Legyen Istennek hála penig, megmenekedhettem az Agamemnontúl, az én aggeb férjemtűl, ki zabolán akar vala tartani.
Annyira regnált vala rajtam, ingyen embernek sem tudom vala magam, egy pohár bort kedvemre meg nem ihattam, híre nélkül csak ki sem léphettem házamból.
Maga engem az én anyám gyermekségemtűl fogva nagy kedvemre tartott, ő penig mind természetemből, mind erkölcsömből teljességgel ki akar vala venni, kiért, ha száz lelke volt volna is, meg kellett volna halni.
Nem tudta ő, hogy régtűl fogva másba volt az én gyönyörűségem, sem testemnek sem lelkemnek mint olyan dög nem kellett.
Ha lefeküdt, dörgölődött ágyába, ha felkölt, csak morgolódott, sem ölelésem, sem csókolgatásom nem vala kedves, de én hiszem, ugyan érzette, hogy kedvetlen mívelem.
Vagyon immár kibe vigadjak, ha megölelem Aegistust, ő is megölel, ha megcsókolom, ő is megcsókol.
Nincs ennek szívébe bánat, nincs az országra nagy gondja, mint annak, ki az nagy pénztakarásba megagga.
Sok kincs miatt engem is megútála, egy napon nem tuda belőle élni.
De ha Isten segít, az én szeretőmmel, Aegistusszal vígan elköltöm lelkiért.
Nem félek immár senkitűl, parancsoljon immár, zabolázzon bátor - csak ez orvossága az gonosz férjeknek: öld meg, fojtsd meg, veszejtsd el, mindjárt megmenekedsz tűle!
Élj úgy osztán, mint szinte neked tetszik, jobb te parancsolj másnak, hogynem mint neked parancsoljanak.
Ne gondolj vele, bár Simon bírónak mondjanak, csak legyen neked kedvedre.
De ahon látom Aegistust, hozzá megyek.