Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Balázs Béla
Hazatérés
Keletkezés ideje
1941
Felvonás
2
Jelenet
0
Megszólalás
459
Mondat/Sor
1003
Szó
5022
ELSŐ FELVONÁS
Ukrán falu. Csillagos nyári éj. Fehérre meszelt falak, sötét eperfák, búbos, szalmafedelü háztetők fölött magasan áll a hold. Jobbra, a többinél valamivel nagyobb és jobban épült ház. Az egyetlen, melynek ablakai világosak. Ajtajához pár lépcsőfok vezet, az ajtó fölött tábla, rajta olvashatatlan felírás, mellette megtépázott vörös zászló. Itt van az ezredstáb háza. Két vörösármista áll poszton a lépcső előtt, szabadon, kényelmesen. Az egyik JÜTTGEN. Diótöröképü, zömök, kemény, dörmögő német proli, a távoli erdős domb fölé tekint, ahonnan időnként gépfegyver kattogása hallatszik, mint valami madár békés kelepelése. A másik vörösármista az alig huszonnégy éves LIGETI. Otthon, magyar falujában tanító volt. Vézna és ábrándos természetű. Nagyon fiatal. Fegyverére támaszkodva, merengve bámul a holdra. Békés nyugalom árad a tájképből. Valahonnan messze asszonyok énekelnek karban, vágyteli ukrán népdalt. Valahol messze lövések ropognak. A távoli dombon a gépfegyver is újra kerepel. De mindez mintha csak a természetnek volna hangja, beleolvad a nyáréjszaka végtelen harmóniájába. Szünet.
LIGETI
(halk és kellemes hangon énekelni kezd):
Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Májlandban harminckettő látszik.
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Májlandban ezt a harminckettőt.
(Hirtelen abbahagyja és a kulisszák közé tekint.)
Hát ti honnan jöttök?
Balról KÉT VÖRÖSÁRMISTA jön. Egyik a másikat, aki nyilván sebesült, támogatja. A lépcső felé tartva, elhaladnak Ligeti mellett, de nem vetnek ügyet rá.
LIGETI
(meglepetve):
Sándor!
Mi lelt?
(Nem kap feleletet. Jüttgen megfordul.)
LIGETI
(utánuk megy, megérinti az egészséges vörösármista karját):
Mi történt Sándorral?
Nem felel senki. A vörösármisták a lépcsőhöz érnek.
LIGETI
(nézi Jüttgent):
Mért nem felelnek?
AZ EGÉSZSÉGES VÖRÖSÁRMISTA
(felsegítette a sebesültet a lépcsőn, most kelletlenül visszafordul:
Semmi se történt!
Lábficamodás!
(Bemegy a sebesülttel az ezred-stábba. Az ajtót beteszi maga után.)
LIGETI
(utánuk néz):
Furcsa!
Lovasküldönc a lábát ficamitja ki és éjszaka közepén viszik az öreghez!
JÜTTGEN
(közben a lépcsőhöz jött, lehajolt, ujjával valamit feltörölt és ujját Ligeti orra alá tartja.)
LIGETI:
Mi az?
JÜTTGEN:
Szagold.
LIGETI:
Vér?
JÜTTGEN
(dörmög):
A ficamodástól!
LIGETI
(pillantást vet az ajtóra):
Furcsa!
JÜTTGEN:
Mért volna furcsa?
Valahol a sötétből rálőttek és most jelentést tesz az öregnek.
Olyan ritkán esik ez meg errefelé?
LIGETI:
Az a furcsa, hogv igy titkolódznak.
Miért nem szabad ezt nekünk tudnunk.
JÜTTGEN:
Ugyan!
Csak fontoskodik a szamár
LIGETI
(nem nyugodott meg):
Különös éjszaka ez!
Csak most ne jöjjön valami közbe!
Csak most ne!
JÜTTGEN
(nyersen):
Ne jöjjön közbe!
Hiszen azt se tudod még, hogy elkommandéroznak -e benneteket innen?
Még kis türelem, öcsém!
Az öreg már beküldte Jánost a divizióstábba.
LIGETI
(szelíden):
Az is megjöhetett volna már.
A VÖRÖSÁRMISTA sietve jön ki a stábból, futva el balra.
LIGETI:
Hé!
Hová futsz, te?
VÖRÖSÁRMISTA
(anélkül, hogy visszanézne):
Parancs a konyhának.
LIGETI:
Ez se igaz.
JÜTTGEN:
Mért ne volna?
LIGETI:
Ilyen késő éjjel?
Konyhaparancs?
JÜTTGEN:
Hisz ha kora reggel masíroztok, akkor a konyha már éjjel megkapja a parancsot.
LIGETI
(hirtelen változó hangulatban, reménykedve):
Azt hiszed?
Holnap indulunk?
JÜTTGEN
(mérges gúnnyal):
Hát mi egyéb lehetne?
LIGETI
(érzelgősen):
Oh!
De gyönyörű lenne!
(Énekelni kezd.)
Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Májlandban harminckettő látszik.
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Májlandban ezt a harminckettőt
JÜTTGEN
(harapósán):
Mi az, amit ilyen szivtépőn dalolsz?
LIGETI
(szerényen):
Magyar népdal.
JÜTTGEN:
No, azt mindjárt sejtettem.
Ha két évig szolgál az ember hétszáz magyarral egy ezredben, csak megismeri a magyar népdalt.
De miért vágsz hozzá olyan érzelgős borjuszemeket?
LIGETI
(kissé zavarban):
Mert olyan szép és olyan egyszerű.
Honvágyról...
Szülőföldről szól...
JÜTTGEN:
Azt is gondoltam ...
Fura figurák vagytok ti, magyarok!
LIGETI:
Miért?
JÜTTGEN:
Hát nem hazamehettetek volna két évvel ezelőtt már?
Mikor kitört októberi forradalom és feloszlatták a fogolytáborokat?
Hát visszatartottak erőszakkal a bolsevikok közülünk valakit is?
LIGETI
(büszkén):
Soksokezer magyar hadifogoly lépett be önként a vörös hadseregbe.
JÜTTGEN:
Jól van, jól.
Köztudomású!
Rebesgetik, hogy nekünk németeknek is akadt egy-két emberünk a nemzetközi ezredekben.
LIGETI:
Hiszen én nem mondtam a németekre semmit, Jüttgen elvtárs.
JÜTTGEN:
De mondok én a magyarokra, Ligeti elvtárs.
Idestova két esztendeje, hogy a mi ötödik interregimentünk a vörös hadseregben verekszik.
Odesszától Asztrahánig.
Eddig egyikőtöknek se jutott eszébe, hogy hazája után rijjon.
Most pedig egyszerre ez a borjubőgés járja szakadatlanul.
Igazán utálat!
(Kedvetlenül elfordul.)
Meghülyültetek valamennyien!
LIGETI
(szelíden):
Pedig ezt megérthetnéd, Jüttgen elvtárs!
Mind eddig Magyarország olyan távol volt, minden tekintetben távol... és .. . hogy is mondjam, olyan hiába ...
Most, hiszen tudod, hogy két hét előtt nálunk is kikiáltották a proletárdiktatúrát!
Nálunk is vannak vörösgárdák.
JÜTTGEN:
Hiszen éppen!
Nélkületek is meglesznek az elvtársak nálatok otthon.
LIGETI:
Úgy látszik, az nem olyan biztos.
Éppen hogy arról van szó, hogy a nemzetközi ezredekből egy magyar expediciós divíziót formálnak és küldik a magyar vörös hadsereg segítségére.
Lehet, hogy már holnap elkommandiroznak bennünket innen.
JÜTTGEN:
Szerencsés utat!
LIGETI:
Mért haragszol, Jüttgen elvtárs?
Hát nem érthető?
Éppen, mert olyan közeli a dolog?
Hiszen mindig, mikor már vonaton ülünk, akkor fogja el az embert...
Gondold csak, ha most hirtelen ott szemben a hegyen a te Hamburgodat pillantanád meg...
JÜTTGEN
(váratlan izgalommal):
Ostobaság.
(Elfordul.)
LIGETI:
Képzeld csak!
Két hét múlva otthon lehetnénk!
JÜTTGEN:
Hogy-hogy?
LIGETI:
A határ innen alig három nap.
A Kárpátokra tiz napot számitok.
JÜTTGEN
(halkan):
Két hét múlva otthon.
LIGETI:
Még ha verekednünk is kell útközben.
JÜTTGEN
(kivillanó bajtársi büszkeséggel):
Magyar internacionalista divízióval.
Nem lehetetlen.
A faluból magyar bakanóta hallatszik.
LIGETI:
Hallod -e, Jüttgen?
Ezek is már hazatérésről nótáznak.
JÜTTGEN
(dühösen):
Hagyjatok nekem békét!
Hülyék ti!
Elég!
(Elfordul és néhány lépést tesz a kulisszák felé.)
Állj!
Hova, tel
Balról PJÓTR, 18—20 év körüli parasztfiu lép be. Köteg szögesdrótot cipel vállán, övében kézigránátok.
JÜTTGEN
(megismeri és leereszti a fegyvert):
Hé, Pjótr!
Ha lusta vagy a szájadat tátni, bekaphatsz egyszer egy golyót a sötétben.
PJÓTR
(fáradtan liheg, jóindulatúan):
Engem nem jár golyó.
Antipovna nagyanyó békazsirral kent be.
(A kivilágított ablakra mutat.)
Ébren van az öreg?
(A sövénydrótot és kézigránátokat lerakja a lépcsőnél.)
Ébren van még az öreg?
JÜTTGEN:
Ébren van.
Mi jót hoztál?
PJÓTR
(egyszerűen):
Ez itt?
Egy kis gombolyag sövénydrótot, meg néhány kézigránátot.
LIGETI:
Legény a talpán ez!
Hol jártál már megint!
PJÓTR
(fejével int abba az irányba):
Csak egy ugrásra odabenn a városban.
Véletlenül elmentem az árkaik mellett.
Ott sok efféle holmi hever.
JÜTTGEN
(vállára vereget):
Haha.
Hát hogy vannak a fehér generálisok a városban?
PJÓTR:
Várják az 5-ös interregiment látogatását.
JÜTTGEN
(dörmög):
Akkor még várhatnak egy ideig.
A magyarokat alighanem elkommandirozzák innen.
Tán már holnap.
PJÓTR
(meglepetve és kétkedve):
Holnap?
(A dombok felé néz, honnan megint hallik a távoli gépfegyverkattogás.)
Régóta lövöldöznek azok odafennt?
JÜTTGEN:
Mit bánod? őrszemek mindig lövöldöznek, hogy el ne aludjanak.
PJÓTR
(hirtelen másra terelve a szót):
A városban most angol csizmákat lehet vásárolni.
Már, akinek pénze van, vehet...
Meg ilyen skatulyákat.
( Zsebéből három puderdobozt vesz elő.)
Ebben belül tükör van ám!
No, az öreghez kell mennem.
LIGETI
(elvette az egyik skatulyát):
Mire jó ez neked?
PJÓTR:
A szeretőmnek.
JÜTTGEN:
Aztán azért lopakodsz te át a fehérek vonalán?
A városba?
Egy éjszakán oda meg vissza?
La - la - la!
PJÓTR:
De megéri!
Hidd el.
Isten bizony megéri.
Sietek az öreghez.
(Felmegy a lépcsőn.)
LIGETI
(visszaadja neki a puderesdobozt):
Aztán minek neked ebből mindjárt három darab?
PJÓTR
(elképed a buta kérdésen):
Hogy-hogy?
Hát három lánynak három doboz!
(Bemegy a házba.)
JÜTTGEN
(utánanéz):
Ez a fiú fontos hirt hozott.
Nagyon fontos valamit.
LIGETI:
Miért?
JÜTTGEN:
Nem láttad, milyen izgatott?
Nem ilyen ez különben.
Ennek minden mindegy.
LIGETI
(újra leverten):
Hát te is azt hiszed, hogy valami készül?
Akkor talán az a konyhaparancs se igaz.
JÜTTGEN:
De nagyon aggodalmas lettél!
Az imént már a vonatban vélted magad útban hazafelé.
LIGETI:
Ez az éppen.
1915-ben a nagy háborúban nem egy pergőtüzet értem meg.
Csak egyszer volt, hogy úgy valósággal reszkettem volna félelmemben.
Pedig az messze a front mögött volt.
Mikor szabadságra utaztam és már a vonaton ültem.
Akkor fogott el hirtelen a félelem, hogy vasúti szerencsétlenség történhetnék és végül mégsem érek haza.
JÜTTGEN:
Fura figura vagy te!
(A házból öreg paraszt jön ki és megáll a két őrszem előtt. Tétován néz rájuk.)
No, mi az, öregapám.
Elintézted a dolgod az öreggel?
AZ ÖREG PARASZT:
Mondhatnám, hogy elintéztem, meg mondhatnám, hogy nem intéztem el.
JÜTTGEN:
Hát mi volt?
A PARASZT:
Megmondtam az öregnek, hogy mi kellene.
Két ló, meg négy ember krumplibehordásra.
A béna Nina Nikolajevnát is kisegítette.
Hiszen a faluban se ló, se ember.
Aztán meg az ezred is kap a krumpliból.
JÜTTGEN:
Na és?
A PARASZT:
Hát azt mondta, hogy igen, mint ahogy mindenkinek mondja.
" Szívesen" — mondta.
Hiszen aranylelkü ember az Öreg.
JÜTTGEN:
Na, akkor minden rendben van.
Eredj aludni, öregapám.
A PARASZT:
De akkor jött ám az a Pjótr.
Hiszen láttátok.
Derékig vizes volt a nadrágja.
Fene tudja, hol kószált megint.
JÜTTGEN és LIGETI
(felfigyelnek)
Na és aztán?
A PARASZT:
Akkor sugdostak valamit egymással és akkor mondja nekem az öreg, hogy nem adhat semmit — mondja.
Se lovat, se embert.
JÜTTGEN
(pillantást vált Ligetivel):
Akkor hát nem adhat.
Jó éjszakát öreg.
A PARASZT:
De annakelőtte még azt mondta.
JÜTTGEN:
Hát igy változik néha a hadihelyzet, öregapám.
Eredj, eredj.
(Kiösztökéli az öreget a színpadról.)
LIGETI
(lehangoltan):
Mondtam neked, hogy valami készül.
JÜTTGEN
(kineveti):
Hiszen talán éppen a ti masirozástok miatt kell az öregnek az ember?
LIGETI
(a gépfegyverkattogásra ügyel):
Igen.
Lehet, hogy masírozunk.
De hova?
JÜTTGEN
(megsajnálja a fiút):
Hát hol vagy te otthon?
LIGETI
(felriad):
Én?
Én Magyarországban.
JÜTTGEN:
Mármint, hogy hol születtél?
LIGETI
(zavarban):
Születni, tudod, voltaképpen nem Magyarországban, de...
JÜTTGEN:
De hát hol az otthonod?
LIGETI:
Hát... tulajdonképpen ...
Az apám vasúti hivatalnok volt különböző helyen.
JÜTTGEN
(nevet):
Mondd csak, te tökfilkó; mikor te azokat ia te szivtépő nótáidat gajdolod, gondolsz te akkor valami bizonyosra?
LIGETI:
Hát hogyne, Jüttgen elvtárs! . ..
Talán nem éppen egy bizonyos vidék után érzek honvágyat.
De látod, nekünk magyaroknak olyan sok szé költeményünk szól az otthonról és a hazáról.
Ezt érzi az ember.
JÜTTGEN:
Sok mindenfélét érez az ember.
Én például a háborúig, amióta csak dolgozom, mindig valcon voltam.
Sok felé jártam, sokat láttam.
Azt, hogy már Szászországban és Bajorországban idegen volt a nyelv és a káposztát máskép főzték.
Te tanító vagy, hát persze a versek után igazodsz, nem a savanyukáposzta után.
Micsoda badarság mindez, öcsém!
Micsoda badarság!
LIGETI:
Nem az!
Gondold csak el, ha ott a dombon hirtelen megpillantanád a te Hamburgodat.
JÜTTGEN
(vadul félbeszakítja):
Mondtam már, hogy hallgass ezekkel a marhaságokkal.
TÍMÁR
(megjelenik az ajtóban. Alig huszeggneháng éves Karcsú, hajlékony, leányosan szép arcú. Hajadonfőit jön ki. Szájában cigaretta. Valami kedves huncutság csillog mindig a szemében. Jobb kezét csípőre téve, huszárosán táncos járással jön le a lépcsőn):
Jó estét, fiuk!
JÜTTGEN és LIGETI
(katonásan, de nem nagyon feszesen álnak. Ám igazi tisztelettel szólnak):
Jó estét, parancsnok elvtárs.
TÍMÁR
(megáll a lépcső alján, körülnéz, mintha neszelne):
Szép éjszaka ez, mi?
Csak ki kell jönni kicsit a levegőre is
LIGETI:
Szép , teliholdunk van ma, parancsnok elvtárs.
TÍMÁR
(körüljár, lassan, mintegy céltalanul és körültekintget. Szórakozottan):
Igen ... nagyon világos van ...
Nagyon világos ...
Nem fáztok gyerekek?
JÜTTGEN:
Nem, parancsnok elvtárs.
TÍMÁR:
De nagy csönd!
Idehallatszik az asszonyok nótája.
Szép, ugy -e?
Más egyebet nem hallottatok?
Azon a gépfegyveren kívül, ott fenn.
LIGETI:
Semmit.
TÍMÁR:
Semmit.
Valami szokatlan madárhangot?
Vagy olyasvalamit?
JÜTTGEN:
Semmit, parancsnok elvtárs.
TÍMÁR
(elgondolkozva):
Nagyon nagy csönd van... nagy csönd...
(Magyar népdalt fütyölve, lassan visszamegy a házba.)
JÜTTGEN
(gyöngéd mosollyal néz utána):
Azt hiszed, hogy az ilyen ezredparancsnokot csak úgy eleresztenék a Vörös Hadseregből, csak azért, hogy véletlenül magyar?
Ilyen katonát, ilyen bolsevikot, mint a mi öregünk?
Frunze elvtárs meg se engedné.
LIGETI:
Hiszen az internacionalisták csak kicsi pontocskát jelentenek a nagy vörös hadseregben.
JÜTTGEN:
Ha ilyen heves idők járnak, akkor minden kicsi pontocskára szükség van.
LIGETI:
Lovas!
JÜTTGEN:
A János!
Megismered azt a vágtáról.
Na, hát most örülhetsz neki.
LIGETI:
Hó!
És aztán!
Ahogy ez megtorpantja futtában a lovat!
Mindig eszembe jut, mikor Szarátovnál az égő erdőn keresztül, a megvadult lován érkezett be a jelentéssel!
Hé, János!
JÁNOS
(balról jön. Negyven év körüli, ruganyos járású, büszke tartásu huszár. Csontos, száraz, magyar parasztarc. Kis pörge bajusszal, kemény tekintettel. Szavaiban, mozdulataiban tempós paraszt méltóság. Letörli az izzadtságot homlokáról):
Jó estét.
(A lépcső felé tart.)
JÜTTGEN
(szeretettel):
Jó estét, János.
LIGETI
(szinte sóváran):
Hoztál valamit a divizióstábtól?
JÁNOS
(megáll a lépcső alján, tempósan leveri a port nadrágjáról. Nem felel).
LIGETI
(odalép hozzá):
Semmit se hoztál?
JÁNOS
(kebeléből mosolyogva liuz ki egy pecsétes levelet, de nem szól).
LIGETI:
Beszélj hát, no!
Hazaküldenek vagy nem küldenek haza?
JÁNOS
(gondosan visszadugja a levelet, tempósan helyrerángatja mundérját és övét).
LIGETI:
No, nyisd ki már a szád!
Igen vagy nem?
JÁNOS
(felmegy a lépcsőn, aztán kötekedő mosollyal.):
Én nem olvastam a parancsot.
LIGETI
( utánamegy, megfogja karját):
De mit gondolsz te?
Hiszen ott voltál a divíziónál.
Semmit sem mondtak az orosz elvtársak?
JÜTTGEN
(nevet).
Hát hiszen mondtak egyetmást...
JÁNOS
(mosolyogva ugratja Ligetit):
LIGETI
(gyerekmódra kérleli):
Na beszélj!
JÁNOS
(halkan, visszafojtott jókedvvel):
Hogy mit mondtak?
Hm.
Hát a kurírok kezet fogtak velem és jó utazást kívántak.
LIGETI
(felragyog):
Igazán?
Jó utazást
JÜTTGEN:
Persze, vissza az ezredstábhoz. ügy értendő.
JÁNOS
(kezével a kilincsen, mégegyszer visszafordul):
És a diviziókommandáns kiszólt és azt kérdezte: hol az 5-ös interregiment kurírja?
— Jelen — mondtam én és akkor azt mondta a diviziókommandáns, hogy "add át Tímár ezredparancsnoknak szives üdvözletemet ".
LIGETI:
Szives üdvözletét?
JÁNOS:
Igen.
Szives üdvözletemet.
(Bemegy a házba.)
JÜTTGEN
(ingerkedve):
No, ha ennyi az egész, akkor én most még nem csomagolnék.
LIGETI
(már nem bir magával, szinte ittasan):
Haza! Haza! Haza!
(énekel)
Felkötöm a rézsarkantyum
Már én innen elmegyek.
Kökényszemü barna kislány
A jó isten áldjon meg.
Adjon az ég oly szeretőt,
Aki téged el is vesz,
Mert mikor én házasodom,
Isten tudja, mikor lesz.
Közben jobbról egy csoport magyar internacionalista jött a színpadra. Mig Ligeti tovább énekel, ők Ligetihez beszélnek, gyorsan váltva a szót.
1. INTERNACIONALISTA:
Te!
Igaz -e, hogy János már visszajött a divizióstábból?
BURA
(budapesti jassz-tipus, a „lumpenproletár“ mocskos modorával):
Hozott levelet vagy nem hozott, az a kérdés!
2. INTERN.:
Hazamegyünk -e vagy nem megyünk haza?
LIGETI
(mosolyogva kacsint egyikről a másikra és szünet nélkül folytatja a nótát).
1. INTERN.:
Honnan tudhatná azt János?
A boríték le van ragasztva, meg pecsételve.
BURA:
Aztán nem is lehet kinyitni az ilyen kis boritékocskát?
Lala!
2. INTERN.:
Ha le van pecsételve?!
János ilyesmit nem csinál.
BURA:
Elég marha.
Engem kellett volna odaküldcni.
2. INTERN:
Tudják azok, hogy miért nem küldenek csirkefogókat parancsért.
BURA
(nevet):
De milyen szívesen fizetnél most nekem valamit érte, elmesélhetném, mi van abban a levélben.
1. INTERN.:
(megragadja Ligeti karját):
És nem is mondott semmit János?
Régóta benn van már az Őregnél?
LIGETI
(csak tovább énekel, liunyorgatva).
2. INTERN.:
Mit beszélnek a divízióban?
Beszélj hát, te Ligeti!
BURA:
Nem hallod, mit énekel?
Nem értessz a szóból?
Te szamár.
Hazamegyünk.
Haza, szép hazánkba, ahol majd jól lehet zabálni végre.
MIND
(ujjongva táncolnak s a második strófát veleéneklik Ligetivel).
Adjon az ég oly szeretőt,
Aki téged el is vesz,
Mert mikor én házasodom,
Isten tudja, mikor lesz.
1. INTERNACIONALISTA
(ötáleli a mogorván félreállt Jüttgent):
Oh, te öreg német, te!
Nincs neked arról fogalmad, hogy mi az.
Minálimk otthon tán már virágzik is érik a kajszinbarack.
Olyan szépséges szépséget még te életedben nem pipáltál!
2. INTERN.
(Jüttgenhez):
Gondold csak!
Két hét múlva végigsétálok a mi falunk uccáján és megtekintem a háztetőket, amiket én zsindelyeztem, amikor még otthon zsindelyes-ács voltam, hogy még épek -e?
3. INTERN,
(ábrándosán):
Két hét múlva.
Én magam fogom kitekerni a mi jegyző urunk nyakát.
4. INTERN.:
Amikor a Pálffy grófunk földjei szétosztásra kerülnek, akkor biz én is ott akarok lenni!
BURA
(megvetőn):
Földek!
A Hitelbank betétjei!!
Az aztán a valami!
Ott én is segítek majd felosztani!
2. INTERN.:
Éppen a te fajtádat hívják az ilyesmihez.
JÜTTGEN
(fenyegetően közeledik Burához):
Te!
Nem mennél -e kicsit sétálni ebben a szép holdfényes időben?
(Csaknem lábára lép, úgy hogy Bura hátrálni kénytelen.)
A mezők is olyan szépen illatoznak.
Nem lódulnál innen?
De mindjárt!
BURA:
Mi közöd hozzá?
Odamegyek, ahová nekem tetszik.
(Hátrál.)
JÜTTGEN:
De hiszen neked tetszik!
Te sétálni akarsz. ..
(Kituszkolja. Az internacionalisták dalolva elmennek.)
ANTIPOVNA
(egész öreg, hajlott parasztasszony, de sűrű ráncai élesen metszett, kemény és értelmes arcot rajzolnak. Jobbról jön. két strázsa nem veszi mindjárt észre. Antipovna sietve megy fel a lépcsőn).
LIGETI
(észreveszi. Mikor Antipovna már csaknem az ajtóhoz ért, elkapja a szoknyáját):
Ho!
Hohó!
Hová? öregnéném?
ANTIPOVNA
(rátartian, bosszúsan):
Az öreghez.
Eressz el hát!
Mi közöd hozzá, ha én az öreghez megyek?
Eleresztesz mindjárt?
Mit kapkodsz az öregasszony szoknyája után?
Nem sül ki a szemed?
Te taknyos!
JÜTTGEN
(odalép, békéltetni):
No, mi történt, Antipovna öreganyó?
ANTIPOVNA:
Az öreggel akarok beszélni.
Fontos dologban járok.
Okvetlen meg kell mondanom.
JÜTTGEN:
Aztán nem ér rá az holnap reggelig?
ANTIPOVNA
(gyorsan kerepel):
Nem, nem, nem!
Holnapig máshová eligérkezik és aztán nem jön.
Azt már ismerem.
De ha felírja magának, akkor biztosan eljön.
LIGETI:
Nem lehet, szülém!
Az öregnek most olyan sürgős dolga van, hogy nem szabad zavarni.
ANTIPOVNA:
Ne járjon a szád!
Ojojoj!
Majd téged kérdezlek meg, mikor beszélhetek az öreggel, mikor nem.
Hát még mit!
Az Öreg és én akkor beszélgetünk egymással, mikor kedvünk tartja.
Az uccán is hányszor átkiált hozzám: Antipovna!
Antipovna!
A stáb ajtaja kinyílik, PJÓTR és JÁNOS lépnek ki rajta.
TÍMÁR
(még láthatatlanul):
Antipovna!
Antipovna!
Ne csapj akkora lármát.
Felébreszted összes bolháinkat és poloskáinkat!
ANTIPOVNA
(Ligetihez):
No, mindjárt meglátod, hogyan fogok én vele beszélni.
Pjótr, aki éppen, hogy most volt nála, az is az én unokám.
Akkor megyünk hozzá, amikor akarunk.
TÍMÁR
(megjelenik az ajtóban):
Hé, Antipovna!
Hát nem röstelkedsz?
Ilyen késő éjjel künn tekeregni?
Elcsavarod a katonáim fejét, mi?!
(Közben lejött a lépcsőn és derékon kapja az öregasszonyt.)
ANTIPOVNA
(nevet):
Hát hiszen olyan szükiben vagyunk most a férfiaknak, hogy minden asszony iparkodjék ellátni magát.
TÍMÁR:
Csak evvel a Jánossal itt ki ne kezdj, azt mondom neked.
Mert Gánja kikaparja a szemedet.
ANTIPOVNA:
Ohó!
No, ebben igazad van.
Isten őrizzen mindenkit attól, hogy Gánja útját keresztezze!
De hiszen én csak tőled szeretnék valamit, aranyos galambom.
TÍMÁR:
Hát akkor várj itt egy kicsit és állj fel szépen vigyázzba!
Hiszen te úgyis már félig internacionalista volnál, vagy mi!
(Megfordul)
Pjótr!
PJÓTR
(odalép):
Itt vagyok.
TÍMÁR:
Gyere csak!
(Vállát átkarolja és suttogva távozik vele a háttérbe.)
ANTIPOVNA
(katonásan felállt, Ligeti mellé. Susogva.)
Látod -e, hogy beszél velem?
Azt hitted te, hogy Antipovnának talán a te engedelmedre van szüksége?
No lásd -e!
Most meg kivel beszél?
Megint csak az én unokámmal.
. (Tím ár és Pjótr, halkan beszélgetve ismét előre jönnek.)
TÍMÁR:
... aztán nézd meg, hogy arra szabad -e még az ut?
De óvatosan Pjótr!
Bizonyosan lesben feküsznek.
A lovat hagyd a hídnál.
Es gyorsan!
Az a fő!
PJÓTR:
Értem.
(Gyorsan Jánoshoz lép, halkan)
Add ide a lovadat, János!
JÁNOS:
Az én lovamat?
Eszembe sincs!
TÍMÁR
(szintén odalép):
Add oda a lovadat, János.
JÁNOS:
De hiszen éppen most jött meg a divizióstábtól, egy vágtában.
Még csupa egy izzadtság a szegény pára
TÍMÁR
(kezét János vállára teszi. Pjótrhoz):
Vidd a lovat Pjótr, aztán gyorsan!
JÁNOS
(tisztelettel, de önérzetesen):
Mért nem hoz ő ki lovat az istállóból.
TÍMÁR:
Nem érünk rá, János.
PJÓTR
(futva el, balra).
JÁNOS:
Hová nyargal olyan sürgősen?
TÍMÁR
(mosolyogva):
Majd megkérded aztán a lovadat.
(Elgondolkodva mered maga elé. János megfordul és távozni készül.)
Maradj még!
Még egy kicsit beszélni akarok veled.
(Belékarol.)
Gondolkozz csak kicsit, János.
Igazán semmi különöset nem vettél észre útközben?
JÁNOS:
Semmit, parancsnok elvtárs.
TÍMÁR:
Emlékezz csak.
Fönn a homokhegyen ... mikor a hídon jöttél át?
JÁNOS:
A homokhegyen?
A hídnál?
Hát...
Ott fűzfacserjés van lenn.
TÍMÁR:
Ott, ott!
Nem láttál ott embereket?
JÁNOS:
Embereket ?...
Hát... embereket, igen.
De nem néztem katonáknak.
Még azt gondoltam, fűzfavesszőt nyesnek kosárfonáshoz.
TÍMÁR:
Sokan voltak?
JÁNOS:
öten vagy hatan.
De nem jól láttam, mifélék voltak.
Meg nem is figyelmeztem rájuk.
Hiszen nem lőttek.
TÍMÁR
(szórakozottnak látszik):
Igen, hm.
JÁNOS:
Hiszen, ha rablók vagy fehérek lettek volna, akkor lőttek volna?!
TÍMÁR
(elgondolkozik):
Attól függ mi a szándékuk.
(Vidám nóta fütyülésébe fog, de abbahagyja.)
Nohát János, menj most haza Gánjádhoz.
Mondd neki, hogy tiszteltetem.De aludd ki jól magad az éjjel.
(János elindul, de megáll, hogy meghallgassa, mit beszél Tímár az öregasszonnyal.)
TÍMÁR
(tréfás katonásan):
Antipovna, ide hozzám!
ANTIPOVNA:
Jelen, parancsnok galambom.
(Feszesen eléje áll.)
Jelentem, hogy lányom, Szonja Nikolájevna pár órával ezelőtt fiút szült.
TÍMÁR:
No ebben, Isten bizony ártatlan vagyok, becsületszavamra!
Csak ötödik hónapja, hogy itt állomásozunk a környéken.
ANTIPOVNA:
Oh te!
Amilyen te vagy, talán neked öt hónap is elég volna.
Hanem hát csak a keresztelőre kérlek, holnapután.
Szonja szépen kéret és mi mindnyájan, hogy tisztelj meg bennünket.
TÍMÁR:
Csak ha táncolni fogsz velem, Antipovna, csak akkor megyek.
ANTIPOVNA:
Táncolok is, ha akarod, te aranyos.
Pedig csak kinevetsz te engem.
TÍMÁR
(hirtelen, fojtott hangon):
Hol a gyereknek az apja?
ANTIPOVNA:
Három hónapja már, hogy eltűnt.
Az egyszemű Sztepán.
TÍMÁR:
Tudom.
De hová?
A fehérekhez vagy a banditákhoz?
ANTIPOVNA:
A fehérekhez?
Isten bocsáss!
Szegény napszámos létére?
Csak nem fut át a fehérekhez!!
TÍMÁR
(az utolsó szavakat mintha már nem hallaná, mert atávoli gépfegyvertüz megerősödött. A dombos láthatár felé tekint).
ANTIPOVNA:
No, szaladok ... köszönöm szépen!
Holnapután hát eljövök érted, aranyom, jó?
(Elindul.)
TÍMÁR
(hozzáfordul, elgondolkozva):
Antipovna!
Megállj csak!
Ezúttal nem Ígérhetem meg.
ANTIPOVNA:
De galambom.
De aranyom.
TÍMÁR:
Ha én valamit megígérek, te tudod, azt meg is tartom.
De hogy hol leszek én holnapután, azt ma igazán nem tudom megmondani.
(Ligeti felfigyel és János füléhez hajol.)
ANTIPOVNA
(leverten):
Hát akkor holnapután majd utánad nézek.
(Jobbra el.)
LISZENKÓ
(jön balról két vörösármistával, akik a színpad szélén megállnak. Liszenkó köpcös, szakállas ukrán. Jóindulatú, lassu-mozgásu parasztfilozófus. De arca komoly, kemény kifejezésü.)
Jó estét, Öreg!
TÍMÁR:
Liszenkó szomszéd!
Hát te hogy kerülsz ide?
(Kezelnek.)
LISZENKÓ:
Majd hogy minden este át-átjövök hozzátok!
Mért ne jöttem volna éppen máma?
TÍMÁR
(Egy pillantást vet az őrszemekre és Jánosra.)
Hát éppen máma lehetett volna úgy, hogy .. .
Aztán útközben, hogy jöttél, nem volt semmi érdekes?
LISZENKÓ
(megnyomva a szót):
Útközben?
Semmit
TÍMÁR:
Gyere csak, mesélek neked én is mulatságos egyetmást.
(Hátra vezeti. János és Ligeti összedugják fejüket.)
JÁNOS:
Itt már nincs sok kérdenivaló.
Ha az öreg egyszer azt mondja, hogy ő nem tudja, hol lesz holnapután?
LIGETI:
Mi egyebet jelenthet az?
Csak azt, hogy masírozunk holnap.
JÁNOS:
Holnap haza.
(Lassú tánclépésben el jobbra,énekelve.)
Felkötöm a rézsarkantyum,
Már én innen elmegyek.
TÍMÁR és LISZENKÓ beszélgetés közben jönnek vissza.
TÍMÁR:
Mindjárt gondoltam én, mikor megláttalak.
Ez is csak azért jöhet olyan szabadon át látogatásomra, mert velem együtt van körülfogva, egy gyűrűben.
Egy kalitkában ülünk apám, egy közös hurok a nyakunkon.
LISZENKÓ:
Talán nem tetszik a társaságom?
TÍMÁR:
Nicsevó!
(Tapsol és énekel.)
LISZENKÓ:
Hadd abba a kántálást.
Talán nem is olyan veszedelmes az egész.
Talán még sikerül a kőbányánál kibújnunk.
TÍMÁR:
Már odaküldtem Pjótrt, hogy nézze meg.
LISZENKÓ:
Hát akkor csak őt kell még megvárnunk.
(Pipára gyújt.)
De úgy látom a te magyarjaid még mindig azt hiszik, hogy hamarosan hazamasiroznak?
TIMÁR:
Hadd higyjék.
Maradt még két óránk.
Még ráérek örömüket elrontani.
LISZENKÓ:
Azt csak meg fogják érteni, hogy ilyenkor maradni ok kell?
TÍMÁR
(átöleli Liszenkó nyakát):
Oh, te vén, jó ukrán, te!
Tudod is te, hogy nektek milyen jó dolgotok van.
Ha ti csak hazafiak vagytok, akkor minden rendben van!
Szereted a népedet?
Hát azért vagy forradalmár.
Hazádat akarod megmenteni?
Hát azért álltái a bolsevikokhoz.
Nem két dolog ez nálatok, hanem egy és ugyanaz.
A te ukránpartizánjaid saját falujokat védik vörös zászlóval a kezükben, mert ti otthon vagytok!
Otthon!
Ez a szép föld, amelyen állassz, amelyet gyermekkorod óta ismersz, a te hazád.
Ásóval se lehetne benneteket kiásni ebből a földből.
Bizony, ha ma egy falat kenyeretek se volna, akkor is a világ leggazdagabb emberei volnátok.
De látod, mi más földről valók vagyunk.
Ezek a szegény magyar fiuk éppen azért nincsenek otthon, mert hogy a bolsevikokhoz álltak.
Minálunk ez két dolog.
Ezek itt becsülettel küzdenek a vörös zászlóért, de nem a szülőfalujukért.
Az messze van innen.
(Merengve néz oda, ahonnan a magyarok dalolása hallatszik.)
Az meszsze van.
LISZENKÓ:
Messzebb van ide, mint Szibéria?
TÍMÁR:
Nem.
Annál sokkal közelebb van.
LISZENKÓ:
Na hát.
Mikor én Szibériában harcoltam, mégis tudtam, hogy ott is a szülőfalumért harcolok.
Egyazon harc ez itt és ott és mindenütt másutt.
Egy front — mondta Lenin elvtárs.
Igaz -e?
TÍMÁR:
Persze, hogy igaz.
A szegény nép pedig mindenütt az egész világon a mi népünk.
LISZENKÓ:
Ezt csak meg fogják érteni?
Okos fiuk a te magyarjaid.
Megértik.
TÍMÁR:
Meg.
A fejükkel.
Igen, de a szív bizony nagyon buta néha.
Istenem, milyen buta is néha az a szív.
(Ismét az énekre figyel és halkan vele dudol.)
LISZENKÓ:
Mért éppen két órát vársz még, mig embereidnek megmondod az igazat?
TÍMÁR:
Nem várhatjuk meg ebben az egérfogóban, mig a tiszt urak megtámadnak.
LISZENKÓ:
Én is ammondó vagyok.
Azért sokallom is a két órát.
TÍMÁR:
Hát Pjótrt akartuk még bevárni.
LISZENKÓ:
Most máskép gondolom.
Hátha egyáltalán nem jön meg?
Inkább beszéljük meg gyorsan a tervet és én megyek is már vissza a csapatomhoz.
TÍMÁR:
Igaz.
Mert ha most szabad volna is arra az ut, hát meddig?
A tiszt urak nem ostobák.
Értesítenünk kell a divíziót.
LISZENKÓ:
Az én embereim közt akad, aki ismeri a vidéket és átlopakszik a fehérek vonalán.
De mit jelentsen?
Mit csinálunk?
TÍMÁR:
Nincs azon mit gondolkodni.
Támadunk!
A város iránt.
Rohammal vágjuk magunkat át.
A város felé támadni volt a divízió terve úgy is.
LISZENKÓ:
Mit gondolsz te, hol állnak a tiszti ezredek?
TÍMÁR:
Körösköriil, ahol csak ember állhat.
LISZENKÓ
(körültekint):
És ahol nem állhat?
TÍMÁR:
A mocsáron.
Azon mi se állhatunk.
LISZENKÓ:
Mi ukránok talán mégis.
A mi földünk volna ez a mocsár is.
Hátha érti az ukrán szót és megsúgja nekünk, hol lehet átgázolni rajta?
TÍMÁR
(nevet és a vállára üt):
Nagyon jó pajtás!
Kitűnő.
Akkor én ülhetek is itt nyugodtan, amig te megérkezel a hátuk mögé és füstjelet adsz.
Az én fiaim meg csak daloljanak addig, hogy a tiszt urak ne is sejtsenek semmit.
LISZENKÓ:
Az is jó.
TÍMÁR:
És vigyél át a mocsáron két századot az enyémből is.
Kapják hátulról a főütést.
LISZENKÓ:
Tudod magad majd tartani a maradékkal?
TÍMÁR:
A kőbányánál majd csak valahogy.
LISZENKÓ:
Akkor sikerülni is fog.
Hát minden jót!
TÍMÁR
(megöleli, megcsókolja):
De hallod -e te ukrán sógor, ha most itthagyjuk a fogunkat, akkor mi magyarok is a hazánkért és a mi hazánkért halunk meg.
Megértetted?
LISZENKÓ:
Meg.
(Balra el.)
TÍMÁR
(utánanéz. A falu felől a katonák nótája hullik.)
Daloljatok, fiuk, daloljatok.
Buta nagyon a szív!
Hej, de nagyon buta!
(Halkan énekel.)
Adjon az ég oly szeretőt,
Aki téged el is vesz,
Mert mikor én házasodom
Isten tudja, mikor lesz.
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE