Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Csiky Gergely
A jó Fülöp
Keletkezés ideje
1886
Felvonás
3
Jelenet
59
Megszólalás
940
Mondat/Sor
2001
Szó
12353
HARMADIK FELVONÁS
(Társalgóterem egy hazai fürdőhelyen. Zongora. Asztalok hírlapokkal. Oldalt, jobbra és balra nagy kétszámyú üvegajtó egymással szemben. A háttérben a játékszoba ajtaja.)
ELSŐ JELENET
KLÁRA zongora előtt. BÉLA a terem legvégső szögletén, egészen a hírlapokba temetve arcát. Később DÉRI
KLÁRA
(egy darab végső akkordjait játssza. Megáll, leereszti karjait):
Elég ebből ennyi...
Minek fárasszam magamat, mikor senki sem hallgat és tapsol ?...
Az én kedves Béla sógoromat csak nem vehetem publikumnak...
Úgy belemerült az újságokba, mintha aludnék...
Béla!
Béla, te!
Ugyan mondd csak, mi lelhette a papát, hogy egyszerre mindnyájunkat idehozott ebbe az unalmas fürdőbe?
Olyan lóhalálában jöttünk, mintha valami nagy veszedelem elől menekültünk volna...
Tessék?
Nem tudod az okát ?...
Nem is hallja, meg se mozdul...
Ez is olyan egy idő óta, mintha meglőtték volna.
(Az üvegajtó felé tekint.)
Á, valahára!
Déri jön...
(Felugrik, majd hirtelen visszaül a zongora elé.)
Hogyisne!
Nem szabad tudnia, hogy észrevettem.
(Halkan zongorázik.)
DÉRI
(körülnéz, Klára mögé lopózik s föléje hajol):
Meg ne ijedjen... én vagyok!
KLÁRA
(mosolyogva föltekint):
Ön az, Déri?
Kicsibe múlt, hogy meg nem ijesztett, oly véletlenül lepett meg.
DÉRI:
Fontos mondanivalóm van...
Beszélhetek itt?
KLÁRA
(közben-közben halkan zongorázva):
Bizonyára.
DÉRI:
De...
(Béla felé mutat.)
KLÁRA:
Ne törődjék vele, az most se nem lát, se nem hall.
Különben a nagyobb biztonság okáért beszéljen súgva!
DÉRI:
Suttogjunk hát!
A suttogás mindig bizalmasság jele, s ennek még a látszata is oly boldoggá tesz engem.
KLÁRA
(félre):
Jaj, istenem, talán nyilatkozni akar!
(Erősebben veri a zongorát)
DÉRI:
Ismét levelet kaptam Fülöptől.
KLÁRA
(hirtelen félbehagyva a zongorázást, csalódottan):
Vagy úgy?
DÉRI:
Csitt, meg ne hallják!
KLÁRA:
Törődöm is én vele!
De jó, az ön kedvéért suttogjunk tovább!
Mit akar hát az a Fülöp?
Mondja meg őszintén, érti az ő viseletét?
Ha annyira érdeklődik irántam, mért nem jön utánunk?
DÉRI:
Tudja, hogy édesatyja szigorúan megtiltotta neki.
KLÁRA:
Újabb rejtély.
A papa roppantul fel van indulva ellene, nevét sem szabad előtte kiejtenünk, s nekem kijelentette, hogy többé ne tekintsem őt vőlegényemnek.
DÉRI:
Éppen azért kért fel engem Fülöp, hogy utazzam kegyetek után e fürdőbe, s legyek közvetítő kettejük közt.
Esküszik, hogy az egész csak félreértés, nemsokára [fényesen] kiderül ártatlansága.
Hiszen olvasta hozzám írt leveleit.
KLÁRA:
No, azok is szép levelek egy szerelmes vőlegénytől!
Az utóiratban egy-két szó rólam, miután négy lapon keresztül kérdezősködött Matildról, Béláról és az egész atyafiságról.
Mutassa csak az utolsó levelét, fogadni mernék, hogy ez is tele van Matilddal!
(Átveszi a levelet.)
Nem mondtam?
Hogy van Matild a férjével, atyjával?
Kivel társalog Matild?
No, szerencsére, itt van egy kis Klára is.
(Olvas.)
" Mondd Klárának, hogy szívem, lelkem az övé.
Légy előtte szószólója szerelmemnek."
(Visszaadja a levelet.)
Vallja meg, hogy mégiscsak nagy csacsi ez a Fülöp!
DÉRI:
Szegény, jó Fülöp!
Mért volna az?
KLÁRA:
Mert önt küldi hozzám, mint szerelmes szószólóját.
DÉRI
(elragadtatva):
Klára!
Hogy értsem ezt?
KLÁRA:
Ne kérjen magyarázatot, hiszen ön nem - Fülöp!
(Elfut.)
DÉRI:
Hisz ez csaknem vallomás!
Sajnállak, Fülöp barátom, de igaza van e kislánynak, miért voltál olyan csacsi?
(Klára után indul.)
MÁSODIK JELENET
ELŐBBIEK, GÓTH
GÓTH
(kezénél fogva visszahozza Klárát):
Hova vágtatsz ilyen egyes- egyedül?
KLÁRA:
Nem egyedül, papa...
Tudtam, hogy Déri utánam fog jönni.
DÉRI:
Ha megengedi, uram, kísérője leszek a kisasszonynak.
GÓTH:
Megengedem, fiatal barátom.
Vigye csak el, jobb kezekre nem bízhatom!
(Déri, Klára el.)
HARMADIK JELENET
MATILD, OTTIL a játékszobából, GÓTH, BÉLA
MATILD:
Ah, ez valóban nagyszerű, kábító, szemkápráztató!
OTTIL:
Az a tömérdek arany!
Egész garmadák!
A nagy bankjegyek pehelyként repülnek egy kézből a másikba.
GÓTH:
Hát ti a kártyaszobában voltatok?
MATILD:
Ó, papa, az ám a valódi izgalom!
Minden egyéb édes tej hozzá képest.
OTTIL:
Egy perc alatt ezreket lehet nyerni...
GÓTH:
Vagy veszteni.
MATILD:
Mit nekem nyereség vagy veszteség!
Nem az a fő itt, hanem az élvezet, a kábító gyönyör, az idegek reszketése, a szédítő mámor!
BÉLA
(nem tekintve föl hírlapjáról, magában):
Még csak az volt hátra, hogy játékos legyen!
Úgy kell nekem!
GÓTH
(elbámulva):
Hogyan beszélsz, te asszony?
Talán bizony kedved jött kártyázni?
MATILD:
Nem kártya az, hanem rulett.
Érti, papa?
Rulett!
OTTIL:
Aztán akárhány nő játszik most is odabenn.
GÓTH:
No, hiszen azok is szép dámák lehetnek!
MATILD:
A rulett most a sikkhez tartozik, papa...
GÓTH:
Szót se többet!
Ebben nem értem a tréfát.
Ha az asszony kártyázni akar, ott van a máriás vagy a preferánc.
Az is elég sikkes— Te Matild, be ne tedd többé lábadat ebbe a kártyaszobába, mert ki-tagadlak...
És most elég!
Amott látom Várdait, szó se legyen előtte a rulettről, mert ha a kormány megtudná, milyen hazárd hajlamaid vannak, Béla sohasem kapna hivatalt!
NEGYEDIK JELENET
ELŐBBIEK, VÁRDAI
GÓTH
(Várdai elé siet):
Kedves, méltóságos barátom uram!
Igaz -e a gyászhír, hogy nemsokára elhagyja kies fürdőnket?
VÁRDAI
(üdvözölve a társaságot):
Fájdalom, a kötelesség továbbszólít.
Ezt a pár napot is csak úgy orozva vontam el hivatalos körutamtól.
MATILD:
Mért nem hozta magával kedves nejét is, Várdai?
Akkor talán nem kívánkoznék úgy el innen.
VÁRDAI
(félre):
A kicsike még csipked is.
(Fenn.)
Nagysádnak éppen nincs oka szememre vetni távozásomat, mert egyrészt azért sietek haza, hogy megsürgessem Béla kineveztetését.
GÓTH:
Ah, mily kegyesség!
Látod, Matild, sok ilyen barátot kívánnék én nektek!
VÁRDAI
(félre):
Elég leszek én magam is.
(Fenn.)
A parkzene megkezdődött.
Ha a hölgyek parancsolnak velem, szolgálatukra állok.
GÓTH:
Csak élvezzék a zene andalító hangjait, én addig benézek a kártyaszobába!
(Matildra néz, erős hangsúllyal.)
Egy bizonyos hóbortos egyéniség egészen felköltötte a kíváncsiságomat.
De nem fogok játszani...
Ó, olyan bolond nem leszek!
MATILD
(halkan):
Én is a papával megyek.
GÓTH
(halkan, dühösen):
Mondtam, ha még egyszer beteszed ide a lábadat, kitagadlak!
Nincs kedvem tönkrejutni egy bolond asszony által.
(El a játékszobába.)
VÁRDAI:
Nos, hölgyeim ...?
BÉLA
(fölkel):
Matild még nem mehet, beszédem van vele.
MATILD:
Ah, hát te itt vagy, kis Bélám?
Hol bujkáltál?
BÉLA
(Várdaihoz):
Kérlek, barátom, egy pillanatra...
Nemsokára hozzátok csatlakozunk.
VÁRDAI:
Ó, kérlek...
(El Ottillal.)
ÖTÖDIK JELENET
BÉLA, MATILD
MATILD:
Mit jelent ez, Béla?
Nincs elég időd négyszemközt beszélni velem, hogy csaknem elkergeted mellőlem társaságomat?
BÉLA:
Amit én mondani akarok, az nem tűr halasztást.
Elég gyáva voltam, hogy mostanáig is vártam.
Ez az élet, melyet folytatsz, tovább nem tarthat így...
Ne szólj közbe, tudom, mit akarsz mondani...
Hogy én kívántam, én vettelek rá...
No jó, megvallom hibámat, bűnbánólag elismerem, hogy esztelenül cselekedtem.
Abból, amivé tettelek mint tükörből látom, mily léha, felületes, hitvány ember voltam én...
MATILD:
Szép önvallomás.
BÉLA:
És mily együgyű, hogy téged, nőmet is ilyenné akartalak tenni.
Ki nem mondhatom, mennyire megvetem magamat, mennyire érzem a szánandó és nevetséges szerepet, melyre magamat oldalad mellett kárhoztattam.
De még van bennem annyi férfiasság, hogyha beláttam helyzetem tarthatatlanságát, segíteni is akarok rajta.
MATILD:
Kezdesz kíváncsivá tenni.
BÉLA:
Atyáddal már beszéltem, s ő mindenben helyesli tervemet.
Az eddigi apanázs helyett átadja nekünk krassói birtokát, hol önállóan fogok gazdálkodni...
MATILD:
Mi jut eszedbe?
Eltemetni magadat egy kis faluba, mikor a legfényesebb pálya nyílik meg előtted?!
Hiszen néhány nap múlva megkapod az ígért hivatalt...
BÉLA:
Ezt a hivatalt én nem fogadhatom el.
MATILD:
Hát ez micsoda bogár?
Mért ne fogadhatnád el?
BÉLA:
Mert a világ azt mondaná rólam, hogy hivatalomat feleségem által szereztem.
MATILD
(felpattanva):
Mi ez?
Gyanúsítani, bántalmazni akarsz?
Még csak ez volt hátra!
BÉLA:
Ne heveskedjél, nem gyanúsítlak!
Tudom, hogy nem vagy hibás, hogy csak ártatlan játéknak tartod, amit teszel; de a világ a maga szemével néz mindent, s másképp ítéli meg azt a kacérkodást is, melyet Várdaival folytatsz.
MATILD:
Úgy?
Féltékeny is vagy?
Kedvesem, emlékezzél csak saját sza-vadra: a féltékenység nagyon nyárspolgárias!
BÉLA:
Mondom, nem vagyok féltékeny.
Tudom, hogy csak hiúságod, vagy sértett önérzeted bosszúja e kacérkodás.
Egykor Adélt állítottam eléd mintául, s te így akarsz bosszút állni rajtam is, Adélon is...
Ez is az én hibám...
De ha én így belátom hibámat, engedd meg, hogy a te viseletedben is rámutassak arra, ami helytelen!
MATILD:
És én ily agyrémek miatt egy nyomorult faluba temessem ifjúságomat, lemondjak a világról, és legyek falusi gazdasszonnyá, ki a jövő választáskor alelnöke lehetek a gazdasszonyok egyletének?!
Soha!
Soha!
BÉLA:
Kedvesem, én nem beleegyezésedet kértem, hanem szilárd és változtathatatlan elhatározásomat tudattam veled.
Boldogságunk, nyugalmunk, becsületünk érdekében követned kell szavamat... vagy...
MATILD
(kihívólag):
Vagy?
BÉLA:
Vagy holnap már érezni fogod, hogy férjednek van önérzete és akarata.
(El.)
HATODIK JELENET
MATILD
MATILD
(egyedül):
Ah, hisz ez úgy hangzott, mint fenyegetés!
Mit akarhat?
Erővel fog elhurcolni vagy válópert kezd?
Ez lett hát jutalma hűségemnek, szerelmemnek?
Vagy talán csakugyan hibás vagyok?
Nézzük csak...
Mit vethet szememre?
Azt maga is elismeri, hogy Várdaival csak ártatlan játékot űztem, s ez is az ő munkája...
Minden az ő munkája... és most el akar válni...
De mégis...
Várdaival tán tovább is mentem?
Igaza lehet...
Ebben az egyben hallgatni fogok szavára.
[ Ennek véget kell vetnem...
Még ma tudja meg Várdai, hogy csak férjemet szeretem!
Mindig őt fogom szeretni !]
HETEDIK JELENET
FÜLÖP, MATILD
FÜLÖP
(nagy kettős, kék pápaszemmel, kalapja egészen homlokára van húzva, kabátgallérja felhajtva, nyaka körül nagy kendő, mely állát is egészen eltakarja. Matild végszavai alatt lassan belopózik):
Pszt!
Pszt!
MATILD
(riadtan megfordul, sikoltva):
Ah, ki az?!
FÜLÖP
(közeledve):
Csitt, csendesen!
MATILD
(a másik ajtó felé menekül):
Segítség!
FÜLÖP:
Matild, az égre!
Ne szaladj, én vagyok, Fülöp!
(Hirtelen leveszi és fölteszi szemüvegét.)
MATILD
(megáll):
Fülöp!
Te vagy?
(Haragosan.)
Minek ijesztettél meg?
FÜLÖP:
Nem volt szándékomban.
Atyád tilalma miatt csak ily álöltözetben jöhettem...
A reggeli vonattal érkeztem, s egész nap lestem rád, hogy egyedül találjalak.
MATILD:
Az égre!
Mi baj van megint?
FÜLÖP:
Végünk van.
MATILD
(bosszúsan):
Te mindig csak rémíteni tudod az embert.
FÜLÖP:
A váltó lejárt, Rosenwasser Márkus pénzét akarja, különben botrányt csinál.
MATILD:
A váltó!
Ah, erről egészen megfeledkeztem!
FÜLÖP:
Gyakori körülmény váltóügyletekben.
De Rosenwasser Márkus nem feledékeny.
Pénzét akarja, és iszonyú lármát csapott nálam.
Kidobtam, visszajött.
Kínáltam neki új váltót a magam aláírásával.
Nincs hitelem.
Biztattam, hogy Béla nemsokára vízibiztos lesz.
Nem bízik a vízibiztosságban.
Rögtön óvatolni akart.
Te nem tudod, mi az óvatolás, de én tudom.
Rettentő jogeszköz.
Végre egy kis türelemre bírtam.
Lehoztam magammal e fürdőbe, én fizettem útiköltségét.
Harmadik helyen hoztam a gazembert.
Most itt van, és ha estig meg nem kapja pénzét, atyádnak és Bélának mutatja be a váltót, és nyilvánosan fizetésre szólít fel az újságok nyílt terében.
MATILD:
Végem van!
Örökre meg leszek semmisítve.
(Kezeit tördelve.)
Ó, Fülöp, Fülöp, milyen bajba hoztál te engem?!
FÜLÖP
(elképedve):
Én?!
NYOLCADIK JELENET
ELŐBBIEK, OTTIL
OTTIL:
Matild, mért váratsz oly sokáig magadra?
Ah, ki ez?
FÜLÖP
(gyorsan leveszi és fölteszi pápaszemét):
Csitt, én vagyok!
OTTIL:
Mit jelent ez?
MATILD:
Ó, Ottil, az uzsorás itt van, ha estig meg nem kapja pénzét, botrányt csinál, megsemmisít...
Fülöp hozta ide!
OTTIL
(haragosan Fülöphöz):
Te is mindig csak ilyen dolgokat tudsz művelni!
FÜLÖP
(összecsapva kezeit):
Én!
MATILD:
Segíts rajtam, Ottil, adj tanácsot!
Voltál -e te asszonykorodban ily helyzetben?
OTTIL:
Számtalanszor.
MATILD:
És hogy segítettél magadon?
OTTIL:
Különféle módokon...
Ah, pompás gondolat!
(A játékszobára mutat.)
Ott van a segítség...
Játszani fogunk, egy perc alatt ezreket nyerhetünk.
(Fülöphöz.)
Mennyiről szól a váltó?
FÜLÖP:
Ezerötszáz forintról.
MATILD:
Én csak ezret kaptam.
FÜLÖP:
Ezerötszáz lett belőle.
Nem ritka eset hazánkban.
OTTIL:
Mindegy.
Ha a szerencse kedvez, tízszer annyit nyerhetünk.
MATILD:
De ki játszik?
Atyám odabenn van, s mi lábunkat sem tehetjük be.
OTTIL:
Fülöp fog játszani.
FÜLÖP
(rémülten):
Én?
OTTIL:
Kötelességed, ha már ilyen bajba hoztál minket.
FÜLÖP
(elkeseredve):
Én hoztalak bajba?
MATILD:
Fülöp, édes Fülöp, te olyan jó ember vagy, ne engedj elveszni!
FÜLÖP
(elérzékenyülve):
Nem, Matild, nem hagylak elveszni...
Adjatok pénzt, mert az enyém mind elment útiköltségre!
MATILD
(lázasan keresve tárcájában):
Nyolcvanöt forintom van.
Hát neked, Ottil?
OTTIL
(izgatottan keresve tárcájában):
Egy forint hatvan krajcár.
FÜLÖP
(átveszi a pénzt, lázasan):
Adjátok ide!
Hadd legyek én az áldozat!
(Elrohan a kártyaszobába.)
KILENCEDIK JELENET
MATILD, OTTIL, majd KLÁRA
MATILD
(Ottillal izgatottan a játékszoba ajtajához siet és hallgatózik):
Nem hallasz valamit?
OTTIL:
Pénzcsörgést hallok.
MATILD:
Vajon fog -e nyerni?
OTTIL:
Ha a közmondás igaz, Fülöpnek roppantul kell nyernie.
KLÁRA
(jön):
Hát ti a kis ködmön meséjét játsszátok, hogy egymás után elmaradoztok?
Most már engem küldtek utánatok.
OTTIL:
Csitt!
Csitt!
MATILD:
Mintha a hangját hallottam volna.
TIZEDIK JELENET
ELŐBBIEK, GÓTH
GÓTH:
(kirohan a játékszobából):
Ahá, tudtam, hogy itt talállak!
(Matildot előrevonja.)
Bűntársad odabenn van, ráismertem, akármilyen dupla kék pápaszem van az orrán.
És te az ajtónál lesed!
Hát így tartod meg esküdet?
Nem fogadtad -e meg, hogy soha többé az életben nem állsz vele szóba?
MATILD
(zavartan):
Nem értem a papát.
Ki van e szobában?
GÓTH:
Hogy tetteti magát!
Mintha nem tudnád, hogy az a te drágalátos Fülöpöd játszik ott!
KLÁRA:
Hogyan, papa?
Itt van Fülöp?
GÓTH:
Hogy tetteti magát!
Mintha nem tudnád, hogy az a te drágalátos Fülöpöd játszik ott!
KLÁRA:
Hogyan, papa?
Itt van Fülöp?
GÓTH:
Megtiltom, hogy Fülöpnek nevezd!
Neked ő ezentúl Hernádi úr.
Ha eddig még gondoltam volna is arra, hogy bűnbánata esetén megbocsássak neki, most tökéletesen szakítunk.
Máshoz adlak nőül.
Nyilatkozott már Déri Andor?
KLÁRA:
Közel van hozzá.
GÓTH:
Dzsentricsalád?
KLÁRA:
Annyit tudok, hogy az apjának volt földbirtoka.
GÓTH:
Ha volt, nekem az elég.
Jó család.
Nyilatkozzatok egymásnak, aztán vigyen el!
Odaadlak, inkább akárkinek odaadlak, mint ennek a nőcsábásznak, ennek a hazárdjátékosnak!
Hiszen olyan szenvedéllyel játszik most is, hogy elborzadtam bele.
OTTIL
(mohón):
És nyert?
GÓTH
(a kielégített bosszú hangján):
Vesztett...
(Matild és Ottil ijedt sikoltással megragadják egymás kezét.)
Ni, hogy megijedt!
Aztán még tagadd, hogy érdeklődői iránta!
(Ottilra esik tekintete, bámulva.)
A sógorasszony is megijedt, szinte reszket...
Hiszen ez a Fülöp valódi mormon!
OTTIL
(bosszúsan):
Mit beszél ön, uram?
Mondja inkább, mindenét elvesztette Fülöp?
GÓTH
(félre, szánakozva):
Szegény asszony!
(Fenn.)
Verje ki a fejéből azt a csapodárt!
Higgye el, nem érdemes e meleg vonzalomra!
OTTIL
(türelmetlenül):
Mondja már, mindenét elveszítette?
GÓTH:
Remélem, most már nem is nyeri vissza, mert a játéknak tüstént vége lesz.
(Az ajtóra mutat.)
Nem mondtam?
Itt jönnek már a játékosok.
(A kártyaszoba ajtaján kitódulnak a játékosok. Néhányan elegáns, mások kopott, elhanyagolt öltözetben. Néhányon külföldi egyenruha. Egy alak egészen tarkába öltözve, nyakán tarka pléddel, beütött fehér cilinderrel. Egy púpos alak túlságos díszben, vastag aranylánccal, tele aranygyűrűkkel, mellén érdemrendekkel. Három nő. Az egyik gyűrött amazon ruhában; a második legújabb divat szerint, cigarettával szájában; a harmadik öreg asszony, ódivatú francia kalapban, maga után vonja a földön sálját. Némelyek sápadtan, zavaros tekintettel, támolyogva, mások vidáman és hetykén, többen beszélgetve. A púpos élénk taglejtéssel beszélget egy elegáns hölggyel, az öregasszony a pénzét olvassa. Lassanként elosztanak a két üvegajtón.)
GÓTH:
Ugye, szép kompánia?
S mindnyájuk virága és koronája az a drágalátos Fülöp.
Most is alig tud megválni a játszóasztaltól.
FÜLÖP
(megjelenik az ajtóban, s dúlt arccal mutatja Matildnak kifordított zsebeit.)
MATILD
(súgva Ottilnak):
Végünk van!
GÓTH
(karon ragadja Matildot és Ottilt):
El innen!
Ott van már a sátán, nem engedem, hogy szóba álljatok vele.
Klára, menj előttünk és fordítsd el a fejedet!...
Előre!
Mérjük végig megvető tekintettel!
(Elhurcolja a nőket, mialatt a játékosok is mind eloszlottak.)
TIZENEGYEDIK JELENET
FÜLÖP
Fülöp
(egyedül):
Most már nincs egyéb hátra, mint megölnöm magamat...
Minden elveszett, még az Ottil egy forint hatvan krajcárja is...
Megöljem magamat?
Nem!
Érzem, hogy még szükség van rám e világon.
Mivé lennének barátaim, ha nem segítenék rajtuk ?...
Matildon is segítenem kell...
De hogyan, hogyan?
(Kitekint.)
Várdai siet erre...
Hah, jó eszme...
Ügyesen, finoman kicsalom tőle a pénzt, anélkül, hogy sejtené, kinek a számára.
TIZENKETTEDIK JELENET
FÜLÖP, VÁRDAI
FÜLÖP
(Várdai elé áll, gyorsan leveszi és fölteszi pápaszemét):
Meg ne ijedjen, én vagyok!
VÁRDAI:
Hahaha!
Fülöp!
Micsoda maskarát játszol?
FÜLÖP:
Ne nevess, barátom, rettentő vihar van készülőben!
Csak te se-gíthetsz rajtunk, s mint legjobb barátom, remélem, nem fogod megtagadni kérésemet.
Adj kölcsön ezerötszáz forintot!
VÁRDAI:
Mire kell neked annyi pénz?
Úgy tudom, adósságaid mind ki vannak fizetve.
FÜLÖP:
Barátom, légy nagylelkű kíváncsiság nélkül!
Én csak annyit mondhatok, hogy e pénz által iszonyú veszélyt hárítasz el azok fejéről, kiknek boldogsága a te szívednek is drága.
VÁRDAI
(félre):
Ez alatt lappang valami.
(Fenn.)
Beszélj világosabban!
FÜLÖP:
Egy barátomnak -
(Nyomatékkal.)
Férfi barátomnak ezerötszáz forintos váltója van Rosenwasser Márkus kezében, s ha ma ki nem fizeti, az uzsorás leleplezéssel, botránnyal fenyegetőzik.
VÁRDAI:
Hát itt van az uzsorás?
FÜLÖP:
Lehoztam saját költségemen, s most ott ül a fürdőkútnál, és issza a savanyúvizet ingyen.
VÁRDAI
(figyelmesen nézi Fülöpöt):
Micsoda botránytól lehetne tartani egy váltó beperlése miatt?
Talán csak nem valami hamis váltó?
FÜLÖP:
Fájdalom, nagyon is igazi... de az illetőnek helyzete... családja...
Örökre ki lenne zárva a jó társaságból...
Az előbb a ruletten játszottam számára...
Segíts rajta!
VÁRDAI
(félre):
Ah, mily gondolat!...
(Fenn, megragadva Fülöp kezét.)
Ezt a váltót nő írta alá.
FÜLÖP
(ijedten):
Honnan tudod?
Én nem mondtam...
Szó sincs róla...
Férfi, igazi férfi...
VÁRDAI:
Talán éppen Ottil.
FÜLÖP
(nevetve):
Hogyisne!
Ki adna pénzt Ottil váltójára?
VÁRDAI
(hirtelen):
Úgy hát Matild.
FÜLÖP
(rémülten):
Nem igaz!
Tagadom...
Ne hidd!...
Nem Matild...
El ne áruld!
(Látva, hogy Várdai az ajtó felé tart.)
Hová sietsz?
VÁRDAI:
Tudom, amit tudni akartam.
Köszönöm!
FÜLÖP:
Ne köszönd!...
Nem Matild...
Ne menj még...
Add ide előbb a pénzt!
VÁRDAI
(félre):
Ah, kicsikém!
Kezemben vagy végre!
(Elsiet balra.)
FÜLÖP:
Ottó, megállj!
Dehogy áll...
Vajon hova rohan?
Attól félek, most az egyszer ügyetlenséget követtem el.
De ki hitte volna, hogy oly hamar kitalálja?
Nagy ég, kitelik tőle, hogy visszaél vele!
Meg kell előznöm, helyre kell hoznom előbbi baklövésemet...
Nincs más hátra, mint Bélának bűnbánólag bevallani a dolgot, hadd váltsa ki ő azonnal a váltót...
Aztán jöhet Várdai uram...
Szinte látom már a megnyúlt ábrázatát...
Jó sakkhúzás lesz... csak tőlem telik ki ilyesmi.
(Nevetve dörzsöli kezeit.)
TIZENHARMADIK JELENET
ADÉL, FÜLÖP
ADÉL
(jobbról jön útiruhában, fátyolos kalappal. Fülöp vállára üt.)
FÜLÖP
(rémülten felszökik):
Nagy ég!
(Visszafordul, nagy meglepetéssel.)
Mit látok!
Adél!
(Hirtelen leveszi s fölteszi pápaszemét.)
Bátran szólhat, én vagyok.
ADÉL:
Megismertem, Fülöp, az üvegajtón keresztül, azért siettem ide.
Éppen most érkeztem a délutáni vonattal...
Ottót kerestem a fogadóban, de egész nap nem volt otthon.
Ön bizonyára tudja, hol találhatom fel?
FÜLÖP:
De honnan méltóztatik tudni, hogy Ottó a fürdőhelyen időzik?
ADÉL:
Nem emlékszik?
Hiszen ön mondta tegnapelőtt Pesten.
FÜLÖP
(elképedve):
Én mondtam?
Az már más...
De legyen nyugodt, semmi sem történt, nincs oka féltékenynek lennie.
ADÉL
(bosszúsan):
Ki mondta, hogy én féltékeny vagyok?
Feleljen, hol van most Ottó?
FÜLÖP
(félre):
Az első rohamot el kell hárítanom.
(Fenn.)
Ottó barátom kirándulást tett a szomszéd Rózsás-hegyre - szamáron...
(Jobbra mutat.)
Erre, egyenest erre!
ADÉL:
Ki van vele?
FÜLÖP:
A szamara...
Ó, bocsánat, nem akartam rossz tréfát csinálni...
De egészen meg vagyok zavarodva...
Legyen nyugodt, ő nincs vele, esküszöm...
Csak erre tartson, minden gyerek megmutatja a Rózsás-hegyet...
Én szívesen elkísérném, de sürgős dolgom van a fürdőben.
ADÉL:
Köszönöm, Fülöp.
(Gyorsan el jobbra.)
TIZENNEGYEDIK JELENET
FÜLÖP
FÜLÖP
(egyedül):
Újabb veszedelem!
Ha ez most együtt találná Ottót Matilddal, kész lenne a legiszonyúbb botrány, válóper, halál...
Gyorsan, gyorsan!
Előbb Ottót értesítem, hogy óvatos legyen, aztán Bélát keresem föl, s így mégis megmentem két legjobb barátom boldogságát, dacára a sok veszedelemnek, melyet oktalanul fejökre zúdítottak...
Istenem!
Mivé lennének szegények, ha én nem őrködném fölöttük!
(El balra.)
TIZENÖTÖDIK JELENET
MATILD
MATILD
(egyedül):
(Gyorsan jön jobbról, a játékszoba ajtajához siet, betekint s becsapva az ajtót előrejön.)
Üres ...!
Hol találhatom most Fülöpöt?
Valami módon segítenie kell rajtam; kötelessége...
(Összekulcsolva kezeit.)
Ó, istenem, csak most az egyszer ments meg, ígérem, hogy sohasem írok alá több váltót!
TIZENHATODIK JELENET
VÁRDAI, MATILD
VÁRDAI
(jobbról jön):
Jól láttam, csakugyan idejött.
(Matildhoz siet.)
Matild, kegyed nyugtalannak, izgatottnak látszik.
MATILD
(zavartan):
Nem, nem...
Honnan gyanítja?
VÁRDAI:
Mért nem őszinte egyetlen igaz barátjához?
Olyanra pazarolja bizalmát, ki nem képes megőrzeni titkait, s nem bízik abban, kinek árulásától sohasem félhetne.
MATILD:
Nem értem...
Mit jelent ez?
VÁRDAI:
Azt jelenti, hogy Fülöpnél rossz helyen volt titka, s éppen most hallottam tőle bizonyos váltó történetét.
MATILD
(elkeseredve):
Ó, az a Fülöp!
VÁRDAI:
Legyen nyugodt, eddig csak én hallottam tőle, s gondoskodtam, hogy a titok örökre titok maradjon.
Rögtön siettem az uzsoráshoz, és kifizettem a váltót.
(Kiveszi zsebéből és Matildnak nyújtja.)
Íme, itt van, tépje szét!
MATILD
(kezében tartva a váltót, zavartan):
Kifizette?
De hisz akkor önnek vagyok adósa.
VÁRDAI:
Ki veszi azt számba jó barátok közt?
És mi jó barátok vagyunk...
Emlékszik szerződésünkre?
MATILD:
Mit fog ön felőlem gondolni?
Ó, istenem, mennyire szégyellem magamat!
(Eltakarja arcát kezével.)
VÁRDAI
(levonja Matild kezét arcáról, és saját kezében tartja):
Elfeledte, hogy jó barátok vagyunk, és a jó barátok közt semmit, semmit sem kell szégyellni egymástól?
(Hevesen megcsókolja Matild kezét.)
MATILD
(húzódva):
Bocsásson el, uram!
Mit tesz?
VÁRDAI:
Bízzék bennem, Matild!
Ez első titok legyen kezdete egy sokkal édesebb, sokkal bűbájosabb titoknak...
Bízzék bennem, drága Matild, bízzék szerelmemben!
(Átkarolja Matild derekát.)
MATILD
(elrántva magát):
Mit merészel?
VÁRDAI:
Matild!
Nincs hát bizalommal hozzám?
(Újra magához vonja.)
MATILD
(indulatosan eltaszítja):
Bizalommal!
Ön iránt!
És éppen most meri tőlem követelni, e gyáva viselete után!
Meglesi titkomat, melyre könnyelműségem vitt, melyért szégyenpír borítja arcomat... és arra használja fel, hogy megvásárolja vele szerelmemet ...!
Minek tart ön engem?
Annyira süllyedtem hát, hogy bért mer kínálni szerelmemért?
(Várdai elé dobja a váltót.)
VÁRDAI:
Nem értem felindulását, Matild.
Mily megbántás van abban, ha szerelemről beszélek ön előtt?
Nem tudta már régen, hogy szeretem?
Nem volt -e jogom szerelmem viszonzását sejteni magaviseletéből?
Vagy minden csak üres, szívtelen kacérság lett volna?
MATILD
(indulatosan):
Eltalálta!
Üres kacérság volt!
Őrült játék, melynek keserű büntetését most szolgáltatta ki számomra.
Bosszút akartam állni férjemen... s még más valakin... és azt hívém vakságomban, ártatlan játékot játszom, ön kinyitotta szememet... ezt köszönöm önnek... de hogy ennyire meg tudott alázni, azt sohasem felejtem el.
Most már tudja... menjen hát előlem!
VÁRDAI:
Elmenjek?
Azt hiszi, csakugyan játékszere voltam?
Nem úgy, Matild!
Engem a nők nem szoktak ily olcsó csecsebecséül használni.
Kezembe adta magát, nem mondok le jogomról.
Most már nem kérem, most már követelem szerelmét!
MATILD
(az ajtóra mutat):
Távozzék!
VÁRDAI
(közelebb lép Matildhoz):
Hagyja el e parancsoló taglejtést, kedves Matild!...
Amely nő oly kihívólag fogadta egy férfi udvarlását, hogy férjének hivatalt szerezzen általa, amely nő titkon váltót ír alá és ruletten próbál szerencsét, az már lemondott e királynői mozdulat jogáról.
MATILD
(eltakarva arcát, fájdalmas zokogással):
Bántalmazzon csak!
Megérdemlem e büntetést.
VÁRDAI
(még közelebb lép):
Fele ennyire sem oly fájó bántalom ez, mint amit ön éppen most vallott meg, hogy csak eszközül használt engem bosszújára.
Arculütés sem alázza meg jobban a férfi önérzetét, azt is inkább megbocsátja.
És ön ezt vágta a szemem közé, ezt!
Ugye, nem is igaz?
Ugye, csak pillanatnyi fellobbanása sugallta?
Matild, édes Matild, feledjük el a kölcsönös megbántásokat, s ne hallgassunk másra, csak szerelmünkre!
(Magához vonja Matildot.)
MATILD
(vergődve):
Hagyjon el, vagy segítségért kiáltok!
TIZENHETEDIK JELENET
ELŐBBIEK, FÜLÖP
FÜLÖP
(lélekszakadva):
Valahára megtaláltam!
VÁRDAI
(felugorva Matild mellől):
Átkozott bolond!
(Matild székbe ros- kad, kezeibe temetve arcát.)
FÜLÖP:
Mindenütt kerestelek...
A délutáni vonattal megérkezett a feleséged.
VÁRDAI
(ijedten):
A feleségem!
Hol van?
FÜLÖP:
Keresett lakásodon...
Fel van indulva...
Mérget, vitriolt, válópert emlegetett.
VÁRDAI:
Az égre, mily botrány!
Felelj már, hol van Adél?
FÜLÖP:
Azt hazudtam neki, hogy a Rózsás-hegyre mentél... szamáron...
Siess, hogy ott találjon, különben semmiről sem állok jót!
VÁRDAI:
Odavagyok!
Ez a botrány még hivatalomba kerülhet!
(Fülöpöt fenyegetve.)
Ezt is neked köszönhetem!
(Elsiet jobbra.)
FÜLÖP
(utánakiált):
Szerezz útközben egy szamarat, nehogy hazugságban maradjunk!
(Nevetve megfordul.)
Ezt ugyan szépen megszalasztottám...
Mi ez, Matild, te sírsz?
Légy nyugodt, itt van ugyan Adél, de a méreg, vitriol és válóper csak hazugság volt, hogy Ottót meg- ugrasszam, mert már tolakodó kezdett lenni...
Látod, látod, mindig mondtam -
MATILD
(felugrik, egyik lábával éppen a földön fekvő váltóra lépve, indulatosan):
Hallgass!
Mindennek te vagy az oka!
Menj előlem!
Sohase lássalak többé!
TIZENNYOLCADIK JELENET
GÓTH, MATILD, FÜLÖP
GÓTH
(lassan, méltósággal jön; kezével némán eltávolítja egymástól Matildot és Fülöpöt, s közéjük áll):
Tudtam, hogy együtt talállak, nemhiába leskelődtem e kígyóra.
Most már csak nem fogjátok tagadni bűnös üzelmeiteket.
(Fülöpre ordít.)
Te mornom!
MATILD:
Papa, hallgasson meg!
FÜLÖP:
Esküszöm, bácsi, ártatlanok vagyunk!
GÓTH:
Minden bácsizásnak vége szakadt köztünk.
Ezentúl a hideg udvariasság színvonalára helyezkedünk egymás iránt.
Fogja be hát a száját, Hernádi úr, míg én beszélek!
Nem vetem szemére jótétemé-nyeimet, mert azt egy dzsentri sohasem cselekszi; csak arra emlékeztetem, hogy én mindig pártfogoltam önt, váltóit is kifizettem...
(Elérzékenyülve.)
Sőt, Klára leányom által vői rangra óhajtottam emelni...
FÜLÖP
(sírva):
Sohasem felejtem el jóságát.
GÓTH
(megtörli zsebkendőjével homlokát és szemét, a kendőt aztán zsebe helyett a földre ejti. Ismét szigorú, ünnepélyes hangon):
Ön álnokul visszaélt bizalmammal, és férjes leányomra vetette csábító hálóját.
(Matild szólni akar.)
Csitt, most én beszélek, a bíró és apa...
Ily előzményre a mi szokásaink szerint párbajnak kellene következni.
De ki ölje meg önt?
Vőmnek nem szólhatok, mert nem akarom egé- szen megsemmisíteni e megtántorodott asszony családi békéjét.
Én nem ölhetem meg, mert nem tudok vívni.
(Fülöp lehajol, fölveszi a földről a zsebkendőt, s Góthnak adja, melyet ez mérgesen kiránt kezéből és zsebre tesz.)
Nincs hát egyéb hátra, mint berendelni nemesi birtokomról négy legizmosabb béresemet, és ha ön még tovább folytatja incselkedéseit, ezek öklei által venni magamnak lovagias elégtételt.
Ne feledje ez ünnepélyes ígéretet... és most el szememből!
FÜLÖP
(keserű fájdalommal):
Ez a hála!
De nem panaszkodom, hiszen nemsokára fényesen kiderül ártatlanságom, és majd akkor, akkor, uram, sírva fognak bocsánatot kérni tőlem, kinek boldogságukat és nyugalmukat köszönhetik.
(Magában.)
És most el Bélához!
(Az ajtóból visszafordul, megindult hangon.)
Isten önnel, uram!
Ha majdan megismeri értékemet és epedve óhajt ismét keblére szorítani, jusson eszébe, hogy az Oroszlán-fogadóba vagyok szállva, hetedik szám alatt.
(Sírva fakad, gyorsan el.)
TIZENKILENCEDIK JELENET
GÓTH, MATILD
GÓTH:
És most, te magadról megfeledkezett asszony -
MATILD:
Atyám, édesatyám, büntessen meg, mindent megvallok!
(Térdre esik.)
GÓTH:
Jókor vallod meg, mikor már magamtól rájöttem.
Felelj, meddig mentetek?
MATILD:
Ezerötszáz forintig.
GÓTH
(elszörnyedve):
Mit hallok?!
Hát pénzedbe került?
MATILD:
Ó, papa, nem úgy van a dolog!
De mivel a papa megtagadta a pénzt, Bélának meg nem volt, engem pedig elkábított az őrült fényűzés -
GÓTH:
Értem...
De hiszen neki egy fillére sincs -
MATILD:
Ah, nem ért a papa...
Uzsorás adta a pénzt...
(Sírva.)
Rosen- wasser Márkus.
GÓTH:
Rosenwasser Márkus!
Értem...
És te eltűrted, hogy az a szerencsétlen új adósságokba verje magát miattad?
MATILD:
Istenem!
Mégsem ért a papa!
Én vettem váltóra pénzt, Fülöp csak tanácsával segített...
Aztán az uzsorás utánunk jött a fürdőbe...
Botránnyal fenyegetett, ha ma estig meg nem adom pénzét...
Azért küldtem Fülöpöt a ruletten játszani az én zsebpénzemmel...
(Újra sírva fakad.)
GÓTH:
És az oktondi azt is elvesztette!
Most már értem...
Csak adósság és nem bűnös viszony, hála istennek! így hát mégsem szeretőd ez a Fülöp?
MATILD
(sírva és nevetve):
Ó, papa, fájdalmamban is nevetnem kell...
Hogy gondolhat ilyet?
Szegény Fülöp!
(Fölveszi a földről a váltót.)
Nézze, papa, itt a váltó!
GÓTH
(a váltót nézve):
De hisz ez ki van fizetve!
Ki fizette ki?
MATILD
(mellére hajtva fejét, halkan):
Várdai.
GÓTH:
Az is tudott róla?
MATILD:
Fülöptől hallotta, és tüstént sietett kiváltani.
GÓTH:
Ó, a kedves, igaz jó barát!
Erről ráismerek!...
Rögtön megadom az ezerötszáz forintját...
(Fölemeli Matildot.)
Kelj föl, leányom!
A váltó is rossz dolog ugyan, de mégis jobban szeretem, mint azt a másik izét.
(Fenyegetve.)
Hanem aztán ez legyen az utolsó!
(Zsebébe teszi a váltót.)
MATILD
(Góth keblére borul.)
Ó, papa!
GÓTH:
Csitt, töröld meg a szemedet!...
Éppen ott látom a kedves Várdait.
(A jobb ajtóhoz fut és kikiált.)
Méltóságos barátom uram!
Ha szabad kérnem...
HUSZADIK JELENET
ELŐBBIEK, VÁRDAI, ADÉL
GÓTH:
Nagylelkű, nemes barátom!
Engedje, hogy legmélyebb köszönetem kifejezése mellett...
(Észreveszi Adélt.)
Mit látok!
A méltóságos asszony is szerencsélteti kies fürdőnket?
(Kezet csókol.)
VÁRDAI
(zavartan):
Én kérettem ide...
Holnap együtt folytatjuk körutamat.
ADÉL:
De önnek még valami dolga van férjemmel.
GÓTH:
Rögtön elvégezhetjük...
Csak ez összeget akarom átadni legmélyebb köszönetem kifejezése mellett.
(Csomag bankjegyet ad át Várdainak.)
ADÉL:
Mi ez?
VÁRDAI
(elteszi a pénzt, kerülve Matild tekintetét, zavartan):
Pénzüzlet...
S éppen ez volt az ok, mely miatt félbeszakítottam körutamat, és idejöttem.
GÓTH:
Hogyan?
Csak azért szakította félbe körútját?
Mily példás barátság!
Mivel hálálhatom meg, hogy szívén viseli jó híremet, nevem becsületét?
VÁRDAI
(megszorítja Góth kezét, halkan):
Államtitok!
GÓTH
(elhűlve):
Államtitok!
HUSZONEGYEDIK JELENET
ELŐBBIEK, OTTIL, FÜLÖP
OTTIL
(sietve jön):
Mi történik itt?
(Megáll bámulva.)
Hiszen itt semmi sem történik.
(Fülöphöz, haragosan.)
Miért tettél megint bolonddá, hogy itt szörnyű veszély van készülőben?
ADÉL:
Minő veszély?
VÁRDAI
(halkan Fülöphöz):
Ha még egyet szólsz, megöllek!
OTTIL:
Mégsem bánom, hogy idesiettem, legalább hamarabb üdvözölhetem a kedves Adélt.
(Megöleli.)
MATILD
(hozzájuk lép):
Az üdvözlet egyúttal búcsúzás is...
Holnap krassói jószágunkra utazunk Bélával, s ezentúl ott fogunk lakni.
OTTIL:
Valóban?
MATILD:
Téged is szívesen látunk, Ottil.
(Adélhoz.)
Hosszú ideig, talán évekig nem szándékozunk visszatérni a fővárosba... isten veled hát, talán örökre!
(Kezet nyújt Adélnak.)
ADÉL
(örömmel):
Ah, kedvesem, mennyire sajnálom!
(Megöleli Matildot.)
Igazán nagyon foglak nélkülözni.
MATILD:
Én mindig nagyon szerettelek, s ami félreértés volt köztünk, azért szívből bocsánatot kérek.
ADÉL:
Nem volt semmi, kedvesem, csak az esett rosszul, hogy féltékenységemre tettél fogadást...
Pedig én soha, sohasem voltam félté-keny, ugye, Ottó?
(Várdai zavartan halk beszélgetésbe kezd Góthtal.)
MATILD:
Én fogadtam?
Ki mondta ezt?
ADÉL:
Fülöp.
MATILD:
Mily méltatlan rágalom!
Ellenkezőleg, nekem mondták, hogy félted tőlem a férjedet, pedig nem volt rá okod...
(Megvető tekintettel Várdai felé.)
Biztosítlak, nem volt rá okod.
ADÉL:
Ki merte azt rólam mondani?
MATILD:
Fülöp.
FÜLÖP
(minden említésnél mélyebben sáljába húzza nyakát, úgyhogy végül egészen elrejti arcát).
OTTIL:
Minden bajnak Fülöp volt az oka.
FÜLÖP:
Hölgyeim, esküszöm —
GÓTH:
Hallgass!
Nem látod ezt a szép egyetértést?
Ugyan tudnál -e még valamit tenni, amivel megzavard?
HUSZONKETTEDIK JELENET
ELŐBBIEK, BÉLA
MATILD
(Béla elé fut):
Édes, drága Bélám!
Meggondoltam szavadat, bárhová engedelmesen követlek...
Holnap utazunk, szerelmem!
(Béla keblére borul.)
BÉLA
(eltaszítja magától Matildot):
Előbb még számadással tartozol-
(Előrevonja Góthot és Matildot, halkan, nagy izgatottsággal):
Matild váltót írt alá; ki akartam váltani az uzsorástól, de azt felelte, hogy egy férfi már előbb ott volt és kifizette.
Ki az a férfi, ki nőm váltóit kifizeti?
GÓTH:
Hát ezt a váltót már ki árulta el?
BÉLA:
Fülöp.
GÓTH
(méltatlankodva):
Megint Fülöp!
(Hátranéz Fülöpre, ki néma jelekkel, hevesen mutatja ártatlanságát. Aztán Matildra esik szeme, ki csüggedten mellére hajtja fejét. Magában.)
Kezdem érteni az államtitkot.
Ideje, hogy a jószágra költözzenek.
BÉLA:
Feleletet kívánok!
GÓTH:
Be nagy dolgot csinálsz belőle.
A váltót én fizettem ki.
Itt van-
(Mutatja a váltót.)
BÉLA:
Ön!
(Arca kiderül, karjait Matild felé tárja.)
Ah, Matildom!
MATILD
(Béla keblére hajtja fejét):
Örökre, örökre a tied!
FÜLÖP
(feléjük közeledik):
Hisz én mindig mondtam -
GÓTH
(befogja Fülöp száját):
Szót se többet, vagy bevarratom a szádat!
FÜLÖP
(fájdalmasan):
Ez a hála!
De jó, ezentúl önző leszek, s majd meglátom, mire mennek nélkülem.
(Észreveszi a belépő Klárát.)
Kis családi kört alapítok, és egyedül saját boldogságomnak fogok élni.
HUSZONHÁRMADIK JELENET
ELŐBBIEK, KLÁRA, DÉRI
FÜLÖP
(Klára mellé megy):
Góth bácsi, jóslatom teljesült, ártatlanságom fényesen kiderült, most már emelt homlokkal kérhetem szeretett Klárám kezét.
GÓTH:
Az igaz, ebben az egyben nem vagy bűnös, ismét kegyelimbe fogadlak.
Klára leányom, Fülöp nem mormon, hozzámehetsz!
KLÁRA:
Késő.
A papa felhatalmazott, Déri nyilatkozott, és én őt választom.
(Kezet nyújt Dérinek.)
FÜLÖP
(elszörnyedve):
Hogyan!
Te!
Andor!
Legjobb barátom!
DÉRI:
Hja, barátom, magad küldtél hozzá, és a próba felülhaladta erőmet!
FÜLÖP:
Ne mentegetőzzél, végzetem akarata nyilatkozik e tettedben.
Az én sorsom az, hogy enmagam feláldozásával barátaim javára éljek...
(Kiterjesztve karjait.)
Legyetek hát nyugodtak!
Ezentúl is őrködni fogok boldogságotok fölött.
(Vége.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE