Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Balassi Bálint
Szép magyar komédia
Keletkezés ideje
1589
Felvonás
5
Jelenet
22
Megszólalás
323
Mondat/Sor
994
Szó
11461
ACTUS V. SCENA I.
Sylvanus szól Credulussal, megragadván az kést kezében, hogy meg ne ölje magát.
SYLVANUS.
Mi dolog, mit csinálsz?
Ereszd az kést!
Bocsásd, mondok, felséges Istenért, kell-é mívelned?
Hogy nem tekinted az lelkedet, miért míveled azt?
CREDULUS.
Az te hitetlen voltodért.
Ereszd, hagyj békét, bocsásd az kést, hadd érje nyavalyámnak végét!
SYLVANUS
Azt bizon nem, soha, csak kár!
CREDULUS.
Mi közed hozzám, miért nem hágysz meghalnom?
Hiszem néked is jobb lészen, ha csak egyedül s más társ nélkül örülsz az Julia szerelminek.
SYLVANUS.
Ma üssön meg inkább az menny engemet, mint az, soha!
Légyen tiéd az szép Julia, csak egyedül temagad is érdemled őtet.
Soha csak reá sem tekintek ezután!
Az fejében, ha ez ideig az mi barátságunk ellen árulójul gyönyörködtem ellened az ő szépségében, megbocsáss, az Istenért kérlek, mert bánom, azután nem is mívelem!
CREDULUS.
Hohohó!
Késő immár sütve!
Azelőtt kellett volna jómra gondolnod!
Ereszd az kést, s tarts dolgodot!
SYLVANUS.
Nem adom, hitemre, csak kár, hanem inkább könyörgök az Julia szemecskéjének lebbegő fényeért, sőt az ő szerelmére készerítlek, hogy bocsásd az kést!
Látod, hogy aznélkül is kitekerem kezedből, ha megsértlek is!
Valyon ha itt halva látna Julia, mit gondolna?
Bizony csak nevetne halálodon, s bolondnak mondana érette!
Nem tudod-é, hogy ez világon semmi nincs nagyobb örömek s gyönyörűségek az szép asszonyoknak s leányoknak, mint ha azokot látják halni-vészni azkik szerelmekre felgerjednek
CREDULUS.
Tehát az nyakamnak végeszakadtát is irigyled, áruló?
No, hadd járjon!
Tudom, hogy valaha eltávozol tőlem azkor is elég idő s módom lészen dolgomban.
SYLVANUS.
Jer oda inkább hozzám; talám kimégyen az istentelen szándék szívedből, ugyanis eszes ember, azki gonosz szándékját jóra fordítja.
ACTUS V. SCENA lI.
Julia szól magában, látván az Credulus nagy kését, kivel magát meg akarta ölni, s az fiatalon is az jegyzést elolvasván, kit Credulus felmetszett.
JULIA.
Micsoda nagy kés amaz, azkit ahol az fa mellett látok?
Micsoda jegyzés imez fiatalon?
Valyon ki jegyzette reá?
" Credulus bújában, itt az pusztában, azért ölé meg magát" Hazudsz benne, hitván ember, hogy én volnék oka istentelen halálodnak, s abban is, hogy én Sylvanust szeretem!
De erre téged csak az magad hamis gyanósága s tökéletlen kételkedő volta s bolondsága vitt.
Bizonságom az szerelem, hogy nem Sylvanust, hanem Thyrsist óhajtom az én fohászkodásimban, kihez még gyermekkoromban fölgerjedtem!
Thyrsist keresem sok esztendőtől fogva, Thyrsis csak egyedül az én szerelmes lelkem, kin soha senkit el nem cserélek, s kinek nevét, szerelmét soha semmi idő el nem felejteti vélem.
De kicsoda az, ki ez jegyzést elolvasván azt ne alítsa, hogy igaz az, mit reám írt, s el ne higgye az hamisságot felőlem?
Majd mind ez egész világnál tökéletlen nevem kél s lészen!
Hanem hadd metéljem ki inkább ez fiatal héjából, hogy senki meg ne olvashassa, hogy ne szálljon, ártatlan voltomra, örökké való szidalom fejemre!
De azhol valami pór jő az bokrok között!
Ha valahogy itt kap, hogy metélgetek, majd meg akarja tudni, mit mívelek, mert ezféle értetlen pórok mindennek végére akarnak menni, s ha csak reátekintek is, mind-mind ez egész félfelé, míg elhalad ezen!
ACTUS V. SCENA III.
Dienes magában szól.
DIENES.
Nincsen annyi hajszál az uramon, azmennyi szitkot, átkot szólok az rossz bestyére, ha az hímes inget elveszti tőlem!
Nám, soha nem eshetik szíve szerint!
Ím, most szinte úgy vagyon dolgom, mint az ebnek, kinek torkán akadott az csont: el sem nyelheti s ki sem vetheti.
Valamit hagyott volt Galatea, hogy uramnak megmondjam, s azmi választ tészen reá, hogy azt is megmondjam néki, s ím, szinte odamégyek most az ingért.
Tudom, hogy menten megkérdi, ha megmondtam-é az követségit, s uram is hogy mit szólott reá.
S az a bestyeség, hogy meg nem tudom mondani, mert jobb része mind kicsúszott az fejemből.
Maga míg ide jüttem, mind azt beszéllettem magamban, hogy el ne felejtsem.
Ó, hogy nem jut eszemben!
Oda lészen az ing!
Dienes szól Sylvanussal.
DIENES.
Ahol jő Sylvanus, az gazdám!
Jó szerencsével, uram, szinte te kellesz vala!
SYLVANUS.
Mi dolog?
Talám valami kár esett az juhokban?
DIENES.
Az a kár, igen találád, valami káposztácskáért mentem vala az kertben, hogy vacsorára megfőzzem.
Hallám, hogy Galatea monda Friskának, hogy ott az sövénhez támaszkodván beszélnek vala egymással
SYLVANUS.
Talám Briseidának inkább?
DIENES.
Azt, azt!
SYLVANUS.
Mit monda néki?
DIENES.
Eredj, mond, édes vérem, keresd meg az legént, mert én ezután senki után nem járok többet!
SYLVANUS.
Nem nevezé-é meg az legént?
DIENES.
Meg, de nem jut eszemben.
Bestye, ki csudás neve vagyon!
SYLVANUS.
Talám Bereck?
DIENES.
Nem az.
SYLVANUS.
Damon?
DIENES.
Az ördögöt Damar!
SYLVANUS.
Talám Celsus?
DIENES.
Mégsem az, magasabb annál is!
SYLVANUS.
Menalca?
DIENES.
Annál is nagyobb!
SYLVANUS.
Hát Corydon?
DIENES.
Az sem.
SYLVANUS.
Talám Alfesibeo, mert nálánál többet nem tudok, azki olyas volna!
DIENES.
Az, az, az!
Alfesipoló!
SYLVANUS.
Mit monda Briseidának, hogy annak az legénnek mondjon?
DIENES.
Mondd meg az Alfesibeónak, hogy jöjjön elém, ím, itt megvárom.
Végye el immár hasznát az régi szerelemnek!
SYLVANUS.
Elméne Briseida megmondani az legénnek?
DIENES.
El.
Mindjárt, mint nyakaszakadtában elfuta, azonban hátrafordola Galatea, hogy engem megláta, monda: Mondd meg, úgymond, uradnak, hogy ha szinte értetlen is, ugyan nem lészek azért világa vesztett, ugyan lészen azért szép szeretőm, ki ne csak ő kéresse magát, hanem ő könyörögjön utánam.
Nem kötöm, ne féljen ezután az jámbor, nyakára magamot, mert látom, hogy úgy fut előttem, mint egy pestis előtt.
Addig bé nem setétedik, míg én egy szép ifjú legénnek ölébe lészek, ki meg fogja becsülleni, nem úgy, mint ő, az én szépségemet.
SYLVANUS.
Alfesibeo?
Megcsalja bizony az reménség az jámbort!
Mert míg én élek, bizony abban semmi nem kél soha!
Sem ő, sem más, nemhogy férje, de még szeretője sem lészen senki Galateának énnálamnál!
Mert ha szinte az reménség arra vitt is, hogy Juliához hajoljak, az én keserő nagy fájdalmomnak könnyebbségeért, kinek csak az Galatea tűrhetetlen hozzám való kegyetlensége volt oka, ugyan nem gyűlöltem azért én annyi elhagyásomban is Galateát soha, sőt szerettem azkor is, szeretem ezután is, míg az lélek bennem marad.
Most penig, annál inkább, hogy Juliát Credulusnak engedtem, kinek igaz barátságának ne engedje Isten, hogy soha ezután vétsek, sem hogy árulója légyek, csak engemet illet azért egyedül Galatea, senkit nem egyebet.
De jer azfelé, ha valahogy elhozta addig Briseida Alfélsibeót, őkegyelmét!
Reá felelek, hogy az kurva anyja csecsiből szopott tej is keserő méreggel forr az torkára!
DIENES.
Jere, ím megmutatom, hol láttam Galateát, oztán a juhhoz mégyek, mert estve vagyon immár, bé kell rekesztenem őket.
Ó, szép ingem, hímes ingem, majd kezemben lészesz!
ACTUS V. SCENA IV.
Julia szól Credulussal.
JULIA
Elhalad az pór, immár senki nem lát, hanem majd én is kimetélem ez hamis írást az fiatalból.
CREDULUS.
Penig elszakadhaték az hitetlen Sylvanustúl.
Ne, immár nincs ki megtilthasson az én életemnek veszedelmét elvégezésétől.
Nem nehéz meghalnom, de az nehéz, hogy halálom óráján nincs jelen az én istenasszonyom, s nem nézi, mint ölöm meg magam őmiatta.
Fogadjuk, ő az, ki ama fa mellett áll!
Ő, hitemre!
Ó, áldott nap, kin kedvem szerént végezem el életemet!
JULIA.
Azt reá felelek, senki el nem olvassa, én is úgy kimetélem!
CREDULUS.
Azmit annak az jegyzésnek kellett volna mondani, azt az temagad nyelve mondhatja meg ezután.
JULIA.
Íme, lám, élsz még?
Vagy most támadtál fel?
CREDULUS.
Talám bánod, hogy élek?
Ne bánkódjál, ezennel teszek róla.
JULIA.
Hogy élsz, nem bánom.
De azt, hogy gonosz híremben akarsz ejteni, azt bizony bánom.
Igaz-é az, hogy az fiatalon azt metszéd fel, hogy Sylvanus szerelmében ádtam magamot?
Micsoda bizonságod vagyon arról, ha tudja az Isten, hogy senki nem mondhatja igazán, hogy soha csak reá is tekintettem volna?
CREDULUS.
Az gonoszság vakított volt meg, s magam sem vettem eszemben, mit írtam.
Ne siess, az Istenért!
Kérlek, tedd el az kést!
Csak egyért könyörgök!
JULIA.
Mi kell?
Mondd meg gyorsan!
CREDULUS.
Ha az te kegyetlenséged s az én gonosz szerencsém így hozta, hogy az én régi szolgálatom ne légyen kellemetes előtted, elégedjél meg egy halálommal, s ne hagyj mindennap ezerszer halált kóstolnom!
Ez éles késedet üsd az én mellemben, s vedd ki szívemet, ki téged igazán szeretett, s bocsásd ki az sok keserőségből, mint egy mély tömlöcből, az fájdalmas lelkemet.
Nem vétkezel semmit véle, mert ha valaki szerelmes ember valaha kedve szerint végezte életét ez világban, én lészek az másik, ha az én édes szerelmesem keze miatt lészen itt elesésem, mely nem halál, hanem új élet gyanánt esik énnékem; miérthogy azt mondják, jó annak az halál, azki búnak éri végét azzal.
JULIA.
Isten őrizz!
Vesd ki ez rettenetes dolgot szívedből, ím, az én hitemre ugyan megszánom bizony, azmint azelőtt is megmondtam: ha segíthetnélek, örömest segítenélek, de nem szeghetem meg hitemet.
Bizonságom az Isten és az Szerelem.
CREDULUS.
Átkozott légyen az Szerelem, az is, azki hiszen néki!
Ó, kedves sebem helye, ó, én édes jelem, kire sokat nézek napestig az szegény Angelica emlékezetire!
JULIA.
Veszék!
Mit beszélsz?
Angelicát emlegetsz-é?
CREDULUS.
Mely nehéz most, hogy akkor meg nem holtam, azmikor egy kígyó ez sebet rajtam ejtette vala!
Ó, én édes Angelicám, az temagad kezivel gyógyítál meg akkor, mely jótétellel csak ez mostani veszélyre juttattál, mert ha akkor meg hadtál volna halnom, most ez nagy bút nem szenvedném, sőt az te áldott öledben múltam volna ki ez világból!
JULIA.
Ha valaha valamiben énnékem kedvemet igyekezted tölteni, bizonyíts meg ezzel, hogy mondd meg, kicsoda az az Angelica, azkit emlegetsz?
CREDULUS.
Ha lehet, hadd ne újítsam meg, lelkem, az én régi nyavalyámot!
JULIA.
De mondd meg, fölötte igen kérlek!
CREDULUS.
Ha életemet teéretted fogyatom meg, miért titkolnám azt előtted?
Az Angelica egy igen szép leány vala, kinek szerelmire Candiában (ki mindkettőnknek hazája vala) fölgerjedtem vala.
JULIA.
S ő, az Angelica, szeretett-é téged?
CREDULUS.
Igenis, sőt talám inkább ő!
JULIA.
Hát nem csuda, hogy gyötör az szerelem, s ennyi kívánságodban nem ád jó szerencsét, mert azki igazán szeret, egyet szeret!
CREDULUS.
Mert megholt ám!
Vaj, ha élne, nem volnék ez veszélyben!
Mert bizony tereád sem egyébért gerjedt fel az én lelkem, hanem hogy csuda hasonló vagy hozzá!
JULIA.
Bizony elég kegyetlen halál volt, hogy így fosztott meg egymástól benneteket!
De mit tehetsz róla?
Tűrni kell, mert az halál senkinek nem kedvez.
CREDULUS.
Az halál nem szinte oly keserves, mint az halálnak oka s módja, kiről könyvhullatás nélkül nem emlékezhetem soha.
JULIA.
S mi módon holt meg?
CREDULUS.
Egy társom búsoltában, hogy hozzá nem akart hajolni, mérget adott szegénnek meginnya, azmit magátúl értém, hogy ölemben vonyog vala.
JULIA.
Ki volt az társodnak neve?
CREDULUS.
Montan, ha igazán jut eszemben.
JULIA.
Mit hallok?
Montant emlegetsz?
Veszék!
Álmomban vagy ébredten hallom ezt?
Néked pedig ki neved?
Ugyan Credulus-é igaz neved?
CREDULUS.
Ölj meg inkább, ne kérdezkedjél tovább!
JULIA.
Mondd meg csak, ha vagyon-é más neved!
Azután parancsolj, s azt mívelem, azmit mondasz!
CREDULUS.
Nem Credulus, hanem Thyrsis az én nevem.
JULIA.
Tarts!
Segélj!
Thyrsis néked neved?
Fogj, fogj!
Majd elesem!
CREDULUS.
Julia, Julia!
Ó, átkozott szerencse!
Elájula vagy ugyan meghala?
Ím mint fejéredik, hidegedik!
Bizony megholt, mert semmit nem pih!
Ó, rettenetes történet!
Ím, midőn én kérem azon, hogy az ő keze miatt haljak meg, ő hal meg az én kezemben!
Ez-é az dolog, átkozott Szerelem!
Így adod-é kezemben az én szerelmesemet?
Mi jót várhassak immár tőled, ha megölted őtet?
Az fejében bár meg se adtad volna!
De ha életében nem engedted meg csókolgatnom, meghalva is megcsókolom!
Magam ajakammal szedem el az ő édes ajakirúl az hervadt piros rózsát.
JULIA.
Thyrsis-é néked neved?
CREDULUS.
Valami új öröm ocsúdtata fel téged?
JULIA.
Sem nem egyéb, hanem az te szerelmes csókod, én édes Thyrsisem, téríte ismét életre az halálbúl!
CREDULUS.
Engemet hiszel-é most Thyrsisednek, kit csak imént is úgy gyűlölsz vala, mint az szörnyű halált?
S most édesnek mondod az én csókomot, maga imént csak az tekintetem is ellened vala?
Valyon mitűl lágyult meg ilyen hirtelen az te kemén szíved?
Én hiszem, hogy csak valami új csalárdsága ez az Szerelemnek!
De mondd meg, ha Istent szereted, mi változtatott ilyen hamar téged, s mi fordította kegyetlenségedet jókedvire s kegyelmire?
JULIA.
Míg te Credulus voltál s én Julia, addig kegyetlen s kedvetlen voltam hozzád, de mihelt te is Thyrsissé lettél s én is Angelicává, ottan kegyes szerelmes lettem hozzád.
CREDULUS.
Igaz bizon, édes lelkem, hogy mind képpel s mind termettel igen hasonló vagy Angelicához, de hogy ugyanő volnál, az hihetetlen dolog, mert az magam két szemével látám meg ennekelőtte, hogy szinte meghal vala.
JULIA.
Hiszem én mondtam vala azt tenéked, mert én magam is azt tudtam, hogy méreg volt az ital, azkit Montan adott vala meginnom.
Ó, én hamis beszédem, mely nagy bút s nagy kárt szerzett volt mindkettőnknek!
Nem méreg volt, nem az, az Istenért, hanem csak valami oly ital, ki után ember egy napestig mind aludt.
CREDULUS.
Nem tudom, mit higgyek, mert lehetetlen dolognak tetszik, hogy ily hamar kegyelmiben vett volna az Szerelem, s hogy ilyen nagy jómra tartott volna meg engem ez ideig.
JULIA.
Úristen!
Micsoda bizonsággal mutathassam én meg néked az igazat, s miképpen hitethessem el véled?
Hála Istennek, eszembe juta!
Látod-é ez unicornis szarva hegyit, kit ilyen módon aranyban foglalván magad ádtál vala otthon Candiában, hogy az te emlékezetedre nyakamon viseljem?
Nézsze, esméred-é?
Mi kell ennél nagyobb bizonság?
Én vagyok az te Angelicád!
Én vagyok az, kit te megholtnak hittél lenni!
CREDULUS.
Immár nyilván látom!
Ó, ó, ó!
JULIA.
Miért sírsz, édes Thyrsisem?
Talám teljességgel elfeledkeztél rólam, az te Angelicádról?
Azt bánod, hogy ismét megtaláltalak?
Úgy-é?
Szólj, lelkem!
CREDULUS.
Örömemben nem szólhatok vala.
Nem feledkeztem el még rólad, én édes Angelicám!
Nem lehetne az soha, mert kicsoda az, ki elfelejthesse az ő éltető lelkét, édes Angelicám?
Ó, két szemem világa, nem tett soha ennyi gonoszt vélem az szerencse, azmennyi jót most vélem tészen!
Hát ugyan te vagy az én édes Angelicám!
Ím, noha látlak, hallak, de alig hiszem még magam szemeimnek is, füleimnek is!
JULIA.
Én szinte azonképpen, én édes Thyrsisem, miérthogy tizenkét esztendeig való keresésimben sohul semmi hírt nem hallottam felőled, s immár most véletlenképpen ilyen hamar egybenhoza Isten bennönket!
Noha látlak, de alig hiszek enmagamnak is!
Jól esmérem az szép helyt, azkirűl emlékezel, mikor amaz árnyékon együtt aluszunk vala, s én meg valami fűvel gyógyítálak meg.
CREDULUS.
Ó, áldott szerencse!
Ó, boldog s örvendetes nap, ki ez időt adtad érnem!
De micsoda gonosz gondolat volt az a Montantól, hogy téged elalusson?
JULIA.
Érts meg!
Azután, hogy ám az földre esém, nem csak te, hanem egyéb is minden azt hitte, hogy megholtam.
Látván ezt Montan, menten az atyámhoz jutott, s mondotta néki, hogy ő valami fűvel föl tud támasztani engem; ha megelevenedném, néki adjon az atyám házastársul.
Atyám, mint keserves ember, néki ígért mindjárt, s Montan is ottan megorvoslott engem.
De megcsalta az latrot az reménség, mert mihelt megértém ez csalárdságát, hogy mint vagyon az dolog, azonnal elszökém, s azulta csak téged kereslek erdőkről erdőkre, én édes Thyrsisem.
CREDULUS.
Miért változtattad meg nevedet?
Hol laktál ennyi sok esztendeig?
JULIA.
Hát te, édes lelkem, miért nem nevezted magad Thyrsisnek, hanem Credulusnak?
CREDULUS.
Azért, hogy hazánkban senki semmi hírt ne kaphatna felőlem.
JULIA.
Én is szinte azért.
De mint éltél te is azulta, hogy onnan hazul eljöttél?
CREDULUS.
Menjünk az én szállásomra, s ott beszéljük egymásnak minden nyavalyáinkot, kiről örömmel emlékezhetünk immár most, hála Istennek!
De valyon ki jő távol, ahon?
Mintha Sylvanus volna Galateával!
Nézsze, mint beszélnek s nevetnek!
Én hiszem, megkönyörültek egymáson.
Jer, vonjuk félfelé egy kevéssé magunkot, halljuk, mit beszélnek!
ACTUS V. SCENA V.
Sylvanus, Credulus, Galatea, Julia.
SYLVANUS.
Bocsásd meg, lelkem, hogy azt tettettem, mint hamis, hogy ezt szerettem volna inkább náladnál; s mentsen előtted az nagy bosszúság, ki az te régi kemén voltodbúl szállott vala szívemre, mely kegyetlenséggel reméntelenségben ejtettél vala felőled, hogy azt hittem, hogy soha nem vészesz bé szerelmedbe.
Tiéd mind lelkem s mind szívem, eszem, fejem, gondolatom, mindenem.
Ezután sem szépség, sem egyéb semmi el nem szakaszthat tőled engem!
GALATEA.
Inkább te bocsáss énnékem, ha mindjárt, azmely nap engem szeretni kezdtél, nem becsültem az te szerelmedet, azmint érdemletted volna tőlem!
SYLVANUS.
Isten hozott minden jóval, édes társom, Credule!
Lám, együtt látlak Juliával; talám az Szerelem ő maga szerzett eszve benneteket?
CREDULUS.
Az bezzeg, s ezután halálnál egyéb sem választhat el bennünket egymástúl!
SYLVANUS.
Hála az Úristennek, nem tudok mit tennem örömemben!
Ím, minket is együvé köte az Szerelem fölbomolhatatlan kötelességgel, mely kötelességünk, igaz, hogy azelőtt megtágult volt, de azért fel nem bomlott, fel nem szakadott soha az csomója!
JULIA.
Lám, mondám én azelőtt is, hogy nem tarthat az harag sokáig közöttetek, mert azok, azkik bizonyában s valóban szeretik egymást, ha valami tisztességben járó dologban nem vésznek öszve, semmiért egyébért úgy meg nem haraghatnak, hogy ismét meg ne békéljenek.
Mert az első szerelem az, azki embernek szívét égeti s főzi, noha második is nem hűvíti azért!
CREDULUS.
Ó, áldott Úristen, ki mindnyájunkhoz ilyen kegyelmes vagy!
Ezelőtt itt az hegyeken-völgyeken mind csak síttam-ríttam, de légyen hála Istennek, ezután kiáltok, szólok s nevetek!
Dienes közikben szól.
DIENES.
Isten ádjon jó estvélyt, uram, jó hírt mondok!
Ez estve ellék egyik juh kettőt.
Oly nagy mindkettő, hogy ha szarvok volna, mindeniket egy-egy kosnak alítanád.
SYLVANUS.
Légyen tiéd, atyámfia, Dienes!
DIENES.
Isten ádjon százannyit kegyelmednek érette!
GALATEA.
Ím, én is megadom az inget.
DIENES.
Haja, haja, söle!
Hiszem jól jártam ma!
SYLVANUS.
Jer az én szállásumra, Credule!
Jere, Julia, te is!
Együtt együk meg az vacsorát!
CREDULUS.
Hadd menjünk inkább haza!
SYLVANUS.
Nem mentek, hitemre!
CREDULUS.
Bár úgy légyen, azmint parancsolod.
SYLVANUS.
Eredj elöl, Dienes, öljük meg az borjút, ki ma egy hete, hogy lett.
Készíts jó vacsorát!
DIENES.
Ihon mégyek!
Nézsze, mint nyúl, ím, máris az nyálam, mintha hangyák járnának az számban, hogy az jó lakást érzem!
Elvetem, ördeg vigye el, az sült répát!
SYLVANUS.
Hozsza az kezed, Galatea; fogd kézen Juliát te is, Credule, s menjünk úgy vígan az szállásra!
CONCLUSIO
Dienes szól az komédiahallgatóknak.
DIENES.
Halljátok, jó uraim, örömest vacsorára hínálak titeket is, ha az vacsorálóház igen kicsiny nem volna.
De nem fértek bé, mert igen szoros.
Ti is penig, szép asszonyok, itt bár az bokrok közt ne várakozzatok az vacsorára, mert együld estvére kélve megragad benneteket valami kétlábú farkas vagy medve!
FINIS
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE