" Nincs több szegény, csak én, nincs több szegény,
Csak a lantos; csak a lantos szegény!
A pór nyugodt, nem bántja lelki vágy, -
Nem álmodoz tündérvilági lényért;
A földön kóborol, szánt, és magot vet, -
S nincs gondja több: ad -e esőt az ég?
A hős mit álmodik: csak harc s dicsőség
S azt véren szerzi meg; gyermek dolog!
Hegyes vassal piros vért önteni!
És a király mi boldog! kincs között
A föld legfölső trónusán mosolyg
És amit álmodik vagy szíve kíván:
A rabnép megreszketve tölti be!
Óh Istenem! Mi boldog a király!
De a dalnok, kit a föld megnevet,
Kit holdkórosnak csúfol a világ,
Kinek nincsen hazája, nincs laka,
Kinek a nappal bűvös lámpafény,
Kinek az éjjel szellemek hazája,
Kit álmi közt görcsök rángatnak össze,
Ki képzemények földén édeleg
És bűvsugárt rabol a szellemektől,
Önvesztire. Hah, mert az Istenország
Üdvét megérzi, s érte dalra kél,
Őrjöngve, mert odáig lantja nem hat
És itt alant nincsen ki értené,
Mert aki érti az csak olyan őrült
Mint ő maga, - óh, mily boldogtalan
Csak zeng, csak zeng, míg húrja megszakad!
Nincs több szegény, csak én, nincs több szegény,
Csak a dalnok, csak a dalnok szegény!
Hah, mért rezeg kezemben e darab fa?
E nélkül boldog volnék! El vele
A porba ! (Nézegeti.) Elhajítsalak? Minek vagy,
Ha nem szólsz? Lelkem adja untalan
A hangot húrjaidba? És utóbb is
Elvesztegesse rád életfuvalmát?
Nem, nem, nem hordalak! Nem adsz te semmit
Nekem! Csak elveszed! Hitvány barát vagy
S idétlen visszhang; menj a porba hát .
(Elveti lantját s Jole felveszi.)
Nyögsz! Megszakadt fakebled? Semmi sem,
Most már szabad vagyok és társtalan,
Most könnyű és vidám! De boldog -e?
Nem; még most is boldogtalan; szorong
A szív és kér! De mit? Leányt, leányt!
Jolét, az égi leányt! Ah, nem jön ő!
Nincs több szegény csak én !"