Egy könnyet látok arcodon, talán
A részvét könnye! Óh, hiszen te is
Csak nő vagy, mint én; és ifjú szíved van,
Mely rossz még nem lehet; jer és ölelj meg!
S ha sorsom érdekel, figyelj szavamra.
És adj tanácsot, mit legyek teendő.
Sok év előtt, midőn még lány valék:
Vitézek küzdtek értem és közöttök
Nessos is, egy hatalmas óriás;
Szép volt s magas mint bércek cédrusa,
De mégsem oly dicső lény, mint Herakles,
Ki Istenekkel vívta el csatáit;
Hogy engemet megnyerjen. Egy napon
Nászunk után Herakles felfogott
És vitt honába; Nessos jött velünk,
Midőn egy széles, mély folyó kanyargott
Előttünk, Nessos megszólalt: Herakles!
Te kisebb vagy, mint én, ahol te úszol
Én lábolok csak; hogyha nem neheztelsz,
Én nődet átviszem, s te ússz előre.
Herakles úszott s én remegve csüggtem
Az óriás karjában; és midőn
Már a folyam medréhez ért velem,
Nessos megfordult, visszavitt, - s csúfolva
Kiáltott férjemnek: kövesse őt
És futni kezde. Megmeredt Herakles,
Mert tudta, hogy az óriás ha fut,
Azt senki el nem éri; nagy dühében
A földön tombolt, és íját ragadta;
Szivem mellett suhant a nyíl, s az ifjú
Roskadva a homokba dűlt; piros
Arcát a szín megsárgult, és szemét
Reám meresztve szólt: "Deianeira!
A nyíl mélyen hatott, bucsúzni nincsen
Időm; emlékjelül fogadd el ezt;
(Ekkor gyorsan lehúzta a véres ingét)
Ha egykor a férj, akit most imádsz,
Megun, vagy hűlni kezd: e véres inget
Hordoztasd véle, és haló szerelme
Feléled újra." Ekkor megszorítá
Jobbom s nagyot kacagva megmeredt.
Azóta a talizmánt őrizem.