Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szigligeti Ede
II. Rákóczi Ferenc fogsága
Keletkezés ideje
1848
Felvonás
5
Jelenet
42
Megszólalás
897
Mondat/Sor
1829
Szó
12433
MÁSODIK FELVONÁS
(Bécsben terem Rákóczinál túlságos fénnyel.)
ELSŐ JELENET
Rákóczi (német köntösben), Lehmann (nagy köpenyben)
LEHMANN.
Igen, barátom!
Győztél; új álarcod újra megmentett.
RÁKÓCZI.
Mondd, mit tudsz?
Mi ítélnek felőlem?
LEHMANN.
Mint látod, tisztté lettem.
Őrszolgálatban Kinszki előszobájában valék, ki most a kormányrudat tartja.
Benn a miniszternél Kolonits volt látogatóban.
Neved hallott ki, s én közelebb menék az ajtóhoz.
Kolonits elfogatásodat sürgeté, mert csalódott benned mivel a jezsuiták közé nem akarsz lépni.
Kinszki nevetett s mondá: "Hiszen önök sürgették, hogy javai visszaadassanak, s most ha elfogatnók is, javai nem az ön pártfogoltjaira, hanem ránk, a státuszra szállanának ".
- Mert tudnod kell, Kinszki egyáltalában nem barátja a jezsuitáknak.
Neki köszönhetni, hogy Kolonits Erdélybe vissza nem vihette őket, s hazádban meg nem kezdheté a protestánsok üldözését.
Kolonits erre hosszú okoskodással be akarta bizonyítani, hogy Magyarországban csak akkor szűnik meg a kuruckodás, midőn az utolsó eretneket felkötik, s még a szent inkvizíciót is fölemlíté.
Kinszki erre így válaszolt: "Nézzen ki eminenciád az ablakon; amott lovagot lát délceg paripán.
Míg a lovag sarkantyúit illőleg használja, a paripát tetszése szerint kormányozhatja; de ha túlságosan sarkantyúzza, a paripa vagy leveti, vagy megdöglik.
- Míg én ülök a paripán, eminenciád s a többi sarkantyúk a bordákig nem fognak beszúrni.
Mi Rákóczit illeti, csak neve veszedelmes, ő maga együgyű bolond, ki a kolostor falai közül kiszabadulván, most pillangókat kerget.
Nekünk nem jezsuita kell - az van elég: nekünk politikai halott kell, amilyen most Rákóczi.
- Legyen nyugodt eminenciád, ő nem szólhat, nem tehet semmit, hogy én ne tudnám.
Míg nem változik, én sem bántom; táncoljon, igyék, szerelmeskedjék, tékozolja pénzét és erejét, nekünk csak akkor vészes, ha gondolkozik is."
- S Kolonits hosszú orral hagyta el szobáját.
- Azért intelek, vigyázz: kémek környeznek, ki ne essél szerepedből.
RÁKÓCZI.
Köszönöm.
Te vagy őrangyalom, s másik őrangyalom a félelem.
Igen, barátom, féltem az életet, mert az most még kedvesebb nekem.
Ó barátom, mióta elváltunk, sok szenvedéllyel gazdagultam.
A bosszú, a szerelem, a szabadság egymást felváltva vívják szívemet.
LEHMANN.
A bosszú?
- Barátom, ez vakká tehet!
RÁKÓCZI.
Ha láttad volna, amit én, nem tennéd le a gyilkot, míg egy él a hóhérok közül.
Útitársam Olaszhonban meghalt, s én láncaimat lerázva, eltűntem, s álruhában meglátogatám a börtönt, hol nagybátyám, Zrínyi Boldizsár fogoly.
Jól mondád, Kinszkiben több az emberség, mint elődjében.
Egy hétig várakoztam ott.
Végre friss légre hozák ki bátyámat azon börtönből, melyben tíz évig szenvedett.
Irtóztató!
- E börtön földalatti volt.
Ajtaját tíz évig nem lépte át.
Kisded ablaka sötétes folyosóra nyílott, melybe csak gyéren jutott be egy-egy tévedt napsugár.
Tíz évig nem látta ő a tisztán fénylő napot, tíz évig csak kenyér és víz volt tápláléka.
Ruhája lerothadt, s emberi alakját elveszté.
Kihozták.
A fény miatt nem látott.
Szólani akart; de értelme nem volt, csak dadogott.
Még durva poroszlói is borzadva fordultak el tőle; többen ijedve sikoltanak fel.
Ez mente meg engem is, hogy el nem árult iszonyodásom.
Futottam onnan, s e rémjelenet soká vámpír gyanánt feküdt lelkemen.
- Kérded most is, mért vonulok magamba, mint félénk csiga házába ?...
Mert e szörnyű sors várna engem is, ha előbúvnám rejtekemből.
Inkább ezerszer a halál, mint ily fogság, hol a lélek hal meg.
LEHMANN.
Szegény barátom!
RÁKÓCZI.
Ne szánj, megszánt az ég is!
Mert midőn a legsötétebb embergyűlölet fogott el, egy angyalt külde alá, azóta ismét vidámabb fényben látom a világot.
Barátom, szeretek és szerettetem!
S most egyedüli célom kivívni őt; kivívni az udvar ármányai, s magas születése dacára is...
Jőnek.
LEHMANN.
Úgy én távozom.
A világ előtt ellenedül kell maradnom, hogy hasznodra lehessek.
Isten veled!
Nemsokára látjuk egymást.
RÁKÓCZI.
Isten veled!
(Lehmann burkolódzva, a mellékajtón el.)
MÁSODIK JELENET
Előbbi, inas, (mindjárt) Knittelius
INAS.
(jelenti)
Páter Knittelius.
RÁKÓCZI.
Er soll nur kommen.
KNITTELIUS.
(jő; inas el)
Ah, Francisce!
Per amorem... mivé lettél ?...
Mivé lettél?... hiszen ez szibarita, Alcibiades, nem a szerény, alázatos Rákóczi.
RÁKÓCZI.
Jó reggelt, páterkám!
KNITTELIUS.
(orrolva)
Páterkám?
Ej, ej!
RÁKÓCZI.
Hogy vannak a kollégiumban?
Irigykednek még egymásra?
KNITTELIUS.
Mindnyájan istenfélők vagyunk, kik oda tartozunk - tekívüled.
RÁKÓCZI.
Ah, én már nem tartozom oda.
KNITTELIUS.
Mit hallok?
- Hiszen itt már az ideje, hogy felesküdjél.
RÁKÓCZI.
Méltatlan vagyok e nagy szerencsére.
KNITTELIUS.
A szerénység csak addig erény...
RÁKÓCZI.
Míg jezsuita akar lenni az ember; de én nem lehetek - ó, én tele vagyok hibával, vétekkel!
KNITTELIUS.
Meg fogsz javulni s én feloldozlak.
RÁKÓCZI.
Hiába, én egészen a démonok hatalmába estem; belém is legalább öt ördög bújt.
KNITTELIUS.
Ki fogjuk űzni; van rá hatalmunk.
RÁKÓCZI.
Többen próbálták, de egynek sem sikerült.
Már meg is nevezték magukat: Asmodeus, Jubilon, Astaroth, Gresil, Aman.
KNITTELIUS.
Irtóztató!
RÁKÓCZI.
Az első: Asmodeus, azt súgja szüntelen: Ne légy jezsuita!
S ha disputálok vele, szörnyű fülhasogatásom van.
KNITTELIUS.
Ez veszedelmes ördög!
RÁKÓCZI.
A második: Jubilon, a lábamba szállt, s mindig táncra késztet - s én táncolok!
- Ah, már ismét!
- Jó reggelt, kisasszony, kedves, édes Knittelia!
Egy táncra!
(Megforgatja.)
KNITTELIUS.
Bocsáss, szerencsétlen!
Én vagyok Knittelius.
RÁKÓCZI.
Bocsánat!
Ó, én szerencsétlen; hiszen ön Knittelius!
- A harmadik: Astaroth, az a gégémben van, s mindig azt énekli: igyál, igyál, igyál!
S ilyenkor innom kell, és én iszom bordeaux-it, champagne-it, tokajit.
Lehet -e szerencsém önhöz reggelire?
KNITTELIUS.
No, ez nem éppen oly veszedelmes ördög!
RÁKÓCZI.
Ugye, ezt még magammal vihetném a kolostorba; de a negyedik: Gresil, ez az öklömben van, s ez azt ordítja szüntelen: üsd, vágd, nem apád!
- S páter!
(Öklével fenyegeti:)
Most is... most is... ó, be szeretném... önt.. önt...
KNITTELIUS.
Hagyjuk ezt...
Az ötödik, szerencsétlen?
Az ötödik nevét mondd.
RÁKÓCZI.
Az ötödik: Aman - ah, ez szelíd - ez a szívemben van; s ez azt susogja, arcomat cirógatva: szeress fiam, szeress; szerelem nélkül te sem volnál!
S ó!
Én szerelmes vagyok bolondulásig!
KNITTELIUS.
No, ez sem oly veszedelmes!
RÁKÓCZI.
Nemde, ezt is magammal vihetném a kolostorba?
- Ah, de mit ér az, ha ő nem követhet oda?
KNITTELIUS.
Kicsoda?
RÁKÓCZI.
Akinek képében Aman szemfényvesztő játékát űzi.
Amália, a hesseni fejedelem leánya.
KNITTELIUS.
Mit hallok; - a hes - seni fejedelem leánya?
RÁKÓCZI.
Az: őt látom mindenütt, ébren és álmomban.
Ön bölcs, ön ügyes ördögűző, magyarázza meg nekem, azon tündéralak, kit így látok, valóságosan Amália -e?
Vagy Aman veszi fel az ő alakját a levegőből, vagy valamely rég meghalt, de hozzá hasonló leány hamvaiból, miként ön tanítá a tizennegyedik tézisben?
KNITTELIUS.
Rémkép az, fiam, mellyel a gonosz kísért, és nem valóság; ha hozzá fogsz érni, mint pára elenyészik.
Fuss, ó fuss tőle - a mi karjainkba.
RÁKÓCZI.
Ah, futnék, de ő nem pára, ő szól hozzám; s ha kérdezem, felel, mosolyog... ah, és miként mosolyog!
S még a kezét is meg hagyja csókolnom!
Ah, páter, mily szép kisded kacsó az, és higyje el, valóságos kéz, húsból és vérből!
És képzelje, Aman azt súgja szüntelen: kérd meg az apjától, és vedd feleségül.
KNITTELIUS.
(botját elejti)
Miserere!
RÁKÓCZI.
És én megvallom, a kísértetnek tovább nem állhatok ellent: megházasodom.
KNITTELIUS.
Ez a legveszedelmesebb ördög!
Megházasodni?
Tudod -e, mi az, szerencsétlen?
RÁKÓCZI.
Ó tudom!
Annyi, mint önöket nagy és szép jószágaimtól megfosztani.
De látja, ez az Aman rettenetes ellensége a jezsuitáknak.
KNITTELIUS.
Kiűzzük belőled a gonoszt, exorcizálni fogunk - hozzánk kell jönnöd.
RÁKÓCZI.
Ó, hogyha megszabadítanának tőle!
De nem - ön miatt nem szeretném, csupán ön miatt nem, hogy kérdőre vonják bennem a gonoszokat!
KNITTELIUS.
Miattam?
RÁKÓCZI.
Ó, igen!
Bolognában exorcizáltak.
S midőn azt kérdezték Amantól, hogy ki küldé belém: képzelje, mit felelt!...
Azt, - hogy Knittelius.
KNITTELIUS.
Én?
RÁKÓCZI.
Igen, ön.
Ön a bűvös, ön a boszorkány, ön a nagymester ki belém küldötte a gonoszokat.
S tudja, mint bünteti a törvény az ily bűbájost?
Zsákba öltözve, kezébe kétfontos sárga viaszgyertyával, térden állva kell minden templom előtt a törvényt megkérlelnie, s aztán megégetik.
Azért tanácslom, hagyjon békét a gonosznak; ne kényszerítse, mert önre fog vallani.
KNITTELIUS.
De mikor ártatlan vagyok.
De te képmutató, csaló vagy, az egész ostoba mese; a gonosznak nincs hatalma fölöttünk.
RÁKÓCZI.
Mit hallok?
Hát nem ön tanított erre "Az országút " -ban "minden tudományhoz és mesterséghez ", a tizennegyedik tézisben?
- S ön most tagadni meri?
- Eszerint leckéivel ön ámított minket, és csalta a világot?
KNITTELIUS.
(félre)
Meg vagyok fogva.
RÁKÓCZI.
Nos?
Akkor hazudott -e ön, vagy most hazudik?
KNITTELIUS.
Benned a gonosz van, szerencsétlen!
Levonom rólad atyai kezemet.
Nem vagy méltó ránk, - appage satanas!
(Kívül zaj.)
RÁKÓCZI.
Ah, a jó barátok!
Lesz szerencsém a legvidámabb fiakat bemutatni.
Higyje el ön, mindenikben legalább is tíz sátán rejtezik.
(Elébük megy, az ajtót megnyitja.)
Ide, ide barátim!
Jó reggelt!
HARMADIK JELENET
Longuevall, udvaroncok, előbbiek
RÁKÓCZI.
Kedves barátim!
(Kezet fog velük.)
Már féltem, hogy el nem jöttök.
Vigasztalhatlan valék...
Itt van szerencsém bemutatni egykori tanítómat, Knitteliust, a halhatatlan írót.
Hiszen ki ne ismerné köztetek az "Országút " -at "minden tudományhoz és mesterséghez "?
ELSŐ UDVARONC.
Eleget kínoztak vele.
Mennyi ostob...
Bocsánat, nem akarok a szerző hiúságának hízelegni.
MÁSODIK UDVARONC.
Barátom, köszönöm.
RÁKÓCZI.
Mit?
MÁSODIK UDVARONC.
Az ajándékba küldött szép paripát.
Barátom! - ma azon csináltam Kunigundám előtt ablakparádét... s ő magánkívül volt... meglásd, megnyerem kezét.
RÁKÓCZI.
Lásd, mit nem tesz egy ló!
MÁSODIK UDVARONC.
Annak köszönöm szerencsémet, boldogságomat.
Parancsolj véremmel, életemmel.
RÁKÓCZI.
(az első udvaronchoz)
Kedves Godfriedem, szóltál -e nagybátyádnál, a minisZternél mellettem?
ELSŐ UDVARONC.
(rátartólag)
Szóltam.
RÁKÓCZI.
Nos?
- Az Isten szerelmére - meg leszek híva az udvari bálba?
Barátom!
- Ha e szerencséhez juthatnék!
Barátom!
Tegnap öt leckét vettem a táncból azon édes reményben, hogy szeretetreméltó húgoddal eljárhatom az első minuettet.
Szólj, ne ejts kétségbe!
ELSŐ UDVARONC.
Sajnálom, de...
RÁKÓCZI.
Nagy Isten!
ELSŐ UDVARONC.
Csupán hercegek, grófok és bárók lehetnek hivatalosak.
RÁKÓCZI.
Ó barátom, ha ezt tudtam volna, már rég folyamodtam volna valami kis pici báróságért; hiszen több, nálam szegényebb magyar is lett már gróf.
ELSŐ UDVARONC.
Folyamodjál.
RÁKÓCZI.
Hiszed -e, hogy miniszter nagybátyád mellettem lesz?
Barátom, akármiféle című báróság... mit gondolsz?
- Talán címezhetnének Sárospatokról?
Baron de Marastbach - óh, mi szép!
Igen - igen - de Marastbach!
ELSŐ UDVARONC.
Őseid erdélyi fejedelmek voltak - tán megnyerhetjük - juttasd eszembe.
LONGUEVALL.
(félrevonja Rákóczit)
Vigyázzon, uram, a miniszter unokaöcscse ön mellé kémül van adva.
RÁKÓCZI.
Lehetséges?
LONGUEVALL.
S én önhöz búcsúzni jöttem.
RÁKÓCZI.
Hogyan?
LONGUEVALL.
Elvették tőlem a kapitányságot.
Tizenkét évig híven szolgáltam, de egy ifjú grófocskának helyet kelle adnom.
RÁKÓCZI.
S most mit teend?
LONGUEVALL.
Főbe lövöm magamat.
RÁKÓCZI.
Nagy Isten!
És miért?
LONGUEVALL.
Mert koldussá lettem.
RÁKÓCZI.
Ha nem bántanám meg - de ön barátom, nem fogadja el.
LONGUEVALL.
Én szolgálni szeretnék, s megérdemelni kenyeremet.
A francia követtel szóltam, ő önhöz utasított.
RÁKÓCZI.
Hozzám?
LONGUEVALL.
Azt mondá, szeretné, ha egy hű embere lenne ön mellett.
RÁKÓCZI.
Uram, nem értem önt!
LONGUEVALL.
XIV. Lajos ő felsége irt önről hozzá.
RÁKÓCZI.
Rólam?
Nem értem, mit akar ön?
LONGUEVALL.
Fogadjon udvarához bármi cím alatt; hűségem több hasznára lesz, mint képzelheti.
RÁKÓCZI.
Uram, én szánom balsorsát, maradjon nálam, tapasztalandja, hogy amily víg cimbora voltam, oly jó barátja is leszek.
De egy föltét alatt!
A politikáról soha, de sohase szóljon többé; mert én az vagyok, aminek lenni látszom.
LONGUEVALL.
(félre)
Ezt rögtön jelentem Kolonitsnak.
A háló már ki van vetve.
(Az udvaroncok ezalatt Kniteliussal ingerkednek.)
MÁSODIK UDVARONC.
Nem bocsátjuk, velünk fog reggelizni.
KNITTELIUS.
Bocsássanak - én böjtölök.
ELSŐ UDVARONC.
De innia csak szabad?
MÁSODIK UDVARONC.
S én barátom nevében ezennel biztosítom: ahány billikomot kiiszik, az mind az öné lesz.
RÁKÓCZI.
Előre barátom!
Reverende, már ismét bánt Astaroth: Igyál, igyál - igyál!
(Bordal; Knitteliust elhurcolják.)
NEGYEDIK JELENET
Négy inas, (mindjárt) Bercsényi. (Az inasok, komornyikok német ruhában, sürögnek-forognak, ételt s italt hordanak.)
ELSŐ INAS.
Champagner!
Caviar!
KOMORNYIK
Um Gottes Willen!
Wo sind denn die Sardellen?
MÁSODIK INAS.
Da!
(Tálakkal.)
KOMORNYIK.
Nur schnurg'rad' hinein!
(Két inas be s mindjárt vissza.)
BERCSÉNYI.
(ezalatt belép s bámul.
KOMORNYIK.
(egyik inasnak két pezsgős üveget ád)
Das für meine Frau.
(Bercsényit meglátja.)
Wer ist...
Ah, der muss ein Türk sein.
ELSŐ INAS.
Er wird schier ein Ungar sein, ein Landsmann von Herrn.
KOMORNYIK.
Na da irrt er sich stark.
(Egy inas kezéből tálat vesz ki.)
Das für meinen Schwager.
BERCSÉNYI.
Megtévedtem?
Vagy mi ez?
(Komornyikhoz:)
Ki palotája ez?
KOMORNYIK.
Was sagt er?
MÁSODIK INAS.
Was was ich!
BERCSÉNYI.
Csupa sült német.
Nem mondanátok meg?
-
KOMORNYIK.
Nicht ungrisch.
BERCSÉNYI.
Da...
Rákóczi ?...
KOMORNYIK.
Ja... ja...
Ragóczi wohnt da.
BERCSÉNYI.
Wo... ich... vigyen el az ördög, szinte halálosan vétkeztem; fogadásom ellen németül beszéltem.
KOMORNYIK.
Bitte, Ihren Namen!
BERCSÉNYI.
Bercsényi.
KOMORNYIK.
Brr...
(Tárcáját kiveszi - irónt ád kezébe és papírt.)
Da...
(Mutatja, hogy írja fel.)
BERCSÉNYI.
(ír, egyik szemével a komornyikra néz)
Mondd uradnak, hogy akasztasson fel, s fogadjon helyetted oly szolgát, ki megérti a magyar szót.
(Átadja a papirt.)
KOMORNYIK.
Ich danke, ich ward's schon ausrichten.
(El.)
BERCSÉNYI.
Hazám végső reménye, óh tűnj fel nekem, de ne ily alakban, mint inasaid!
- Szívéhez szólok; ha vízzé nem változott vére, ha csak egy csepp van még ereiben a Rákócziéból, lángra kell gyulladnia; mert az örvény szélén annyira még nem állottunk soha, mint most.
Nem szálanként, mint eddig, most egész üstökünket megragadják; s mit eddig titkon akartak tőlünk elrabolni, azt most nyilván csereberélik, s nemsokára nincs többé magyar alkotmány.
ÖTÖDIK JELENET
Rákóczi, vendégei, előbbiek.
RÁKÓCZI.
Gróf úr, bocsánat, vendégeim valának... pardonnez moi!
BERCSÉNYI.
Én Rákóczi Ferencet keresem!
RÁKÓCZI.
Az én vagyok.
BERCSÉNYI.
Ön - ön?
RÁKÓCZI.
No igen, én.
BERCSÉNYI.
Ön?
(Kacag.)
RÁKÓCZI.
Gróf úr, mit jelent ez?
BERCSÉNYI.
Néz ön valaha tükörbe?
RÁKÓCZI.
Hisz tükör nélkül élni sem lehet.
BERCSÉNYI.
S ön nem kacag maga-magán ?
RÁKÓCZI.
Uram, azért jött ön, hogy sértegessen?
BERCSÉNYI.
S ha ősei feltámadnának, kacagnák ők is unokájukat.
-
(Elkomorodva:)
Óh nem; rosszul mondám, megsiratnák önt.
Én sem kacagok többé, mert nem láthatom önt könnyeimtől.
RÁKÓCZI.
Ah, tudom már, miért kacagott; mert hibásan beszélek magyarul.
Elfelejtettem, nem tudok.
BERCSÉNYI.
S nem szégyenli ezt megvallani?
RÁKÓCZI.
De hát miért?
Elég, ha jobbágyaim magyarul beszélnek.
Én Bécsben lakom, országukba soha sem megyek, tehát minek nekem az a barbár nyelv?
BERCSÉNYI.
Magyar ön?
RÁKÓCZI.
Azt mondják, az atyám az volt.
BERCSÉNYI.
És ön?
RÁKÓCZI.
Megmondom én is komolyan: ha tudnám, melyik oldalbordám vonz a magyarhoz, kitépném azt, s elvetném.
BERCSÉNYI.
Mit vétett önnek hazája?
RÁKÓCZI.
Mit?
Még kérdheti?
Nem az ön hazafiai ingerlették -e a pártütésre őseimet?
Nem önök miatt lettek -e boldogtalanok?
Hagyjanak nekem békét, nekem itt vannak jó barátim, pártfogóim.
Én az udvar kegyéből visszakaptam jószágaimat, s e magas kegyelemre méltó akarok lenni.
BERCSÉNYI.
Bocsánat - megtévedtem - nem önt kerestem.
Isten önnel!
RÁKÓCZI.
Tessék ezt megmondani otthon is.
BERCSÉNYI.
Igen, megmondom, hogy az utolsó Rákóczi meghalt; de szabad hazám azért élni fog.
(El.)
ELSŐ UDVARONC.
Ki ez a medve?
RÁKÓCZI.
Mit tudom én?
Georgel!
A szobát ki kell füstölni utána.
Még csak parfümje sem volt.
Valami magyar - gróf Barcsay - - Bercséy...
De hiszen itt van a neve
(a papírt nézi):
Bercsényi.
A szemtelen még kikacagott.
MÁSODIK UDVARONC.
Mi meg őt kacagtuk ki.
De láttatok -e valaha oly figurát?
- Micsoda ízlés!
RÁKÓCZI.
Sarkantyús csizma - mintha lovagolni jött volna.
ELSŐ UDVARONC.
Csupa zsinór, mint valami közhuszár.
RÁKÓCZI.
S haja?
Mint valami parasztnak.
MÁSODIK UDVARONC.
Még parókája sincs, ha - ha - ha!
- Paróka nélkül - ha - ha - ha!
(MIND)
Ha - ha - ha!
Paróka nélkül!
RÁKÓCZI.
(kacagva a második udvaronchoz fogódzik, s lerántja parókáját)
MÁSODIK UDVARONC.
Mit csinálsz?
RÁKÓCZI.
Ah, bocsánat... a champagnei fejembe ment.
A hintók előálltak; sietnem kell, hogy megláthassam az udvart; - most teend sétakocsizást.
ELSŐ UDVARONC.
Hamar, hogy el ne késsünk!
(Elmennek.)
KNITTELIUS.
(egy pár ezüst billikomot hozva)
Ah, mind a miénk lett volna!
(Nagy búsan teszi zsebébe, s el.)
VÁLTOZÁS
(Károly fejedelemnél szoba.)
HATODIK JELENET
Amália (jő oldalt)
AMÁLIA.
Itt egyedül vagyok.
(Levélkét vesz elő.)
De miért is valék oly kegyetlen?
- Mily soká kelle várnia, míg kihallgatom; pedig tudom, mint nyugtalankodik e borítékban.
Már csak kiszabadítom.
(Felbontja.)
Ah, mily keveset ír - a rossz ember!...
Hát nem fért volna még ide is - ide is - és ide is.
- Három lapot üresen hagyni!
Ezért igazán haragszom.
(Olvas.)
" Kedves Amáliám!
Végre elszántam magamat.
Dőljön bármerre a kocka, választanom kell a menny és pokol közt."
(Nem mondám, hogy nagyon is nyugtalan.)
" Bízom atyádban, ő nagyszívű és téged szeret.
- Ha megtudja, hogy mi egymás nélkül nem élhetünk, nem tagadja meg áldását.
Mit vélsz, én szóljak -e előbb, vagy te vívd atyai szívét?
Bármit határozz -" Jőnek!
- Az atyám!
(Sebesen elrejti a levelet, atyja elé siet, kezet csókol.)
HETEDIK JELENET
Károly, előbbiek
KÁROLY.
Jó reggelt, gyermekem!
De mi lelt?
Zavarodott vagy?
AMÁLIA.
Ó nem; éppen indulék, legjobb atyámnak legjobb reggelt kívánni.
KÁROLY.
Sajnálom, hogy nem viszonozhatom.
Kedves Málikám, nagy örömtől fosztalak meg.
AMÁLIA.
Engem?
KÁROLY.
Tudom, mily örömest táncolsz.
AMÁLIA.
Egykor, de most szívesebben nem táncolok.
KÁROLY.
Egykor...
Gyermek, úgy beszélsz, mint valami vén kisasszony.
S én mégis fogadok, azonnal elbúsulsz.
Az udvari bálba nem megyünk.
No, meg sem ijedsz?
AMÁLIA.
Úgy itthon maradunk.
KÁROLY.
Itt sem; mert még ma elhagyjuk Bécset, és hazautazunk.
AMÁLIA.
Még ma?
KÁROLY.
Nem mondtam?
- Nos, megijedtünk?
AMÁLIA.
De oly sietve?
KÁROLY.
Ebéd után.
Sürgönyt kaptam, meg kell lenni.
AMÁLIA.
De rögtön visszajövünk?
- Ugye édes atyám, csak egy napig mulatunk otthon?
KÁROLY.
A jövő télig.
AMÁLIA.
Egy év múlva? hiszen addig...
KÁROLY.
Nos - mit addig ?...
AMÁLIA.
Addig?
- Kedves atyám, maradjunk itt csak egy hétig... három napig.
KÁROLY.
De mikor nem lehet.
Hát olyan nehezen válsz Bécstől?
AMÁLIA.
Nagyon.
KÁROLY.
De hát miért?
AMÁLIA.
Azt nem mondhatom meg.
KÁROLY.
Micsoda?
AMÁLIA.
Ha megmondanám... óh, ha megmondanom lehetne...
KÁROLY.
(félre)
Ez a leány...
Amália!
AMÁLIA.
(szemlesütve)
Kedves atyám!
KÁROLY.
(félre)
Még magamat is zavarba hoz.
A weimari sokat forgolódott körülte.
- Már csak segítek a kis bohón.
- Amália, hát nincs semmi bajod?
AMÁLIA.
Nincs.
KÁROLY.
Gondolkoztál -e arról, hogy férjhez is kellene már menned?
Nos?
(Félre:)
Most meg már nem is felel.
Jössz te csak, ülj mellém.
(Maga mellé ülteti.)
Nincs valami mondandód?
(Félre:)
Mint a kőszobor.
(Felemeli fejét.)
Nézz szemeim közé - katonásan...
Leány, leány, te nagy bűnös vagy!
AMÁLIA.
(keblére borul)
Ó atyám!
KÁROLY.
(félre)
Mondom, hogy a weimari megzavarta fejecskéjét.
- No Málikám, csak ki vele, nincs mit tagadni; azért van tavasz, hogy virágozzék; azért vagy leány... hogy szeress.
- Végre is, meg kell lenni!
- Óh tudod, én sohasem olvasom az elöljáró beszédeket.
Röviden, szerelmes vagy ?...
Igen, vagy nem?
AMÁLIA.
Én nem vagyok oka!
KÁROLY.
No - no - hiába rejted arcodat keblemre!
Fel a fejjel!
- Bátorság!
- Beszélj hát, mert itt hagylak.
AMÁLIA.
Óh, az igen hosszú történet!
KÁROLY.
Annál hamarább vége lesz.
AMÁLIA.
Nem fogod ellenezni?
KÁROLY.
Hohó, semmit sem előlegezünk.
Előbb mindent kell tudnom.
AMÁLIA.
Kedves atyám, te oly jó....
KÁROLY.
Ah, hízelgünk?
Csak a dologra!
AMÁLIA.
De ah, hol kezdjem?
KÁROLY.
Jaj gyermekem, így holnap sem indulhatunk...
Tehát megmondom én, a weimari herceget szereted.
AMÁLIA.
(fejet rázva)
KÁROLY.
Nem?
De már így csak kezdd elejéről.
(Félre:)
Mit fogok hallani?
AMÁLIA.
Itt Bécsben az ursulitáknál...
KÁROLY.
Voltál nevelőben, azt tudom...
Csak nem a fejedelemaszszonyba szerettél?
AMÁLIA.
Egy nőt hoztak oda leányával.
Óh atyám - oly méltóságos nőt sohasem láttam.
Fogságba hozták oda, s leányát nevelőbe.
KÁROLY.
S ki volt e nő?
AMÁLIA.
Egy magyar pártütő neje.
KÁROLY.
Thökölyné, Zrínyi Ilona?
AMÁLIA.
Ismered őt?
KÁROLY.
Midőn Magyarországban a seregnél voltam, láttam őt; még akkor első férje, Rákóczi is élt.
AMÁLIA.
Mondd, lehet őt nem tisztelni?
KÁROLY.
Jobb sorsra érdemes.
AMÁLIA.
Én szerettem őt, mint édesanyámat, s leányát Júliát, mint testvéremet.
KÁROLY.
Ő most Aspermont grófné.
AMÁLIA.
Az, atyám, ő az.
Júlia már az első napokban legjobb egyedüli barátnőm lőn, s azontúl soha sem hagytuk el egymást.
Vele menék mindenkor, midőn anyját szabad volt látogatnia, s atyám, e nőnek köszönöm, hogy klastromból több lelki kincset és jobb szívet hozék el, mint társnőim...
Óh, ha valaha hozzá méltó lehetnék!
- Elbeszélte többször családja gyásztörténetét, s mi barátnőmmel sírtunk keservesen.
Sajnáltam őt, de csodáltam is.
Mert az ő hős lelke annyi csapásra sem tört meg.
Csak egy fájt neki; egy, amiért gyakorta sírt: hogy fiát letépték kebléről, s oly emberekre bízták, kiktől borzadott.
Van valami, atyám, az anyai szeretetben, minek minden szava varázserővel bír, amit lehetetlen meg nem érteni.
Ő aggódott fiáért, féltette és siratta őt; és mi vele aggódtunk, vele sírtunk: s így én, bár sohasem láttam, már ismertem e boldogtalan ifjat, s köztünk oly szellemi lánc fűződött, mely őt is testvéremmé tette.
KÁROLY.
(feláll)
A többit gyanítom; Rákóczi a nyáron udvaromnál mulatott...
AMÁLIA.
Én a testvért ismertem benne...
KÁROLY.
Nos... mi van még hátra?
AMÁLIA.
(a levelet félénken átnyújtja)
Ma kezemet kérte meg.
KÁROLY.
(a levelet átveszi).
Tehát leveleztek is?
(Olvas:)
" Kedves Amáliám !"
- Már ennyire vagytok?
AMÁLIA.
Atyám, haragszol?
KÁROLY.
Gyermekem, ez fontos, igen fontos ügy.
Te nem közember gyermeke vagy.
AMÁLIA.
Ő is fejedelmi vér...
KÁROLY.
Te nagyon is bíztál jóságomban.
AMÁLIA.
Parancsodat várom.
KÁROLY.
S ha nemet mondanék?
AMÁLIA.
Úgy küldj vissza a szent falak közé.
KÁROLY.
Mit fog mondani a császár?
A politikai szempontok mást javallnak.
AMÁLIA.
Én atyámhoz szóltam.
KÁROLY.
Igaz, ő a császár híve; pártütő eszméktől nem félthetem.
AMÁLIA.
Sorsunk egyedül tőled függ.
KÁROLY.
(megöleli)
Tudod, gyermekem, hogy nagyon szeretlek.
AMÁLIA.
Édes jó atyám!
KÁROLY.
A hatalom s fény sohasem volt nekem oly kedves, mint a családi öröm.
Legkisebb alattvalóm is áld: csak te átkoznál egykor, gyermekem ?...
Nem, nem!
Légy boldog, én megáldalak!
AMÁLIA.
Ennyi jóság... nem szólhatok.
NYOLCADIK JELENET
Kamarás, előbbiek, (mindjárt) Rákóczi
KAMARÁS.
Rákóczi Ferenc óhajt udvarolni.
KÁROLY.
Bocsásd be.
(Kamarás el.)
AMÁLIA.
Engedj távoznom.
KÁROLY.
Maradj.
RÁKÓCZI.
(jő)
Fenséges úr oly kegyes volt, s megengedé, hogy néha...
KÁROLY.
(kezét megfogja)
Ifjú barátom, hagyjuk e ceremóniát; jól tudom, hogy több vezeti önt hozzám, mint a tisztelet...
Azt is tudja ön, hogy én jobb atya vagyok, mint fejedelem.
Ön írta e levelet?
RÁKÓCZI.
(zavarodva)
Igen, fenséges úr, - de...
KÁROLY.
Nem hozzám, nemde, azt akarja mondani?
RÁKÓCZI.
Fenséges úr, várom száműzetésemet.
KÁROLY.
(vállára teszi jobbját)
Ifjú, egész családod boldogtalan volt, s te végsarjadéka vagy.
Már neved elegendő, hogy a kémek szemét rád vonja; ne feledd, hogy minden szavadra lesnek.
Én jobban ismerem ez udvart, melynek hatalmában vagy.
Hadd a sors kerekét futni hazád fölött, ne kapj küllőibe, te más irányt nem adhatsz neki, s csak elgázolna.
Lassan hanyatlott el hazád, s csak lassan kell fölemelkednie.
Én jól tudom, bármi gondosan ültettek át közénk; bármennyi idegen ágat oltottak is beléd, hazád levegőjén visszaváltozol.
De ó légy okos, ne szállj szembe oly hatalommal, mely erőtök feletti.
Hazád lelkes, harcias, sebei sokak és nagyok; de oly békókat raktak rá, melyeket csak a rozsda emészthet el.
Féltelek, ifjú; s nem tudom, de baljóslat támad bennem!
Ne feledd, hogy nem egyedül fogsz állani; s ha elbukol, másokat is magaddal rántasz az örvénybe; mert leányom osztozik sorsodban, s mert leányom boldogsága az enyém is; én rád bízom őt.
RÁKÓCZI.
Fenség, oly kincset bíz rám, mely nekem is legdrágább, sőt mindenem; s csak dőre kockáztatja mindenét.
Mit a jövő rejt - jó vagy balszerencsét - azt nem köthetem le, mert Istené; de hűségemet igen, mert éntőlem függ, mert a tulajdonom.
KÁROLY.
(leányát hozzá vezeti)
Nyújtsd neki jobbodat.
A jövendő Isten kezében van; én nem szakaszthatom el, mi ott fenn köttetett.
-
(Homlokon csókolja őket.)
Isten áldjon meg!
Fiam, tedd boldoggá!
KILENCEDIK JELENET
Kamarás, Buccellini, előbbiek
KAMARÁS.
Őexellenciája, gróf Buccellini kancellár.
KÁROLY.
Szívesen látjuk.
Mindjárt hallani fogod, mit vél e házasságról a kormány.
BUCCELLINI.
(jő)
Fenség, elutazta előtt siettem udvarolni; némi kiegyenlítendők vannak, mint fenséged tudja.
KÁROLY.
Kabinetembe vonulok.
De engedje meg excellenciád, hogy egy örömhírrel lepjem meg.
Excellenciád az első, ki ezt hallja.
BUCCELLINI.
Annál nagyobb szerencse reám nézve.
KÁROLY.
Excellenciád ismeri ez ifjat.
BUCCELLINI.
(kevély rátartással)
Ah igen - Rákóczi.
Sajnálom, ifjú barátocskám...
Fenséged megengedi...
Unokaöcsém esdeklett önért; de fájdalom, az udvari bálban nem vehet részt.
RÁKÓCZI.
Vigasztalhatlan vagyok.
KÁROLY.
És miért nem ?
BUCCELLINI.
Nincs címe - rangja.
KÁROLY.
Hiszen ő fejedelmi vér.
BUCCELLINI.
Fenséged tudja - ősei - s azok csak népválasztotta fejedelmek voltak, s e cím a fiakra nem száll.
KÁROLY.
Őseit a nép választotta, minket pedig születés tett fejedelmekké, grófokká és bárókká... s a választott és született két különböző érdem, igen, igen különböző.
- Már így sietnem kell, hogy még ma birodalmi herceggé neveztessék ki; hogy a holnapi udvari bálban részt vehessen.
BUCCELLINI.
Fenség tréfálni méltóztatik.
KÁROLY.
A legkomolyabban szólok... mert van szerencsém bemutatni vőmet... ki nem született, hanem választott vőm.
BUCCELLINI.
(megbiccenti fejét halkan)
Fenség, bocsánat, de e házasságban az udvar - a kormány sohasem egyezik meg.
KÁROLY.
Úgy hiszem, mondám, hogy én már megegyeztem.
BUCCELLINI.
Magasabb politikai szempontok ellenzik.
E család fölött ki van mondva, hogy meg kell szűnnie.
KÁROLY.
Excellenciád feledi, hogy én is szuverén vagyok!
BUCCELLINI.
De az ifjú a mi alattvalónk.
KÁROLY.
Azt nem tudám, hogy a kormányok hatalma egész a házasságig terjed; ha azt tudom, előbb saját minisztériumomtól arra kértem volna engedelmet, hogy leányom férjhez mehessen; az önök minisztériumától pedig, hogy ez ifjúhoz adhassam.
Az én minisztériumom, bizonyossá teszem excellenciádat, már beleegyezett, s most sietek a császárhoz, az én barátomhoz, hogy az önök minisztériuma is beleegyezzék.
Azért kérnem kell önt, a kiegyenlítendők miatt szíveskedjék a menyegző után magát hozzám lealázni.
BUCCELLINI.
Teendem udvarlásomat.
(Félre:)
Rögtön miniszteri tanácsot kell tartanunk.
(Bókok után el.)
KÁROLY.
Ez szemtelenség!
AMÁLIA.
Kedves atyám!
KÁROLY.
(magában)
Mert néha az uralkodó nevével visszaélhetnek büntetlenül, azt vélik sikerülend ez is!
Megmutatom, hogy én is érek még valamit.
Maradj itt fiam,
(félre:)
mert e nyomorúk képesek rögtön elfogatni.
Azonnal visszatérek.
Fiam, el ne hagyd e házat.
(Elsiet.)
AMÁLIA.
Mi történt?
RÁKÓCZI.
Nem gyanítod?
Buccellini úr frigyünknek ellentmondott.
AMÁLIA.
Ettől ne félj; e cselszövény szálait eltépi atyám.
Ferenc, szólhatok -e hozzád őszintén, de úgy, mint szívemből érzek?
RÁKÓCZI.
Eddig nem szóltál -e szívből?
AMÁLIA.
Nem szerelmünkről szólok; az már az örökléthez forrott.
De ígérd, hogy nem neheztelsz?
RÁKÓCZI.
Oly kevéssé bízol bennem?
Vagy oly szörnyű, mit mondani akarsz?
AMÁLIA.
Lásd, szerelmem nem tőn vakká.
Szíved jó, becsületed mocsoktalan, deli lovag vagy - de... ne neheztelj, hiszen te nem vagy oka.
RÁKÓCZI.
Hibáimat akarod felszámlálni?
Ó Amália, azok jegyzeke ívekre megy; de ha naponként törlünk belőle, végre tán méltó leszek rád...
Én szorgalmas tanítványod leszek.
AMÁLIA.
Legfőbb hibád: te nem szereted hazádat.
RÁKÓCZI.
Hazámat?
Ó Isten!
Hiszen nekem nincs hazám!...
Csak a szabadnak van hazája, s én...
(Félre:)
Még elárul szerelmem.
AMÁLIA.
(a legnagyobb örömmel)
Beszélj!
Ó beszélj!
Így még nem hallottalak.
RÁKÓCZI.
Mit érdekel téged hazám?
AMÁLIA.
E naptól hazád az enyém is.
RÁKÓCZI.
A tied is!
Folytasd!
Ó folytasd hibáimat; hiszen hibáim erényeiddé válnak.
AMÁLIA.
Te nem vagy magyar, s gyűlölöd, kiket szeretned illenék; gyűlölöd hazádfiait, s én e naptól szintén hazád gyermeke vagyok.
Gyűlölni fogsz -e engem is?
Gyűlölni fogod -e testvéreimet?
RÁKÓCZI.
Ó Amália!
Mért hálózol így körül?
Megoldod nyelvemet.
Ó ébressz fel engem, - ez nem lehet valóság.
AMÁLIA.
Nem megmondám -e: édesanyáddal éveket tölték.
Csak én tudom, mi fájt neki, mitől félte téged, s tudom, minő reményeket kötött hozzád.
Szívemben vannak e kincsek lerakva.
S ezekre büszke vagyok, mert ezeket hozom neked jegyajándokul.
RÁKÓCZI.
S tudod -e, miért halt meg nagyatyám a vérpadon?
Tudod -e, mi zárta nagybátyámat börtönsírba?
Mi tette bujdosókká szüleimet?
AMÁLIA.
Tudom, ó tudom!
RÁKÓCZI.
Úgy tudhatod, miért kölcsönöztem magamnak oly alakot, mely lelkemtől idegen.
AMÁLIA.
Tehát ez csak álarc volna?
RÁKÓCZI.
Hagyj e falaktól menekülnöm, s mutass hazámban oly biztos menhelyet, hol az ellenség mindenható karja nem ér utol; vagy szaggasd le a jövő titkos fátyolát, siettesd az időt, hogy röpítse hozzánk a várt eseményeket, s látni fogod, hogy midőn az önfeláldozás nem őrültség, nem rettent vissza sem nagyatyám véres feje, sem nagybátyám rémarca; látni fogod, hogy hőslelkű anyámhoz méltó vagyok.
S most hagyj elzárkóznom enmagamba, s őrizd meg a gyónószéktől is titkomat, ha szeretsz, s ha, mint esküvéd, szerelmem boldogít.
AMÁLIA.
Csak most boldogít, mert bizalmad megkoronázza.
Most más vagy te nekem, most csodállak.
RÁKÓCZI.
És én?
Angyalt szerettem benned, kinek hű szerelme enyhítő balzsamot hint sebeimre: és ím, anyámnak hős szellemét látom e tündéralakban.
AMÁLIA.
Csöndesen...
Jőnek!
TIZEDIK JELENET
Knittelius, előbbiek
KNITTELIUS.
Bocsánat, hogy ily sietve, s minden bejelentés nélkül rohanok.
Francisce, gyámapád parancsolja, hogy rögtön siess hozzá - rendkívül fontos körülmények... siess, míg nem késő.
RÁKÓCZI.
(félre)
Ki akarnak csalni.
- Ah, nem lehet atyám.
Aman fogva tart.
Lássa, már ismét előmbe hozta e bűvös arcot.
Kedves Amáliám, egykori oktatóm...
AMÁLIA.
Szíveskedjék megmondani a kardinálnak, hogy én nem bocsátom gyámfiát.
RÁKÓCZI.
No hallja, győződjék meg saját fülével.
Hanem űzze ki belőlem hamarjában a gonoszt, s én rögtön a legnagyobb siető sebességgel rohanok a gyámapámhoz.
KNITTELIUS.
Tehát nem akarsz követni?
Nem?
Van még hatalmunk!
TIZENEGYEDIK JELENET
Károly, előbbiek
KÁROLY.
Örvendj, fiam, a legjobb hírt hozom!
Őfelsége... tudtam, hogy ármány, s a császár sokkal jobb szívű.
Fiam, őfelsége megegyez házasságodban, s hogy az udvari bálban részt vehess, birodalmi herceggé nevez ki; azt sem ellenzi, hogy hazádba térj, s ott éld napjaidat, hol tetszeni fog.
RÁKÓCZI.
Ah, boldogságomhoz még csak egy hiányzik; atyám, engedje meg, hogy egykori oktatóm, Knittelius adja össze kezeinket.
KNITTELIUS.
Én?
Soha - soha!
KÁROLY.
Sajnálom, de e szerencsét már az érseknek ígértem oda.
- Nyújtsd karodat arádnak, őfelségének foglak bemutatni.
(Elmennek.)
KNITTELIUS.
Az a sok szép jószág!
- Ez a fiú milliókat lopott el tőlünk!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE