Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Hunyady Sándor
Nyári zápor
Keletkezés ideje
1941
Felvonás
3
Jelenet
33
Megszólalás
907
Mondat/Sor
2187
Szó
10495
ELSŐ FELVONÁS
Szín: kastély hallja. A hely hátra a terasz felé majdnem teljesen nyitott. Látszik a terasz piros-fehér csíkos vászonernyőjéből is valami. Mögötte a sötét park, a csillagos ég. A teraszon kerti bútorok vannak, színes párnák, mezei virágok. A hall bútorzata már szobába való. A berendezés elegáns, de semmi esetre sem hencegő. Faluhoz illő kényelem ez. Nyári este van. Közvetlenül vacsora után. Az urak még az asztal körül ülhetnek, a szomszédos ebédlőben. A színen egyelőre csak az Inas és a Szobalány van. Kávéscsészéket raknak szét, bridzsasztalt állítanak föl, hogy minden rendben legyen, ha majd a társaság kijön az ebédlőből.
1. JELENET
Inas, Szobalány
SZOBALÁNY:
(csinos, elegáns. Fekete-fehér dresszben. Bóbitával, zsabóval, csipke mandzsettával. A modorán és a hangján érzik, hogy városi nő. Néhány pillanatig hátul állt, nézte a sötét parkot. Aztán előrejön)
Mik ezek a hosszú fák, a kastély előtt?
INAS:
(középkorú férfi. Rajta viszont látszik, hogy parasztfiúból nevelték inasnak. Vadászlibériát visel. A pantallóján zöld lampasz, a paroliján ezüst makk, a kezén fehér cérnakesztyű. Éppen a kávéfőző edény alatt gyújtotta meg a spirituszlángot. Elfújja a gyufát)
Jegenyék!
Tréfál, vagy komolyan nem tudja?
SZOBALÁNY:
Honnan tudnám?
Pesten nincsenek jegenyék és én még soha nem voltam falun.
INAS:
Soha?
SZOBALÁNY:
Soha.
Éppen ezért jöttem le erre a pusztára, mert kíváncsi voltam.
Mehettem volna a báró Bögő családdal Földvárra.
De inkább ezt a helyet választottam.
Tudja, telibeszélték a fejemet, hogy milyen istenien gyönyörű a falu.
Hát gondoltam, hogy lejövök és megnézem.
INAS:
És hogy tetszünk?
SZOBALÁNY:
Eddig sehogy.
Meséltek nekem a madárcsicsergésről.
Hol itt madár?
Este a békák brekegnek, reggel a kutyák ugatnak!
INAS:
A bolha is falusi állat.
Az még nem mutatkozott be magának?
SZOBALÁNY:
A bolha még nem.
De tehenet már láttam közelről.
Bementem az istállóba, amikor fejtek.
Hát igazán így csinálja a tehén a tejet?
Fúj!
Az ember nem hiszi el, amit lát!
Egy korty tejet nem fogok lenyelni többet!
INAS:
(nevet)
Vigyázzon, Lujza!
Ha ilyen kényes, meg ne nézze, amikor a tyúk tojik!
Mert akkor a rántottától is örökre elmegy a kedve.
SZOBALÁNY:
(szintén nevet)
Hát így vagyok!
A falu egyelőre nem az esetem.
(Körülnéz)
De ez a ház kedves!
Hol vagyok én itt?
INAS:
Csomacsécsen!
SZOBALÁNY:
Azt tudom.
De kiknél?
Jóformán a gazdámat sem ismerem.
INAS:
(magyarázza)
Az az öreg nő, aki mindig szivarozik, a háziasszony.
A vén ember, aki folyton varr, a háziúr, kicsit süket.
A többiek vendégek.
Itt ülnek egész nyáron.
Ebben a házban imádják a vendéget!
SZOBALÁNY:
Mondja el, melyik milyen?
Hogyan szólítsam őket?!
INAS:
Ezek mind méltóságosak.
De az nem fontos.
Nagyon régi urak.
Egyik sem törődik már a rangjával.
SZOBALÁNY:
Melyik reggelizik közülük ágyban?
INAS:
Az az úr, akin fehér szmoking van.
Tudja mit?
Vigye be maga neki holnap a reggelit!
Hátha szerencsét csinálnak egymással!
SZOBALÁNY:
Ne szemtelenkedjék!
Tegnap óta ismer.
Honnan veszi, hogy velem szemtelenkedni lehet?!
INAS:
Pardon, kisasszony!
A szép vörös nő, özvegy.
Az a szép kislány az ő kislánya.
Ezek mindenüket nyitva hagyják.
De azért ne csenjen a harisnyákból.
Amikor elmennek, ugyanis magának ajándékozzák az egész nyári holmijukat.
SZOBALÁNY:
(fenyegetően)
Hallja, vigyázzon!
Mert mindjárt a fülébe ugrom!
INAS:
(zavartalanul)
Itt van még az a házaspár, akik egy szobába vannak téve.
Azokkal semmi baj, korán kelnek.
Tízkor már takarítani lehet náluk.
Ezek rokonok.
Aztán van még egy özvegy, férfibe.
Az a magas, őszülő férfi… Várjon, ki van még …!
SZOBALÁNY:
(foghegyről)
Egy szőke gyerek!
INAS:
Igaz.
Az a fia a magos férfinek !
… Mit vág ilyen grimaszt!
SZOBALÁNY:
Mert előre tudom, hogy ettől a gyerektől nem alhatom majd nyugodtan.
INAS:
Mért ne alhatna?
SZOBALÁNY:
Na hallja!
Ismerem az embereimet!
A szőke bubi már holnapután éjszaka ott fog kopogtatni és könyörögni az ajtómon.
INAS:
Ettől ne féljen!
Ebben a házban egyedül én fogom macerálni magát.
A szőke gyereknek más dolga van!
SZOBALÁNY:
Micsoda?
INAS:
Fülig szerelmes.
SZOBALÁNY:
Kibe?
INAS:
Kérdezzen nehezebbet.
Hát kibe lehet az ilyen kölyök szerelmes ?
…
(Tovább beszélgetne, de ebben a pillanatban hangok hallatszanak balról. A színre belép a vacsorázó társaság három tagja. Az inas buzgón a kávéfőző felé fordul, megigazítja a lángot. A szobalány sürgősen foglalkozni kezd a kártyaasztallal, szétosztja a zsetonokat, stb.)
2. JELENET
Voltak, Erzsébet, Laci, Jenő
ERZSÉBET:
(büszke válltartású, dekoratív szép asszony. Olyan sugárzó teremtés, hogy abszolúte nem fontos, hogy elmúlt már harminc éves. De éppen azért, mert sem modorban, sem öltözködésben nem erőszakolja az ifjúságot, rendkívül vonzó benyomást tesz. Nyárra való, kisestélyi ruhát visel. Bejön. Leül elöl, középen egy fotelbe)
Béla bácsi anekdotákat mesél.
Isten tudja, hogy meddig fognak még ott ülni a kedvéért a kenyérmorzsás asztalnál!
Tudom, hogy neveletlenség volt fölkelni.
De úgy torkig ettem magam, hogy ki szeretnék már kicsit nyújtózni.
(Hátradől)
Jaj de jó!
Adjanak kérem egy cigarettát !
(Mindenki verseng, hogy kiszolgálja. A szobalány a cigarettás dobozért rohan, amelyet az inas elvesz tőle. Az inastól Laci kapja el a skatulyát. De mind elkésnek. Jenő már a sajátjából adott cigarettát, sőt tüzet is az öngyújtójával. Erzsébet rágyújt, kegyes kis fejbólintással köszöni meg a szolgálatot.)
LACI:
(szmokingos, szőke fiú. 22-23 éves lehet, de még fiatalabbat mutat. Szinte gyerekessé teszi valami naiv és tiszta tüzesség. Haragosan néz Jenőre, aki megelőzte és bosszúsan leteszi a dobozt)
Lecsúsztam!
INAS:
(figyelmeztetőn)
A kávé !
…
ERZSÉBET:
Köszönöm!
Majd vigyázunk!
(Inas és szobalány érezve, hogy nincs rájuk szükség, simán kimennek.)
JENŐ:
(nem lehet tudni a korát. Olyan gyönyörűen van fésülve és öltözve, mintha divatlapból vágták volna ki. Lehet, hogy 45, lehet, hogy 30 éves. Erzsébethez)
Maga kijött.
És én maga után jöttem.
Keringek maga körül, mint egy megbolondult kis hím-csillag a fényes Vénusz körül.
LACI:
(gúnyosan)
Cz, cz, cz!
Óriási !
(Miután senki sem törődik vele, kissé messzibb, elnyomott ingerültséggel leül)
JENŐ:
Emlékszik?
Tegnap este megmondtam, hogy egy órával előbb melyik ösvényen sétált a kertben és melyik padon ült.
Kíváncsi rá, hogy honnan tudtam?
ERZSÉBET:
Látta.
Vagy megkérdezte valakitől.
JENŐ:
Dehogy.
Megéreztem a lelkemmel és az orommal.
Beléfűzte az illatos estébe a parfőmje cérnaszálát.
ERZSÉBET:
Pedig nagyon egyszerű parfőmöt használok.
Széna.
Vénasszonyoknak való!
JENŐ:
Az mindegy.
Magán nemessé válnék a legordenárébb, citromszagú pacsuli is.
ERZSÉBET:
Ne mondja!
JENŐ:
De mondom!
Tudja, mi lenne a világon a legtüneményesebb parfőm?
ERZSÉBET:
Nem tudom.
JENŐ:
(lelkesen)
Kivonat a maga lényéből!
Ha akadna egy zseniális vegyész, aki egy kis kristály fiolába össze tudná sűríteni a maga mosolyának a fényét, a hangja színét, a mozgásának a ritmusát…
LACI:
(idegesen fészkelődik, nem bírja tovább, közbeszól)
Bocsánatot kérek, hogy élek.
ERZSÉBET:
(a fiúra néz)
Mi baj, Laci?!
LACI:
(elkeseredve)
Semmi!
Csak jelt akartam adni, hogy én is itt vagyok és hallok mindent!
ERZSÉBET:
Hát aztán?
LACI:
De kérem szépen, hisz ez hálószobába, négyszemközti használatra való beszélgetés.
Hát csecsemőnek néznek engem, vagy drótszőrű foxinak, hogy így mernek előttem flörtölni ?!
(Erzsébethez)
És magának ez tetszik?
Ha én nő lennék, és valaki ilyen bivalyságokat mondana nekem, röhögnék rajta.
JENŐ:
(Lacihoz, fölényesen)
Ne taníts engem!
LACI:
(indulatosan)
De tanítlak !
(Kint megszólal a tücsök.)
ERZSÉBET:
Ne veszekedjenek.
Élvezzék ezt a gyönyörű estét.
(Megnézi a két férfit)
… Milyen csinosak mind a ketten.
Finom szokás ebben a házban, hogy bár falun vagyunk és nyaralunk, este mégis szmokingba öltöznek a férfiak.
Ezzel nem csak hozzánk udvariasak, hanem megbecsülik saját magukat is.
JENŐ:
Van aki tagadja, van aki bevallja.
Én bevallom, hogy imádok öltözködni.
LACI:
Éppen azért nem tudsz!
JENŐ:
(édesen)
Tessék?!
LACI:
(tölcsért csinálva a tenyeréből, Laci felé, hangosabban)
Nem tudsz öltözni!
Gigerli vagy, de nem vagy gavallér !
(Erzsébet felé)
Apám rémesen ért ezekhez a dolgokhoz.
Ő mondta, hogy a férfiak eleganciájának a lényege, hogy az elegáns ember nem törődik a ruhájával.
JENŐ:
(felemelkedik, végigmutat magán, Erzsébet felé)
Engedelmet kérek!
Van rajtam valami hiba?!
ERZSÉBET:
Semmi!
Gyönyörű a szmokingja!
LACI:
Olyan benne, mint a szivarosgyerek az Arizonából!
Megjegyzem, én is gondoltam rá, hogy csináltatok fehér szmokingot.
Aztán eszembe jutott, hogy majomság lenne.
Esti öltözet sötét legyen!
(Jenőre mutat)
Ez majomparádé!
Megismétlem a szivarosgyereket !
(Feláll.)
JENŐ:
(kezd komolyan mérges lenni)
Vigyázz, édes öcsém, mert meghúzom a füledet!
LACI:
És mit gondolsz, édes bátyám, mit csinálnék én azalatt?!
(Behajlítja a karját, odalép Jenőhöz, mutatja a muszkliját)
… Légy kegyes megtapintani, kedves bátyám!
JENŐ:
Eridj a fenébe !
(Elhárítóan legyint.)
ERZSÉBET:
(békítőn)
Jöjjön ide Laci!
Mutassa meg nekem is!
LACI:
(Erzsébethez megy, odatartja a karját.)
ERZSÉBET:
(megfogja a fiú muszkliját)
Mint a kő!
LACI:
Vezérevezős vagyok az egyetemi nyolcasban!
JENŐ:
(gúnyosan)
Vezérevezős!
LACI:
(Jenőhöz)
Hiába gúnyolsz!
Próbáld meg!
Vesd le a kitömött vállú kabátodat!
Ülj a helyemre a csónakban!
Elájulnál a második evezőcsapás után.
Tudod mit!
Gyere le holnap a folyóra!
Ússzunk versenyt !
(Az asszonyhoz)
Jöjjön maga is Erzsébet!
Nézzen meg minket úszónadrágban!
És aztán mondja meg, melyikünk különb legény!
JENŐ:
(feláll, a nőhöz)
Erzsébet, hagyjuk itt ezt a zöld úriembert!
Menjünk sétálni!
LACI:
Jól van, Erzsébet!
Menjen!
De én is magukkal megyek a másik oldalán !
(Jenőhöz, fenyegetően)
És majd meglátjuk lent a sötétben, hogy ki bírja tovább kettőnk közül!
JENŐ:
(magasra tartja mind a két kezét. Erzsébethez)
Föladom a meccset, Erzsébet!
A gyerek már a vacsoránál belém kötött!
Azt hiszem, be van rúgva szegény!
Majd akkor beszélek a fejével, ha kijózanodott !
(Idegesen nevet és balra kimegy)
Vezérevezőske!
3. JELENET
Erzsébet, Laci
LACI:
(dühösen a távozó után int)
… Agyő !
…
(Az asszonyhoz)
Hallotta, hogy röhögött?!
Megjátszotta, hogy viccel!
Pedig félt a gyáva kutya!
ERZSÉBET:
Félhetett is!
Maga szörnyen gorombáskodott vele!
Úgy illene, hogy bocsánatot kérjen tőle!
LACI:
Dehogy kérek!
Utálom!
Gyűlölöm!
Szeretnék a képére mászni!
ERZSÉBET:
Mért haragszik rá?
LACI:
Mert közeledni mer magához!
Ez szemtelenség!
Egy ronda pókot is félre pöccentenék, ha azt látnám, hogy magára akar mászni!
ERZSÉBET:
(mosolyogva)
Félek, hogy szegény Jenő tévedés áldozata!
Azt hiszem, hogy ő csak azért mond nekem szépeket, mert rajtam keresztül a kislányomnak szeretne udvarolni.
LACI:
Ki van zárva!
Jenő egy barom!
De akkora barom mégsem lehet, hogy észrevegye a maga lányát, akkor, amikor maga is itt van előtte!
ERZSÉBET:
(őszinte sértődöttséggel)
Szamár beszéd!
A kislányom nagyon csinos!
Nagyon szép!
LACI:
(tüzesen)
Ugyan kérem!
Egy tizenhét éves leány nem is lehet szép.
A bakfisok szépsége csak ígéret a jövőre.
Hányszor megtörténik, hogy ilyeneket hallunk például: "ez az Irén milyen bájos lány volt és milyen jelentéktelen asszony lett belőle !"
Hát kérem, ilyenkor mindig az az igazság, hogy a lány nem is volt szép, csak fiatal!
Elmúlt az ifjúság, vége lett a szépségnek!
ERZSÉBET:
(bámulva)
Ezt maga találta ki?
LACI:
(mintha a Kuriára hivatkozna, komolyan)
Apám mondta!
Ő még azt is mondta, hogy 30-35 éves kora előtt nem is lehet azt állítani egyetlen nőről sem, hogy szép.
Bakfis korában a szépsége csalás lehetett.
De ha már elmúlt harminc éves és még mindig szép, akkor már bebizonyította, hogy ő maga gyönyörű és nem csak a tavasz hamva miatt tartottuk annak.
ERZSÉBET:
(élénk érdeklődéssel)
Igazán az apjától hallotta ezt?!
LACI:
Tőle.
És szóról-szóra aláírom!
ERZSÉBET:
Aláírja?
Akkor rendben van!
LACI:
Kérem, ne csúfoljon ki!
Ha tudná, hogy mit érzek!
Itt ég a számon !
…
(Nekidurálja magát)
… Halálosan szerelmes vagyok magába.
ERZSÉBET:
(ijedten, mintha a fejére omlott volna a ház)
Jézusmáriaszentjózsef!
LACI:
(fájdalmasan)
Megsértettem?!
ERZSÉBET:
Ilyesmitől egy asszony sem sértődik meg!
Csak megijesztett!
LACI:
Mivel?
ERZSÉBET:
Édes kis fiam, hiszen maga félig még gyerek, én pedig nemsokára anyóka leszek!
Idenézzen!
(A kezével igazít egyet a haján)
Őszülök!
LACI:
Azt a pár ezüst szálat mutatja?
Éppen abba őrültem bele!
ERZSÉBET:
(összecsapja kezét, kétségbeesve)
Egy gyerek!
Egy gyerek!
Egy gyerek!
Egy gyereket kaptam a nyakamba!
LACI:
Nem is vagyok olyan gyerek!
Ha meghallgatna az éjszaka, megértené…
ERZSÉBET:
(izgatottan közbevág)
Az éjszaka?
Hol?
Hogyan?
Megbolondult!
LACI:
Megvárnám, amíg elalszik az egész ház.
Akkor kimennék a kertbe!
Apró kavicsokat dobálnék az ablakára.
Ez volna a jel, hogy várjon!
Odatámasztanám a létrát a falhoz !
…
ERZSÉBET:
(rémülten)
Be akar jönni a szobámba?
LACI:
Csak az ablakpárkányra ülnék.
Ott könyörögnék, hogy hallgasson meg!
ERZSÉBET:
Mit hallgassak ?
(Fölháborodva)
Hogy legyek a szeretője?
LACI:
(lovagiasan)
Isten mentsen!
Ilyen aljasságra nem gondolok !
… Térden állva kérném, hogy legyen a feleségem…
ERZSÉBET:
(még ijedtebben)
Jesszus Mária!
A mamája lehetnék!
LACI:
Arra a pár perc korkülönbségre gondol, ami kettőnk közt van?!
Tudhatná, hogy az nem számít!
Az idő fikció!
Nincs is idő!
Hány tragédiát okozott már, hogy ezt mindig elfelejtik!
ERZSÉBET:
(panaszosan)
Végem van!
Be vagyok savanyítva!
LACI:
Maga gazdag!
Esetleg arra gondolhat, hogy hitvány hozományvadász vagyok!
Megnyugtatom.
Én talán még magánál is vagyonosabb vagyok!
Jövőre nagykorú leszek, az apám kezeli az anyai örökrészemet.
De az apám gentleman.
Ha kérném, rögtön kiadná a vagyonomat.
ERZSÉBET:
(a kezét tördeli)
Jövőre nagykorú lesz !
…
(A plafonra néz, mintha onnan várna segítséget)
Magasságos ég!
Micsoda bűnt követtem el, hogy így büntetsz?!
Nem tettem semmi rosszat!
Hiszen én soha nem kacérkodtam magával!
Olyan szerény vagyok, mint a petrezselyem!
Nem is értem, hogy keveredtem belé ebbe a buta históriába?!
LACI:
Jól van.
Ne erőszakoljuk.
Látom, hogy nem kellek magának.
Erre is elkészültem!
Tudom mit kell csinálnom!
ERZSÉBET:
(ijedt gyanakvással)
Mit akar csinálni?
LACI:
Az élet maga nélkül számomra nulla, sőt mínusz jellel szerepel!
Nézzen meg jól Erzsébet, mert ha kimegyek ebből szobából, nem lát többet!
ERZSÉBET:
Mért ne látnám?
LACI:
Mert végzek magammal!
ERZSÉBET:
Hogyan?
LACI:
(a hátsó zsebéből revolvert vesz elő, megmutatja)
Ezzel!
ERZSÉBET:
(rémült haraggal)
Teszi el azt a fegyvert!
Haszontalan, zsaroló kölyök!
LACI:
Nem teszem el, meg fogok halni!
ERZSÉBET:
(fokozódó ijedelemben)
Édes, kedves kicsi fiam ne legyen őrült!
(Izgatottan hízeleg)
Térjen észre!
Gondolkozzon!
Gondoljon az apjára!
A botrányra!
Erre a kedves házra!
A csúnya pletykákra!
LACI:
(lovagiasan)
Igaz!
Esetleg magát is belekeverném!
És azt nem akarom!
… Másképpen fogom csinálni!
ERZSÉBET:
Mit fog másképpen csinálni?
LACI:
Vadászatra vagyok hivatalos az ősszel.
Medvére megyünk nehéz puskával .
(Nyomatékosan)
Szerencsétlenül fogok járni!
ERZSÉBET:
(kissé megkönnyebbülve)
Oh, ősszel?!
Ősszel már fütyülni fog rám!
LACI:
(szilárdan)
Nem fogok fütyülni!
Véletlenül elsül a puskám!
Mindenki azt fogja hinni, hogy tragikus baleset ért!
Csak maga fogja tudni, hogy másért haltam meg!
ERZSÉBET:
Ha igazán szeret, Laci, meg kell ígérnie, hogy nem gondol erre a butaságra!
LACI:
(makacsul)
Nem ígérek meg semmit!
Meg fogok halni!
ERZSÉBET:
(letörve)
Ígérje meg!
Adok egy csókot!
LACI:
(csökönyösen)
Nem kell már!
Meg fogok halni!
ERZSÉBET:
(mivel közeledő hangok hallatszanak, utoljára az imára összetett kezét nyújtja a fiú felé)
Könyörgök!
Esedezem!
LACI:
(megrázza a fejét, halkan, de keményen)
Meg fogok halni!
4. JELENET
Voltak, a Ház asszonya, a Ház ura, György, Jenő, Gyula, Ilona
(A társaság balról tódul be a színre. Természetesen senki nem veheti észre, hogy Erzsébet és Laci közt mi történt. Erzsébet elnyomja az izgalmát, Laci tölt magának egy pohár konyakot, majd nézegetni kezd egy illusztrált lapot, amely valamelyik asztalkán hevert.)
A HÁZ ASSZONYA:
(ősz hajú, piros arcú, hatalmas dáma. Szivart vesz ki egy dobozból)
Most pedig rágyújtok !
(Jenőhöz, aki odaugrott az öngyújtójával)
Köszönöm, ne fáradjon!
Én gyufapárti vagyok!
Nem szeretem a géppel csinált tüzet!
(Gyufát vesz föl az asztalról, nem engedi, hogy segítsenek. Elhárítóan)
Köszönöm, köszönöm!
Szivaros ember vagyok, magam szeretek rágyújtani.
(Körülményesen rágyújt, a kártyaasztalhoz lép, hogy rendben vannak-e a kegyszerek.)
A HÁZ URA:
(a vénségtől kicsire aszalódott, kedves, öreg mókus, szmokingban, de hálóingben. Süket, mindenki ordítva beszél vele. Az egyik fotelre meleg nagykendő van téve, azt a vállára teríti, mint egy asszony, majd a földről kézimunka kosarat emel föl. Leül a karszékbe, ölébe veszi a kosarat, szorgalmasan kötni kezd. Ügyesen járnak kezében a kötőtűk. Nézi a szétszórt, vacsora utáni hangulatban lévő vendégeket. Az egyik hölgyhöz)
Jöjjön ide, Ilona!
ILONA:
(elegáns, fiatal asszony. A karosszékhez megy, ordítva)
Parancsoljon, Béla bácsi!
A HÁZ URA:
(figyelmeztetőn)
Jaj, az előbb lefutott a harisnyáján a szem!
ILONA:
(azt csinálja, amit az asszonyok ilyenkor tenni szoktak, megnézi a lyukat, bosszankodik)
Ejnye!
Most eldobhatom !
(Ordítva, hogy az öreg is értse)
Eldobhatom!
A HÁZ URA:
(nyájasan)
Nem kell eldobni!
Vesse le.
Adja ide!
Én megcsinálom!
Az összes beteg harisnyákat én stoppolom a házban.
(Köt.)
ILONA:
Köszönöm szépen, Béla bácsi.
Milyen jó maga!
Hogy halad a munkája?
A HÁZ URA:
(mutatja a kötést)
Reggel óta ennyit csináltam.
Muszáj sietni!
Nagy a família!
Ha jó lesz, maga is kap tőlem karácsonyra egy pulóvert!
ILONA:
(ordít)
És mióta csinálja ezt, Béla bácsi?
A HÁZ URA:
Régen!
Amikor megházasodtam, én szivaroztam és a feleségem kézimunkázott.
Ez eltartott harminc évig.
Akkor cseréltünk.
Tizenöt év óta a feleségem szivarozik és én kézimunkázom!
(Köt.)
ILONA:
(nevet, újra megnézi a harisnyáját)
Kibírja még ma este !
(Ellép.)
GYÖRGY:
(elegáns férfi, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez. Odamegy Lacihoz)
Valami bajod van, fiam?
Látom, hogy egymás után az ötödik konyakot iszod.
LACI:
Nincs semmi bajom, apám!
Szeretem az alkoholt!
GYÖRGY:
Nem bánom, egy kis szeszbe belemegyek, de figyelmeztetlek, hogy a sok szeszt nem tűröm !
(Előrejön, egészen elöl, egy a nézőtér felé fordított fotelbe ül. Újságot vesz elő, olvas.)
EDITH:
(tündéri kis bakfis. A kávéfőző masinával foglalkozott. Kávét oszt szét, csinálja a háziasszonyi honőröket. Egy csészét odavisz Györgyhöz, leteszi mellé az asztalkára)
Tessék a kávéja.
GYÖRGY:
(nem néz föl az újságból)
Köszönöm!
EDITH:
Ennyi az egész?
GYÖRGY:
(fölnéz)
Örökké hálás boldogsággal és alázatos hódolattal köszönöm szépen !
(Visszasüllyed az újságba.)
GYULA:
(szmokingos fiatal férfi)
Volna egy korszakalkotó ajánlatom!
Bridzsezzünk!
A HÁZ ASSZONYA:
Megalakulhatunk!
Én játszom!
(Gyulára és Ilonára)
Gyula és Ilona játszanak.
(A férjére, aki köt)
A Bocinak dolga van!
Jenő paccer !
(Györgyre)
György lusta !
(Erzsébethez)
Erzsébet, van kedved?!
ERZSÉBET:
Szívesen játszom!
De csak azzal a föltétellel, ha Laci gibicel
LACI:
(hűvös udvariassággal)
Kérem, parancsoljon velem!
A HÁZ ASSZONYA:
Szóval, megalakultunk.
Akik kimaradtak, találjanak ki maguknak más mulatságot!
ERZSÉBET:
Meleg van.
Nem volna jobb a teraszon játszani?!
GYULA:
De igen.
Szobában mindig vesztek.
Kint nyerni szoktam.
Úgy látszik, jót tesz nekem az ózon.
A HÁZ ASSZONYA:
(kiabál)
Asztal!
Asztal!
GYULA:
Tessék hagyni az inasokat!
Kicipelhetjük saját kezűleg ezt a jégbe hűtött asztalkát !
(Gyula, Laci, Ilona, Erzsébet megfogják a kis asztalt, viszik a terasz felé.)
A HÁZ URA:
(boldogan, mint egy gyerek)
Megyek nézni!
(Feláll, a kendő a hátán, a kosár a karján, a kompánia után totyog. Járás közben is dolgozik, sebesen villog ujjai között a kötőtű. Kivonulnak.)
5. JELENET
Edith, György, Jenő (A helyzet az, hogy György változatlanul olvas, elöl, a jobb sarokban. Edith szimmetrikusan a bal oldalon ül le, szintén könyvet vesz a kezébe. Jenő középen áll, habozik, hogy hova csatlakozzon. Végre a lányt választja.)
JENŐ:
(leül Edith mellé, beszél hozzá, bár a lány nem teszi le a könyvet)
… A maga mamája pompás asszony!
De maga még szebb lesz!
Van magában valami sajátságos, vonzó fanyarság.
Szőke és mégsem édes.
Még nem is láttam édesben ilyen keserűt.
EDITH:
(fölnéz, könyörögve)
Hagyjon olvasni, édes, egyetlen Jenőm!
JENŐ:
(fölényesen)
Mit olvas?
EDITH:
(bosszúsan)
A Karenin Annát!
JENŐ:
(megvetően)
Az az orosz!
Proli könyv!
EDITH:
(mérgesen)
Ez proli könyv?
Egy gróf írta!
Gróf Tolsztoj!
Maga csak báró!
(Újra könyörög)
Hagyjon olvasni, Jenő!
JENŐ:
Még öt percig itt ülök, mert szeretem magán legeltetni a szememet, aztán kimegyek!
EDITH:
Öt percig se legeljen, édes Jenő!
Menjen rögtön!
JENŐ:
(feláll)
Tudja, hogy mi még halálosan beleszerethetünk egymásba?!
EDITH:
Ne mondja!?
JENŐ:
Tudniillik ez a kis muri, amit most velem csinált, nagyon gyanús.
EDITH:
Miért lenne gyanús?
JENŐ:
Mert közömbös emberekkel szemben rendesen betartjuk az illemszabályokat.
Csak azokkal vagyunk ilyen szeszélyesek, akik intenzíven hatnak az idegeinkre.
Nem érti?
EDITH:
Nem!
Majd éjszaka gondolkozom rajta!
És most már igazán hagyjon olvasni!
(Fölemeli a könyvet)
Isten vele!
Au revoir!
Pá!
Pá!
Pá!
(Olvasásba süllyed.)
JENŐ:
(már pár lépést tett hátra, megáll, visszafordul, mosolyogva néz végig Edithen, negédes fölénnyel)
Kis csacsi !
(Öntelten mosolyogva, olyan tartással megy ki hátul, mint aki éppen most tört össze egy leányszívet.)
6. JELENET
Edith, György
EDITH:
(leteszi a könyvet, hátrakémlel, látja, hogy Jenő már elment. Föláll. Óvatosan átsompolyog a másik oldalra, majd hirtelen leül György mellé, a fotel karfájára)
Megérkeztem!
GYÖRGY:
(kiejti az újságot, a jobb kezét, amelyben cigaretta füstöl, félretartja, bosszúsan)
Hopp, hopp!
Vigyázzon!
Megégetem!
EDITH:
(szerelmesen)
Nem baj!
(Tartja a kezét)
Ha akarja, elolthatja a cigarettáját a tenyeremben, mint egy hamutartóban!
Magától az sem fájna !
(Közelebb simul a férfihez.)
GYÖRGY:
(idegesen)
Drágám, legalább félméter test távolságot kérek!
Meleg van!
Eléggé fűt a nyár., ne segítsen neki maga is!
EDITH:
Hogy én fűtök?
Vacsora előtt tusoltam.
Még mindig olyan hideg vagyok, mint egy jégcsap.
Fogja meg az arcomat !
(Nyújtja az arcát.)
GYÖRGY:
(megsimogatja az arcát, aztán, mintha tűz égette volna meg, elkapja a kezét)
Átkozott kis boszorkány!
Mindig beugrat!
EDITH:
(nevet)
Adjon egy szippantást!
GYÖRGY:
(nyújtja a cigarettás dobozt)
Tessék!
EDITH:
Én a maga a cigarettájából akarok egy szippantást!
GYÖRGY:
Abból nem adok!
EDITH:
Miért?
Ne féljen, nem lesz rúzsos a vége!
Semmiféle festék nincs rajtam.
Ha a szájam piros, hát a saját erejéből piros!
Nézzen ide!
(Nyújtja a száját.)
GYÖRGY:
(elfordul, befogja a szemét, mint aki fél a kísértéstől)
Vigye innen a száját!
Látni sem akarom!
Csúnya, nagy harcsa szája van és bajusza is van.
EDITH:
(a csészére mutat)
Ez a maga kávéja?!
GYÖRGY:
Igen!
EDITH:
(belekortyint a kávéba, nyújtja a csészét)
Még langyos.
De mindjárt kihűl, igya meg rögtön!
GYÖRGY:
(durcásan)
Nem iszom meg!
EDITH:
Igya meg!
Mert ha nem issza meg, azt hiszem, hogy utál utánam inni és kétségbe leszek esve!
GYÖRGY:
Adja ide .
(Dühösen felhajtja a kávét.)
EDITH:
(szíven döfve)
Megfordította a csészét.
Nem ott ivott, ahol én ittam!
GYÖRGY:
(haragszik)
Ha megfordítottam, hát nem erővel fordítottam meg, hanem véletlenül!
Törődöm is én vele, hogy hol járt a maga szája!
EDITH:
De igen, erővel fordította meg, mert utál utánam inni !
(A száját kínálja)
Ha nem csókol meg azonnal, akkor biztosan tudom, hogy utál és örökre szerencsétlenné vagyok téve.
GYÖRGY:
(feláll, lerázza a lányt, menekül)
Nem csókolom meg!
Nem tetszik nekem!
EDITH:
(üldözi a férfit a bútorok közt)
Nem igaz!
Tetszem magának, csak azért nem akar megcsókolni, mert utál!
Csókoljon meg, mert különben kopaszra nyiratkozom és zárdába megyek!
GYÖRGY:
Bánom is én!
Álljon a feje tetejére!
EDITH:
(fenyegetően)
Ha nem csókol meg, én csókolom meg!
(Közeledik.)
GYÖRGY:
Hozzám ne nyúljon, mert mindjárt segítségért sikoltok!
EDITH:
Fúj!
Gyáva!
GYÖRGY:
Persze, hogy gyáva vagyok!
Mert én tudom, hogy mi jöhet ki az ilyen szamárkodásból, maga pedig nem is sejti!
EDITH:
Dehogynem sejtem!
Elméletben óriási kultúrám van!
Csak gyakorlatom nincs, semmi!
Oktasson egy kicsikét!
GYÖRGY:
Keressen mást.
Egy kölyköt, aki magához való.
Én unom már az ilyen ostobaságokat!
EDITH:
Akkor mért rontott meg?!
GYÖRGY:
(fölháborodva)
Én rontottam meg?
Mikor?!
Hol?!
Hogyan?!
EDITH:
Bejött éjszaka a szobámba.
Leült az ágyam szélére, fölém hajolt.
Éreztem a nyakamon a lehelletét…
GYÖRGY:
(bőszülten közbevág)
Szemtelen, pimasz, aljas hazugság!
EDITH:
Álmomban történt !
(Nevet.)
GYÖRGY:
Megint beugratott!
Csibész!
Nahát, én nem kínoztatom magam tovább !
…
(Indul a terasz felé.)
EDITH:
(egészen más hangon, mint eddig)
Kérem, ne menjen el.
Nagyon rosszul esne, ha itt hagyna!
Hiszen csak tréfáltam!
GYÖRGY:
(a verejtéket törli zsebkendőjével a homlokáról)
Szép kis tréfa!
Reszket tőle a térdem!
EDITH:
Úgy kezdődött, hogy eleinte az bosszantott, mert nem törődött velem.
Ugratni kezdtem, hogy észrevegyen.
Aztán láttam, hogy fél tőlem… Erre még jobban ugrattam… Tudja, úgy van, hogy aki szalad, azt kergetni szokták…
GYÖRGY:
(bámulva)
Kezd imponálni nekem.
Valóságos felnőtt.
EDITH:
Nem is képzeli, hogy milyen felnőtt vagyok.
Kész dáma!
Ha vendégeink vannak, csinálni tudom a mama helyett a honnőröket.
Szédülne, ha megmondanám, miket olvasok és mik járnak a fejemben… Másrészt nincs nálam maflább kis liba.
Elhúzom a kezem, ha tánc közben valaki jobban megszorítja…
GYÖRGY:
(ránéz és gyanakodva)
Megint ugrat!
Oh, dehogy!
Nézze, ha csak egy kicsit züllöttebb volnék, az ujjam köré tudnám csavarni!
Én lennék az úr, maga mászkálna én utánam !
…
GYÖRGY:
Ez igaz!
Maga erőszakos, mint egy légy!
De alapjában véve rettentően naiv.
EDITH:
Olyan végtelen bizalmam van magában.
Úgy érzem, hogy elrontott kis óra vagyok és maga az órás.
Szeretném, ha szétszedne apróra és aztán újra összerakna.
GYÖRGY:
Ez megint nem tetszik nekem!
Én nem vagyok órás!
EDITH:
Megértem, hogy nem vagyok az esete!
Mi vagyok én?
Egy szeplős orrú kis taknyos.
De éppen azért törődhetne velem egy kicsit.
Sajnáljon!
Beszéljen rá, hogy ne gondoljak mindig magára!
GYÖRGY:
Bizonyisten, sajnálom magát .
(Végignézi)
Szörnyű, hogy mit csinálhat a jó anyagból a hibás nevelés.
(Visszasétál a foteljéhez, fölveszi a széthullott újságot.)
EDITH:
Látom, hogy rémesen un már.
Jó!
Üljön le és olvasson!
Becsületszavamra, nem zavarom tovább!
(Csókot int és megindul hátrafelé.)
GYÖRGY:
Isten vele, szívem!
(Leül, olvas.)
EDITH:
(csak a hátfalig megy, ott megfordul, gondol egyet, előrefut és odaguggol a férfi lábához)
GYÖRGY:
Megint itt van?
Becsületszavára ígérte, hogy nem bánt többet!
EDITH:
Pecsületszavamra mondtam.
Nem "B" betűvel!
(Panaszosan)
Hát olyan borzasztó az, hogy itt vagyok?!
Simogassa meg legalább hajam, hisz mindjárt sírok.
GYÖRGY:
(félkézzel az újságot fogja, olvas, a másik kezét ráteszi a lány fejére)
EDITH:
(behunyt szemmel)
Oh, de jó így!
Ilyen kicsinynek lenni!
Ilyen alázatosnak!
Mint egy szép, lombos diófa árnyékában!
GYÖRGY:
(rezignáltan)
Mint egy öreg diófa árnyékában!
EDITH:
(a guggolásból oly hirtelen áll négykézlábra, hogy ijedtében György is melléje tenyerel)
GYÖRGY:
Mi baj van, az istenért?!
EDITH:
(ijedten súgja)
Itt a mama!
(Mindketten négykézláb állnak egymás mellett, a földön.)
7. JELENET
Voltak, Erzsébet
ERZSÉBET:
(hátulról jön, sebesen. Bámulva)
Mit csinálnak?
EDITH:
(térden állva)
Leesett a cigaretta!
Félünk, hogy kiégeti a szőnyeget!
(Föláll.)
GYÖRGY:
(még mászkál egy kicsit négykézláb, félretolja a fotelt, az asztalkát, keresgél, titokban a szájából a szőnyegre ejti a cigarettáját)
ERZSÉBET:
(a földön füstölgő cigarettára mutat)
Ott van!
GYÖRGY:
Köszönöm szépen!
(Fölveszi a cigarettát, föltápászkodik.)
ERZSÉBET:
(Györgyhöz)
A kezébe nyomtam Jenőnek a kártyámat és egy percre bejöttem, mert…
(Átfordul Edithhez)
… Menj oda kicsikém a többiekhez.
Mindenki csodálkozik, hogy hova tűntél.
EDITH:
Jól van, mama!
(Nem mozdul.)
ERZSÉBET:
Szeretném, ha megmutatnád magad odakint!
EDITH:
Igen, mama.
(Nézegetni kezd egy illusztrált lapot.)
ERZSÉBET:
(idegesen kiveszi a lány kezéből a lapot)
Azt mondtam "szeretném, ha kimennél !"
Mondjam másképpen?!
EDITH:
(érzékenyen)
Oh, mama, hiszen megyek már!
(Mozdul.)
ERZSÉBET:
(megsajnálja a lányát)
Bocsáss meg, drágám, hogy ilyen hangon beszéltem…
(Magyarázón)
Sürgős, fontos dolgom van György bácsival!
GYÖRGY:
(indignálódva)
György bácsival?!
EDITH:
(a férfihez, nevetve)
Most megkapta!
Úgy kell magának!
(Kacagva kiszalad.)
8. JELENET
Erzsébet, György
GYÖRGY:
(Edith után néz)
Bűbájos kis aranyhal.
De azt tanácsolnám, vigyázzon rá, mert…
ERZSÉBET:
Kérem, hagyjuk most a kislányomat.
Beszéljünk a maga fiáról.
Panaszkodni akarok rá!
GYÖRGY:
Mit csinált a kölyök?
ERZSÉBET:
Belém szeretett!
GYÖRGY:
És ez olyan nagy baj?
ERZSÉBET:
Magának ez elég nagy baj!
GYÖRGY:
Mit csináljak én ebben az ügyben?
ERZSÉBET:
Pedig magának kell valamit csinálni!
Mert én tehetetlen vagyok!
Hiába néz olyan gyanakodva rám, nem kacérkodtam a fiával.
Nem vagyok Putifárné, aki lehúzta az ifjú Józsefről a kabátot!
De van józan eszem és ízlésem!
Egy gyerekkel szűrjem össze a levet?!
Ugyan kérem!
Kisebb dolgokban is vigyázok!
Rossz kalapot sem tudnék a fejemre tenni!
GYÖRGY:
Ki mondja, hogy szűrje össze a levet?!
Szidja össze a fiamat!
Üsse nyakon!
Tartsa távol magától!
ERZSÉBET:
Mindent megpróbáltam már!
Nem tágít.
Kibírhatatlanul tolakodó!
GYÖRGY:
(elkomolyodva)
Nem viselkedik úgy, ahogy úriemberhez illik?
ERZSÉBET:
Sőt!
Nagyon is úgy viselkedik.
Megkérte a kezemet!
GYÖRGY:
Grandiózus!
(Nevet)
Kolosszális gyerek!
Föl fogom emelni a zsebpénzét.
ERZSÉBET:
Ne mulasson!
Nem olyan mulatságos ez!
Képzelje el a helyzetemet.
Eljövök ebbe az édes házba, hogy kipihenjem magam.
Hogy leadjak egy kis zsírt és fölszedjek egy kis izmot.
Hogy összeragasszam magam valahogy a szezonra… És akkor a nyakamba omlik ez a szerencsétlenség.
Egy megbomlott suhanc, aki üldöz!
Mit csináljak?
Nem mászhatok előle a jegenyefára, oda is utánam jönne!
GYÖRGY:
(bólint)
Így van.
Ismerem a fajtámat!
ERZSÉBET:
Kínos!
Kínos!
Mellesleg igazán tetszik nekem a fia.
Szeretem.
Bátor kis férfijelölt.
De a nyugalmamat is szeretem.
Affért csinálni sem akarok… Gondolja, hogy jobb lett volna, ha egyenesen a háziasszonynak szólok?!
Ugye nem?!
Ugye okosabb, hogy magához fordultam?!
Így a családban marad az egész história.
GYÖRGY:
(mosolyog)
Jól van.
Ráncba szedem a fiamat!
ERZSÉBET:
Ne nagyon nevessen, mert még nem mondtam el mindent!
GYÖRGY:
Mi van még hátra?
ERZSÉBET:
A fia öngyilkossággal fenyegetőzött.
Revolver van nála.
GYÖRGY:
(szigorúan)
Elveszem tőle!
ERZSÉBET:
(gesztussal)
A közvetlen veszedelmet elhárítottam.
De Laci mást is emleget.
Hogy véletlenül agyonlövi magát egy vadászaton.
GYÖRGY:
(legyint)
Minden fiú ilyen!
Én is ilyen voltam, boldogult úrfi koromban.
ERZSÉBET:
Lehet!
De millió fiú közül egy akad, aki meg is teszi !
… Hogy néznénk akkor egymásra?
GYÖRGY:
(elkomolyodik)
Igaz!
Alaposan előveszem a gyereket!
ERZSÉBET:
Köszönöm!
Látom az arcán, hogy megértett!
Én is segíteni fogok magának!
Még egyszer köszönöm szépen!
(Menni készül.)
GYÖRGY:
(megfogja az asszony karját)
Most pedig én következem!
ERZSÉBET:
(megáll)
Tessék?
GYÖRGY:
Maga bepanaszolta a fiamat.
Hát én a lányára panaszkodok.
Kérem, szidja össze és magyarázza meg neki, hogy hagyjon engem békében!
ERZSÉBET:
(bámul)
Mit csinál magával Edith?
GYÖRGY:
Mit csinál?!
Abban a pillanatban, ahogy egyedül maradunk, az ölembe ül.
ERZSÉBET:
(összecsapja a kezét)
A taknyos!
GYÖRGY:
Azt hiszi, hogy csak magát üldözik?
Nem, drágám, engem is üldöznek!
És én sem mászhatok föl a fára!
ERZSÉBET:
(fokozva)
Ó, a taknyos!
GYÖRGY:
Az én esetem is éppen elég kínos!
Néha azt hiszem, hogy a kicsike csak tréfál velem!
És borzasztóan szégyellem magam!
Máskor úgy érzem, hogy amit csinál, komoly.
Olyankor rettentően megijedek!
ERZSÉBET:
Miért ijed meg?
Csöppet sem tetszik magának Edith?!
GYÖRGY:
Dehogynem!
Elkábulok az ifjúságának illatától… Férfi vagyok és félek !
… De ahogy magának nincs kedve egy gyerekkel összeszűrni a levet, én sem szeretnék liliomtipró lenni !
… Kérem szépen, szidja össze a kislány!
ERZSÉBET:
(egy kis gondolkozás után, pattint az ujjával)
Tudja mit!
Nem is szidom össze a kislányomat!
Pompás ösztöne van!
Jól tette, hogy kikezdett magával!
GYÖRGY:
(rémülten)
Az ég szerelmére, Erzsébet!
Maga azt helyesli?!
ERZSÉBET:
Persze, hogy helyeslem!
Anya vagyok!
Szeretném biztos tető alatt látni a lányomat!
És én is érzem, amit Edithnek megsúgott az ösztöne, hogy maga százszor többet ér azoknál a gyári mintára készült kölyköknél, akik mostanában a piacon nyüzsögnek!
GYÖRGY:
(megrökönyödve)
Mire gondol, Erzsébet?!
ERZSÉBET:
Arra, hogy vegye nagyon komolyan a lányom vonzalmát.
Azt mondta, hogy tetszik magának.
Hát akkor udvaroljon neki!
Szeresse!
Vegye el feleségül!
GYÖRGY:
(rémülten)
Az én koromban?!
ERZSÉBET:
Nem szeretem a fiatal kakasokat!
(Megnézi a férfit)
Maga még nagyon sokáig el fog tartani és… talán… hűséges lenne!
GYÖRGY:
Büszke vagyok Erzsébet, hogy egy ilyen ragyogóan okos teremtés, mint maga, így megbecsül!
De… de… aggályaim vannak!
Maga is tréfál!
ERZSÉBET:
Szó sincs róla!
Esküszöm rá, hogy boldogan lennék az anyósa!
GYÖRGY:
(boldog, dadog, hápog)
… Mit mondjak erre?
Nem mondhatok mást, mint hogy a fiamnak igaza van !
…
(Lelkesen)
Micsoda asszony maga !
…
(Nézi az asszonyt.)
ERZSÉBET:
Jó!
Jó!
Hagyjon ki engem a játékból!
GYÖRGY:
Dehogy hagyom!
Csak kétoldalú megegyezést kötök!
Ha én a lányát… Maga a fiamat …!
ERZSÉBET:
Az más!
(Feláll.)
GYÖRGY:
Dehogy más!
Ugyanaz makkban!
Sőt több !
… Hiszen maguk már messzibb tartanak!
Azt mondja, hogy a fiam már megkérte a kezét?!
Hát én megismétlem a kérést.
Menjen hozzá!
ERZSÉBET:
Őrültség!
GYÖRGY:
Dehogy őrültség!
Micsoda szerencse volna, ha a maga kiművelt szépségének, bájosságának és okosságának a sugárzásában tanulná meg az életet és a szerelmet!
ERZSÉBET:
Mi lenne tíz múlva?
GYÖRGY:
Miért nem kérdezi mindjárt azt, hogy mi lenne ezer év múlva?!
Bízza a sorsra!
Az élet minden ilyen problémát simán megold!
Most csak arra gondoljon, hogy a mennyország áll maguk előtt!
A paradicsom!
ERZSÉBET:
Hallgasson már!
GYÖRGY:
A világ szájára gondol?
Fütyülünk a világra!
Megbízhat a fiamban!
Az én lelkem!
Az én testem!
Én beszélek rajta keresztül is magához.
(Kint esni kezd.)
ERZSÉBET:
(nyugtalanul)
Mintha be lennék rúgva!
GYÖRGY:
Én is részeg vagyok, Erzsébet!
De remekül érzem magamat!
Maga nem érzi magát nagyszerűen?
(Mert közeledő zaj hallatszik)
Az ördög vigye el őket!
(Hátranéz.)
ERZSÉBET:
(bosszúsan)
Éppen most jönnek, amikor ilyen szenzációsan diskurálunk!
9. JELENET
Voltak, Edith, a Ház asszonya, a Ház ura, Jenő, Gyula, Ilona, Laci, Inas, Szobalány
(A kompánia befelé jön a teraszról, magukkal cipelve a kártyaasztalt)
ERZSÉBET:
(fanyar mosollyal)
Nem jó odakint?
A HÁZ ASSZONYA:
Csepegni kezd az eső!
A HÁZ URA:
(a szoba közepén áll, magasra emeli a keze fejét, ahogy azt szoktuk nézni, esik-e az eső)
… Nem is csöpög.
A HÁZ ASSZONYA:
(az öregúr kezére üt, bosszúsan, hogy a férje ilyen csacsi)
Bejöttünk már a szobába, bocikám!
A HÁZ URA:
(fölnéz)
Ahá!
Itt van már a plafon!
Nem enged esni!
(Leül, ölében a kosárral, köt, gibicel a bridzsnél.)
(A parti közben újra megalakul, leteszik az asztalt. Megkeresik a helyüket. Osztanak. Kártya-műszavak hallatszanak. „Hogy állunk kérem?” „Maguk a bellben vannak, nekünk hatvan a mansban!” „Egy pikk!” „Két káró!” „Passz!” „Passz!” „Maga indít!” Játszanak. A kártyaasztal egészen hátul van, úgy hogy Erzsébet és György egészen külön csoportot képez elöl, szinte a rivaldánál.)
ERZSÉBET:
Hát itt nem beszélhetünk tovább.
GYÖRGY:
Pedig annyi mondanivalónk volna a gyerekeinkről!
Menjünk be a szalonba!
ERZSÉBET:
Nem jó!
Vagy a nyakunkra jönne valaki.
Vagy nem jönne senki.
De akkor másnap teli lenne vele a ház, hogy félreültünk.
GYÖRGY:
Hát akkor holnap.
Hol és mikor?
ERZSÉBET:
Az a rossz az ilyen helyen, hogy nem lehet sehol elbújni.
Mindenhol van valaki!
Nézik az embert!
Fülelnek!
GYÖRGY:
Pedig rengeteg dolog jutott eszembe.
Félek, hogy elfelejtem az ötleteimet, ha nem beszélünk sürgősen.
ERZSÉBET:
(kis szünet után)
Tudja mit?!
Ha megéri magának a fáradtságot, várja meg, amíg mindenki lefekszik.
Ha elaludt az egész ház, menjen ki a kertbe, dobáljon apró kavicsokat az ablakomra.
Az lesz a jel!
Ha meghallom a kavicsokat, lejövök magához, ide, a hallba !
… És beszélgetünk a gyerekeinkről!
GYÖRGY:
(mohón ismétli)
Beszélgetünk a gyerekeinkről.
ERZSÉBET:
(intőn)
Vigyázzon, amikor már mindenki lefeküdt !
… Kavicsokat!
GYÖRGY:
(a kártyázókra néz)
Hogy lehetne ezeket ágyba dugni?
ERZSÉBET:
Megpróbálok indítani.
(Hátrasétál a többiek felé.)
JENŐ:
(a kártyából)
Visszaül Erzsébet?
(Feláll, nyújtja a kártyáját)
Pazar lapunk van!
ERZSÉBET:
(ásít)
Köszönöm, nem játszom már!
Lefekszem!
(Ásít.)
A HÁZ ASSZONYA:
(ásítva)
Elálmosodtál, drágám?!
ERZSÉBET:
Igen!
A sok nap!
Az úszás!
(Ásít)
Bocsánatot kérek, hogy ennyit ásítozom!
Tudom, hogy milyen ragadós az ásítás!
De olyan álmos vagyok!
(Ásít.)
A HÁZ URA:
(retteneteset ásít, gyerekesen)
Én is álmos vagyok!
Aludni akarok menni!
(Ásít, dühösen köt.)
ERZSÉBET:
(jobbra megy, feláll az ajtó előtti lépcsőfokra. Az asszonyok felé)
Csókollak, Judith!
Ila, csókollak!
(A lányához)
Te is feküdj le, Edith!
Eleget lumpolsz télen!
(A férfiakhoz)
Jó éjszakát kívánok!
(Az elég messze álló György felé int)
… Jó éjszakát !
… Kavics!
(Ásít egy nagyot és kimegy.)
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE