Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bornemisza Péter
Tragoedia magyar nyelven, az Sophocles Electrájából
Keletkezés ideje
1558
Felvonás
5
Jelenet
27
Megszólalás
440
Mondat/Sor
880
Szó
9013
ACTUS QUINTI
SCENA PRIMA
Chorus.
CHORUS.
Nagy dolog, hatalmas Isten, még az oktalan állat is sokban felülhaladja némely embert!
Ím az égi madarak oly nagy szorgalmatossággal viselnek az ő fiókra gondot, hogy semmibe nem hagyják megfogyatkozni.
Azonképpen az vadak is.
De némely ember, mint a Clitemnestra, azt akarná, soha szemével se látná.
Jóllehet bizony nagy az oka, mert az Electra azmi igaz, megmondja, azt ő penig igen bánja.
Arra mondják, hogy igazmondónak gyakorta feje törik!
De mégis anyai kegyelmességnek kellene benne lenni, de nemhogy volna, hanem ha egy kalán vízbe elveszthetné is, elvesztené.
Minden rútságot megmível szegényen, átkozza, szidja erősen, bosszúsággal kesergeti szegínt.
És hogy szegín remínségébe semmi nem költ Orestes felől, trombitáltatja erősen magát, tombol, táncol, örül felette igen Orestes halálán.
Ez szegín leányról csak meg sem emlékezik penig.
De kicsodák jűnek ihon terhekkel?
Asszonyom, Electra, jöszte ki, vajon kicsodák ezek?
SCENA SECUNDA
Orestes, Chorus, Electra.
ORESTES.
Vajon jó helyre találkoztunk -e mi, asszonyok?
CHORUS.
Mit keres kigyelmetek?
ORESTES.
Az Agamemnon király házát.
CHORUS.
Igaz, megtalálta kigyelmetek, mert ez az.
ORESTES.
Menjetek be tehát, jó asszonyok, mondjátok meg, hogy szembe lennénk az királyné asszonnyal és Aegistusszal.
CHORUS.
Honnan jött kigyelmetek?
ORESTES.
Phoceus-beli tartományból, Phanotheus házátúl.
ELECTRA.
Jaj, mennybeli Isten, bizony ezek az szegín Orestes hamvát hozzák.
Mit hoztok, jó uraim?
ORESTES.
Az Agamemnon király fiának megégett testét hozzuk ím, az edényekbe, kit be kellene mutatnunk királynak és királyné asszonynak.
ELECTRA.
Jaj, nyavajás fejem, mint veszek.
Ez edényekbe vagynak -e, jó uram?
ORESTES.
Mind az vagyon ezekbe, jó leány.
ELECTRA.
Kérlek, jó uram, az Istenért, ha ezekbe vagynak, add ide kezembe, hadd csókolgassam, apolgassam ezen egyetlenemnek hamvát.
ORESTES.
Adjátok oda neki.
Mert nagy szeretetit mutatja hozzá, és hiszem, jó esmerője volt.
ELECTRA.
Orestes, Orestes, miért hagyál el engem?
Ó, szívem, lelkem, Orestes, mint család az te édes nénédet!
Mely sokszor biztattál leveledbe engemet, hogy megmentenéd az én árva fejemet, de lámcsak, hiába bíztam tebenned.
Mert soha nem sietél hozzám, ím mint veszted magadat.
Jaj, arám, édes arám, Orestes, ki hitte volna, hogy erre jusson a te ügyed, ki vélte volna ily szörnyű veszedelmed?
Micsoda vagy te én ölembe: csak por, hamu, semmit nem használhatsz énnekem.
Nem így küldélek én ki tégedet.
Mikor az te gonosz anyád előtt nagy titkon elhoztalak az bölcsőből, ugyan röpdössz vala kezembe.
Akkor is nagy keserűséggel csókolgattalak tégedet, mert nehezen váltam meg tetűled, de féltettelek az te gonosz anyádtúl, azért nagy remínséggel küldettelek ki tégedet, hogy te lennél atyádért bosszúálló.
Örültem, mikor hallottam egészségedet.
Nagy szorgalmatossággal éjjel-nappal esedeztem teérted.
Nagy óhajtva vártalak tégedet.
Mikor eszembe jutottál, minden keserűségem elmúlt énnekem.
Azt hittem, hogy örömmel ölelgesselek tégedet, reménylettem, hogy minden kínom megkönnyebbül tebenned, de elnehezedem nagy keserűségembe.
Méznél édesbnek tartom vala az te jöveteledet, de minden méregnél keservesebb az te jelenvaló voltod.
Mert kiáltok tehozzád, de nem hallgatod meg az én beszédemet, panaszolkodom előtted, de nem felelsz énnekem.
Meghalál, szívem, Orestes, ó, egyetlenem, hova legyen immár az te Electrád, kinél óhajtson, kitűl várjon segítséget?
Orestes lelkem, ki torolja meg az te édesatyád halálát?
Hova hagyád az te szegín népedet, hova hagyád nyomorult nemzetségedet?
Vajha tudnád az te anyádnak gonoszságát, még ebből is felkiáltanál ellene!
Ha te tudnád az te szerelmes nénédnek keserűségét, mely nyomorult, mely árva az te anyád miatt, még itt is kesergenél énrajtam.
De lám, nem szólsz énnekem, nem vigasztalsz engem, elhagyál teljességgel.
Jaj, elveszek immár, jaj, jaj lelkem, Orestes!
CHORUS.
Veszteg, szerelmes asszonyom, mind meghallják odabe nagy kiáltásodat, ennek meg kellett lenni, mert ő is ember volt, mi is tartozunk egyszer vele.
Ott benn valék az királyné asszonnyal, egyike kigyelmeteknek bemehet hozzája.
ORESTES.
Menjél el, Mester uram, mondd meg, hogy itt vagyunk.
ELECTRA.
Szólj, édes vérem, Orestes! az te szerelmes nénédnek.
Jaj, ne hagyj el, ne hagyj el, édes arám, ó, szívem, ki hiába esedezem teneked!
ORESTES.
Elkeseríte szegín, nyomorodott leány.
ELECTRA.
Jaj, mint veszek, Orestes, jaj, mely keserű énnekem, hogy csak holt tetemid feküsznek előttem.
ORESTES.
Ne jajgass, jó leány.
ELECTRA.
Méltó, uram, az én jajgatásom, meddig élek, ez lesz az én kínom.
ORESTES.
Nem tudom, mit tegyek, nem tartóztathatom magam.
ELECTRA.
Mit könyvez, jó uram, talán te is Orestest siratod?
ORESTES.
Szánom őtet is szegínt.
ELECTRA.
Kit egyebet, engem keserülsz -e?
ORESTES.
Téged is, jó leány.
ELECTRA.
Az Úristen jót adjon teneked, mert vagyon húsz esztendeje, hogy senki nem könyörült énrajtam.
ORESTES.
Micsoda nyavalyád vagyon?
ELECTRA.
Csak az Isten tudná az én sok nyavalyámat megmondani.
Itt ez háznál még az eb is kedvesb énnálamnál.
ORESTES.
Jaj, szegín nyavalyás!
ELECTRA.
Jaj, veszett ember vagyok én!
ORESTES.
Mi dolog?
ELECTRA.
Az én atyám öldöklői és árulói örülnek az én egyetlenem, Orestesem halálán, engem is immár örökkévaló fogsággal fenyegetnek.
Nincs édes uram, ki megszabadítana kezekből.
Jaj, jaj, jaj, el kell vesznem immáran!
ORESTES.
Nem hagy az Isten!
ELECTRA.
Ideje volt volna immár, de azkibe bíztam, azt is nem hozá meg.
ORESTES.
Meghozza őfelsége, ne bánkódjál azon.
ELECTRA.
Ha megholt, ihon kezembe vagyon az pora hogy hozhatja meg?
ORESTES.
Nincs semmi gondja.
ELECTRA.
Tudom, mert elveszett.
ORESTES.
Isten oltalmazza attúl.
ELECTRA.
Mitűl, édes uram?
ORESTES.
Hogy Orestes elveszett volna.
ELECTRA.
Tehát?
ORESTES.
Jó egészsége vagyon, legyen hála Istennek!
ELECTRA.
Ki vagy te, jó uram?
ORESTES.
Megtudod még ma!
ELECTRA.
De mondd meg, szerelmes uram.
Ezek előtt megmodhadd, mert mind híveim énnekem.
ORESTES.
Tedd le tehát az edényt kezedből.
ELECTRA.
Hadd járjon ez, édes uram, meghallgathatom azért.
ORESTES.
De add oda nekiek.
ELECTRA.
Jaj, nem adom.
ORESTES.
Bocsásd.
ELECTRA.
Az Istenért, kérlek, ne vödd el, édes uram.
ORESTES.
Mit tész vele?
ELECTRA.
Jaj, nem szakadhatok el az én egyetlenemtűl.
ORESTES.
Ereszd, mert semmi az.
ELECTRA.
Jaj, nagy Isten, lám, átkozott voltam én, ím, még csak hamujával is nem bírhatok az én édes arámnak.
Jaj, nagy Isten, mit tegyek!
ORESTES.
Ne jajgass, jó leány, csak hiába sírsz.
ELECTRA.
Ó, nyavalyás fejem, könnyű nektek, de nemhiába sírok én az édes segítőm halálán.
ORESTES.
Lám, mondám, nincs semmi nyavalyája.
ELECTRA.
Kinek?
ORESTES.
Az te arádnak, Orestesnek.
ELECTRA.
Hogy tudod, édes uram?
ORESTES.
Mert láttam.
ELECTRA.
Jaj, elveszett szegín!
ORESTES.
Megládd, még ma, te is.
ELECTRA.
Ne csalogass, jó uram!
ORESTES.
Ihon, ha nem hiszed, nézz e gyűrűre.
Ezt te küldted jelül neki, erről megesméred.
ELECTRA.
Mit kesergetsz, édes lelkem, hogy nem szólsz.
Ó, én édes vérem, te vagy az én gyönyörűségem!
Te vagy az Orestes, jól esmérlek, ez bélyegről is megesmérem.
Ó, nagy örömömbe hova legyek, most születtem ez világra.
Kész vagyok immár meghalni, penig Isten elhozott, édes arám.
ORESTES.
Veszteg immár, jó néném, ím megjöttem immár.
ELECTRA.
Látlak, nagy szerelmem, örül az én lelkem tebenned!
Téged egyedül óhajtottalak.
Legyen hála az Istennek, hogy megkönnyebbítél engemet.
Ó, nagy gyönyörűségembe hova legyek, örömömbe lecsordul az könnyű szememről.
Chorus, látod -e, ez az én egyetlenem, az Orestes!
Leányasszonyok, nézzetek erre, ez az, ki megholt vala, ím feltámasztotta az Isten.
CHORUS.
Látom, édes asszonyom, penig meghozta az Úristen őfelsége, örülök és kévánom őkigyelmének minden jó szerencséjét!
ELECTRA.
Ó, szívem, édes arám, Orestes, jókor hozott az Úristen, mert ez mai nap kellett volna nekem elvesznem!
Aegistus ma ment ki, hogy az én veszedelmemre helyet keressen.
ORESTES.
Megértöttem mindent, gondot visel az Úristen reánk.
Azt értem, ezentúl megjő, de ha Isten segít, két óráig minden sáfárságoktúl mind az kettőt megmentem.
ELECTRA.
Ó, Isten, Isten, áldd meg ennek kezét!
Jaj, egyetlenem, meghalok érted örömömbe.
ORESTES.
Veszteg, jó néném, senkinek semmit ne szólj!
ELECTRA.
Kitűl félsz, édes arám?
ORESTES.
Jobb csendességbe lenni.
ELECTRA.
Anyámmal egy cseppet se kofitálj, mert senki nincs vele, csak egynéhány asszonyember.
ORESTES.
Hallod -e, noha nincs az asszonyemberbe erősség, de nagy okosság benne, jobb azért addig félni, meddig nem esik rajtunk.
ELECTRA.
Jaj, nem feledkezhetem el rólad nagy gyönyörűségembe.
ORESTES.
Igen félek, hogy az te nagy gyönyörűségeddel nekem veszedelmet csinálsz.
ELECTRA.
Kérlek, az Istenért, ha immár ennyi időtűl fogva nem láthattalak, hadd nézzelek kedvemre!
ORESTES.
Mind meglehet még az, most más dolgunkhoz kell látnunk!
Kérlek azért, jó néném, hagyd másszorra azt, viselj te is erre gondot.
Ha anyád eleibe akadsz, kérlek, megőrizd magad, hogy eszébe ne vegye örömödet, avagy inkább be se menj hozzá, de maradj itt kinn.
Mikor az Úristen jó végre adja igyekezetünket, osztán mi is bátran és örömmel szólhatunk mindenről.
ELECTRA.
Valamint kigyelmednek tetszik, édes arám, úgy legyen.
Én csak kigyelmedtűl vártam segítséget, azért most is mindent reád hagyok.
ORESTES.
Elég immár, vesztegj, mert ám az kapun vagyon valaki!
SCENA TERTIA
Mester, Orestes, Electra.
MESTER.
Vajh, bolond emberek, csak Isten oltalmazott, hogy el nem vesztettétek magatokat.
Az ti nagy örömmel való zenebonátokat mind meghallják az várba.
Ha bennetek nem mentettelek volna, szinte gonoszul járatok volna, azért hagyjatok békét az sok beszédnek.
Azmivel sietni kell, nem kell azt halogatni.
ORESTES.
Mint esméred ott benn az dolgot?
MESTER.
Legyen Istennek hála, az mi részünkre jól vagyon.
ORESTES.
Azt alítják -e, hogy megholtam?
MESTER.
Úgy hiszik, mint egy angyal szavát.
ORESTES.
Örülnek -e igen?
Hogy mondnak?
MESTER.
Hagyj békét ennek, azután is meglehet ez, jobb volna más dologhoz látnál.
ELECTRA.
Kicsoda az, édes arám?
ORESTES.
Nem esmered-é?
ELECTRA.
Nem jut eszembe.
ORESTES.
Ez az, ki kezébe bíztál volt, ez tartott fel engem.
ELECTRA.
Ez -e az, édes arám?
Egészséggel kigyelmednek, édes atyám, áldjon meg az Úristen.
Nemkülönben látlak, mint egy édesatyámat, mert lámcsak, te voltál ennyi ezer ember közül az én atyámnak hűséges szolgája.
Ó, istenes ember, ó, nagy hívséges szolga!
Az Úristen fizesse meg az te nagy kegyelmességedet, mert én soha meg nem fizethetem!
Háládatlan azért, megládd, soha nem akarok lenni.
MESTER.
Az én hűséges szolgálatom, jó asszonyom, megjelenik ezután, most arról nem illik szólnunk, mert az sok szólásba sok idő múlik.
De jobb, ha dolgunkhoz látunk.
Az Clitemnestrát jókor találjuk, mert csak ő maga az kisebbik palotába.
ORESTES.
Maradjatok ti itt kinn.
No, mi Isten hírével menjünk be.
SCENA QUARTA
Electra, Chorus, Clitemnestra.
ELECTRA.
Hatalmas Isten, könyörgök teneked, ez mai nap mutasd meg az én arám keze által, hogy te volnál röttenetes bosszúállója ez bűnnek, és csak te volnál az tebenned bízóknak kegyelmes szabadítója!
Majd csuda dolgot hallasz, Chorus.
CHORUS.
Hová menének, édes asszonyom?
ELECTRA.
Megöli arám az gonosz asszonyt.
CHORUS.
Kit!
Anyádat -e?
ELECTRA.
Ne mondd az förtelmest anyámnak.
Az Clitemnestrát!
CHORUS.
Megöli?
ELECTRA.
Meg.
CHORUS.
Orestes?
ELECTRA.
Bezzeg ő.
CHORUS.
Ó!
Nagy Isten, hanem nagy csuda, ím az önnön szülőjét nem szánja.
De ezt én jól tudtam, hogy nem szenvedheti az sokat az Úristen, hanem valamely későre kijelenti magát.
CLITEMNESTRA.
Tolvaj, tolvaj!
Hol attok?
Lám, senki nincs az én szolgáimba!
Jaj, jaj, jaj!
ELECTRA.
Hallod -e, Chorus, hogy kiált valaki?
CHORUS.
Hallom, édes szívem, asszonyom, talán szinte most üték, mint dobbana.
ELECTRA.
Hallgassza!
CLITEMNESTRA.
Jaj, mint veszek!
Hol vagy, uram, Aegistus?
ELECTRA.
Ismég erősen kiálta.
CHORUS.
Jaj, szegín!
Ez ám, hogy soha szót nem fogada, mint intettem, mint kértem az Istenért, térne már meg immár gonoszságából, soha semmit nem fogada, ám lássa immár, mit nyert vele.
CLITEMNESTRA.
Ó, fiam, fiam, Orestes, könyörülj rajtam!
ELECTRA.
Nem könyörülsz vala te sem énrajtam, sem szegín atyámon, mikor szegínt ártatlanul elvesztéd.
CLITEMNESTRA.
Orestes, az édes szülédet.
ELECTRA.
Jó -e neked most az halál?
Ily nehéz volt az én atyámnak is.
CLITEMNESTRA.
Jaj, jaj!
ELECTRA.
Édes keserűvel jó, emészd meg immár az gyenge lakást.
CLITEMNESTRA.
Jaj, meghalok!
ELECTRA.
De csak halnál hamarébb!
CLITEMNESTRA.
Jaj!
ELECTRA.
No, azmint eszembe veszem, lakék ez, eztűl többet nem félek.
Ihon jűnek immár.
Mely véres az arám szablyája.
No, mint járátok?
ORESTES.
Így jól, amint szinte kévánád.
Nem parancsol immár többet.
ELECTRA.
Hála Istennek!
CHORUS.
Jaj, veszek, ahon jő az király is nagy örömmel, még ő semmit sem értett az királyné asszony halálába.
ELECTRA.
Orestes, Orestes, bújjatok el Aegistus elől, mert ihon jő!
Ingyen eszébe se vegyen bennetek, de mihent az ajtón belépik, sarkaljátok meg!
Ilyenkor nem szokása, hogy sok nép menjen utána.
Szaladjatok hamar be, én addig itt kinn leszek, szép szót mutatok hozzá.
Most örömében könnyen elhiszi.
SCENA QUINTA
Aegistus, Electra, Orestes, Parasitus.
AEGISTUS.
Hol vagynak az Phoceus-beli követek, kik az Orestes testét hozták?
Neked szólok, barom.
Bű, hogy nem szólsz, mert tudom, erre neked nagy gondod vagyon!
ELECTRA.
Igen kicsiny haszna vagyon immár, felséges uram, az én nagy gondomnak.
Ám ott benn vagynak, kik felségednek nagy gyönyörűség, de énnekem örökké való keserűség.
AEGISTUS.
Ugyan igaz -e, hogy megholt Orestes?
ELECTRA.
Ah, felséges uram, bár ne adta volna Isten, hogy igaz lött volna, ám ott benn fekszik az teste, megláthatja felséged.
AEGISTUS.
Legyen hála Istennek, ettűl tartok vala, ettűl is megmenem, egyéb ellenségimmel semmit nem gondolok.
Én is immár mindent bátrabban szerezhetek.
Országot építtetek, várakat rakattatok, sok kéncset takartatok, immár úgy gyűjtök, mint enmagamnak, senki ezt markomból ki nem veheti, mert azkit illet vala, most annak holtteste nálam vagyon.
Ez kedig nagy sok pártosim is valának, kik Orestes mellett fogtak.
De majd újudvart tétetek, az urakat mind behirdettetem.
Az Orestes testét eleikbe hozatom, hogy lássák, az örökség immár reám szállott.
Azki velem tart, azokat mind megajándékozom, azki penig mégis pártoskodik, azt ugyan itt mind levágattatom.
Azt akarom, ez országba több úr nálamnál ne legyen.
Ha penig élhetek, még az más pártos országokra is jó módon gondot viselek, hogy az királyok is csak engem hallgassanak.
Olyha te is visszát vonsz vala, de ha eszedbe nem veszed magad, gonoszul jársz.
ELECTRA.
Nem ké-kénytelen felséges uram, hozzád kell immár hallgatnom.
AEGISTUS.
Jobb lesz neked.
ELECTRA.
Felséged ne késsék itt kinn, de lássa felséged az holttestet.
Osztán az Úristenért, temettesse el felséged szegín arámat.
AEGISTUS.
Bemegyek, meglátom szegín atyámfiát.
Ti jöttetek -e Stropheustúl?
ORESTES.
Mi jöttünk.
AEGISTUS.
Ez -e az Orestes?
ORESTES.
Lásd meg!
AEGISTUS.
Meg sem esmérem szegínt.
ORESTES.
Nyúlj hozzá csak, talán megesméred.
AEGISTUS.
Parasite, hívjad csak az királyné asszonyt, nézzen ő is a fiára.
ORESTES.
Közel állasz hozzá.
AEGISTUS.
Jaj, jaj, mi dolog ez?
ORESTES.
Mit röttegsz?
Kitűl félsz?
AEGISTUS.
Árulók a házba!
ORESTES.
Ne siess, király, mert lerántom majd az koronád!
AEGISTUS.
Te vagy -e az, Orestes?
ORESTES.
Jó próféta voltál, de nem tudtál magadra gondolni.
AEGISTUS.
Jaj, elveszek!
ORESTES.
Nosza, te fogjad az koronát!
Nem latrot illet ez!
Nosza az pálca.
Ó, édesatyám pálcája!
Vond le az köntöst róla, jöszte te, hű szolga, fogjad az urad üstökét!
PARASITUS.
Felséges uram, én magam fejét veszem az árulónak, mondtam én, hogy megsiratja még az királyságot.
Jöszte!
AEGISTUS.
Ne ölj meg, édes uram, Orestes, meddig élek, mindörökké szolgállak.
ORESTES.
Nem szűkös vagyok szolga nélkül.
AEGISTUS.
Az Istenért, könyörülj rajtam, lám, atyád is kegyelmes ember volt teneked!
ORESTES.
De te nem voltál neki kegyelmes.
Nem szánád, áruló, ártatlanul elvesztened?
Azért fizess te is azon mértékkel!
AEGISTUS.
Büntess tehát törvénnyel, miért rökkentesz idebe?
PARASITUS.
Amint látom, elköltél az parancsolásról.
AEGISTUS.
Szolga, te is rám vagy -e?
PARASITUS.
Felséges uram, ha hagyod, mind elprózsmitál ő, de járj el dolgodba.
ORESTES.
Cobe, cobe.
AEGISTUS.
Csak egy szót szólok kigyelmednek.
PARASITUS.
De jere, hadd el azt, mit használsz vele, ha meg kell halnod, menjél meg tűle.
AEGISTUS.
Ó, nyomorult ember, ó, mint veszek!
Bár Isten ne adta volna, hogy csak hírrel hallhattam volna is ez királyságot!
Lám, mind méreggé fordult minden gyönyörűségem.
Átkozott az nap, átkozott az óra, melybe ezt találtam.
Sem testemnek, sem lelkemnek nem lesz immár nyugadalma, örökkön örökké jaj, jaj lészen az én dolgom, mert még ez világon megemésztettem minden vígasságomat!
Ó, ki, iszonyú, ki röttenetes halálom!
PARASITUS.
Hallod -e, az ki ebül keresi, ebül veszi hasznát.
Tartsd a nyakad, hozszja az üstököd, vágjad uram.
ORESTES.
Fizess, lator, atyám haláláért, fizess gyönyörűségedért, legyen ez jutalma királyságodnak!
SCENA SEXTA
Mester.
MESTER.
Az szegény árvát, im, behozám jószágába, igaz, elég munkával, elég fáradsággal.
Ő is minden igyekezetit elvégezte: országába immár szabadon uralkodhatik, csak hogy tudja magát forgatni, de igen félek rajta, hogy ez is, mint az több atyjafiai, el ne veszesse magát.
Mert ez ház mindörökké rakva volt veszedelemmel.
Ha meggondolom előszőr Tantalus királyt, ő is mely röttenetes dolgot cselekedék: az önnön fiúmagzatját felkoncolá.
Ez hanem nagy hallatlan dolog!
És megint étekbe megfőzé, kiért ő is, méltón, szörnyűképpen elvesze azoktúl, azkiknek megfőzte vala.
Azután Pelops Myrtillusnak fejét vevé.
Thyestes az önnön atyjafiának, Atreusnak feleségét megszeplősíté.
Atreus erre való haragjában nagy szép két kicsiny fiát neki megfőzé.
Ím, ezeknek utána, ennek édesatyját, Agamemnon királyt az önnön tulajdon felesége, Clitemnestra, ketten Aegistussal megölék, kiért ők is mindketten ám meglakolának.
Ez is bizony nagy csudálatos dolog, hogy tulajdon fia édesanyját megölje, de hiszem ugyan, az nagy Isten vakította meg ezeknek szíveket, hogy az ő nagy sok gonoszságokról, kevélységekről, bujaságokról, tobzódásokról megfizetnének, mert soha nem akarának véget vetni nagy undokságoknak.
Ez az, ez az, ki az én belemet furdalja, ettűl féltem ezt is: hogy ő is bolondságába elveszti magát.
De elmegyek el be hozzája, jó tanácsot adok nekie, hogy erősen megőrizze magát ez veszedelmektűl, jámbor és tiszta életű legyen, igazán és kegyelmesen éljen, ha úgy nem akar járni, mint az ő elei.
Ideje már elmennem, egyéb dolgaimhoz is látnom, tihozzátok maradjon az Úristen!
AZ JÁTÉK UTÁN VALÓ HÁLAADÁS ÉS INTÉS
Ti kigyelmeteknek mind fejenként nagy hálákat adunk , hogy ez mi mulatságunkat meg nem útáltátok , de nagy csendességgel meghallgattátok . Azért hiszem , hogy meg is tanulta kigyelmetek ez históriának játékából , hogy az Úristen még az pogányok közt is szerencsébe teszi azokat , kik tökéletes jámborságba élnek , és viszontag , kik az gonoszságba telhetetlenek , azokat harmad- és negyedíziglen megveri . Nekünk azért , kik keresztyéneknek valljuk magunkat , naggyal inkább illik tisztaságban , igazságban és szentségben élnünk . Mert nemcsak ez világi jóban akarunk részesek lenni , de az örökkévaló boldogságban is kévánjuk őfelségével együtt lakoznunk . De jóllehet idvösségnek fondamentomát nem innet , hanem másból kell megtanulnunk , mindazonáltal ez mulatságot is engedje őfelsége , hogy legyen az ő neve dícséretire , és kigyelmeteknek idvességökre . Az Úristen vigye kigyelmeteket haza nagy békességgel . És tartsa meg kigyelmeteket nagy sok esztendeig jó életben , örökkévaló idvességtekre .
AZ JÁTÉKNAK VÉGE
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE