Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szász Károly
Attila halála
Keletkezés ideje
1893
Felvonás
5
Jelenet
0
Megszólalás
864
Mondat/Sor
3279
Szó
14766
ELSŐ FELVONÁS.
Nagy terem Etellakán. A szín hátterén, több lépcsőmagas emelvényen, kétülésű arany trón. Egy lépcsővel alább, a tróntól jobbra és balra két aranyos szék. Az emelvény (még üres), gazdag szőnyegekkel borítva. A szin üres, csak jobbról s balról a bejáratoknál, őrök. — Csát jobbról, Bere balról jőnek, a szin közepén találkozva, kezet fognak.
CSÁT.
Korán jövőnk
BERE.
Elsőknek érkezünk.
CSÁT.
Szándékosan részemről. Szeretem
A felvonúlást nézni.
BERE.
Szereted ?
No, én nem. Ez a hiu pompa, fény,
Nem illik Attilához.
CSÁT.
Azt hiszed,
Hogy örömet találok benne én ?
De nézni olyat is szerethetünk,
Mi bosszúsággal tölt el úgy a mint van;
Mert bosszúságunk hízik általa,
S várjuk, mikor csordúl ki a pohár.
BERE.
Hogy értsem ezt?
CSÁT.
Mióta Attila
Meghóditá a félvilágot — és
Alán, herúl, gót, vandal, gépida,
S az Isten tudja hány nép és király lett
Alattvalója és hűbérese:
Azóta már nem húnjait tekinti
Fő erejének, hanem ezeket.
Belőlök válogatja tiszteit,
Előhadát, utóhadát, a jobb
Szárnyat s a balt, idegen csapatokból
Alkotja meg; belőlünk a középen,
Maga körül alig egy kis zömöt.
S még ebben is nem rám, se rád, sem egy
Más hún magunk-fajtára bízza ám a
Vezérletet, sem a hadi tanácsba
Nem hív, de mindent a Detrére bíz,
E kétszínű rókára, a kiben
Vakon bízik, kinek szavára hajt,
S nem látja, hogy' kaparja ez a gödröt
Alatta, melyben még nyakát szegi.
Lelkemre mondom: mind semmik vagyunk,
Csak Detre minden, ő a mindenes.
BERE.
S a befolyás hagyján ! A hatalom
Nem az, miért az én szivem s fejem fáj.
De e sok idegennel, idegen
Lélek s szokások költöztek közénk.
Lelkemre, én nem ismerek magunkra,
Mióta Detre itt a hangadó,
S a német asszony, ez az átkozott,
Gonosz Krimhilda nyomta bélyegét
Etellakára. Hej, mikor Bikát
Sirjába vittük: véle temetők
A régi hún erkölcsöt, egyszerű
Szokásainkat s mind mi jó vala
Bennünk s körülünk. Még Honória,
Császár-leány bár, nem változtatott
A házi renden annyit, mint e büszke
S kényes bajor-lány; az beérte két-
Három cseléddel, ennek ötven is kell;
De egy sem a mi lányaink közül —
Durvák neki és műveletlenek.
Mert bezzeg az ő udvarhölgyei
Selyem- s bíborban járnak, az arany csatt
S kösöntyű és gyöngy rajtok annyi, hogy
Alig bírják viselni, míg uszályuk
Kilencz könyöknyi hosszan söpri a
Földet nyomukba ', mint a páva-fark.
S a míg mi berkeinkben áldozunk
Nyilt ég alatt Hadurnak és imánk
És énekink, tűz és füst szárnyain,
Üvöltve szállnak a magasba: ő
Templomba jár s egy véres fát imád
Bálvány-imádó módra. Térdel is
S mellét veri s fejére hint hamút;
De hogyha fölkél, büszkébb, mint előbb,
S lenézi a húnt, mint a vert kutyát.
Nem állhatom ki.
CSÁT.
Nincs hún, a ki ezt
Tűrhesse többé.
BERE.
Tűrni kell pedig,
Mivel segítni nincsen rajta mód.
Mert Attila sem az a hűn király
Többé, ki volt. Favára áll ugyan
Még, mint előbb; de vad bőrök helyett
Szőnyeg borítja földjét és falát.
Az ablakok s az ajtók függönyét
Arany-rojtokba szegve, mind arany
Bojtos zsinórok tartják, — asztalán
A régi sávolyos abrosz helyett
Nehéz damasz pompázva díszeleg.
Ő maga fa kupából iszsza még
— Nem a kumiszt — de csillogó borát,
Melynek ha gőze rőt fejébe száll,
Előtte meg nem állhat egyikünk se.
Oh szégyen és gyalázat, a hogyan
Természetünk elfordult!
CSÁT.
S mire véled,
Meddig fog ez még mind így tartani ?
BERE.
Biz ', Attilának holta napjáig,
Mert ilyen útról nincs ám visszatérés!
CSÁT.
Sőt azon is túl. Csaba, meghiszem,
Hogy szinte mint mi, úgy utálja tán
Az idegent; de Aladár, a Krimhild
Asszony fia, pedig apjának ő a
Kegyencze — és tán örökössé is —
BERE.
Csabába' jobban bízom magam is.
Ő büszke rá — és minden alkalommal
Fennen dicsekszik, hogy a hún király
Elsőszülöttje.
CSÁT.
Törzsök-húnjaink
Mind rája néznek, benne egyedül
Reménykedők. Én magam is, Bere,
Kész volnék még ma kardot kötni, hogy
A német asszony kölyke ellenében
Csabát segítsem apja örökébe.
BERE.
Ebben veled minden bún egyet ért;
De a fiúkról nincsen szó, holott
Még apjok él.
CSÁT.
Az áll; de Attila
Magad mondottad, nem a régi már.
S nem életmódja és szokásai
Változtak ám csak, de a vére is
S természete, sőt összes alkata.
Az óriásból, a ki nem csupán a
Világot birta féken tartani,
De önmagát is, kinek legdicsőbb
Győzelmi, nem levert királyokon,
Nem eltiport országokon — de ön
Magán valának — most egy ingerült,
Mindegyre lobbanó, indulatos
Kényúr maradt csak, a kinek dühe
Nem ős erő többé, ha' gyöngeség.
BERE.
Igaz, igaz —
CSÁT.
No's, ily embert egy ér
Elpattanása egy perczben megölhet,
Kivált ha —
(Mutatja, mintha innék.)
BERE.
Csitt! Mert itt a falnak is
Fülei lehetnek.
CSÁT.
És már jőnek is.
Hátrább vonuljunk.
(A szín bal oldalára vonulnak. — Jobbról kettős függönyajtó nyilik. Elől kürtösök. Fegyveresek. Egy vitéz, vánkoson a Hadúr kardjával. Utána Attila, egyenesen a lépcsőhöz megy; az alsó lépcsőn elveszi Hadúr kardját, a trónig fellép s előtte megáll. Csaba a tróntól jobbra, Aladár balra az aranyos székekhez lépnek. Alább egy lépcsővel Detre, a legalsó lépcsőn jobbra hat, balra hat hűbéres király, köztök Valamir, Ardarik, Genzerik. A szin bal oldalán, Csdt és Bere mellett, hún főemberek, köztük Buzát foglalnak helyet. Jobb oldalon hölgyek. Az előtéren, a tróntól jobbra Hagen, [Valter, Mikolt. Mikor mindnyájan helyeiken állnak : Udvari tiszt jő, jobbról.)
ATTILA
(megállva, a tiszthez).
Krimhilda, a királyné?
UDVARI TISZT.
Térdein
Csókolja felséged ruhája prémjét
És saruit, de —
ATTILA
(elfojtott dühvel).
Nem jöhet, tudom!
Tudom; beteg?
UDVARI TISZT.
Álmatlan éje volt. —
ATTILA.
Már évek óta ez a felelet
Mindig, ha udvaromban ünnepély van,
Ha idegen követség érkezik,
Magam, ha harczaimból megjövök,
Vagy bármiért az udvart összegyűjtve,
Hivatom őt is: — ő meg nem jelen. —
Beteg, izeni, álmatlan éje volt;
Mentsem ki, megbocsássak, nem jöhet. —
(Felindulását leküzdve, nyugodtan.)
Ülése hát üres marad ma is,
Mint máskor. A dicső Krimhild helyét,
Királya oldalánál, senkinek
Sem illik elfoglalni, — mig Etel
Türelme tart.
(Udvari tiszthez.)
Mehetsz! Ne lássalak !
(Udvari tiszt el. Attila leül s a Hadúr kardjára támaszkodik. Csaba és Aladár is székeikre ülnek. A többi állva marad.)
Mindegy. Fiaim, szivem gyermeke
Aladárom, híveim s hűbéresim,
Titeket legkevésbbé se zavarjon :
Hogy a királyné ünnepünktől im
Személye fényét távol tartja s megfoszt
Tekintetétől. Engem sem zavar.
Halljátok inkább, mért hivattalak.
Föl, harsonák ! Etel király beszél.
(Hosszas harsonázás.)
Az évek súlya kezdi vállamat
Már nyomni; barna fürteimbe már
Itt-ott egy-egy fehér szál is vegyül;
S bár még a kopját könnyen pörditem,
A buzogány, mint kis parittyakő,
Süvöltve száll, ha eldobom s magát
Mélyen befúrja a hová esik,
S az isten-kardja, hogyha megsuhintom,
Tüzes szelet kavar még egyaránt:
De már meguntam e sok harczi lármát,
Mely a világot, egyik végitől
A másikig, mindegyre fölveri,
És minden népet rettegésbe tart.
Szivem nyugalmat óhajt, harczi vágy
És győzelem csak addig csábitá:
Míg volt, ki fegyveremnek ellenállt.
DETRE
(félre, mintegy a hűbéres királyokhoz szólva).
Már mint Aёtius, ki megszalajta?
ATTILA
(folytatva).
Most nincs. A népek vont fegyver helyett
Aranytömött tömlőket hozva jőnek
Elém, — emelt fő s büszke mell helyett
Tört térddel. Nincs, ki többé harczot álljon !
Átmentem a világon —
DETRE
(félre).
Tudniillik
A catalauni térig; onnan aztán
Ugyan vitézül visszafordulál!
ATTILA.
Minden világrész meghódolt előttem;
Királyok is leszálltak trónjaikról,
Hogy az enyémnek lépcsején, hol a
Lábam pihen, foglaljanak helyet.
DETRE
(félre).
S hogy róla, mikor észre sem veszed,
Lerántsanak, lábadnál fogva ép '!
ATTILA
(folytatva).
Kelet császára, béke zálogul,
Lányát adá nekem hitves gyanánt.
S mikor Honóriám szebb honba szállt:
Nyugot királyi versenyezve hozták
Leányaik, —
DETRE
(félre).
És végre is csak egy
Özvegy jutott!
ATTILA
(folytatva).
S a legnagyobb vitéz,
Világhirű Szigfridnek özvegye,
A szaru-bőrű hős sárkány-ölőé,
A níbelungi kincsnek dús uráé,
Lőn hitvesem.
DETRE
(félre).
A kincs — az ott maradt.
ATTILA.
Délen, a püspökök nagy püspöke, kit
Isten helytartójának mondanak,
Mezítláb, esdekelve jött elém,
Kegyelmet kérve remegő városának,
Mely egykor a nagy Caesart uralá
S a honnan egykor a bölcs Augustus
A félvilágnak szeliden parancsolt.
Kegyelmet adtam. Az Isten ostora,
Az Isten városát nem verte meg,
S a pöröly, a mely mindent porba zúz,
Mi fölmagaslik: Rómát megkímélte.
Még egyszer, íme, haddal indulék,
Szétnézni a világon : nincs -e mégis
Valahol egy zug, melyben Attilát,
Hunok királyát még nem ismerik,
S nem hódolnak tekintetének ? És
A merre jártam: mind hűbéresim
Fogadtak, hódolattal, atyjokúl.
Három kis ország volt, a mely magát
Etel nevéről nem nevezte még.
Most azok is enyéim. Préda helyett
Három királyi gyermeket hozék
Kezesekül, honuk hűségeért.
Itt vannak. — És a földön én vagyok
Az úr, mint égben Isten, egyedűl.
Most hát elég volt harczból, hóditásból,
A nagy dicsőség már terhemre van,
S a vért utálom.
DETRE
(félre).
Torkig vagy vele!
ATTILA.
Hát béke a világnak! — Leteszem
Az isten-kardját, hadd pihenjen, és
Pihenjen a föld, melyet zaklatott.
Itt élek eztán, nyúgalom s gyönyör
Enyhén, pihenve harcz-babérimon,
S szerel'm ringatva. Béke-zálogul,
Kiosztom ím e három gyermeket.
Legkedvesebbjeimnek szántam őket.
Figyeljetek. Magok mondják el ők,
Kik és mik. Állj elő Hágen s beszélj!
HÁGEN
(a trón elé áll).
Békében éltünk. Ősz Gibek király
Az országlás terhét, gondját megunta,
S fiának adta át a koronát,
Gunther királynak. Ünnep ünnepet ért
Worms városában. Csengett a pohár
A Rajna arany borával, és vitézi
Játékok űzték egymást: szép leány,
Szép asszony mosolyáéit, száz levente
Mérkőzve tört lándzsát. — Egyszerre zaj,
Vész-hírharang kongása hallaték.
A láthatáron nagy, sötét csapat,
Port szinte égig verve, tűne föl.
Vendégeket nem vártunk, —jó barát
Mind ott vala már, csak ellenség jöhet még.
Lakmánkra éhes farkasok ütöttek.
Az isten-ostorának serge volt,
A tied, nagy Attila — te voltál magad!
De mi nagyobb : hatalmad vagy kegyelmed?
Elődbe mentünk, — és arany borunk'
Arany kupákban elfogadtad. Akkor
Worms megnyitá kapúit; lakománkon,
Vendég helyett, te lől a házi úr.
Békét adál Burgundnak s népinek.
Kezes gyanánt csak engemet vevél,
Trónjéi Hágent, a kinek anyám
Gibek királynak testvérhúga volt.
ATTILA.
Adós vagyok, apádért, még neked.
Ő udvaromban, szép Krimhilda nőmnek
Esék boszúja áldozatjaúl.
Téged, fiát, most legkedvesb fiam —
Im Aladárnak adlak, nem rabúl,
De fegyveres bajtársul. Légy barátja,
Együtt tanuljatok: kópját hajítni,
Fékezni vad lovat, s levente mód'
Kitűnni, békén-harczban egyaránt.
Jó Aladárom, szívem gyermeke,
Fogadd barátul e fiút, kihez
Rokon vagy harmad-ízben.
ALADAR.
Köszönöm
S akkép teendek.
HAGEN.
(Mélyen meghajtja magát s Aladár lábánál foglal helyet.)
ATTILA.
Walter, rajtad a sor.
WALTER
(a trón elé lép).
Az aquitáni Alfer, nyúgoti
Gót fejedelem, az ón atyám. Kicsiny
Koromba' megtaníta engemet
Nyílt lőni, lándzsát vetni, vad lovat
Szőrén megülni — s mind, mi csak vitézt
Megillet s ékesít.
ATTILA
(Csabához).
Figyelj, fiam.
Hozzád való e bajnok ifjú s én
Te néked szántam őt.
WALTER.
De nem csak ezt:
A lant húrját pendítni is tudom,
Csatát s szerelmet zengni egyaránt.
Egy kis leánynak voltam eljegyezve
Még gyermekűl, mert apja Herrik, a
Frankok királya, és az én apám,
Ifjonta tettek arra fogadást:
Hogy összeadják, egyiknek fia,
A másiknak leánya hogyha lesz.
— Bevégezvén növeltetésemet,
Atyám — világot látni, Attila
Hős udvarába készült küldeni,
Mely a vitézség, harczveszély s dicsőség
Fő-iskolája, hol királyfiak,
Királyok is tanulnak; herczegek
A nagy királynak fegyverhordozói,
És fejedelmek tartják kengyelét.
Hozzá akart atyám hát küldeni,
Midőn hirét vevők, hogy a dicső,
Félelmes és kegyelmes hún király
Wormsnál a Rajnát általlépte — s a
Burgund határról a frank földre jött.
Atyám örömmel és sietve készült
A nagy király elé; szegény anyám
Remegve, sírva is, bocsáta útnak.
Én kettőjök küzdő érzelmivel,
Nem tudva: féljek? — örvendjek? — menék.
Atyám a békeért szolgálatát
Ajálta Attilának; s kezesül
Engem, fiát. Reszketve álltam ott,
(Ki vad bölénynyel félehnetlenül
Találkozám nem egyszer a Fekete
Erdő havassán) — zord tekinteted
Előtt, oh nagy király! — s kezes helyett
Inkább fogolynak érezém magam '.
Lecsüggedt fővel ültem ott, — midőn
Egy ifju jött elém; Hágen vala,
Gyermekkorom bajtársa egykoron,
Most túsz, mikép én. Lelkem felvidult,
Hogy nem magam vagyok. Hát még, mikor
Megtudtam tőle, hogy a lány, kinek
Már bölcsejében eljegyezve voltam,
Most deli szűz, és szinte túsz gyanánt
Van sátraidban : Hildegund, a frank
Királyleány.
ATTILA.
Elég; azt mondja ő el,
Szép Hildegund, a mint otthon nevezték,
Mi, húnosan, Mikoltnak hívjuk itt.
Te Walter, itt Csabám, első szülöttem
Bajtársa lészsz. Fegyverbe' jártas ő,
Mint magad is; egymáshoz illetek.
WALTER.
(Mélyen meghajol s Csaba lábánál foglal helyet.)
CSABA
(félre).
E gót fiúval majd elbánok én.
Bajtársam, ez?
ALADÁR
(Csabához).
Alig várom, hogy a
Leányka arczát lássam; szép lehet.
CSABA.
Mondják, nagyon.
ATTILA.
Leányka, lépj elő! Vesd
hátra fátyladat, mutasd meg a
Világnak, mely trónom körül zsibong,
Szemérmesen pirúló arczodat.
MIKOLT
(fátylát hátra veti).
Miért pirúlnék? Nincs okom reá!
ATTILA.
Kövesd te is, mit e két ifjú tett,
S beszéld elő magad, mikép levél
Túsz, táboromban?
MIKOLT
(mozdulatlan).
Én az nem vagyok.
ATTILA.
Hogyan ? te nem vagy, mint ezek, kezes ?
MIKOLT.
Kezes ? Kinek volnék kezesse én ?
Én csak fogoly, rabszolga-nő vagyok.
ATTILA.
Kegyelmet igértem, nem tartlak úgy.
MIKOLT.
Nem tarthatod máskép, kit apja és
Bátyái vérző, csonka teteméről
Erőszakkal ragadtál el.
ATTILA
Leány, Ne ingerelj!
MIKOLT.
S miért ne? Vagy mitől
Kell tartanom még, hogyha megharagszol ?
Mit veszthetek még? Mim van a világon ?
Anyátlan árva rég, csak agg apám
És két levente bátyám őrszeme
Tartott s nevelt. Most halva mind a három.
ATTILA.
Apád helyett im én apád leszek.
(Mikolt daczosan hallgat.)
s bátyáid a burgundi Hágen és
Az aquitáni Walter lesznek.
MIKOLT.
Ők
Önként jövének hozzád, túszokul,
Közted s atyáik közt kötött szövetség
Kezesiűl. Levente ifjak ők,
Én rableány vagyok. — Dicséretedben
Versenyzve, nézd — csak rám se néznek ők.
WALTER
(félre).
Oh ég !
DETRE
(félre).
Elég pulyák, ha nem ügyes
Képmutatók.
ATTILA.
Elég. Leányka, téged
Én drága nőm — Krimhildnek szántalak;
S megkérem őt, fogadjon hölgyei
Közé, körében jó dolgod leend.
ALADÁR
(félre).
Oh ég! így őt mindennap láthatom,
Anyám körében.
DETRE
(félre).
Róka, mást akarsz
Te a galambbal! Czéljaidba látok,
Csak rajta! érd el — szegd nyakad' vele.
ATTILA.
Magam vezetlek asszonyodhoz. Égek
A vágytól: oldalánál biztosan
Tudhatni téged , (halkan)
őszöm napsugárát!
MIKOLT
(keblén szorosabbra vonja a leplet).
Királyi nődnek szívesen leszek
Rabszolga-lánya.
ATTILA.
Édes lánya lészsz.
(A kísérethez.)
Most elbocsátlak, híveim. — Csaba
És Aladárom, e két ifjú túszt
Ajánlom újra; hű szolgáitok
Legyenek ők — ti meg barátjaik,
Ha úgy érdemlik. — Most leányka, jőjj,
Kövess nagyasszonyodhoz.
(Attila fölkel; kézen fogja Mikoltot, ki látható tartózkodással enged. Megy. Utána Csaba és Aladár. Követik a hűbéres királyok s a hún főurak. Menetközben:)
BERE
(Csáthoz).
Csak húnjaihoz nincsen egy szava !
Mi, itt hazánkban, már semmik vagyunk
Az idegenhez képest!
CSÁT
(viszont).
Jól van így;
Minél gyorsabban érik a gyümölcs:
Annál előbb lehűli. Ne bántsd te azt!
(Mindketten el a többi közt.)
DETRE
(Valamirhoz).
Ha elkisértük a királyt s magától
Ő elbocsát — szólj társainknak is —
Hogy jőjetek mind hozzám.
VALAMIR.
Mit akarsz?
DETRE.
Érőben a gyümölcs — közéig a nap,
Már szinte itt — hogy rázni kell a fát.
Szólj Genzeriknek, Ardariknak is,
Meg kell beszélni, mit legyünk teendők.
Elvárlak. Szót se többé. Menjetek —
Egy pillanatra én még maradok,
E két fiúnak egy szót súgni csak.
(Valamir, a többi hűbéres királylyal s kísérettel el; Hagen megrántja Walter palástját s mindketten hátramaradnak. Detre hasonlókép.)
DETRE
(megfogja Hagen és Walter kezét).
Számitsatok rám! Hallgatástokat
Jobban megértéin, mint beszédetek '.
Számitsatok rám!
(Kezeiket megrázza s el középen Attila és a kiséret után. A szinen csak Hagen és Walter marad.)
HAGEN.
Hát ez mit akar?
Nem állhatom az ilyen félszavú
Fontoskodókat.
WALTER.
Csitt te! Szólj felőle
Több tisztelettel: a veronai
Hős Detre az.
HAGEN.
Ki nagy király lehetne,
Ha többre nem becsülné, Attila
Első szolgája lenni! Szép dicsőség;
De nem irígylem.
WALTER.
Hát te mit akarsz ?
Palástomat megrántád; mondani
Valód van ?
HAGEN.
És neked tán nincsen is?
Walter, mi szándokod?
WALTER.
Nekem? mi volna?
De hát neked ?
HAGEN.
Kitörni börtönöm
Vas ajtaját az első alkalommal.
WALTER.
Hát nem becsületszóra vagy -e itt,
Mint túsz ?
HAGEN.
Becsületszóra? Tőlem azt
Nem kértek. És ha kértek volna is:
Köt -e a szó, melyet kényszer csikart ki?
Mint túsz ? Hisz ép azért. Kezes vagyok
Burgund hazám s a hún király közötti
Barátságért. Szökésem azt jelenti,
Hogy a barátság fel van mondva. Jőjön
Fegyverrel értem: akkor, fogadom,
Készen talál, nem úgy mint a minap,
Váratlanúl, hogy lakománkra tört.
No, nem igaz? — S te Walter, mit se' szólsz?
WALTER.
Én maradok.
HAGEN
(gúnyosan).
Becsületszóra ?
WALTER.
Nem.
HAGEN.
Ketten, ha mennénk, könnyebb volna egymást
Segítni; bajból is, ha kell, kivágni;
És haza érve: fegyverkezni, hogy
Készen találjon, hogyha jő, a hún
Atyád, mig itt vagy, nem segít nekünk,
Mivel fejedre játsznék.
WALTER.
Maradok.
HAGEN.
S miért?
WALTER.
Ne faggass!
HAGEN.
Megtetszett talán
Etellaka? Vagy félsz?
WALTER.
Mondom, ne faggass!
HAGEN.
Hah ! gyáva vagy ?
WALTER.
Hagen, ne ingerelj!
Ej, tréfa! máskép kardommal felelnék!
HAGEN.
Jó; gyáva nem vagy. Ismerlek, tudom,
Hogy siheder se' voltál, a mikor
Már a halállal bátran szembe néztél,
Bősz hegyi medve és ádáz bölény
Képében — annál a hűn sem vadabb.
Nem, gyáva nem vagy. De ha itt maradsz:
Azzá lehetsz. Az örvön meghunyász
A fene farkas is; s a férfi szívre
A rabbilincs rozsdája elragad.
S hogy, túsz neven bár, csak rabok vagyunk itt,
Megmondta —
WALTER.
Ki?
HAGEN.
Egy gyönge lány, kiben
Több szív van egymagában s több igazság
Száz férfinál: Mikolt!
WALTER.
Az Istenért, Hallgass!
HAGEN.
Hogyan ? Mikoltért ?
WALTER.
Érte! Nem
Tudod -e, hogy bölcsőnktől óta, el
Vagyunk jegyezve ?
HAGEN.
Névszerint; de hisz
Csak tegnap óta ismered, mikor
Tőlem tudád meg azt is, hogy velünk
Együtt van Attilánál, mint kezes.
WALTER.
Mindegy; de én arámnak tartom őt,
S daczos szeméből olvasám, hogy ő
Számít reám. Nem láttad -e, milyen
Villámokat lövelt ránk, mondva, hogy
Rá sem tekintünk, csak az Attila
Dicséretébe' versenyzőik, míg ő
Leány létére, hallgat és daczol.
HAGEN.
Igaz! Igaz!
WALTER.
Nos! hagyhatnám -e őt
Rabnőűl itt? Én szökjem — s hagyjam őt
Itt martalékul e tigrisnek, e
Galamb vérére szomjú saskeselynek ?
Oh Hagenem ! bajtársam, ifjúságom
Barátja, te ! — Maradj, várjuk ki az
Alkalmat, melyben együtt szökhetünk
Mindhárman. — Mégse! Menj, készíts nekünk
Utat, — szerencse úgy akarja, majd
Mi is követünk. Otthon várjanak!
Mert én Mikolttal együtt — vagy megyek,
Vagy meghalok. —
HAGEN.
Jó ! Megbocsáss, ha félre
Értettelek s talán sértettelek.
(Walter kezet nyújt.)
Figyelj. Alig lesz így tanútalan
Beszélni módunk még. Valószínű, hogy
Őrszem kisérend — s én az Aladár
Te a Csaba sarkához kötve lészsz.
Tudd meg tehát, mi czélom. Üstökön
Fogom az első jó alkalmat — és
Egy éjjel megszököm. Módom ha lesz
Tudatni véled, jó ; ha nem lesz is:
Tudod, hová levék. De néked ahhoz
Közöd ne légyen, arról te ne tudj.
Hazámba érve : hírt adok apádnak,
Hogy várjanak s készüljenek. Te itt
Mikolttal hozd tisztába dolgodat :
Légy csöndesen s altasd el a gyanút,
Mely, én ha megszökém, rád szegzi mind
A száz szemét. Az én szökésemet
Még megbosszúlni nem kél Attila,
De a tiédet, — vagyis a Mikoltét —
WALTER.
Hallgass, az égre ! Irtózat fog el, ha
Meggondolom —
HAGEN.
Azért is szüntelen
Csak arra gondolj; érleld bosszudat,;
Főzd jól ki terved' és biztosra vedd.
WALTER.
Nekem tanácsolsz — és magad vakon
Rohansz a vészbe?
HAGEN.
Mit koczkáztatok
Én? A nyakam' — mert hogy karóba húznak
Ha elcsíphetnek, annyi bizonyos. De
Nem csípnek ám el. Mit egy férfinak
Utat veszítni ungon-berken át?
Etellak álmos őrei között
Átsiklom én — s hamar lelek rokont
S barátot, a ki inkább rejteget
Mintsem kiadjon. E sok gyűlevész
Egymásra tódult nép, mit Attila
Igába hajtott, jobban gyűlöli
Urát, segíti ellenségeit,
Semhogy szökésem' ne segítené.
WALTER.
Isten segítsen!
HAGEN.
Mégis, Walterem!
Esküdj' meg egyre ! Hogyha foglyul esném
S megölnek: nem hagysz bosszulatlanúl,
Ha jobb szerencse fog mosolygni rád
S Mikolttal együtt menekülsz.
WALTER.
Apám,
S anyám s Mikolt fejére esküszöm.
HAGEN.
Hiszek szavadnak s köszönöm. — De csitt,
Valaki jön. —
(Csaba és Aladár jönek)
CSABA.
Ti itt maradtatok
Levente ifjak, együtt? Titeket
Kereslek ép '.
ALADÁR.
El nem gondolhatók:
Hová levétek.
WALTER.
Megbocsássatok,
Mi ketten együtt nőttünk, annyi volt
A mondani valónk.
ALADÁR.
Magatokat jó
Volt kibeszélni, most barátokat
Kell váltnotok. Hágen, jövőre nem
Walter lesz a pajtásod, hanem én.
CSABA.
S a Walteré én. Majd együtt vetünk
Kopját s vadászunk, futtatunk. Ne félj,
Henyélni én se hagylak, sem karod'
Ernyedni. Jer birkózni, vagy kisértsd
Deres lovam ': szőrén megülöd -e ?
WALTER.
Jerünk.
CSABA.
De mondom, s jó előre tudd,
Hogy én csupán magamhoz érdemessel
Barátkozom. Ha gyávának talállak:
Szolgám maradsz, és úgy bánok veled.
WALTER.
Attól ne félj.
CSABA.
Meglássuk; nem bízom
Fajodba '. Germán vér, nem hősi vér.
ALADÁR.
Vigyázz, erembe' félig szint' a foly.
CSABA.
No hát, benned se' bízom ám nagyon !
ALADÁR.
Hát a görög vér, mely eredbe' csörg,
Tán hősiesb?
CSABA.
Én nem tartom magam'
Görögnek; ám te dicsekszel vele,
Hogy német asszony szült.
ALADÁR.
Dicsekhetem,
A Szigfrid özvegyével.
CSABA.
S bátyjai Rút gyilkosával! Menj!
ALADÁR.
Ne bántsd anyámat,
Nem tűröm!
CSABA.
Ej, nem tűröd? Igazán?
S mit vagy teendő, lám, hogy megtorold ?
Panaszra mészsz anyádhoz ? Vagy talán
Apánkhoz? Úgy is te vagy a kegyencz,
Anyád beczéje, te !
ALADÁR.
Ne ingerelj,
Ha mondom!
WALTER
(közbe akar lépni).
Ej no, ne versengjetek.
HAGEN
(visszatartja, halkan Walterhez).
Ne bántsd te, csak hagyd, hadd versengjenek.
Az jó nekünk.
CSABA.
Illik hozzád, bizony,
Panaszra menni. Csak menj.
ALADÁR.
Nem megyek,
De tőled kérem számon gúnyszavad '.
CSABA.
Te kéred számon ? Hát kezdettem én ?
Nem te valál -e, ki belém kötél,
Mivel a germán vért nem hősi vérnek
Mondám, te meg a görög vért vetéd
Szememre. Tudd meg, nem vagyok görög;
Anyámat én alig hogy ismerém,
Te meg a német asszony oldalán,
Szoknyája mellett nőttél. Légy s maradj
A mi akarsz — de én csak hún vagyok.
ALADÁR.
Nem vagy különb, mint én !
CSABA.
Kivéve, hogy
Első szülött vagyok !
ALADÁR.
Gyakran veted
Szememre, hogy kisebb fiú vagyok.
Vigyázz, apánk is öcscse volt Budának.
CSABA.
Hát fenyegetsz? De meg nem ijedek.
Én nem vagyok Buda, s te még kevésbbé
Vagy Attila. Azért tanácslom is,
Öcsém, ne merd átlépni a határt!
ALADAR.
Minő határt? Közöttünk nincs határ,
Mint volt apánk és Buda bátyja közt.
CSABA.
Olyan ne is legyen.
ALADÁR.
Milyen határt
Értesz tehát?
CSABA.
Mit a természet — és
Nem ingatag szerződés alkotott.
Már mondtam : én első szülött vagyok,
S elsőszülött jogom' nem engedem.
ALADÁR.
Történet az csak, nem jog. És a míg
Attila él, nincs senkinek joga
Kivüle.
WALTER
(Hagenhez).
Sokra mennek.
HAGEN
(viszont).
Menjenek,
Bár többre még, ne bánd, az jó nekünk.
WALTER
(szintúgy).
Ha közbelépünk és lecsöndesítjük,
Lekötelezzük azzal Attilát.
És megnyerjük bizalmát.
HAGEN
(viszont).
Gondolod ?
WALTER
(szintúgy).
Bízd rám!
HAGEN
(viszont).
De várj, míg újra összekapnak.
CSABA.
Mily nagyra vagy apánk kegyével, és
Hogy egyre szíve gyermekének, édes
Kis Aladárja, — gyönge kis fia, —
Szép madarának szólít! A kicsit
S gyöngét beczézni szokták, jól tudom,
Nem is irigylem; kis leány, ha volnál,
Még jobban is beczézne jó szüléd —
De érd be a kényeztetéssel, és
Ne számíts más előnyre.
ALADÁR.
Semmire
Nem számitok; te vagy, ki számítasz,
Hogy örökölni fogsz apánk után.
Vigyázz ! Igen korán hánytorgatod
Elsőszülött jogod '!
WALTER
(közbelép).
Ej, jó fiúk, Elég a versenygésből.
CSABA.
Mit akarsz?
Bízd ránk vitánkat, nincs közöd vele !
WALTER.
De van. Hisz' Hagent s engem Attila
Azért adott hozzátok, hogy legyünk
Barátitok, testvéritek, ha kell,
S tanácsadótok, — nem viszályitok
Tétlen tanúi. Csillapúljatok,
Vagy én megyek s hírül viszem legott
Miképen osztozkodtok örökén,
Még életében !
ALADÁR.
Én osztozkodom?
De igazad van; vigyük a vitát
Apánk elébe. Bátyám, azt vetéd
Szememre, hogy panaszra szaladok
Apámhoz én. Jerünk tehát együtt!
Szemedbe mondom, s nem hátad mögött:
Mint sértegettél!
CSABA.
Én sértettelek?
ALADÁR.
Engem s anyámat.
CSABA.
Úgy ? Hát tartozom
Tisztelni én anyádat?
ALADÁR.
Tartozol:
Atyád nejét.
CSABA.
Hát ő nem tartozik
Tisztelni férjét? Még se' tiszteli!
Ma sem jelent meg, mikor kéreté.
De jó, jerünk. Hadd mondja hát atyám,
Első szülöttje vagyok-é neki,
Vagy nem, szemembe. És ha az vagyok,
Mért ád előnyt neked? Jerünk tehát!
— Jertek ti is; te légy az én tanúm,
Walter; te Hagen, légy az Aladáré,
Hadd tudjam egyszer, ki s mi vagyok én,
És tudja meg öcsém, meg a világ!
ALADÁR.
Jerünk anyámhoz, oda ment apánk is.
Hagen, kövess!
CSABA.
Te, Walter, engemet!
WALTER.
Csak csöndesedjetek !
(Csaba, Aladár, Walter el.)
HAGEN
(félre).
Farkaskölyök-pár,
Megfojtanálak ! (utánok.)
Várjatok, jövök már !
(El.)
A függöny legördül.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE