamat!
KADIKA.
Királyné! ne neveld bennem-is kínomat.
Az Istenek talám jót hoznak dolgunkból,
Örömmel költözünk-ki még fájdalmunkból.
MIKOLD.
Nints több segedelem, már mind oda vagyunk,
Kadika, vedd-fel; roszsz paraszt vérre bírtunk.
Alus gonoszságát semmi nem elözi,
Mesterségeinket, és Atillát gyözi.
Egy fényes póltzra jött ravaszúltt parasztnak,
Kit vak szerentséje ki-választott Úrnak,
Kitsoda bírhatná titkos mesterségit?
Istenink-is únnják törni ördögségit.
Boldogtalan Mikold!
KADIKA.
Kegyelmes Királyné!
Minden tekinteted magáé Vénusé
Meg-illetödésre húzod a' szíveket,
Fel-gerjeszted bennünk érzékenységinket.
Ne okozza könyved bennem már kínomat,
Meg-vídúlsz, ha hallod tőlem egy titkomat.
MIKOLD,
hirtelen szavakkal.
Magyarázz, szólj, mondjad, miben reményihetek?
Nyilatkoztasd hamar mit töled érthetek.
KADIKA.
Az ifijú Tsaba Eméziáért ég
Ah talám ö benne, reánk tekint az Ég!
Tudod, hogy Atilla Tsabát mint kedveli,
A' kiben örömét tsak egyedül leli.
A' Buda párjának mesterségeivel
Tegyük rabnak szívét érzékenységivei.
A' szerelem, tudod, hogy mitsoda serény
Rabság, sem történet, nintsen ollyan kemény.
Hogy módot ne kapjon hivatalát tenni,
Ennél jobb eszközt most lehetetlen lelni.
Majd ha Emézia Tsabánál esdekik,
Talám az Istenek benne meg-engedik,
Hogy Buda kegyelmét nyerje Atillától,
Ki belöl meg-lágyúl, könyörgő fijától.
Tudod hogy a' kérés mitsoda erős ott,
Az hol természetünk szerelmet-is gyújtott.
A' Világban sokat végzett a' szerelem,
Nintsen ennél köztünk erössebb védelem.
MIKOLD.
Ah sijessünk ezzel, 's Tsaba ifjúságát
Tsaljuk-meg Kadika! nagy ártatlanságát.
Ötsém' meg-tanítom, hogy mulasson ö-is
Tsabával; 's színlelje hozzá szerelmét-is.
Egy fel-gyúltt ifijú remény nélkül-is hív,
Mindent meg-hisz benne a' nyughatatlan szív.
Majd ha Emézia így szóllhat rabjához.
Hogy Budának párja: de hajlik Tsabához.
Kinek segedelmét esedezve kéri,
Melly nélkül örömét soha el-nem éri.
Az ifijú szívét tüze el-ragadja,
Meg-fog tovább szűnni benne Buda vádja.
KADIKA,
zörgést hall.
Királyné! fussunk-el, Atilla érkezik,
Veszély itt maradni.
MIKOLD.
Ah a' szívem vérzik!
(El-mennek.)
Második jelenés.
ATILLA, ALUS.
ATILLA.
Alus! minden felöl árúltatik éltem,
Tsak te vagy, a' kiben vigasztalást leltem.
Az egész udvarom tőlem húzza magát,
Titkosan követi ellenem-el dolgát.
Egy új Világot még örömest meg-vennék,
Tsak trónusom' ölén bátran nyugodhatnék.
Mennyin nem írígylik ditsóségeimet,
Kik nem látják bennem veszett gyötrelmimet.
Mi haszna gyözzük-meg az egész Világot,
Ha szívünk nem érhet soha nyugodalmot?
Mennyi gyötrelmekkel jár a' gyözedelem!
Nevekedésével vesz a' segedelem.
Harag, keserűség emészti szívemet,
Veszéllyel tápláltam Vitézi mívemet.
Nem találom Budát, fut szüntelen tőlem,
Ha szavamat hallja, el-megyen előlem.
Késedelmeztetem élte vesztésében,
Mikoldnál tartózik esedezésében.
Keressük-fel Alus, veszessük életét,
Soha ne szenyvedjük tovább gonosz létét.
Tarsd hozzám hívséged ', kövess lépésemen,
Velem együtt nyugodj-meg Vitézségemen.
Ne rettegj semmitül, nézd tsak Isteninket,
Szemléld bátran köztünk történeteinket.
Egy Vitéz barátom nem retteg semmitül,
Félelme származhat tsak az Istenekrül.
ALUS.
A' Királynak mindég engedelmeskedem,
Hartzainkban, tudja, halálom sem féltem.
Mindenütt követem nagy parantsolatit,
Tsudálom, tisztelem Vitéz indulatit.
Hogy Budától féltem, azt tsak a' méltóság
Okozta szívemen, mi tsekély valóság.
Féltem a' Királynét több Vitézeinkkel,
Kiket háborgatunk igyekezetinkel.
Egy szolga, nagy Király, mindenkor hibázott,
Ha keze Urának vérivel tsatázott.
Atilla nagy nemét ötsén tekintettem,
Vitézségem' nála azért felejtettem.
Más kezétül halni Budának nem lehet,
A' Király egyedül, hol ö halált lelhet.
Egy méltóság legyen rab bár esésével,
Még-is tiszteletet kíván személyével,
A' jobbágy párt-ütő ha ellene hartzol,
Kit illyen vétkéért minden törvény vádol.
ATILLA.
Alus! a' hol erőt vett már a' gonoszság,
Nem lehet ott soha érdemes méltóság.
E' tsak olly név, a' melly különös érdemnek
Tudós Vitéz igaz nagy Fejedelemnek
Engedtetik mindég a' nép hívségétül,
Ország a' mellynek ez, jön segedelmétől.
Illy birodalmamat hagynám most Budára?
Hogy ne nézzen minden a' nagy Atillára.
Ah pártot ütött név, veszsz-el már nyelvemröl!
Hogy ne gondolkodjam annyit sérelmemröl.
Vigyen-el a' pokol busúltt haragjában,
Hadd ne lássak veszést Bendegúz' fájában.
Hol van Buda, Alus?
ALUS.
Király! nem tudhatom,
Ezzel most szívedet, nem vigasztalhatom.
Legyél serény ötséd' fel-keresésében,
Sijettesd örömöd' méltó veszésében.
Én ha hívségemmel Uram segíthetlek,
Veled el-indúlván nyomodon követlek.
Szükség-is hatalmad' szabadságba hozni,
Veszedelme alól koronád' óldozni.
Osztályos Atyafit a' Király méltóság,
Tudod, nem szenyvedhet, mert felsö magasság.
A' mellyik korona két főhöz tartozik,
Ott a' trónus dolga, sok képen változik.
A' nyugodalomról álmodni sem lehet;
Tsendes békességet, ott senki nem vélhet.
ATILLA.
Egyenesen beszélsz, nem kételkedhetem
Tovább hívségedben, mit nem érdemlettem.
Vége lett már bennem Buda életének,
Poklokra kell menni hitetlen Lelkének.
Sijessünk mind ketten, hogy tellyesíthessük
Vitézi dolgaink ', 's bajunk' felejthessük .
Márs! légy segítséggel fijad Atillának,
Hadd rontsa életét a' veszett Budának.
Harmadik jelenés.
BUDA, TSABA.
BUDA,
fájdalmasan.
Szüntelen küszködvén kínnyával szívemnek,
Tsaba! benned látom éltét reményemnek.
Kegyetlen Istenink létem' nem engedik,
Atillával Lelkem' testembül ki-verik.
El-szántam magamat végre halálomra,
Az Egek nézzenek ártatlanságomra.
Nem félném vesztemet, de egy kintsem él még,
Mellyért kínos szívem első tüzében ég.
Ah Tsaba! tsak erre kérem segedelmed ',
Védelmezze éltét egyedül kegyelmed.
Kínos szerelmemnek szerentsétlen tárgyát
Oltalmazd, 's távoztasd róla Alus vádját.
Tsak ezért fáradok veszélyes éltemben
Reszketek miatta kínos gyötrelmemben.'
Istenek nézzetek párom napjaira!
Tegyetek enyhülés szörnyű fájdalmira!
Emézia! Ah te veszedelmes Hymen,
Melly ennyi kínokkal származtál szívemen!
Tsaba! egyetlen egy kintsem' néked hagyom,
Mellynek nyugalmára tsak benned vágyódom.
Ha halok, vigasztald szegény Eméziát.
Nemes véred adja viszsza néki Budát.
Az Istenek alig tették öszve velem,
Már el-ragadtatván, tőle el-kell vesznem.
A' leg-tisztább hívség szülte társaságunk,
'S a' leg-gyilkosabb kéz okozza halálunk.
Ah szörnyű fájdalom!
TSABA.
Melly méltó keserved,
Mellyel magyarázod szerentsétlenséged'
Buda! nagy érdemü fajzása vérünknek
Öröme, keserve, kínos életünknek.
Ne tökéld-el magad' kínos halálodra,
Az Istenek néznek ártatlanságodra.
Nékem ne ajánljad érdemes párodat,
Élj te, 's keresd benne vigasztalásodat.
Halálod' előttem Buda ne említtsed,
Rettegéseimet előtted tekintsed.
BUDA.
Nem lehet félelem, sem rettegés több már,
Fel-nyílt a" koporsó, setét gyomrába vár.
Mindent el-követtem; de a' nagy Istenek,
Sorsom ellen, látom, mindég kegyetlenek.
Atyád' szomjúságát el-ólthatja vérem,
De Eméziáért kegyelmedet kérem.
Vegyed hívségedbe árvámat, hív Tsaba!
Tartsd-meg azt, kit vesztett a' gyötrelmes Buda.
Kínos emlékezet! veszett történetek!
Mért engedték éltem' a' nagy végezések!
TSABA.
Buda! fel-függesztjük az halálos tsapást,
Melly tsak benned tenne leg-gyilkosbb vér ontást.
Maradt egy fegyvered Mikold' szerelmében,
Mellyel Atillának verhetsz ellenében.
Haragja ebben-is engeszteltethetik,
Öldöklő szándéka fel-függesztethetik.
Az én hívségem-is dolgozik részedröl,
Mellybe vigasztalást reményiek éltedröl.
Atilla boszszúja közöttünk el-téved,
El-nyomjuk vad tüzét, 's örömöd meg-éled.
BUDA.
Mikor' Atyád el-ment új Világot gyözni ,
Rómának határit vérünkéi öntözni.
Hogy itt Atilléat építsek, azt mondta ,
Sicámbriát e'ként nevezzem meg-hagyta.
Én ezt tselekedtem: A' nép Budát kiált,
Mit tehetek róla, hogy a' név így el-vált
A' népnek szájában; melly tsak szokásból szól,
Nem tudja mi a' roszsz, 's mi lehet nálunk jól.
Atilla mint szélvész ide viszsza fordúlt,
Minden Nemzeteket fegyverével fel-dúlt:
Ártatlanúl vádol, hogy ellene járok,
'S nyert koronájára mint gyilkos úgy várok.
Egyedül akarja bírni tsak földünket,
Mikor néki tetszik, veszti életünket.
Hlyen nagy hatalom gerjedt-fel ellenem,
Istenek! mondjátok hogy lehessen élnem?
Meg-veszett kevélység! hová ragadod már
Atillát, ki mindég vér tengerekben jár?
Emésztő tüzének tsapkodó lángjai,
Ordító torkának rettentő hangjai,
Rémülésbe hozzák a' nagy természetet,
Melly nem táplált volt még vadat, illy veszettet.
Rút kegyetlensége haragom' gerjeszti,
Tsak a' méreg bennem, mi szívem éleszti.
De mit tselekhetem nyomorúltt sorsomban,
Meg-szabadúlásom van tsak halálomban.
Emézia, Mikold, Tsaba, édes nevek!
Hogy lesztek vesztemben olly rettenetesek!
TSABA.
Ah Buda! ne szaggasd szívemet már tovább,
Vedd-el szerentsétlen életemet inkább.
Minden reményedet vesztetted Telkedben,
Erötelen lettél Vitézi éltedben.
Szóllj az Istenekhez; tudd ártatlanságod,
Ezek védelmezik, meg-ládd, igazságod.
BUDA.
Az Istenek, tudod, halálát engedik
Az igazaknak-is, kik őket tisztelik.
Nem bánja Jupiter kínos halálomat,
Egén jutalmazza ártatlanságomat.
Istenink a' jót engedik szenyvedni,
Egy öllyünek lehet gerlitzét üldözni.
Az Istenek minket tsak úgy oltalmaznak,
Ha halálunk után végre jutalmaznak .
Jupiter a' jóért az Elysiummal
Fizet, és a' gonoszt bünteti poklokkal,
így néz halálunkkor sorsunkba ö belé,
Most pedig engedi, hogy mi minden felé,
Hányattassunk széllyel a' történetektül,
'S próbáltassék Lelkünk az hitetlenektül.
Ha halálunk után végre jutalmazott ,
Jupiter azt mondja jól meg-óltalmazott.
Nem bánja az igaz, itt akár hogy szenyved,
Mert tudja, hogy néki ez jutalmat enged.
Imhol Isteninknek rólunk végezések,
'S ártatlanságinkrúl meg-tett rendelések.
TSABA.
Engedi Jupiter hát hogy mind el-veszszünk?
' S semmi reménységet bennünk ne éleszszünk?
BUDA.
A' ki ártatlan hóit, az nem veszhetett-el,
Társalkodása leszsz a' ditsö Lelkekkel.
Tsak az itt keserves, hogy a' szívünk méreg,
Melly ha sérjültt bennünk, titkon rág mint féreg.
Emézia vette-el felét éltemnek,
'S tartóztatja létét testemben Lelkemnek.
TSABA.
Hidd, módját találom szabadúlásodnak,
Bennem van kútfeje vigasztalásodnak.
BUDA.
Hitess-el szavadrol, mondd-meg tehetséged,
De ne tsalja szívem' ma egyenességed.
TSABA.
Erőltet Atilla, hogy Eméziának
Szerelmem' ajánljam, és vesztét Budának
Dolgozzam titkoson mérgesültt szívemben,
'S dühösségem' hordjam ellened mellyemben.
Hogy itt Sicámbriát Budának nevezted.
Nem azért üldözi Attila életed ';
De Eméziádat kívánja el-venni,
'S téged vesztvén, szívét úgy mellém rendelni.
Ah dögletes tzél, el-fajúltt gondolat!
Természetünk ellen meg-veszett indúlat!
Vérontással vegyem tárgyát így szívemnek.
Hogy legyen az kínos rabja szerelmemnek?
Buda! meg-tagadom hívségem' párodhoz,
Sírva térdepelek Atilla lábához.
Végső szándékomat egészlen ki-mondom,
Nem kell Emézia, Budát szabadítom.
BUDA.
Kettős érzékenység zavarja szívemet,
Ah halálos kínos 'sibbasztják véremet.
Mint fajúihat bennünk így-el természetünk,
Hogy néha minden jót belőle ki-vesztünk?
Tsaba! dolgom terhes, mind egy, mind más részrül,
Nem lehet így remény az én életemrül
Nagy születésedet te benned tsudálom,
Hidd-el erköltsödben édesül halálom.
TSABA.
Ne tetézd keserved; engedj beszédemnek,
Ne sértegesd tüzét tiszta hívségemnek.
Szelédséget hordott, tudjad-meg, Atilla
Tsabának létével mérges ágyékába.
Kínos történetid ellen védelmezlek.
Füstbe megy veszélyed.
BUDA.
Még egyre kérdezlek.
Bírjad nemes tüzed ', 's magyarázd hogy Mikold,
Mit gondol éltemről.
TSABA.
Veszélyedböl fel-óid.
Körülted mindenütt segedelmed nézed,
Még-is reménységed' éltedhez nem érzed.
Ah Buda! nem hagyom helyben gyötrelmedet,
Egészlen el-bágyádsz; únod életedet.
Haszontalan kínját okozod szívednek,
Ne gyengélkedj, érezd javát reményednek.
Egy halandó szíve ha reményében hül,
Ollyan mint az hóit test elvenség nékül.
BUDA.
Tsaba! Nemes tüzed' szemedben szemlélem;
De kínos sorsomat éltedben nem lelem.
Az Ég, föld, természet, ha ellened ki-kel,
Akkor lásd, hogy szíved veszélyedben mit lel.
Hozzám nagy hívséged okozza tüzedet,
Érzékenységeid tsapdossák Lelkedet.
Forraszsz, hánykolódói, indúlataidban,
Mert nem érzed kínom' kevés próbáidban
Meg-tudom én, Tsaba, hol az élö remény;
De itt a' végezés nem fordúl, mert kemény.
TSABA.
Nem emésztem magam' tovább keserveddel,
Atillához futok.
BUDA.
Ah várj, 's kéréseddel,
Ne mennj Atillához Mikold híre nélkül,
Ha hirtelenkedel, halál leszsz éltembül.
TSABA,
kemény szóval.
Egy félelmes ember nem halgattathatik,
El-megyek; a' szíved nem vígasztaltatik.
Negyedik jelenés.
BUDA, EMEZIA.
BUDA,
magába észre nem veszi Eméziát, ki a’ Játék nézö-piatz fenekében tsendesen áll.
Nagy Isten! védelmezz most szenyvedésemben,
Légy segítségemre, szörnyü inségemben.
Érzékenységim már szívemen hervadnak,
Fájdalmimtúl belső részim szaggattatnak.
Lehellésim között tévelyedett Lelkem,
Ide 's tova lebeg, mit sírva tart testem.
Bár tsak ki-fújhatnám tüzem' halálomban,
Mit Eméziáért utolsó kínomban.
Rettegéssel érzek, irtózván síromtól,
Melly a' semmiben el-vett betses páromtól.
Hol vagy Emézia? Hol sírod éltedet?
Hol gyötri Atilla haragja Lelkedet?
Szerentsétlen tárgya kínos életemnek!
Ki tsak egyedül vagy mindene szívemnek.
A' mérges fene vad el-szaggat testemtül,
Ah haragos Egek, egész vérem meg-hül!
Ha veszett sorsomat magamban gondolom,
Reszketek, 's kegyetlen Istenink' vádolom.
Emézia! lásd-meg egy halál árnyékát,
Melly felére képzi már a' kínos Budát.
EMÉZIA,
tsendesen elö-jön.
Nem lehet-é vége rettegéseinknek?
Meddig tart gyötrelme szenyvedéseinknek?
Leheld- ki szerelmed veszett tévelygését,
Mellyet bennem tettél Buda! és veszését,
Ne féljed előtted kínlódó párodnak;
Édesítsd, ha lehet, mérgét halálodnak.
Átkozzad órádat, mellyben szerelemre
Találván, függesztéd hívséged' szívemre.
Szerentsétlen tüzed' én gyújtottam benned,
Veszedelmes éltem miatt kell gyötretned.
Érzem halálodat, 's a' vért-is vádolom,
Mellynek melegében lett fogantatásom.
Halavány vérem közt fohászkodik Lelkem,
Koporsómnak szélin dülöng lankadt testem.
A' szomorú halál komor országába,
Mint már határoztam, szívem fájdalmába,
Veled együtt megyek Buda! remélj bennem;
Nem lehet te nálad nélkül nékem élnem.
Ha Atilla szüli benned halálomat,
Melléd helyheztetem azért-is, hamvamat.
Meg-érezem azzal, hogy veled nyugoszom,
Az örök időket soha meg-nem únom.
Nem érik-el végek az irigy Istenek
Tsabárúl, és rólam tett végezéseknek.
Nem adja gyümöltsét szerelmem Tsabának,
Öröme nem leszen bennem Atillának.
El-megyek Budával az örök időkre,
Nintsen semmi gondom tovább az élökre.
BUDA.
Érdemes származás! bírjad nagy tüzedet,
Ne vesztegesd velem tovább már szívedet.
Sírom setéiében éltem örömet lel,
Emésztő gyomrából vígasztalásom kel.
Emézia! ha hív leszel koporsómig,
'S szerelmeddel táplálsz egész halálomig.
Ah árnyék gondolat! hasztalan kívánság,
Mellyben több semmiség vagyon, mint valóság!
Emézia! maradj Tsaba hívségében,
Ne kövessed Budát kínos veszésében.
Haláloddal, tudod, nem eleveníthetsz.
Nékem, vagy magadnak múlván, mi jót tehetsz?
A' te hívségedben Tsaba nemes véri
Érdemesjutalmát Egeinktül kéri.
Maradj karjai közt, 's engem halálomra
Eresztvén, ne tekints utólsó órámra.
EMÉZIA,
tüzesen.
Kegyetlen! káromlod örök hívségemet,
Melly hozzád tsatlotta, hóltomig szívemet.
El-veszésed után mért kívánod éltem,
Hogy mikor nyugoszol, itt gyötrödjön létem?
Én halok hát elébb, próbáld-meg, maradj-el,
Érezzed örömöd, mit szíved osztán lel.
Ha olly tüz hevíti testedben véredet,
Mint bennem, 's mint én, úgy érzed szerelmedet;
Nálam nélkül nyugtod nem leszsz Világunkban,
Ah Buda, kövessük egymást halálunkban!
BUDA.
Akaratom ellen érzem örömömet,
Halálombúl viszsza kiáltom Lelkemet.
Kebelem fel-nyitják érzékenységeim.
Hogy ízleljem benne gyönyörűségeim.
Mitsoda kegyesek voltak az Istenek
Öszve-kelésünkkor ', 's most mely kegyetlenek!
Érzékenységeim meg-tévesztik egymást,
Kedvvel, dühösséggel teszik a' sóhajtást.
Ah életem fele! — kínos emlékezés,
Be kegyetlen rajtunk a' felső végezés!
EMÉZIA.
Verd-le már szívedről a' poklok gyötrelmét
Nem nézhetem tovább Lelkednek keservét.
Ha meg-halok veled, életedet ne szánd,
Legyél igaz hozzám, 's el-vesztemet ne bánd.
BUDA.
Mit tesznek hamvaim minden érzés nélkül,
Ha testem te veled mély sírjába bé-dül?
Ha nem érezhetem létedet mellettem;
Mi örömöm benne, hogy születtem, 's éltem?
Nintsen gyönyörűség soha koporsóban,
Nyájasságot senki nem lelt még a' sírban.
EMÉZIA.
Igyekezz hát Buda tartani életed,
Hogy párod élhessen egyedül éretted.
De ha meg-kell halnod, ne kívánd létemet,
Vidd-el árnyékoddal testembül Lelkemet
El-nem kerülhetem, koporsódra dűlök,
A' te tested leszen helyem, mellyen hűlök,
Édes gondolatok! nemes vígasztalás!
Melly kedves Lelkűnknél egy érdemes halás!
Ijedéssel.
Járást sejtettem most, valaki jön, Buda!
BUDA
Tsendesek lépési, ez még nem Atilla.
Ötödik jelenés.
JÚLIA, BUDA, EMÉZIA.
JULIA,
hamar beszéddel.
Ne mulasson tovább itt a' Fejedelem.
EMÉZIA.
Ah halálos posta! végső veszedelem!
Szóllj tovább Júlia.
JULIA,
akadozva.
Nintsen — semmi veszély
Tsak — Királynénk — akar
EMÉZIA.
Ne akadozz, beszélj.
JULIA.
Budát a' Királyné magához hívatja,
Akaratját e'ként tudtára adatja.
EMÉZIA.
Buda el-mégy tőlem, hová eresztelek
Tudom, az Ég alatt többet fel-nem lellek.
BUDA,
keservesen.
Ne félj, az Istenek talám védelmeket
Jelentik Mikoldban új segedelmeket.
EMÉZIA.
Szívem a' mellyemben rút jövendölést tesz,
Minden reménységem éltedhez tsak nem vesz.
BUDA.
Vigasztaljanak itt téged az Istenek.
Ereszsz, ne tartóztass, testvéredhez megyek.
El-megyen.
EMÉZIA,
zokogva.
Mennyél-el örökre, hagy-meg kínjaimnak.
Hogy rettegésivei legyek halálomnak.
JULIA.
Fejedelem Aszszony! ha halhadd kérésem'
Térdre esik.
Tekintsed lábodnál most esedezésem '!
EMÉZIA.
Szívednek mitsoda fájdalmát érthetem?
Szólj szabadon nálam, ha hasznod tehetem.
JULIA,
fel-áll, Emézia parantsolatjára.
A' Király haragját rettegem szüntelen,
Mellynek áldozatja lehetek büntelen.
Mint ártalmas postát úgy néz veszettsége,
Életemben vádol már régen kéttsége,
A' titkokat hordom, 's ellene kárt teszek;
Mikoldtúl Budátúl ajándékot veszek,
így ítél Atilla, 's fenyegeti éltem,
Mit hívségem szerént meg-nem érdemlettem.
Hadd mehessek innen-ki veszedelmembül,
Míg halál nem lészen árva életembül.
Hívségemet soha úgy sem felejthetem.
Ah Fejedelemné!
Kesereg.
EMÉZIA,
sóhajtva.
Hát itt-is vesztettem
Örömöm, Júlia! mit eddig okoztál,
Midön hívségeddel oly tisztán szolgáltál?
Szívemben magammal kesergem sorsodat,
Mennyire fájlalom el-távozásodat!
Együtt tölténk időnk' egész életünkben,
Együtt nyájaskodtunk még gyermekségünkben.
Keservesen esik töled el-válásom,
Maradj-meg, ha lehet, lásd sok sohajtásom.
JULIA.
Ah de életemet hogy szerentséltessem,
'S szolgálatom' tovább miként rendelhessem.
Ha kerget Atilla, mit tehet kegyelmed?
El-erötelenültt ellene védelmed.
EMÉZIA.
Igen jól beszélleszsz, már mindenem' vesztem,
Leg-kedvesebb hívem' tölem el-eresztem.
Ne szerentséltessed értem életedet,
Mennj, 's egy hatalmasbbtúl várd segedelmedet.
JULIA,
Emézia lábához borúl zokogva.
Engedelmet — kérek — ha — nálad — véthettem,
'S kötelességemet — néha — nem — tehettem.
Tudom, — hogy — hívségem — hibám — nem — okozta,
Melly — szívemet — mindég — igazán hordozta.
EMÉZIA,
hasonlóul zokogva.
Julia! — nem történt — soha velem — hibád,
Tetszésem — szerént — volt — mindég — minden — munkád
Mennj-el — 's életedet — tartsák — az Istenek,
Ne — legyenek — hozzád — soha — kegyetlenek.
Eredj-el — előlem.
El-fordúl tőle.
JULIA.
Keserves meg-válás.
Be szorítja szívem' a' kínos zokogás!
Egynéhányszor mentében Eméziára keservesen viszsza néz, ki ábrázatját bé-fedvén, keszkenőjét könyveivel áztatja. Júlia megyen tovább tovább, ’s végre nagy sóhajtással elveszti magát.
EMÉZIA,
magában.
Minden öszve esküdt keserűségemre,
Ég, föld, tör szüntelen kínos életemre.
Ez szomorú helyen rettegésim között,
Júlia könyvével zokogva öntözött.
Fel-fegyverkeztek már az Egek ellenem,
El-eresztem Lelkem ', lehetetlen élnem.
Tsak árnyékát képzem körültem Budának,
Fohászkodásait hallhatom szájának.
Szörnyű rettegések! kínos képzelődés!
Hatalmas Istenek! mitsoda rémülés!
Midőn Emézia kéltségével magában küszködne, setétedni kezd a’ Játék piatz; előszörzúgást, annak utánna zörgést hallfejefelett, végre villámlásokat lát. A’ Játék néző helynek egy szegeletibül hallja Budának kiállásit, kinek tsavargó Lelke, méltatlan el-üzettetésének boszszú-állásáért esedezik.-----
Kéttséges tekintettel.
Meg - indúlt - é a' föld, vagy az Ég háborog?
Ez homályos helyen villámlás tsavarog.
Hol vagyok? a' mélység meg-nyílik alattam,
Kihez kiáltsak itt, magam hol maradtam?
Ekkor egyszerre hirtelen zengés, villámlás, és tsattogás leszsz a’ Játék néző helyen, mellynek egyik setétes szegeletibül kiáltás hallatik.
Te dörgesz Jupiter? szórjad mennykövidet!
Szikráztasd, tüzesítsd komor fellegidet.
Meg-nyíltak a' poklok, okádják mérgeket,
Szaggatott szívemben érzem rút férgeket.
Fel-nyílik ez a' fal — Lélek, ah érkezik!
Nyeljetek-el poklok! Lelkem bennem rébzik.
Tegezd mennykövidet kegyetlen Jupiter!
Haragodnak nyila testembe mért nem ver?
Ah végső ítélet!
A’ LÉLEK,
melly a’ meg-nyíltt szegeletben hoszszúfeketeséggel áll, idétlen, álmos éjjeli kiáltással.
Légyen boszszú-állás.
Mennydörög.
EMÉZIA,
küszködéssel.
Borzad a' természet, meg-öl ez az hallás.
Kihez folyamodjam! hova lettél Buda,
Ma veszett életem, hol vagy?
A’ LÉLEK.
Emézia!
EMÉZIA,
irtózással.
Kegyelmes Istenek, mitsoda rettegés!
Ah Buda, éltedröl, mit tett a' végezés!
Hatodik jelenés.
TSABA, EMÉZIA.
EMÉZIA,
hirtelenséggelszól az hozzá érkezett Tsabához.
Tsaba! meg-veszett itt az egész természet,
Utolsó tűzben ládd lángolni az Eget.
Szörnyű veszedelem! Ah új tsattogások!
Újra tsattog.
Szűnjetek-meg Egek!
TSABA,
rémüléssel.
Melly rút változások,
Ordíts pokol, okádd a' dühösségeket!
Kövesd haragodba a' bús Isteneket.
Kit kíván mennyköved? szóllj-alá Jupiter!
Fel-néz.
Haragudj, üss, tsattogj, látom, hogy mérged ver.
Öntsd-ki nagy tüzedet, múljon e' boszszúlás.
Mi kell áldozatúl?
A’ LÉLEK.
Légyen boszszú-állás.
TSABA,
el-változott tekintettel, mellyen irtózása, dühösségévelfestetik.
Mitsoda kínos hang! az irtózás le-vér.
Lélek tsavarog itt, melly boszszú-állást kér.
A’ dörgés, el-múlik.
Ah veszett történet, örökre gyötrelmes!
EMÉZIA.
Mit érezhetsz titkon, mi benned sérelmes?
Talám Buda veszett — Ah szaggass-el halál!
TSABA.
Ne tsald-meg magadat, Buda segélyt talál.
EMÉZIA.
De ki ez a' Lélek, melly ide viszsza tér,
'S minket nyögésével boszszú-állásra kér?
TSABA.
Az el-veszett Alus hitetlen Lelke ez,
Mellyel a' pokol-is, látod, hogy nem egyez.
EMÉZIA.
Ah Tsaba! hadd fussak Budához, eresz-el,
Tovább már nem bírok szörnyű gyötrelmemmel.
Buda! hol leljem-fel nyughatalan szívem?
Hol vagy? hozzád futok, egyetlen egy hívem!
(El-megyen.)
Hetedik jelenés.
KADIKA, MIKOLD, TSABA.
TSABA,
tüzesen.
Mi vezet titeket ez el-veszett helyre?
Nézzetek-fel hamar a' bús Istenekre.
Tüzesen értétek a' dörgő Egeket,
Jupiter vert ide ezer menny-köveket.
Piros barázdáit tsak nem láthatni még
Az haragos tüznek, mellyel égett az Ég.
Tsattogás, villámlás, iszonyú dörgéssel,
Rázta ez helyet itt szörnyű rémüléssel.
A' nagy ítéletben jobbról itt mellettem.
Valami szomorú nyögést-is értettem.
Boszszú-állást kiált, alá 's fel-tsavarog
Egy Lélek, melly itt jár, nem nyugszik, 's háborog.
Tanítsatok benne, mitsoda történet,
Isméretlen nálam még az illyen eset.
MIKOLD,
ijedéssel.
Érzékenységeim, el-tévednek bennem.
Szívem' nyögési közt tétovázik Lelkem.
Talám Buda veszett — fel-néz, sóhajt — menny-kövek essetek!
Verjétek fejünket, mindent emészetek.
Kadika mit tudhatsz?
KADIKA.
Haszontalan szólok.
Senkit nem segítek; sót kínzók, ha vallók.
TSABA,
keményen.
Ne késsél, verd által gyötrelmes szívemet,
Taszítsd a' poklokra szomorú éltemet,
KADIKA.
Alig hagyta Buda Eméziáját-el,
Hogy Mikoldhoz menjen a' szobájába-fel.
A' Király Alussal járván egyetemben,
Prédájok' keresvén minden titkos helyben:
Szembe találkoznak véletlen Budával,
Kit Atilla meg-kap végső haragjával.
Rohanj a' poklokra! így kiált mérgében,
Budát, ezzel nyögni láttam a' vérében.
Az halálra dűlt Stzitha Fejedelem'
Tsendességében, volt tsupa engedelem.
Bátja' fegyverében szó nélkül fúldoklott,
Ki-omlott vérében fetrengve haldoklóit.
Atillát először dühössége rágta;
De végre úgy tetszett, hogy rút tettét bánta.
Ki-húzta az holtból az után fegyverét,
Mellyen füstölögni láttam Buda' vérét.
Mikold, Tsaba, iszonyú rettegéseket tesznek.
Pirossal kevergett az halál' sárgaság.
Melly alatt a' porba dűlt egy ártatlanság.
Alusnak szemei, keresztbe forgottak;
Érzékenységei Budától irtóztak.
A' pokolbéli kin kezdődött mellyében,
Kéltséggel veszettnek látszott személyében.
Dühött haragjában Atilla lánkadván,
El-fordúl Budátúl, magába bánkódván,
így e' két gyilkosok Lelkekkel küszködve,
Az hólttúl távoznak szívekben szenyvedve.
Eként vétkesülvén Atilla Budába,
Testét hajítatja végre a' Dunába.
MIKOLD,
utolsó keserűséggel.
Vége van éltemnek, tigrissel nem lakom.
Útállom Atillát Lelkembül meg-vallom.
Ah szerentsétlen frigy, mellyet Atillával
Tettem életemben, mint poklok fajával!
Titkoljuk ez estvét még Eméziátúl;
Leg-alább tartsuk-meg tovább halálától.
TSABA.
De a' Buda Lelke kit kíván közöttünk?
KADIKA.
Arról veled együtt tovább értekezzünk
A' nagy Isteneknek belső szolgájival,
Kik ismérkedhetnek az Ég titkaival.
MIKOLD.
Hagyjuk-el ez helyet; várjuk halálunkat,
Istenink boszszúlják ártatlanságunkat.
(El-mennek.)
Vége a’ negyedik Játéknak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE