Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szigligeti Ede
Csikós
Keletkezés ideje
1847
Felvonás
3
Jelenet
41
Megszólalás
953
Mondat/Sor
1857
Szó
10732
ELSŐ SZAKASZ
Az úrfi mulat
(Terem a kastélyban.)
ELSŐ JELENET
Bence, Bálint
BENCE.
Higgye el, édes öregem, mindent elkövettem; de Asztolf öcsém hajthatlan makacs, s egészen belebolondult a kelmed Rózsijába.
BÁLINT.
Szánakozzék rajtam, segítsen nagy bajomban!
A téns úrfi köztünk növekedett; barátunk, pártfogónk vala mindig; szeretjük is mindnyájan, mert jó, szelíd.
BENCE.
Igen, édes öregem; de lássa, itt az öcsémmel kellene összetűznöm, s tudja kelmed, ő itt egyedüli úr.
Én - én szegény árva vagyok, s csak unokaöcsém kegye után élősködöm.
Igaz ugyan: birtokihoz volna némi jogom, - de az nem sokkal több az árnyéknál; mert életbe csak öcsém halálakor léphetne... mitől isten őrizzen!
- Igen, ha ő meghalna, én lennék itt az úr; örökleném minden ősi javát; - mert egyedüli rokona én vagyok.
BÁLINT.
Így hát, ha nincs más mód - majd a nagyságos asszonyhoz járulok; ő különben is édesanyja - ő majd parancsol neki.
BENCE.
Ám próbálja meg; ha nem használ, ártani nem fog.
De én mit sem reménylek; hiszen tudja kelmed, édesanyja másodszor is férjhez menvén, szinte olyan ötödik kerék forma itt, mint úri magam.
No, de ő édesanyja, ő tán boldogul fiával.
Jó lesz biz az.
BÁLINT.
Hiszen akartam is már én vele szólani; de az inasok nem bocsátanak hozzá.
BENCE.
Hogy megmutassam, mennyire szívemre vettem a kelmed balsorsát: magam fogom kérni asszonynénémet, hogy hallgassa ki.
BÁLINT.
Megteszi az úrfi?
BENCE.
Még ma.
Menjen, s várjon a folyosón, míg hivatom.
Éppen most térnek vissza a kerti sétáról.
De aztán szóljon őszintén s bátran; asszonynéném szereti az egyenes szót.
BÁLINT.
S ha ez nem segít; tört szívvel ugyan, de elhagyom e falut, s örökre elbujdosom.
(El.)
BENCE.
(maga)
Azt megelőzzük, jó öreg!
Nem olyan könnyen bocsátom ki körmeim közöl a fegyvert, melyet ellenemre kell sújtanom; s legfőbb ellenem, gazdag örökségem bitorlója - unokaöcsém.
Láttam egy képet, melyen a majom a macska körmeivel szedi ki parázsból a gesztenyét; e dicséretes példát nem én követendem először.
Ezen öreg paraszt atya, és szíve vérzik; addig üsztökélem sebeit, míg leánya csábítóját elteszi láb alól, s akkor - öröklöm Nagyormódot.
Óh, áldott ősiség, te vagy reménycsillagom!
- Miért is kímélném őt?
Tartozom hálával kedves rokonimnak ?...
Tán, mert kissé bőven költekező atyámat a sok örökbevallás által mindenéből kifosztották, s engem isten nevében neveltettek?
- Nem éreztették -e velem minden falatnál ?...
Mi valék e háznál?
Inas-livrée, udvari bohóc csörgők nélkül.
E helység feléhez ősi jogom vala... elvették tőlem? - elveszem én is a tiéteket, de a kölcsönt visszaveszem és visszaadom.
- Jőnek!
- Tegyük fel újra az álarcot, s takarjuk sebeinket és reményinket mosolyok alá.
MÁSODIK JELENET
Karvasiné, Szárnyai, Torkosi, Vámos (jőnek); előbbi, inas (Mindjárt borral.)
KARVASINÉ.
Ah, öcsém!
Nem örömest nélkülöztelek.
BENCE.
(kezet csókol)
Kedves asszonynéném, a játékasztalt rendeztem.
KARVASINÉ.
Az más.
Megvallom, már neheztelni kezdék.
SZÁRNYAI.
A torkom csupa szárazság.
(Vámoshoz:)
Amice, hozasson bort.
(Vámos kimegy s inassal visszajő.)
KARVASINÉ.
Ha úgy tetszik, kezdjünk hozzá.
Mit is csináljunk mást e fade falusi életben?
- Ah Párizs!
(Karvasiné, Bence, Szárnyai leülnek. Vámos, Torkosi Karvasiné háta mögé állnak. Inas bort tesz a másik asztalra, Bence oszt.)
De aztán nem szabad beszélni.
SZÁRNYAI.
Igaz, az embert mindig konfundálják.
KARVASINÉ.
Jegyző, mondja meg a kocsisnak: óra múlva fogjon.
TORKOSI.
Alássan értem.
(Megy.)
SZÁRNYAI.
Adjon előbb egy pohár bort.
TORKOSI.
Értem.
(Szolgál, maga is iszik, elmegy, s mindjárt visszajő.)
SZÁRNYAI.
Pagát ultimo anszagt!
KARVASINÉ.
(játszanak)
Ej, ej, jól kezdi.
- Hol van a fiam?
BENCE.
Az istállóban.
KARVASINÉ.
Bence, velem kocsizol?
BENCE.
Csókolom kezét, mint parancsolja...
De Asztolf is ki akar lovagolni.
KARVASINÉ.
Úgy menj vele, nehogy megint valami rossz helyre tévedjen.
BENCE.
Parancsa szerint.
SZÁRNYAI.
(pipáját veszi, Vámoshoz)
Amice, videbosz - hahaha!
VÁMOS.
Spectabilis, értem.
(A másik asztalhoz siet, hol gyertya ég.)
SZÁRNYAI.
Ha értené nagysád, mit tesz az a videbosz!?
Annyi, mint: lásd ökör!
Ez már aztán az elméncség, hahaha!
BENCE.
(gúnyolva)
Táblabíró úr maga a megtestesült elméncség!
KARVASINÉ.
De hát hol kell nevetni?
Nem értem a viccet.
BENCE.
Az benne a szép.
SZÁRNYAI.
De azért tessék kiadni.
KARVASINÉ.
Darok.
VÁMOS.
(Szárnyai egyik kártyájára mutat)
Ezt!
SZÁRNYAI.
(egészen visszafordul, feddőleg)
Kérem, kérem.
Azért sem.
KARVASINÉ.
Jövő hóban visszatérek Bécsbe.
SZÁRNYAI.
(sóhajtva)
Ah, ha jövedelmim engednék, követném nagysádat a világ végéig...
Phüh!
KARVASINÉ.
(köhög)
SZÁRNYAI.
Mi lelte nagysádat?
BENCE.
Az istenért!
KARVASINÉ.
A táblabíró úr sóhajának pipafüstje...
SZÁRNYAI.
Ah, de a szívem jobban ég, mint a pipám.
KARVASINÉ.
Ah, én is sóhajtok!
SZÁRNYAI.
Úgy magyarázzam azt, mint szerelmi vallomásom retourját?
KARVASINÉ.
Óh nem!
Ha jövedelmem engedné, nem Bécsben, hanem Párizsban tölteném a telet.
Ah, Párizs!
TORKOSI.
Ah!
KARVASINÉ.
Jegyző, maga is sóhajt?
TORKOSI.
Óh, igen!
Eszembe jutott, hogyha nagysád Párizsba vagy Bécsbe megy, mennyi jó ebédtől esem el.
KARVASINÉ.
Ne féljen, itt marad fiam Bencével.
SZÁRNYAI.
Nem viszi magával?
KARVASINÉ.
Itt kell maradnia, a bécsi grizettek tökéletesen tönkrejuttatnák.
Asztolf még gyermek, nem ért meg az esze, könnyen csábítható.
BENCE.
Még csak huszonkét éves.
KARVASINÉ.
Itt nincs alkalma rosszra; - s Bence vigyázni fog rá.
VÁMOS.
(Szárnyaihoz)
Spectabilis, ezt!
Különben elfogják a huszonegyest.
SZÁRNYAI.
(levágja a kártyát)
Ez mégis szörnyű impertinencia!
KARVASINÉ.
Kérem, uraim, ne feledjenek engem.
SZÁRNYAI.
(felszedi kártyáit)
De mikor...
(Torkát köszörüli.)
Jegyző, egy pohár bort!
BENCE.
Az ultimó is elvesz.
SZÁRNYAI.
De hát csoda -e, mikor ez a fráter ...?
Azért majd meglátjuk!
Megeszem én azt az elfogást!
Darok...
Mit beszél az úr a játékba?!
(Egy kártya marad kezében.)
BENCE.
Az ultimó elveszett.
SZÁRNYAI.
(feláll)
Nem játszom.
KARVASINÉ.
No, de kedvemért.
SZÁRNYAI.
Az más.
(Vámoshoz méreggel:)
No tessék, amice... ha oly igen ért hozzá...
De nagysád kedviért - mindent!
(Leül.)
KARVASINÉ.
(félre)
Ily emberekkel mulatni!
- Ah, Párizs.
SZÁRNYAI.
Menjen a hátam megől!
Kell is itt próziccer!
(Oszt.)
BENCE.
Szinte feledém, kedves asszonynéném, egy jobbágy esedezik kihallgatásért.
KARVASINÉ.
Ismét panasz.
Menjen a tiszttartóhoz, vagy ispánhoz.
BENCE.
De tán éppen azok ellen van panasza.
KARVASINÉ.
Bence, tudod, dolgainkba avatkozni nem szabad.
BENCE.
Bíztam asszonynéném könyörületes szívében; jobbágyai édesanyjuknak nevezik, s még a késő maradék is áldani fogja emlékét.
KARVASINÉ.
Hadd jöjjön.
BENCE.
Hívja be, jegyző úr, Kis Bálintot.
(Jegyző el.)
KARVASINÉ.
Azért folytassuk.
Azok a tisztek oly huzavonák is!
SZÁRNYAI.
Már az igaz.
Én gazdámnak épp azért nem is adok bért; mert ha fizetem is lop, ha nem fizetem is lop: azért tehát csaljon, lopjon, ha tud; de ha rajtakapom, besétál a hűvösre.
HARMADIK JELENET
Bálint, jegyző, voltak
BÁLINT.
Alázatosan engedelmet kérek.
KARVASINÉ.
Csak teketória nélkül... mit akar?
TORKOSI.
(súgva)
Ez a falu szája; legtöbb bajom is van vele.
BÁLINT.
Esedezem, méltóztassék egyedül kihallgatni.
KARVASINÉ.
Tête à tête.
BÁLINT.
Mondandóm csak nagysádat illeti.
KARVASINÉ.
Szóljon, vagy menjen!
- Szárnyai úr, nem adott darokot.
SZÁRNYAI.
(neheztelve)
Instálom! - a' biz igaz.
BÁLINT.
(gondolkozva)
Nem lehet, nagyságos asszony.
KARVASINÉ.
Miért nem?
BÁLINT.
Nem szeretnék úri famíliájának derogálni.
KARVASINÉ.
Úgy jöjjön másszor.
BÁLINT.
Könyörgök, az sem lehet; a baj nem mulasztható.
KARVASINÉ.
Adja be írásban.
TORKOSI.
Majd írok én instanciát; tudja kelmed, nem vagyok huzavona.
BÁLINT.
(sóhajtva ég felé néz)
Tudom!
- De bajomat csak élőszóval mondhatom meg.
KARVASINÉ.
Már elhagy türelmem!
- Vagy szóljon vagy takarodjék.
BENCE.
(súgva)
Kedves asszonynéném!
BÁLINT.
No hát isten neki, ha másképp nem lehet!
Nagyságos asszony, az isten egy leánygyermekkel áldott meg; ő mindenem, öregségem szemefénye s házam ékessége.
Tisztességesen, isteni félelemben neveltem őt: rekt ' -uram bizonyságot tehet.
Írni, olvasni, számot vetni tud.
Szóljon, rekt ' -uram, nem első volt -e annak idejében az iskolában?
VÁMOS.
(sóhajtva)
Rózsi a legszebb leány!
BÁLINT.
És a legbecsületesebb, akará mondani; mert hogy szép, az isten áldása; de hogy jó is, az saját érdeme.
KARVASINÉ.
Táblabíró úr oszt.
BÁLINT.
(félre)
Rám se hallgat!
(Közelebb megy.)
KARVASINÉ.
Elvégezte már?
Jó, majd beszélünk róla.
BÁLINT.
Kegyes engedelmével, még el sem kezdettem.
Múlt hétfőn a nagyságos úrfi tisztelte meg szegény házamat.
Rózsit feldicsérte, s Rózsi elpirult bele; mi tűrés-tagadás, magamnak is jólesett kissé; mert hiába, szeretem a gyermeket: aztán nem is gyanítottam még semmi rosszat.
De az úrfi kedden megint ott volt; s midőn éppen betoppantam, erőnek erejével meg akarta csókolni leányomat.
No, ez nekem már egyáltalában nem volt ínyemre; s alázatosan megkértem az úrfit, hogy ne fáradjon hozzánk, s ne hozza hírbe szegény lányomat, kinek jó nevénél úgy sincs egyebe.
TORKOSI.
Ugyan Bálint gazda, nem restell ily ostobasággal...
BÁLINT.
De édes nótárius úr, nem ostobaság ez; tudom már én a világ sorát.
KARVASINÉ.
No, hát bátorságban van -e azóta a Rózsi hajthatatlan erénye?
BÁLINT.
Dehogy van, dehogy van!
Sokszor egy szemtelen légy csak úgy egyenesen nekiesik az ember szemének; s hiába űzi, veri, végre is, csak magát pofozza az ember: ez az én állapotom is, nagyságos asszonyom.
KARVASINÉ.
Csak nem hasonlítja fiamat légyhez?
BÁLINT.
Nem.
- Én csak esedezni jöttem mélységes alázattal, mert az úrfi pénteken megint ott volt.
De már ekkor csakugyan torkig voltam; s miután sem kérés, sem panasz nem használt, megmondogattam neki az igazat.
De az úrfin az sem fogott, és szombaton megint eljött; s én többé nem állok jót semmiről.
Én is ember vagyok, s félek, olyasmit találnék tenni, mit később magam is megbánhatnék.
KARVASINÉ.
Micsoda?
Fenyegetőzni mer!
BÁLINT.
Nem, csókolom kezét nagyságodnak, csak kérni jöttem: méltóztassék az úrfinak megtiltani a házambajövetelt, mert máris sugdosnak némely rossz akaróim.
TORKOSI.
Kelmed mindjárt rosszat gondol az úrfiról.
BÁLINT.
Már én tudom, mit gondoljak; mert Rózsi nekem mindent elmondott: az úrfi pénzt, sok pénzt ígért neki.
KARVASINÉ.
Mert bizonyosan leánya is agit adott.
BÁLINT.
Nem értem, instálom alássan.
TORKOSI.
A leány csábítgatta, azt érti őnagysága.
BÁLINT.
(haraggal)
Nem, azt ő nem tette, nótárius uram, s ha csak gyanítanám is, hogy ő az oka, nem tudom, mit tennék!
KARVASINÉ.
Őrizze jobban Rózsiját.
BÁLINT.
Én verejtékemből, két kezem után élek, s nem őrizhetem mindig házamat; de a nagyságos asszony parancsolhat fiának.
Elég hiba, hogy az úrfinak más dolga sincs, mint a kötény után futkosni.
KARVASINÉ.
(haragosan, feláll)
Most már elég!
Kelmed fiamat gyalázza.
Ha nem tetszik, menjen isten hírével!
Kapunk földjére más jobbágyot is!
BÁLINT.
Bár tehetném!
- Óh, nagyságos asszony, nem tudja, mit kíván!
Apám, szépapám is itt született, szentegyházunk földjében nyugszanak csontjaik...
Én nem mehetek máshova; itt vénültem meg, s itt is akarok meghalni!
Nagysád ezt nem érzi úgy, mint én; de úgy van!
Nagysádnak mindegy, Bécsben vagy itt - mindenütt otthon van; de én a föld kerekségén itt lehetek boldog, egyedül a hazai földön.
KARVASINÉ.
Jó, jó, csak menjen.
BÁLINT.
Tehát megígéri nagysád, hogy az úrfi...
KARVASINÉ.
Mit sem tartozom ígérni.
BÁLINT.
Tehát nem indult meg bánatomra és alázatos kérelmimre?
KARVASINÉ.
Talán engem is fenyegetni akar?
BÁLINT.
Nem; többé nem fenyegetőzöm, csak azt mondom: bagoly is bíró maga házában!
BENCE.
(súgva)
Ah, ah!
KARVASINÉ.
Most már takarodjék!
TORKOSI.
Ugyan Bálint gazda, ne haragítsa meg a legáldottabb földesasszonyt.
SZÁRNYAI.
Micsoda impertinens paraszt ez!
De hiszen volnék csak most is szolgabíró!
BÁLINT.
Eljöttem, szóltam, a szégyen égette arcomat az úrfi miatt, s rám sem hallgattak; előadtam nagy bajomat, s kigúnyoltak.
KARVASINÉ.
Vakmerő paraszt.
BÁLINT.
De ember is vagyok.
Megadtam mindig, mivel tartoztam, semmi panasz sem lehet rám; sőt többet is tettem gyakran, mint tartozásom vala, mert szeretem a békességet.
Nagysád tisztjei nyúztak bennünket, s én nem jajdultam fel; de most szívemet akarják metélni...
KARVASINÉ.
Majd megtaníttatlak!
Bence, írni kell a szolgabírónak.
BÁLINT.
Nem bánom, kínozzanak, de leányom pártáját nem fogják sárba taposni; s ha az úrfi nem szűnik őt üldözni, én sem szűnöm apja lenni, s megőrzöm őt szívem vérével is... csak azután meg ne bánják!
KARVASINÉ.
Most takarodjék; a többit majd elvégzi a szolgabíró.
BÁLINT.
S én a többit az úristenre bízom.
(El.)
KARVASINÉ.
Mily szemtelenség!
De miért is jöttem le Bécsből!?
SZÁRNYAI.
Hja!
Vérszemet kaptak.
Mindig mondtam én... kivették kezünkből a botot!
- Azután, ez a mostani főbíró, ez a successorom!... - mintha magyarófa sem teremne már!...
BENCE.
Méltóztassék rám bízni; ráveszem én Asztolfot, hogy hagyjon fel ezekkel az emberekkel.
SZÁRNYAI.
A legokosabb is: mert aki korpa közé elegyedik...
KARVASINÉ.
Tedd azt, öcsém.
Ha ez nyilvánosságra jő, házunk becsülete is veszt.
De majd magam is megpirongatom azt a fiút.
Így elfelejtkezni!...
NEGYEDIK JELENET
Asztolf, előbbiek
ASZTOLF.
Ma chére mamám, a kocsis befogott.
KARVASINÉ.
Te rossz fiú, megint búsítasz!
ASZTOLF.
Én? - ki szereti jobban mamácskámat?
KARVASINÉ.
(megcsókolja homlokát)
Lehet -e rá haragudni?
Te csintalan fiú!
TORKOSI.
(félre)
No ugyancsak kipirongatta!
KARVASINÉ.
Karját, Szárnyai úr.
Remélem, velem tart?
SZÁRNYAI.
Óh, ha örökre követhetném!
KARVASINÉ.
Szomszéd úr csintalan.
SZÁRNYAI.
Ah, csintalan!
(Félre:)
Engem is csintalannak mondott, fiát is csintalannak mondta; úgy szeret, mint fiát!
(El Karvasinéval.)
ASZTOLF.
S mi, Bence, lóra!
VÁMOS.
(félre)
Tovább nem várok; még ma megkérem Rózsit.
(El.)
TORKOSI.
Menjünk mi is sétálni.
Kérem a fülét!
(A boroskancsót elviszi.)
BENCE.
A
(félre)
z alap meg van vetve, erre építhetünk.
- Kedves öcsém, kérlek egy szóra.
ASZTOLF.
Nos.
BENCE.
A Rózsi apja itt volt.
ASZTOLF.
Láttam.
BENCE.
Anyádnak mindent elbeszélt.
ASZTOLF.
Bánom is én.
BENCE.
De az öreg fenyegetőzött.
ASZTOLF.
Nevetséges!
- Rózsi enyim leend.
BENCE.
De bocsáss meg, te nem értesz a falusi nimfák hódításához.
Te ajtóstul rohantál a házba, s mit nyertél?
ASZTOLF.
Hát ugyan mit kell tennem?
BENCE.
S ha én titokban már részedre hódítottam volna őt...
ASZTOLF.
Te?
Kit?
BENCE.
Rózsit.
ASZTOLF.
Micsoda?
Hiszen oly vonakodó.
BENCE.
Igen, míg apja ütlegétől fél.
S tudod, az ily falusi angyal erényesnek akar látszani: eszerint a titoknak barátnője -
ASZTOLF.
Eh, te tréfálsz!
BENCE.
Soha sem hallád: ahol az ördög maga nem boldogul, vén asszonyt küld helyettesül.
- Emlékszel Sára asszonyra, ki a kovács mellett lakik?
Ezen matrónának köszönd e titkos szerencsét; ő beavatott e falu rejtelmeibe, s őt sikerült részünkre megnyernem.
ASZTOLF.
Bravissimo.
BENCE.
S ha füleidnek nem hiszel, hinni fogsz szemeidnek.
Holnapután éjjel az öreg nem lesz otthon.
ASZTOLF.
Ha ez való, aranyba foglaltatlak!
- De ha nem több, mint üres biztatás...
BENCE.
Veszejtsem a kegykenyeret!
ASZTOLF.
Hej, csak alattomos sunyi vagy te, Bence!
Aki nem ismer, megesküdnék, vizet sem tudsz zavarni.
- Hej, ha anyám tudná, mily hűséges őröm vagy!...
BENCE.
Tapasztaltad, midőn én vezettelek, mindenütt siker koszorúzta lépteidet.
De ami a fődolog: Rózsival és Sárával egy szót se erről, különben mindent elrontasz.
Ennek a véletlen színét kell viselnie.
ASZTOLF.
Rám nézve annál kényelmesebb.
Most lóra, s a nagyréti csárdába a szép Judit asszonyhoz, kinek legfőbb gyöngéje az, hogy férje vén és rút.
Azalatt a templomnak is vége lesz, s a szép Rózsi, meg valamennyi leány falunkból a mezőre gyűl cicázni, s mi éppen jókor érkezünk majd elfogni az egeret.
(El.)
BENCE.
(egyedül).
Rózsi ugyan mit sem tud a dologról, de minek is?
Elég itt a látszat.
Annak idejében lesbe állítom az öreget, s a leány helyett ő fogadja el a kéjencet.
Ami azután történik, ahhoz semmi közöm; azontúl mit sem tudok, hallok és látok.
Ha az öreg kissé keményebb ágyba nem fekteti, mint milyenről öcsénk álmodozik: nem bízom többé az apai szeretetben és kétségbeesésben; akkor aztán... saját kezeimmel kell a parázs közé nyúlnom; akkor - magad uram, ha szolgád nincs!
(El.)
VÁLTOZÁS
(A falu alatt mező; hátul a Bálint kertjének nádkerítése, ajtóval; azontúl a falu, kastély, templom; elöl néhány fűz.)
ÖTÖDIK JELENET
Rózsi (a kertajtón jő), Andris
ANDRIS.
(Rózsit nem látva).
Azt a kerek pusztát járom én,
Azt a barna kislányt várom én,
Az a barna kislány viola,
Én vagyok a vigasztalója.
RÓZSI.
(előjön).
A kert rózsáiban jártam én,
Ezt a barna legényt vártam én.
Ez a barna legény cédrusfa,
Én vagyok a viruló ága.
ANDRIS.
Rózsám!
Lelkem égő virága!
RÓZSI.
Andris, édes jó Andrisom!
ANDRIS.
Eszem a szentedet, de szép, hogy vártál!
RÓZSI.
Szebb, hogy itt vagy!
ANDRIS.
Szikra híja, hogy a ménesnél nem maradtam.
Gazduram mára Ferkónak ígért szabadságot.
Már ki is fésülködött; de Ferkó emberséges cimbora.
Megmondám neki: ha ma nem látlak téged, nem veszik egész héten hasznomat.
Ferkó hát azt mondá gazduramnak: menjen Bandi, én helytállok érette.
Eszerint Bandi eljött, itt van, s a szíve úgy kopog, mint a jégeső - csak tapogasd... kip! kop!
RÓZSI.
Édes jó Andrisom, most már légy számadó bojtárom, s mondd meg, mit csináltál két hete, mióta nem láttuk egymást?
ANDRIS.
Mit csináljon az ily szerelmes bolond?
Furulyáltam, s nem más nótát, csak ezt:
Repülj, fecském, ablakára,
Kérjed, nyissa meg szavadra,
Mondd, ezüstös lapot vevék,
Rá arannyal írom nevét.
Képét gyémántlapra festem,
Rubintkő-ládába rejtem,
S azon leszek, hogy nevének
Nagy ünnepet szentelnének.
(EGYÜTT.)
Vagy enyémmé teszlek, vagy elválok tőled,
Vagy hozzám kerítlek, vagy meghalok érted. -
Szánj meg, édes rózsám, igen szépen kérlek,
Engem úgy segéljen, szívemből szeretlek!
ANDRIS.
Csak ezt daloltam, édesem; mert azt hittem, te hallgatod.
Aztán bele-belekiáltottam a szélbe édes nevedet; mert azt hittem, meghozza azt ide falutokba.
Mikor aztán éppen nem tudtam, mi lel, s repülni szerettem volna hozzád, angyalom: a legvadabb csikó hátára vetettem magamat, s a délibábot kergettem; mert azt hittem, te benne vagy.
De akármi is legyek, ha vagy kétszer nem láttalak benne.
RÓZSI.
Bohó, csak képzelted azt.
ANDRIS.
Ládd, ilyen bolond a szerelmes.
Pedig a délibáb mind tovaszállt előlem, s végre is megfogtam a nagy semmit.
Mikor aztán feljött a holdvilág, újra kividultam; mert azt gondoltam magamban: azt a holdvilágot én is látom, Rózsi is látja, s elhitettem magammal a hold képébe nézvén - hogy benne szemeink találkoznak; s te éppen úgy sütöd le a tiédet szemérmesen, mint mikor először táncra híttalak a fonóban.
RÓZSI.
Hát a csárdában nem voltunk?
- Igazat mondj, mert megtapintom orrodat.
ANDRIS.
Nem iszom, mióta azt mondtad, a boros embert nem szívelheted.
- De mégis voltam egyszer.
RÓZSI.
Ej, ej!
ANDRIS.
Ne ijedj meg; nem felejtem adott szavamat.
De ládd, hogy el ne tévesszem a vasárnapot, a mai napot, melyre megígértük, hogy e helyen találkozunk; hát hogy, mondom, el ne tévesszem; mindennap egyet róttam karikásom nyelére.
De tegnapelőtt Ferkó azt találta mondani, hogy még csak szerda van; pedig én tudtam, hogy már péntek volt.
Gazduramat kérdők tehát meg; ő meg azt mondá, szombat van.
Senki sem tudta aztán a karámban, hogy voltaképpen micsoda nap van.
Én hát a nagyréti csárdába száguldottam; ott a korcsmárosnénak van kalendárjomja - óh, okos egy asszony ám az! - abból aztán csakugyan kiolvasta őkelme, hogy péntek volt, s aszerint csakugyan nekem volt igazam.
RÓZSI.
(félénken).
Hát - hát a Tiszántúl nem voltál lovakkal?
ANDRIS.
Beszéljünk másról.
RÓZSI.
De azt mondja a hatodik parancsolat: ne lopj.
ANDRIS.
Már hogy ki parancsolta, azt nem tudom; nekem gazduram parancsol.
De már most valld meg ám te is, mit míveltél azóta?
RÓZSI.
Sírtam.
ANDRIS.
A mennykőbe!
S miért?
RÓZSI.
Haj, sok baj volt itt.
ANDRIS.
Baj?
RÓZSI.
Tán meg sem kellene mondanom?
ANDRIS.
Nekem ne mondanád meg?
RÓZSI.
Igaz, mit ne mondanék meg neked?
Hiszen én nem is vagyok oka?
ANDRIS.
Lelkem, ne ijesztgess hát, hanem mondd ki.
RÓZSI.
Az úrfi utánam vetette magát; a kisebbik, az az Ázfolt.
ANDRIS.
Micsoda Ázfolt?
RÓZSI.
Hétfőtől kezdve mindennap házunkba tolakodott.
ANDRIS.
No hiszen hozza csak az én jó istenem a pusztára, ezt ugyan megkeserüli!
Aztán mit darált össze az a drágalátos úrfi?
No, Rózsi! - most mindjárt vallj meg mindent.
Ha ő kedvesebb neked, én elmegyek.
RÓZSI.
(befogja a száját).
Semmi ha, semmi ha!
Én nem szívelhetem; hiszen téged szeretlek.
Te magad vagy szép, te magad vagy a jóság; neki pedig hamis teste, lelke.
ANDRIS.
Hm!
Hát szebb vagyok én az úrfinál?
RÓZSI.
Azért, hogy kend kicsinyt ragyás,
Kend az én szeretőm, nem más;
Illik kendnek, rettenetes,
Hogy egy kicsinyt himlőhelyes.
Szeretem én kendet nagyon,
Mert fekete szeme vagyon,
Szemöldöke sugár vagyon,
Az enyémhez illik nagyon.
ANDRIS.
De már tovább nem volna tanácsos halasztani a lakodalmat.
Rózsi, hozzám kell jönnöd feleségül, mégpedig íziben.
Még ma szólok apáddal.
RÓZSI.
Apámmal?
Óh, én félek!
ANDRIS.
Hát nem tudja még, hogy szeretjük egymást?
RÓZSI.
Óh, dehogy tudja!
ANDRIS.
Ezt jól ki is kell ám előbb főzni.
Jer, üljünk ide az árnyékba, s hányjuk-vessük meg a dolog voltát.
RÓZSI.
(vonakodva).
De nézd, ott cicáznak, nem mennénk oda?
ANDRIS.
Előbb határozzuk meg a lagzi napját.
No, ülj le hát.
RÓZSI.
Az nem illik!
Mit gondolnak aztán felőlem?
ANDRIS.
Hadd gondolják, hogy begyemben vagy; legalább nem hazudnak vele.
- Ejh, ha egyszer amúgy isten igazában körülkarollak!
RÓZSI.
Andris, az nem szabad; szerethetjük egymást ölelés nélkül is.
- No, ne legyeskedj, különben itt hagylak faképnél.
ANDRIS.
No, jó! - csak maradj!
- Ne félj, na, rád sem nézek!
- De te, hát azt hiszed, apád nem ad nekem?
RÓZSI.
Hej, ha azt tudnám!
- Lásd, ő nagyralátó ember, s rekt ' -uram is belém szeretett; pedig őkelme tudós ember, s aztán kaputban jár.
De hát éppen nincs semmi jószágod?
ANDRIS.
Dehogy nincs, rózsám; van szép kommencióm!
-
Elszegődtem Hortobágyra bojtárnak,
Jó legelője van ott a jószágnak.
Fizetésem tíz forint húsz karajcár,
Megél abból egy bojtár.
Húsz csikótartást is megajánlottak,
Foglalóul ötven karajcárt adtak,
Beittam a hortobágyi csárdába,
Debreceni határba.
RÓZSI.
Lásd, csak csikós ne volnál; apám nem szereti a puszta embereit.
Ha valahol telket kapnál...
ANDRIS.
Aztán szántsak, vessek?
- Rózsám, az nem természetem!
Megérem én a magam sorsával,
Nem cserélek semmi pótentával,
Ha szegény is, de magamé vagyok.
Szolgálatba szabadságért állok.
Ha a jobbágy kaszál, gyűjt, azt mondom:
Úrdolgára nincsen semmi gondom.
Eb cserélne cserént palotával,
Vagy életet köszvényes goróffal.
Ha tarisznyám vettem a vállamra,
Velem jő-kél az éléskamara;
Mégsem szerzek gyomorgörcsöt véle,
Mert a trakta mindig csak egyféle.
Ha látom a fergeteg elejét,
Begyűröm a süvegem tetejét,
Csak úgy nézem az időt alóla,
Még a jég is visszapattog róla.
HATODIK JELENET
Bálint, Vámos (a kertajtón), előbbiek
BÁLINT.
Itt kell lennie, a kertajtót is nyitva hagyta.
VÁMOS.
S Bálint gazda megegyezik?
BÁLINT.
Ha Rózsi kedveli rekt ' -uramat, s rekt ' -uram méltónak tartja.
VÁMOS.
Hiszen magamnak neveltem; ő volt negyedéve oskolám koronája...
(Meglátja a párt, félre:)
Ah, így vagyunk!
BÁLINT.
(nekik háttal áll).
De hova is tűnt?
VÁMOS.
Kérem egy szóra.
- Van -e Rózsinak bátyja?
BÁLINT.
Nincs.
VÁMOS.
Sem sógora?
BÁLINT.
Az sincs.
VÁMOS.
Vagy valami fiú rokona?
BÁLINT.
Nincs.
VÁMOS.
Tehát majd máskor jövök.
(Menni akar.)
BÁLINT.
De hát ez mi?
VÁMOS.
Mi?
(Előbbre vezeti, s a párra mutat.)
BÁLINT.
Mit látok?
VÁMOS.
Engem soha.
- Rózsi, megvetlek.
(El.)
BÁLINT.
Hát ez mi?
(Azok felugrálnak.)
RÓZSI.
Az apám!
(Futni akar.)
ANDRIS.
(megkapja kezét).
Sohase fuss, Rózsám; éppen jókor érkezett.
BÁLINT.
Mit kerestek itt?
ANDRIS.
Mit?
Ugyan ne fuss hát.
- Hát szeretjük egymást.
BÁLINT.
Leány, micsoda dolog ez?
ANDRIS.
Ugyan mondd ki; csak nem fogsz hazudni apád előtt?
BÁLINT.
Igen, igen, szólj.
ANDRIS.
Hisz látja kelmed, olyan, mint a pipacs.
BÁLINT.
Szereted ezt?
RÓZSI.
Szeretem!
BÁLINT.
S ki vagy te, fiú?
ANDRIS.
Látja, ha szeme van: csikósbojtár.
BÁLINT.
A neved?
ANDRIS.
Bandi.
BÁLINT.
S apád?
ANDRIS.
Apám?
Nem viselem a nevét, mert csúnya, úgy hítták, hogy: Borzas Pista.
BÁLINT.
S te akarod leányomat?
ANDRIS.
Igen hát, ha kelmed áment mond rá.
BÁLINT.
S te azt hiszed, hogy ilyen setrücs ki, sehajtsd ki embernek szántam leányomat?
ANDRIS.
Ha nincs, majd lesz.
BÁLINT.
Bojtárnak?
ANDRIS.
Csak nem lehet az ember mindjárt számadó!
Hát ily ifjú koromban nem elég sokra vittem?
- Csapjon fel nó - ízibe!
RÓZSI.
Édesapám, én Andris nélkül -
BÁLINT.
Hallgass!
Csak az kellene még.
Nekem, kinek tehenem s lovaim vannak...
ANDRIS.
Hiszen ha csak ló kell!...
BÁLINT.
Éppen ez az!
Nem lókötőnek neveltem leányomat.
ANDRIS.
De hisz mondaná csak ezt más!
- Tehát nem adja kelmed?
BÁLINT.
Nem!
S ha mind a két lovamat elhajtod is, mint szoktátok jó madarak!...
Felgyújthatod boglyámat, ellophatod lovamat, de azért Rózsit nem kapod.
RÓZSI.
Hiszen ő becsületes.
ANDRIS.
Ne szólj, Rózsám, hadd fújja ki magát az öreg úr; majd felelek én.
BÁLINT.
Én már feleltem; s most isten hírével...
ANDRIS.
(elébe áll).
No, hát én meg azt mondom: sem a lovát nem lopom el, sem boglyáját nem gyújtom fel, mert bunyik nem vagyok; de azért Rózsi mégis az enyém lesz, isten engem úgy segéljen!
RÓZSI.
S én a Tiszába ugrom; pedig az nincs messze.
HETEDIK JELENET
Nép, parasztifjak, leányok, előbbiek
PARASZT.
Segítsenek kentek, most mindjárt vége lesz.
BÁLINT.
No, mi baj?
PARASZT.
Az úrfi halál fia.
Csak alig ül már nyergében, s leszállni sem tud.
ANDRIS.
Az úrfit?
- Ne bántaná a másét, most nem törné nyakát!
RÓZSI.
Andris, az istenért, mentsd meg őt!
ANDRIS.
Hm!
Félted őt?
Ej, ej!
RÓZSI.
S te veszni hagynád?
BÁLINT.
Ő halálra sérté szívemet: de ha öreg nem volnék...
ANDRIS.
(ledobja subáját).
Igazad van, Rózsám; ez mégis szörnyű cudarság lenne tőlem!
Na, isten neki fakereszt, megmentem őt!
(Kifut.)
PARASZT.
Mi amott a szegleten játszottunk a mezőn; egyszerre csak észrevesszük... de azt hittük Bence úrfi majd csak megragadja a kantárszárat.
(MIND).
Megmentette.
RÓZSI.
(büszke örömmel).
Lássa, édesapám, ő a legderekabb legény.
BÁLINT.
Szép tőle.
RÓZSI.
És jó szíve van.
Az úrfi megsértette őt, halálosan megharagudott rá, s mégis megmenté életét.
Ugye többé nem fog elválasztani egymástól?
BÁLINT.
Még most azt mondom, hogy semmit sem mondok.
NYOLCADIK JELENET
Bence, (mindjárt) Andris, előbbiek
BENCE.
Az istenért, kedves öcsém!
ASZTOLF.
No hiszen, te is ugyan jókor jössz; miattad kitörhetett volna a nyakam.
BENCE.
Az ijedtség magamonkívül ragadott.
ASZTOLF.
De az ördögbe, miért is küldted el a lovászt?
BENCE.
(súgva).
Nehogy feltűnjék ottlétünk.
ASZTOLF.
Barátim, ez a kis intermezzo ne zavarja mulatságtokat; csak a karom rándult meg kissé.
Mulassatok tovább is, tán magam is cicázok veletek.
De hol az a derék fiú?
Drótos tót, vagy csikós volt - de hol van?
- Egyet rántott a kantáron...
BENCE.
(félre).
S azzal ismét koldussá tőn!
(Andris jő.)
Deiszen ez volt az.
- Köszönöm, atyafi, szívemből köszönöm!
ANDRIS.
Nincs mit.
ASZTOLF.
Nélküled fejem sem volna.
A kengyelből sehogy sem szabadíthatám meg lábamat.
(Tárcáját kiveszi.)
Egy kis borravaló!
Itt van, fiam.
Mit gondolsz, mennyit ér életem?
Kétszáz, háromszáz pengőt?
(Nyújtja.)
ANDRIS.
Köszönöm; nem pénzért tettem.
ASZTOLF.
Csak nem kívánod véremet, mint a regényekben olvassuk?
ANDRIS.
Csak egyet kérek az úrfitól.
ASZTOLF.
Mi az?
(Pátosszal:)
Kívánd véremet, életemet!
ANDRIS.
Ne bántsa Rózsit.
(Megy.)
BENCE.
(félre).
Hohó, ez a Rózsi szeretője.
ASZTOLF.
Hé, fiú! - legalább cseréljünk pipát.
ANDRIS.
Nem cserép az úrfié.
- De igazság!
Egy jó tanácsot fogadjon el.
Máskor, ha lóra ül, nézze meg előbb a fülét, nehogy megint tapló legyen benne.
ASZTOLF.
Micsoda?
ANDRIS.
Valami gazember füle körül gyújtott pipára.
(El.)
BENCE.
(súgva).
Ez bizonyosan a csárdás műve volt; ő simogatta meg lovainkat.
ASZTOLF.
Átkozott vén orgazda!
Ki hitte volna, hogy még az is félti tőlem nejét?
- Ah, Rózsi is itt van!...
Barátim, mulassatok; kedvelem az ily ártatlan játékot.
(Bencéhez:)
Foglald el az öreget.
(Fenn:)
Lesz jó borravaló, s a lányoknak pántlika.
LEÁNYOK.
Az úrfi igen kegyes.
(MIND).
Fogjunk hozzá.
(Rendbe állanak. Bizonyos tér hídnak képzeltetik, hol egy pár a híd túlsó felén áll, a többiek szemközt.)
ANDRIS.
(ezalatt visszalopódzik Rózsihoz).
Holnapután este a kisréti kútnál legeltetünk, - eljössz?
RÓZSI.
El.
ANDRIS.
(félre).
Nem is jössz onnan többé haza!
(El.)
(KARDAL:)
Akinek most kedve nincs,
Annak egy csepp esze sincs,
Lassú benne már a vér,
Egy hajítófát sem ér.
Ha felkötnék a füstre,
Vagy a pálinkaüstre,
Megérdemlené! (A játék kezdődik.)
LEÁNYOK.
Eresztek, jó révészek!
LEGÉNYEK.
Nem, nem eresztünk.
Mert a minap itt jártatok,
Hidunk lábát eltörtétek,
Meg sem csináltátok.
LEÁNYOK.
Arany kulccsal kocogtatjuk,
Mégis megcsináljuk.
LEGÉNYEK.
Hídnak is van vámja?
LEÁNYOK.
És miféle vámja?
LEGÉNYEK.
Egy kemence kalács és egy szép leány.
(Kettő kezét fogva, feltartja; nők éneklés közt átbújnak.)
KAR.
Bújj, bújj bokrostul,
Bokron innen által,
Vagyok bátor jó vitéz,
Megyek, hídon által.
(Rózsi legvégül van, midőn átbújnék, Asztolf megöleli, s meg akarja csókolni.)
ASZTOLF.
A vám az uraságot illeti.
BENCE.
Nézze csak kelmed.
BÁLINT.
(ezt látva előrohan, Rózsi kézen ragadja).
Köszönöm úrfi.
ASZTOLF.
Mit?
BÁLINT.
Hogy földönfutóvá tett.
ASZTOLF.
Miért?
BÁLINT.
Miért?
Egy hét alatt elhagyom szülőföldemet, keresek oly földesurat, ki adóba nem kívánja gyermekemet.
Isten velünk!
(El Rózsival.)
ASZTOLF.
(félre).
Egy hét múlva mehetsz!
BENCE.
(félre).
Ah, ez igen tompa fegyver!.. öreg, gyámoltalan; a csikós ifjú, vad és szerelmes, vele könnyebben boldogulok.
ASZTOLF.
Csak tovább, fiúk!
(MIND körbe fogódznak; középen egy legény és egy leány.)
(KARDAL:)
Termett a meggyfa, hajlott az ága,
Kendermorzsa, szép menyecske,
Csókold, akit szeretsz!
(Ekkor a legény egy leányt, s a leány egy legényt választ, azt kör közepére vonja; megöleli, egypárat fordul vele s a körbe vegyül.)
Ezt ölelem, ezt csókolom!
Adjon isten lassú esőt,
Mossa össze mind a kettőt.
Szita, szita, péntek.
Szerelem csütörtök,
Dob, szerda!
(Zene alatt ki-ki párjával forog; Asztolf ölelgeti a leányokat.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE