Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bessenyei György
Buda trágédiája
Keletkezés ideje
1773
Felvonás
5
Jelenet
34
Megszólalás
460
Mondat/Sor
2680
Szó
13351
MÁSODIK JÁTÉK.
Első jelenés.
ATILLA, ALUS.
ALUS.
Parantsolatod már meg-esett Atilla,
Emézia kezén hever ötséd Buda.
Mennyire tündöklik ma ditsöségedel,
Egész Szikámbria' nagy győzemeddel!
Dunánk tengeréből ki-dült, hogy Országid'
Áztassa; fizetvén számtalan adóid '.
Gazdag két partjait kezed alá adja,
Neved' ditsöségét a' tengerig hordja.
Hertzegek előtted szellyel térdepelnek,
Foglaltt javaikban kegyelmedből élnek.
Király! egész földünk meg-hajol előtted,
Dunánk' két' óldalát vezérli törvényed.
Az emberi Nem közt koronád egyedül
Tündöklik fejeden, 's rettegéseket szül.
Szerzett ditsöséged' őrizd Király; vigyázz,
Visgáld belső részink ', 's szívünkbe magyarázz.
A' Világon régen, sok halandók győztek.
Még-is trónusokon gyilkosúl ölettek.
Könnyebb sokszor, máson nyerni gyözedelmet;
Mint köztünk el-nyomni a' költt veszedelmet.
A' trónus ölébe titkon termett féreg,
Önnön kebelünkből mézzel ki-költt méreg.
Erösb ellenségek a' büszke Rómánál.
Nem adnak egyebet bizonyos halálnál.
Ellenségeivel parantsol Atilla,
De tudja-é, titkon mit vél róla Buda?
Ez az, erös Vitéz él'tét minddég féltvén,
Mikold kegyelmében, olly nagyon reménylvén,
Kívánt idejére, lopva leselkedik,
Mellyben a' Királynál fegyverben jelenik.
Hidd-el Uram, hogy tsak az idő hibázik,
Hogy Buda ellened még nem fegyverkezik.
A' Királyné, 's ötse igazgatják dolgát,
Le-verték lábáról, Atillát már magát,
Tsaba, Emézia, Mikold' szépségével,
Meg-gyözték nagy szíved' ö mesterségével.
Szeret-é Királynéd? mit tudhatunk benne?
Talám halálodban inkább kedve lenne.
Tsaba, Júliáért ég titkon szívében
Azért hánykolódik rád engedelmében.
Egy olly ifijú szív, mellybe Vénus bé-fér,
Fel-gerjedt tüzében az Egekhez is vér.
A' Királynál titkát Tsaba nem jelenti:
Mert szerelme' bérit hív Atyjába félti.
Buda tsak tőlünk fél, azért ollyan tsendes
Bízik, mert Mikoldnak tekinteti rendes.
Nagy Vitéz! tudhatod egy korona dolgát,
Sorsáról mindenik meg-kérdheti magát.
A' Király' méltóság addig kéméltetik,
Míg emeltt hatalmát írígyi félhetik,
Ellenségit lántzon táplálja ölébe,
Mérgeket, méz helyett, nyalja kebelébe.
Míg nem szabadulnak ezek addig lassúk;
De ha ki-kelhetnek, kegyetlen marásúk.
Egy Király míg erős, özön hívet lelhet.
Mindenütt hajolnak; senkitöl nem félhet;
De az hitetlenek, ha gyengéjén kapják,
Ditsöségét, él'tét, egyszerre el-óltják,
így midőn hanyatlik, akkor' ellenségit
Meg-isméri ölén, mint mérges tigrisit.
Vitéz Király! ne hagyd múlni ditsöséged ',
Mutassad ellenünk rettenetességed!
Trónusod tántorog, Buda fohászkodik,
Emézia, Tsaba, Mikold-is hánykódik.
ATILLA,
keservesen.
Egészlen el-vagyok hát e'ként árúlva!
ALUS,
hajtással.
Király! bizonyítja ezt egy igaz Stzitha.
ATILLA,
sóhajtva.
Minden hívem, ötsém, fijam, feleségem,
Az egész Világgal lesznek ellenségem.
Mi haszna fáradtam Vitézi mívemben;
Ha illy sok rettegés támadhat szívemben?
Fájdalmas hivatal; veszélyes Királyság!
Terhes kötelesség; gyötrelmes Uraság!
Méltóságod fénye takargat kívülről;
Hogy ne lássák férged ', melly mardos belölröl.
Ah igaz Istenek! fegyvereitekkel
Öltöztessetek-fel, 's menny-köveitekkel
Álljatok ma bosszút ellenségeimen,
Kik illy veszedelmet szövnek életemen.
, Meg gyözvén Jóságom, titkon reám törnek,
Szívemben Mikóldnak szépségével vernek.
Sijess velem Alus oszt parantsolatom ',
Lássák ellenségim fel-gerjedt haragom ',
Kövess, légy hív, maradj dolgaimban velem.
ALUS,
hajlássál.
Mit Királyom akar, nékem az kegyelem.
Második jelenés.
BUDA, EMÉZIA
BUDA,
vidám ortzával.
Kedves Eméziám! Mikold örömünket
Meg-nyerte, örökre folytatván ügyünket.
Háládatosságom, hóltomig él bennem.
Nem lehet Mikoldot nékem nem tisztelnem.
Szánakozó szíve, nagy segedelmünk lett,
Minden gyötrelmeket szíveinkröl le-vett.
Ki nem tsudálhatja nagy Atyafiságát,
Mellyben velünk közli első barátságát.
Kedves Eméziám! nyomdokit kövessed
Nénéd' nemes vérit testedben éltessed.
Tsak te okozhatod gyönyörűségemet,
Hordozd szerelmeddel Vitézi él'temet.
EMÉZIA,
édesen.
Mikoldnak nints bennem érdemetlen faja;
Budának sem lehet ezért velem baja.
Engedjék Istenink, hogy veled élhessek,
'S kívánsága szerént szíveddel tehessek .
A’szívnek ki-ontásával.
Bízz hozzám Buda, 's élj gyönyörűségeddel,
Tanátskozz ölemen érzékenységeddel.
Harmadik jelenés.
BUDA, EMÉZIA, JÚLIA.
JULIA,
A ’ Játék-piatznakfenekéből, nagy sijetséggel érkezik: az ijedés, habozó tekintetére festve van: hirtelen pihegései, félbe szaggatják szavait: reszkető tagjai, tétovázó szemei, szerentsétlen postáját, előrejelentik. Rémüléssel.
Buda! Emézia! Atilla fáradoz
Alussal futosván, alá 's fel kiáltoz.
Tekintetén morog szokott dühössége;
Áldozatot keres újra veszettsége.
Buda szerentsétlen tárgya haragomnak!
így hallottam szavát ordító szájának.
Benne gyúladt tüze vezérli lépésit,
Ti értetek teszi széllyel keresésit.
Védelmezzük él'tünk, menjünk-el előle.
Idegen földekre, 's ne halljunk felőle.
Fussunk-el, ah fussunk!
BUDA,
keserű mérgének ki-fúvállásival, ’s szikrázó tekintettel.
Mérgesült fenevad.
Kinek eledele tsak fegyver, 's véres had.
Szerentsétlen Buda, kegyetlen Istenek!
El - felejtitek - é védelmét értemnek?
Ez a' veszett fajzat mindent el-követhet,
Fel-gyúlladt tüzének ellent egy sem vethet.
Világunk' az Egek truttzára pusztítja,
Emberi nemünket fegyvere fogyasztja.
A' nagy Olympusnak hatalmas seregét
Nem rettegjük a'ként, mint Atilla' mérgét.
Aluvó Istenek! hol van igazságtok?
Hogy hatalmatokat egy pornak adjátok.
Atilla már rajtunk mindent el-követhet
Király; 's méltósága vért szabadon önthet.
Veszszen-el az ollyan gyilkos politika,
Mellynek igaz vér-is lehet áldozatja.
Ah veszedelmes sors !
Keservesen fúj.
EMÉZIA,
Keserűséggel.
Részeg történetek!
Mellyekröl nem tudnak semmit az Istenek.
Meddig dühösködtök emberi értünkön,
Hogy Atilla hízzon, ki-omlott vérünkön?
Istenek! munkátok előttetek pusztái,
Egy gyilkos' fegyverén, hány ártatlan meg-fúl?
Ha ti teremtéstek Atillának férge,
Eléggé fogyaszt itt öldökölő mérge.
Nem nézhet ö tovább ártatlanságunkra.
Sok szeléd Lelkeket üldöz a' poklokra.
Senki bátran nem él meg-veszett mérgétöl,
Egy ként reszket minden gyilkos fegyverétöl.
Ah Buda! távozzál.
BUDA,
utolsó tüzének ki-ontásával.
Mire kényszeríteszsz,
Hogy nagy félelmeddel szaladásra inteszsz?
Ah! el-nem távozok, meg-várom Atillát,
Tanúlja ismérni a' mérgesültt Budát.
Mind-ketten két' részről. ‘ fegyverbe öltöztünk;
Majd kérdésre vetem az életet köztünk.
Már az Istenektől nintsen segedelem,
Nékem itt engedni tsúfos veszedelem.
Tsak két' karjaimra eresztem magamat,
Ezek védelmezzék ártatlanságomat.
Egy ostoba vadnak nem lehet engedni,
Ki minddég erőltet dühösségét félni.
EMÉZIA,
sóhajtással.
De Atilla Király.
BUDA,
az haragnak utolsó tüzével.
Nem az, veszett fajzás,
Kit nem tsendesíthet egyéb, tsak vér-ontás.
Nem Király, nem Vezér, nem Atyja népének,
A' leg-kínosb pokol leszsz bére Lelkének.
Ah Stzitha Nemzetünk! melly nagyot hibáztál,
Mikor' Királyodnak tigrist választottál.
Azért tselekedted, hogy ö benne verhess?
' S egész új Világot ez részeken nyerhess?
Egy egész nagy nemzet magát úgy el-adja;
Hogy semmi mentségét él'tének nem hagyja.
Atilla nem Király, mert trónusán meg-vesz,
Ártatlan népében szörnyü károkat tesz,
Gyözedelmei közt elméje bolondúlt,
Benne a' természet viszszájára fordúlt.
Ki állhat ellene veszett haragjának?
Mindenik fejet hajt már koronájának:
De ezt nem tselekszem, 's hidd-el Emézia,
Hogy Atilla vérit ki-ontja ma Buda.
EMÉZIA,
minddégfájdalmasan.
Egy Király, tsak Király, 's akár mit tselekszik,
Dolgát igazolják.
BUDA,
büszke tűzzel.
Kik hatalmát félik.
Mitsoda Királynak engedte Istenünk,
Hogy szabadon, ontsa-ki ártatlan vérünk '?
Kik ezt el-hihetik, vakok, együgyüek.
Nintsjó származások, 's félelmes, szívüek.
EMÉZIA,
édesfájdalommal.
Ah Buda! te böltsen magyarázod' magad ",
De Atilla e'ként nem értheti szavad ',
Mérsékeld tüzedet; kerüljed Atillát,
Munkálod bátrabban Eméziád' javát.
Mennjünk esedezni Mikoldhoz egyszer még.
BUDA.
Vitézi indulattal.
Nem reménykedhetem, már a' kérés elég.
Mindenről hallgatok, és tsak fegyverem leszsz,
Melly életem mellett, hív védelmezést tesz '.
EMÉZIA.
Buda, ha mást tehetsz, kéméld életedet,
Atilla hartzával ne várd veszélyedet.
Légy bár győzedelmes, a' nép ellened kél,
Melly nagy Királyában, mindent igaznak vél.
Viadallal magad' ne szerentséltessed.
Vitézi él'tedet értem kémélgessed.
JULIA,
lármát hallván, ijedéssel szólal.
El-veszünk! Atilla érkezik mérgesen.
Hallom rút lármáját.
EMÉZIA,
Ah ö egyenesen!
BUDA,
fegyvert ránt, a’ Vitézi haragnak boszszúálló tüzétül el-ragadtatik, ’s lángoló tekintetében, dühössége, szikrázni tetszik.
Kiáltsatok poklok! menny-dörögj Jupiter,
Atilla 's Buda közt lássuk-meg mellyik nyer
JULIA,
siralmason.
Szerentsétlen óra!
EMÉZIA.
Utolsó pusztúlás!
Mennyire szorítja szívem' az ájúlás.
Negyedik jelenés.
ALUS, EMÉZIA, BUDA.
Júlia el-szalad: Alus Atillának egy néhány Palotás-Vitézeivel, a ’ Játék-Piatznak derekáról előre jő: nagy tisztelettel meg-hajol Buda előtt, ’sseregét utána hagyja.
ALUS,
tsendesen, ’s mértékletesen szól Budához.
A' mint most tekinthetsz Stzitha Fejedelem,
Hozzád érkezésem tudjad engedelem.
Atilla parantsol; előtte meg-hajlunk,
Rendelési ellen, soha nem mondhatunk.
Ö akarja értsd-meg általam rabságod ',
Ó tudja, m'ért veszi ma-el szabadságod '.
Illy követségemet igazán sajnálom;
De hívségem ', még-is meg-nem tagadhatom.
Tsak Atilla Király!
EMÉZIA,
haraggal.
Veszedelmes Vitéz!
A' kinek hívsége még a' tigrisre néz.
Miként engedhetel egy ördög fajának,
Kit az egész Világ tart első kínjának?
A' poklokra rohansz tudom-le Lelkeddel,
Hogy ha Királyoddal barát vagy szíveddel.
Ah Buda! távozz-el.
BUDA.
Elég szenyvedésem ',
Szemem elött forog életem, veszésem .
Eméziához fordúl keservesen.
Vigasztald szívedet kedves Eméziám,
Kérjed az Egeket, hogy győzhessen szablyám.
EMÉZIA.
Kiket kérjek Buda? a' bús Isteneket?
Kik illy nagyra vitték kegyetlenségeket.
Ah veszélyes élet! hova folyamodjam?
Halálos fájdalmam' kinek magyarázzam?
ALUS,
meg-hajlással.
Az idő nem vár r'ánk Buda Fejedelem,
Soka késik benned már az engedelem.
Tovább majd kénszerít nagy parantsolatom.
Magamat sokáig itt nem mulathatom.
BUDA,
dühösséggel.
Alatsony teremtés, mérgültt személyemtől,
Szabadítsd él'tedet ölő fegyveremtől.
Egy alatsony jobbágy vigyen fogságomba?
Egyedül illyennel menjek rabságomba?
Reszkess veszett fajzás, féld az Isteneket,
Rettegd kezeimben ölő menny-köveket.
Az az undok állat, gyilkoló Atilla,
Emberi nemünknek lánggal égő pokla,
Az imádatik most tőletek, veszettek.
Kivel ti-is együtt kegyetlenkedhettek .
Fegyvert ránt.
Halj-meg fegyveremben; szálj-le a' poklokra,
Nézzen az Olympus, igaz haragomra.
EMÉZIA,
Budának eleibe térdepel.
Buda! Emézia lábadnál esedez,
Reménykedésemben ne vess-el; védelmezz.
Hová ragad tüzed? hald kiáltásomat,
Kitsínyítsd ha lehet szívemben kínomat.
Szerentsétlen Vitéz! ah kínos származás!
Mért hozott Világra az emberi fajzás?
BUDA.
Te lántzolhatod tsak mérgem' Emézia,
Halandó él'temnek öröme, és kínja.
Mit tegyek magammal? szabadítsd életem'
Jupiter, verd porrá veszedelmes létem '!
Egink sem büntetik már, a' szentség-törést,
Tsendesen nézhetik közöttünk az ölést.
EMÉZIA.
Buda reménységed illy veszedelmedben
Hordozzad szíveden, 's Vitézi Lelkedben.
De ha el-veszett, úgy én-is vesztem él'tem.
Veled fog-nyugodni hidegedett testem.
Mérsékeld tüzedet, legyél álhatatos.
A' dühösség tudod minddég útállatos.
Örök hívségemmel vigasztald magadat,
Ne rettegd, ha én nem kínos halálodat.
Ártatlanúl halni mindenkor' ditsöség.
Nagy Isteninkkel-is, örökös egyesség.
BUDA.
Isteninkkel miért fárasztod magadat,
Kik nem védelmezik ártatlanságodat.
A' nagy Olympusnak hatalma, már el-múlt,
Atilla dörög most, 's Jupiter meg-némult.
EMÉZIA.
Nem mi vagyunk elsök, a' kik így szenyvedünk,
'S gyötrelmeink között üldöztetve élünk,
Sok érdemes Vitéz veszett ártatlanúl.
Kiket a' történet emésztett bolondúl.
Tsak mint igaz halhass, bóldogságod meg-leszsz.
Nevedhez utánnunk ditsöséget-is tesz ".
Utólsó órádban zabolázd szívedet,
Hogy meg-ne motskoljad Vitézi mívedet.
Haldokolva veszték sokan javaikat;
Nem bírhatván bennek indúlatjaikat.
Viszontagságinkkal áljunk szembe Buda,
Sírodba-is követ, hidd-el Emézia.
BUDA.
Tsudálkozásomat emeled szívemen,
Ki-kap bátorságod Vitézi müvemen
De betstelenségem' itt még sem félhetem.
Semmi el-nem törli emberséges nevem '.
ALUS,
hozzájok közelít.
Atilla elibe menni nem mérészlek,
Fejedelem! a' míg rabságba nem tészlek.
Parantsolatjának engedj, 's ne rúgodozz,
Külömben haragja tüzének, fel-áldoz.
BUDA,
dühösséggel, ismét kardot ránt; Alusra rohan, ki tőle rémülvén, Vitézivel együtt el-szalad:
Buda követi.
Jupiter üldöztesd karom' mennyköveddel!
Vesz-el szerentsétlen, úndok életeddel!
Ötödik jelenés.
MIKOLD, EMÉZIA.
EMÉZIA.
Ah kínos rettegés! Buda hová szaladsz?
Utólsó vesztemnek itt egyedül el-hagysz.
MIKOLD,
sóhajtásokkal síjetve érkezik.
Emézia! látom új veszedelmed költ,
Szívem, gyötrelmimmel ereje felett tölt.
Alus gerjesztette Budára Atillát,
Ez a' gonosz főzi férjednek halálát.
Oh igaz Istenek! el-hogy nézhetitek
Az illy gonoszságot, 's mért nem büntetitek?
Alus veszett fajzás!
EMÉZIA.
Némák az Istenek!
El-múlt rendes útja végezéseiknek.
Most szaladt-el Alus, kergeti még Buda,
Nem tudom mellyiknek eshetett halála.
Hogy rabságra vigye Budát, úgy jött hozzánk,
Atilla küldötte, ki alatt nyög Hazánk.
Buda fel-gerjedvén, fegyveréhez kapott,
De sok kérésemre meg' le-tsilapodott.
Alus félre vonúlt, halgatta beszédünk '.
Illetödés nélkül nézte küszködésünk '.
Parantsolatjától még-is el-nem állott'
Budának végtére vakmerőül szóllott:
Ez újra gerjedvén haragja' tüzében,
Életére rohant fel-gyúladt hevében.
Alus meg-rettenvén illy keménységétől,
Vitézivel futni indúla vesztétől.
Budát nem tarthattam, nyomdokit követte
Alusnak, ki ellen mérgét eresztette.
A' végzés továb él' teken mint vigyáz.
Szívem róla még most semmit nem magyaráz.
Meg-lehet, hogy Buda Atillára akadt.
' S ellene mint mondta viadalra fakadt.
MIKOLD,
sóhajtással.
Ah meg-tetézödött szörnyü veszedelem!
Isten! mivé lettünk; hol a segedelem?
Az Ég' trónusától várom reményemet ,
Jupiter! kéméljed kínos életemet,
Istenek! véritől Atilla már el-tér.
Igazságtok ellen, bolond tüzébe vér.
Mindnyájan sóhajtunk, nintsen segedelmünk,
A' nagy Olympusra nem juthat kérésünk.
Hová verettünk-le? mitsoda pusztulás?
Miként támadt újra e' kínos bódúlás?
Emézia! ne ontsd előttem könyvedet,
Szorongasd mellyedben, ha lehet, szívedet.
Keservedet nékem lehetetlen nézni,
Nem tudhatom szavam' nyelvemen intézni.
Mikold, kezére eresztifejét, ’s keservesen zokog: Emézia hasonlóul kesereg; de semmitsem szólhat. Mikold, ismét kezdi panaszát.
Nagy szánakozásom fojtja lehelletem ',
A' poklokat látván, tántorog életem.
Vigasztald szívedet; meg-tsaljuk Atillát,
Még ö kegyelmébe be-veheti Budát.
Az hirtelen gyúltt tüz, hamar meg-aluszik,
A' ki sokat fáradt édesen nyugoszik.
Ha egyszer Atillát tsendességre hoztuk;
Hánykódása alól, szívét fel-óldoztuk.
Tsendes lesz örömmel, 's kedvébe bé-vészen.
Erőszakot többet rajtatok nem tészen.
Hibánk' ha ismértük, mindég szelédebbek
Maradunk azután, engedelmesebbek.
Reményünk' ne üzzük soha el-szívünkröl,
Minek felejtkeznénk ennyire éltünkröl?
Kedves ötsém remélj.
EMÉZIA.
Mihaszna fáradok?
Mikor reménylni már továbbá nem tudok.
Mikold! reménységünk sokszor lesz idétlen,
Melly a' történetben meg-esik véletlen.
Tsak nagy vágyódásunk szüli bizodalmunk ',
Hogy inkább gyözhessük halálos fájdalmunk ',
Ah Mikold! nints más mód, halálra kell jutni,
Utolsó vesztünket el-nem lehet futni.
Atilla nem hall-meg továb semmi kérést,
Haragja útálja már az esedezést.
Ne szerentséltessed tovább értem magad ',
Hidd-el, hogy le-romlott Alusban óltalmad.
Ah bár tsak Budának tudnám történetét!
Ki - omlott - é vére, vagy tartja életét?
Utolsó órámat érzem halálába,
Vele kell le-szállnom a' koporsójába.
Minek élnék-is itt, hol már az Istenek,
Végső haragjokban mindent emésztenek?
Atilla kezének nem fogyhat prédája,
Vérrel buzog mindég fertelmes adója.
Jupiter el-nézi, hogy roppant Világát
Egy vad, el-pusztítja; 's nem állja boszszúját.
Markában alusznak verő menny-kövei
A' bűnt tsendességgel nézhetik Egei.
A' természet kiált; de hasztalan fárad.
Tsak újúl veszélye, mi magából árad.
Dögleletes ez hely Mikold, innen fussunk.
MIKOLD.
Hogy úgy leg-kínosabb halálunkra jussunk!
Atillának hogy mégy-ki, birodalmából,
Miként szabadúlsz-meg velem hatalmából?
Az idegen népek tengerre költöznek
Előtte, 's fegyverbe reá nem öltöznek.
Mennyire szaladjunk, hogy el-ne érhessen?
Terjedett hatalma hozzánk ne férhessen?
Hlyen gondolattal ne légy életedröl,
Úzd-el 'e rossz álmot fájdalmas szivedröl.
Tsak Atilla éltet, hogy ha meg-kegyelmez;
De ö rajta kívül semmi nem védelmez.
EMÉZIA,
dübörgést hall, rémüléssel.
Mitsoda dübörgés ütközik mellyemben?
Halálos rettegés támad a' szívemben.
Atilla jö Mikold.
MIKOLD.
Áh szörnyű rémülés!
Rá rohan testemre az halálos hülés.
Mennydörögj Jupiter; emeld kezeidet,
Pusztító haragod, szorja mennykövidet!
EMÉZIA.
Fussál velem Mikold, az harag' tüze ér,
Atilla lármája itt a' poklokra vér.
Hatodik jelenés.
ATILLA, TSABA, KADIKA, ALUS.
ATILLA
A ’ dühösség szikrázik szemein, ’s egyszer’smind büszke méltósága kevélykedik tekintetében.
Mitsoda halandó mer törni ellenem,
Hogy illy háborgással kell köztetek élnem?
Buda, a' mint sejtem, hol hallja szavamat,
Ellenem esküdvén, futja haragomat,
Hová lett? merre ment? szóllj Alus elöttem,
Kivel szövetségem' dolgaimról tettem.
Parantsolatomat nem tudod ismérni,
Mellyet, lehetetlen senkinek meg-kérni.
Kezed alá rendeltt erös Vitézimmel,
Mit tsináltál, mond-meg fegyvereseimmel?
ALUS.
Parantsolatodat Király! el-követtem.
Buda nem értette, arról nem tehettem.
Kétszér-is neveztem elötte Atillát;
De rá azt felelte, nem haladja Budát
Sérültt szíve, tűzzel, előttem, fel-lobbant,
Szikrázó mérgében, éltem ellen rohant.
Mellette esdekett engedelmes párja,
Volt első hevének tartó zabolája.
Egy-máson könyveztek; én tsendesen néztem.
Dolgokat, 's tzélomat magamban intéztem,
Végre megént mondtam; parantsolatom van,
Hogy Budát magammal vigyem a' fogságban.
Ekkor' haragjával dühösebben lobbant.
Mint mérges Oroszlán, ellenünk úgy rohant.
Meg-vallom rettegtem Vitéz méltóságát,
Emberim sem bírták indúlatosságát.
Futottunk előle, nyomdokink' követte,
De egyikünket-is keze nem érhette.
Az épületek közt, el-rejtettük magunk ',
E'képen kerültük nagy Király ! halálunk ',
ATILLA,
kevély tekintettel, ’s finnyás haraggal.
Illyen vakmerőség rúgdossa hatalmam '?
Ez legyen Budától végtére jutalmam?
Ah el-fajúltt fajzás! hol van most életed?
Hadd verném poklokra hiti-szegett Lelked '.
Hatalmam tsak Buda martzongja egyedül;
De fegyverem alatt, a' semmiségbe dűl.
Tsaba! reád bízom ezentúl dolgomat,
Jobban értsd mint Alus parantsolatomat.
Vitézeim közzül tizenkettőt válaszsz,
E'ként Buda ellen, mindenkor meg-állaszsz.
Ma teszem próbára fijúi hívséged ';
Szemem előtt, mutasd-meg egyenességed ',
De mindazonáltal kéméld ifjúságod.
Ne vigyen Budához közel bátorságod ',
Vitézimre bízzad hitetlen életét,
Semmivé teszik ők érdemeden létét.
Vigyázz jól Budára, kövesd öt' nyomdokin,
Ösvényit keresd fel, indúlj lépésein.
Alus! te más felöl minden intésekre
Okosan figyelmezz a rendelésekre.
Kadika egy részre, én másra indúlunk,
A' pártot-ütöttre e' ként rá-találunk.
Férget hatalmunkban soha ne szenyvédjünk.
Trónusunknak ölén bátorságban legyünk.
Ha ellenségemre találok, el-vesztem,
Folytt véribe kedvem ', szívemen élesztem.
Istenink boszszúlják gyaláztatásomat,
Budában, nem nézik útáltatásomat.
Úgy-is a' Márs vezet engem' kezeivel,
Bírák Jupiternek ölö mennykövivel.
Ö bünteti bennem az egész Világot.
Ö szolgája vagyok, ö tesz' igazságot.
A' mit ö nem akar, meg - sem - is engedi,
Sorsunk' miként tetszik, a képen rendeli.
TSABA.
Király! vigyázzunk itt, 's ne hirtelenkedjünk,
Míg Budát vesztenénk, mindent jól rendeljünk.
Mostani dolgunkban szükséges vigyázni.
Az hirtelenséggel lehet itt hibázni.
Budát szeretettel tisztelik Vitézink,
Veszte miatt reánk ronthatnak népeink.
Budának halála ollyan lármát tehet,
Mellyet most a' Király, ingyen sem reménylhet.
Járjunk tsak tsendesen bajos titkainkkal,
Fedezzük szívünket, színes szavainkkal.
Buda méltóságát rettegik Vitézink;
Ha ellene megyünk, reszketnek kezeink.
Alus próbálta már vele ellenkezni;
De nehéz ellene nékünk fegyverkezni.
Ha Vitézim tőle valahogy rémülnek,
Félelmes szívükben belölröl meg-hülnek;
Tudom így futásra veszik mind dolgokat,
Buda fegyverére, ott hágják urokat.
Én, el-nem futhatok soha Buda elöl,
'S ugyan ez leszsz oka, hogy fegyvere meg-öl.
Gondolja a' Király, most veszedelmemet,
Ha lehet, tartsa-meg tovább életemet.
ATILLA.
Tsaba! te magadba nem gondolsz hibáson,
Hasznot látok én-is a' várakozáson.
Mitsoda veszély ez, hogy így gátoltatom?
Fel-tett tzéljaimban akadályoztatom?
A' népem annyira kedvellhetné Budát,
Hogy érte, meg-vetné Királyát, Atillát?
Halandó társinknak szíveket, ki látja?
Titkos érzéseket bennek, ki tudhatja?
Magamnak kell, látom, tsak Budára menni.
Ezen kívül másként, veszedelem tenni.
Legyetek tsendesek; semmi ne szóljatok,
Nyelvetek ne legyen; de mindent halljatok.
Én fogom végezni Vitézi mívemet,
Mellyben tsendesítem félelmes szívemet.
KADIKA.
Emézia, Király! testvérje Mikoldnak
Mit tesz ', mint özvegye, el-veszett Budának?
ATILLA.
Tsabának kell mellé férjül rendeltetni,
így fog Emézia tőlem kedveltettni.
Ebben nints nehézség, söt jobban lehet így,
Mikoldnak-is eként minden dolgot meg-vígy.
Ellenem ö tudom nem fog pártot ütni,
Nem szokás még nála, velem ellenkezni.
Továb most veletek nem lehet mulatnom,
Társaságotoktól, el-kelletik válnom.
Kadika Tsabával maradjanak itt-el,
Alus pedig követ töb Vitézeimmel.
Hetedik jelenés.
KADIKA, TSABA. EMÉZIA, BUDA.
Kadika, Tsaba, zörgést hallván, a’ Játék néző-helynek fenekén, tsendesen félre húzzák magokat. Buda, Emézia érkeznek, kik Tsabát, Kadikát nem sejthetik.
EMÉZIA.
E' veszedelemnek helyéről Buda fuss.
Atilla elibe soha többet ne juss.
Engesztelhetetlen örökre ellened.
Ha rád talál, keze által kell el-veszned.
Mint a' pokolbéli dühösség ollyan már.
Kínos halálodra utolsó tűzzel jár.
Semmi nem vet ellent öldöklő karjának.
Törvénynek kell lenni már akaratjának.
BUDA.
Emézia! miként tegyek illy sorsomban?
El-nyomattatván már ártatlanságomban?
Mitsoda részegek az olly történetek!
Mellyek egy halandót, bolondúl ki-vesznek,
A' nagy Isteneknek törvényeik alól;
Hogy, tsak mit ö akar, az találtasson jól.
Hlyen szabadosán egy föld' pora bírja
Emberi Nemzetünk ', melly néki leszsz rabja,
Veszszen-el örökre egy olly alatsonyság,
Mellyben Isten ellen vagyon az uraság.
Atilla előtt már egy Világ térdepel,
Ki ellen, sem Isten, sem ember, ki-nem kel.
Istenek rontsátok az olly vágyakodást,
Melly vérünkön akar gyilkos uralkodást.
Tegyen Atillára lántzot igazságtok,
Emészsze-meg él'tét felsö haragotok.
A' törvényből, ki-költt hatalom veszszen-el ,
Jupiter, ha verhetsz, ne szenyvedd eztet-el!
Atilla' hatalma alatt hogy szenyvedjünk?
Szabad tetszésének, mi módon engedjünk?
Ditsöségre termett régi Stzitha Nemzet!
Lásd-meg rabságodat, hová sorsod vezet.
Egy tigris' hatalma alá jöszsz egészlen,
Ez ölhet mint tetszik, sírba verhet épen.
Nints Isten! Atilla teszi tsak törvényed,
Egyéb igazságban nem lehet reményed.
Ah ti halhatatlan erejű Istenek!
Felső igazságtok mi okból engednek
Egy dög halandónak illy szörnyű hatalmat,
Ki, szabadon tehet mindenkor' ártalmat
Ditsö törvényteknek, mellyel ellenkezik,
'S az ártatlanoknak véribe vétkezik?
Ah veszett történet!
KADIKA,
Budához közelít.
Stzitha Fejedelem!
Ne terhelődj, talám leszsz olly segedelem,
Melly fájdalmas szíved' kínos rabságából
Még meg-szabadítja veszélyesjármából.
Hidd-el, hogy Jupiter minddég, nem halgathat,
Minden roszt éltünkben jóra változtathat.
Legyen szíveden-is olly édes a' remény,
Mint sorsod most rajtad; melly terhes és kemény.
A' nagy Isteneknek felsőbb igazsága,
Soha, hidd, hatalmát egy pornak, nem adja.
Vigasztald magadat.
BUDA.
Te érdemes Stzitha,
Sorsom szenyvedhetö, ah de Emézia!
TSABA.
Néked segedelmed együtt az övével
Származhatik bennünk szívünk reményével.
Atillának rontjuk rossz vélekedésit,
Szüntelen tsaljuk veszett rendelésit.
EMÉZIA.
Szánakozásodban a' természet kiált,
Tsaba! melly tigrisből benned Angyallá vált.
Ne kövesd Atyádnak véres nyomdokait,
Útáld haragjának bolond gyilkosait.
Szeléd természeted Budára ver benned
Nem lehet másképpen, mint ö néki tenned.
Kettős vér fajzotta Attila' nemzetét,
Egyik Angyalt szülhet, más a' pokol mérgét.
Mint emésztő tüzét, ereszti magából
Mellyet az Ég adhat végső haragjából.
Nemes Vitézeink, igaz barátságtok ',
Életünkért meg-tett betses fáradságtok ',
Érdemeiteknek Jupiter fizesse,
Budát hívségtekre én velem éltesse.
TSABA.
Nemes Emézia! emberi természet
Vezérli mi bennünk az halandó élted '.
Hogy ne szánakoznánk?
EMÉZIA.
Ah nemes származás,
Buda! Atillától külömböz e' fajzás.
TSABA.
Mikor' az érdemek köztünk üldöztettnek
Isten! be nagy öröm ha segíttethetnek
Melly édesen érez mellyünkben a' szívünk,
Ha józan törvényét tészi természetünk.
BUDA.
Hogy lehet Atilla illyen Stzitha vérből
Olly tsudállatosan, mint méreg a' mézböl.
EMÉZIA.
Buda! még reménylhetsz az ifjú Tsabában
Nem úgy, mint meg-veszett véred Atillában.
Van szánakozása; szeléd származás ez,
Ártatlanságunkban nemesen védelmez.
TSABA.
Kegyes Emézia Angyali személyed
Bennem uralkodik, hívségem reményljed.
Ah ha történetink, örömöm engednék,
Nagy Isteneinknek hányszor nem áldoznék!
BUDA.
Magyarázd-meg Tsaba tovább hívségedet
Hadd tudhassam jobban érzékenységedet,
Talám titkon szenyvedsz?
TSABA.
Szívem nem titkolom,
Bennem égő tüzem ', előtted meg-vallom.
Emézia emészt.
EMÉZIA,
tsudálkozással.
Tsaba értem szenyved!
Szemére gyültt tüze, tekintetén enged,
Ah új veszedelem!
TSABA.
Ne félj szerelmemtől
Emézia! remenylj mindent hívségemtöl,
Örömöd, akarom, legyen tsak Budával,
Mint Atyafi, 's másként nem mulatsz Tsabával.
Szerelmemnek jármát hordozni, meg-szoktam,
Tüzét e'koráig előtted, el-bírtam.
Tudom hogy tsak Budát tisztelheti szíved,
Ne rémülj Tsabától, ismérd igaz híved '.
Erőszakos adót szerelmem nem kíván,
Emézia! nem hagy soha szívem árván.
Budának halálát én titkon nem főzöm,
Sőt Atilla' tüzét, mint lehet, öntözöm.
Maga mellé szívem rabot nem választhat,
Kedvet nálam az illy pár soha nem adhat.
BUDA.
Mitsoda nemes tűz!
EMÉZIA.
Szívem könyvez bennem.
Hány érzékenységgel kell belölrül égnem!
Ah Tsaba be nemes minden gondolatod!
Hogy lett Atillától illy józan fajzásod?
Nagyra születtettél, nem győzlek tsudálni,
Ki tudná jóságod' közzülünk hálálni?
KADIKA.
Ne veszítsünk időt, Buda hadd távozzék,
Hogy Atilla itten közzénk ne érkezzék.
Jó rendeléseket tegyünk dolgainkról,
Ne felejtkezzünk-el az ártatlanokról.
EMÉZIA,
lármát hall, rémüléssel.
Kegyelmes Istenek!
KADIKA.
Atilla lármája.
EMÉZIA.
A' mélység bödül-meg.
BUDA.
Ah poklok fajtája!
TSABA.
Talám még nem az ö mennykövei ezek,
A' miként magamban dörgésiröl érzek.
Ne tegyünk nagy lármát, legyünk reménységgel,
Rettegésünk, el-múl, kívántt tsendességgel.
Ha minden el-múlik, és semmit nem hallunk,
Lassan láb újj hegyen ki-lophatjuk magunk '.
EMÉZIA.
Zörgést hall újra.
Tsak ugyan Atilla, Egek hova legyünk!
TSABA.
Már most ö mennydörög
EMÉZIA.
Ne mulassunk, menjünk.
BUDA.
Természet rendibe veszett történetek!
Veletek mennyire vernek az Istenek!
EMÉZIA,
menve.
Kéméljétek Egek, könyörülj Jupiter!
BUDA.
Nem tud ö kegyelmet; véghetetlenül ver.
Vége a’ második Játéknak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE