Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

No szomorú bátyám, láttad Szidaliszt, úgy é?

Meg-lehetös személj, úgy é?

Szép, okos, nemes erköltsü.

Nem éreztette veled-meg magadat? nem szédeleg a' filósófiád?

Én szeretem ötét, de azért a filósófiám3 nem szédeleg; hiszem a' filósófia nints4 természet ellen

Meg-irom néki, hogy tisztelem, azzal menek; készülj te is, tudod leg-elösször vagyok itt, soká múlatni nem illik.

Nyomorodjon-meg a' filósófiátok, ollyan gonoszok vagytok, hogy mihelyt gyengeségeteket meg-érzitek, mindjárt szaladtok.

Nem álhatatosság a' Párménió; maradj itt, és ha férjfi vagy, gyözd-meg szerelmedet Szidalisz előtt.

Futás, szaladás nem tésznek vitézséget, sem hartzot; s' osztán, mi szükség volna itt hartzolni? szeress inkáb' s' házasodj.

De tudni kell eléb ', hogy szerettetünk már attól, a' kit szeretünk.

S' még kételkedsz abba, ha Szidalisz szeret é?

Igen is, és nagyon.

Látszik, hogy nem isméred a' szeretetet; irj egy levelet, eridj, bizd rám a' többit

Mind az a' mit meg-tselekedhetem.

, héj, Lidás!

Mit parantsol az úr?

Hozz gyertyát, papirost, tentát.

Eridj hamar, az urad szerelmes levelet akar irni.

Oh je! hát oda a' filosofia?

Te paraszt, szeretsz-é még?

De bizony mondja-meg a' kis asszony, ha az uram igazán szeret-é, vagy nem?

Hát idétlen, abba kételkedsz? szerelmes, és nagyon pedig.

De hát nem búsúlok, mert én is a' vagyok, el-hánytam a' filósofiát; de ólján jól esik az a' szeretni, hogy mód nélkül, szinte úgy meg-járja az ember meljét; mint a' jó bor.

Ha, ha, ha.

Kit szeretsz te? engem?

Nem biz én, mert Lutzindát, eszem a' Lutzinda lelkét.

Ólján jó leány az kis-asszony, hogy mód-nélkül; ha nevet, nekem is nevetni kell mindjárr, ha nem tudom-is miért; ha szomorú én is mindjárt búsúlok , 7 ha száz forintot adnának-is, még-is búsúlnék; ha valami jó ételt eszem, mindjárt ó jut eszembe, nem8 is esik osztán jó ezün, ha néki nem adhatok belölle.

Ha osztán öszve jövök vele, mindég ugrálhatnék körülte, teli viszem a' fejem hozzá beszéddel, de mihent meg-látom, mind el-felejtem, tsak örülök.

Hát a gyomrod nem fáj soha?

De bizony emelyeg néha, de akkor tsak nyeldesek, osztán el-múlik.

Ha, ha, ha.

Be rendes az együgyü természet! tanulj Párménió a' szolgádtúl szeretni.

Ihol a' levél, ad' oda Szidalisznak, ha látod.

Reményiem, nem Szokratesbül, Plátóbúl írtál belé, hanem a' szivedbül.

Uh! ti kegyetlen piritusok, nyúl históriák, markalfok!

Meg-fogod látni mit írtam.

Isten hozzád,

Váljon mi lész ebbül a' hideg szeretetbül.

Kedves Szidaliszom, úszott a' szivem gyönyörüségiben, midőn nemes erköltseidet Párménió előtt ortzádon ragyogni s' gyenge alyakidon folyni láttam.

Hid ' -el, a' bulyálkodásig örültem; nem tudom Diánnát vagy Minervát mutattad-é inkab '? de mind kettőné egyenlőül kedves voltál.

Ész, szépség, tisztaság mosolyogtak szemeidben.

— Ah!

Párménió, mitsoda nemes ösztön vagy! mennyei erköltsöket ragyogtatsz.

— Vald-meg, érzette é szived valósággal érdemeit?

Ah; Berenisz, egyszerre oljan mélly lett a' szivem, mint a' tenger, és ezentúl olj habokat vét, meljektül el-borittatom.

Az egész világ, úgy tetszik, mind kebelemben forog, hol e' nagy természetet tsak egy halandóban látom érezni.

Semmi, annál jobb, tsak győzedelmeskedhess.

Ah! ki hozhatná Párméniót olj nagy szeretetre, mint a' minémüért14 szívem fohászkodik.

Azt kívánja indúlatom, hogy ö jobban szeressék engemet, mint az életet.

Igazságtalan kívánságom van, látom; de a' természet mentsen benne, melynek törvényei szivemet el-ragadták.

— Enged ', had' nyöghessek; soha nem tapasztaltam még, hogy a' természet velünk édes kínokat éreztethet, és hogy szivünk, könyveitől el-borittatva is, keservében sóhajtva, fetrengve, gyönyörűségei közt, buzoghat; mintha minden dobbanásával két felé hasadna, úgy vér.

Mig nem szeretett, mindég beteg vólt, most meg-szerelmesedett, s' éppen halni akar.

Oh! úri szeretet! úri szeretet! bezzeg-nem tsak a' gyomrod émeljeg neked, mint Lidásnak.

Szerentsésen talállak itt benneteket.

Angyélika ez — honnan jössz?

— Köszöntet.

— Mittsinál?

— tudja-é, hogy győzedelmeskedik?

Ö pedig tölled kérdezted, ha tudod-é, hogy örökös rabságodba esett, s' árnyékodtól üldöztetik?

Angyélika, légy nemes, és ha tudod, melj kegyetlen dolog légyen attúl egészlen nem szerettetünk, kit bálványozunk, meg-ne tsald fájdalmaimat

Ezt a' levelet tulajdon kezeivel előttem rajzolta, olvasd beszédemnek bizonyságáé

" Ne tsudálkozz, egy ifjúnak szerelmét, vakmerőségét ezen levélben" olvasni, kit tsak nemes erköltseiddel kénszerítessz hűségedre.

Meg-bántanám a' természetet, ki reád annyi ajjándékait költötte, ha tiszteletemet előtted fel-fedezni általlanám.

A' nagy és szép tulajdonságokat20 szeretni ditsösség; én pedig meg-vallom, hogy az emberi érdemekbül származott ditsösséget, minden egyéb' világi dolgok felett bálványozom.

Ne végyed hát rósz névén, hogy tégedet szeretvén, abban ditsöségemet nevelni kívánom.

Nem kénszeritlek hozzám való hivségre, sem szerelmedet alkalmat-lankodással kóldúlni nem akarom; meg-halok inkáb' miattad, mint szabad szivedet erőltessem, vagy olj alatsonyságra vetemedjem előtted, melyben azon kérjelek, hogy szeress.

Tudom, hogy a' szeretet kérést nem szenyved; s' azt-is érzem, hogy elég erős vagyok erköltseidet alatsonyság21 nélkül bálványozni.

Elég nekem az, nemes erköltseimnek bizonyos próbájára, hogy szerethetlek; enged ' -meg, had' ditsehedhessem ezen ditsöségemmel; te pedig engemet magánosságomban el-botsátván, örülj munkádnak és emlékezz-meg rólla, hogy van egy halandó e' világon, ki igaz barátod lehetne, ha külömben te valakihez magadat köthetnéd."

Gyertyát, pennát — Lutzinda — el-ment Párménió?

— itt van?

— hol van?

— Ah! ditsö természet! hatalmas Isten! be sokat tudtál teremteni — Az egész világ meg-indúlt — mindnyájan ragadtatunk.

Irj tsak egy levelet, és ne bántsd a' világot.

Nézd, mitsoda el-ragadtatásban van.

Úgy tesznek a' sokáig hevert kényes szivek, ha végre meg-lántzoltatnak.

Mitsoda gyönyörűség hánykódását nézni; mint festi magát benne a' nemes természet

Ehol a' válasz, vid ' -el kedves26 Angyélikám, és mond-meg Párméniónak, miként vérzik a' szivem — gyere Berenisz.

De én itt nem maradok egyedül.

Igen-is szeretem; de tudod, hogy az olj szeretetet folytogatni kell, melj a'viszontszeretetben nem bizonyos.

— Ha remélhetném.-----

Mernék ezeret egyre fel-tenni, hogy Szidalisz hatalmad alatt van.

Kevés az, ha tsak közönséges tiszteletet visel hozzám.

Lehet valakit szeretet nélkül ditsérni és tisztelni-is.

Tégy próbát, s' légy bizonyos.

A' nagy szeretetben való kéttség meg-fojtya a' szivet; nem botsátom-ki indúlatimat; minek vessenek lángot, ha nints nékik kitül vezéreltetni?

Remélled-é Párménió szerentsés követtségemet? és reszket-é szived sorsodat tőlem hallani?

Mondjad a' mi néked tetszik.

Meg-botsáss, és ne szégyeneid kegyetlen tselekedetedet tőlem hallani.

Mitsoda kegyetlen tselekedetet?

Szidalisznak által verted a' szivét; egy levelet küld, meljben ellened maga panaszolkodik.

" Enged-meg gyengeségemet, meljnek titkolására, levelednek olvasása után, elégtelen vagyok.

Ha igazat írtál, nem szerentséltethtem magamat; ha tsalsz, nem szégyenlem tölled tsalattatni, hogy ez álta leg-aláb' erköltseimnek tisztaságai, a' tiéidet valamiben meghaladhassák — Le-verettettem nagy szived által — nem élhetek rajtad kívül. kedvés Szidalisz.

Két részre szakadt szivem úgy ütközik magába, mint a' tévelygő hab — hová húz, el-nyél, érzékenységének feneketlen tengere — igaz é?

Szidalisz szerethet?

. Titzius, el-felejtettem magamat egy kis ideig.

Ez, akár valóság, akár tsak játékos álom. mérsékeljük magunkat.

A' szerelem nem lehet egy szempillantásig zabola nélkül.

— Gyere Titzius, menjünk magánosságba, s' gondolkozzunk azon, hogy ha a' természet bennünk szeret, mitsoda, veszedelem-é, vagy boldogság?

Akar veszedelemnek, akar boldogságnak vegyed, de látom, rabja vagy, és kell véle élned.

Nagy bajok van a' világban az olj embereknek, kik mindent akarnának tudni; Mitsoda a' szerelem? mitsoda a' szív? mitsoda a' lélek? edjik érez, mondják, másik gondol.

Mi hát az érzés, s' mi a' gondolat? nem tudom.

Akármeddig okoskodnak az emberek, utoljára minden dolog végin tsak a' jön ki: nem tudom.

Ezért a' nem tudómért nem szükség annyit fáradni, s' a" betegségig29 okoskodni.

A' paraszt emberek leg-okosabban élnek, melegesznek a' napnál és soha nem törődnek rajta, mi a' nap.

— De, ha magamra nem vigyázok, majd én is filózófálni kezdek, ha, ha, ha — meg-boszszúlom magamat; és tsak azért is Lilisznek irok mindjárt egy asszony filósófiát.

Lilisz, a' szeretet nem tudom mi dolog,

Melj szivünkben édes fájdalmakkal forog?

A' természet újjá nyomta kebelünkbe

E' kedves tüzetskét, ö lobog vérünkbe.

Ne kérdezzük soha, mitsodás'szine van?

Nyögjünk, panaszoljunk, öröljünk jármában.

Nállam (mert jól érzem ,) mint Lilisz, olj forma,

Tsak ö benne lehet szivemen hatalma.

Minden halandóban más más a' szerelem;

szerentsés, kiben nem nö vélle félelem!

Lilisz, hiv vagy é hát ?- - - fel-áll.

Nintsen fájdalmasab' dolog, mint attól el-hagyattatni, vagy meg-vettetni, kit halálba szeretünk.

Ennek a' változásnak próbáját Liliszben, első egybe akadásommal, meg akarom próbálni

A' leg - szomjubb - sohajtások hoznak végre hozzád Angyélika.

Mitsoda szomorú társaság fogott-el, hogy olj kevéssé láthatlak?

Ah? ha minden érzésemet érezhetnéd, s' minden gondolatomat számlálhatnád, meg unnád magadat magadban szüntelen érezni, s' gyakrabban által adnád Lilisznek Létedet .

. Mitsoda változásba jöttél? mitsoda rémítő tsendességet mutat tekénteted?

Ah! talám el-szalasztotta szived szerelmét? vagy meg-hólt benne személjem?

— Reszketek halálos sorsomat meg-gondolni.

Ah! veszedelmes szempillantás, meljben paraditsombúl verettettem poklokra.

Hogy változhat az bennem tsupa kínná, ki nékem az egész természetnek keservét egyetlen egy tekintettel-is édességgé tudta tenni?

— Angyéhka, ad' vissza szivemet, vagy vald-meg, hogy hivségére érdemetlen vagy — ki vélhette volna!

— annyi édességbül mennyi méreg, annyi ki-derült napbúi mennyi rettenetes és szomorú éjjel!

— miért fogantattam!

Barátom üss ide.

. Hé, kedves Liliszem, be édes dolog azt érettünk leg-kiseb változásnál-is rettegni látni, kinek porával halálunkon tul-is keverni kívánnánk hamvainkat.

Mitsoda kedves nékem mostani gyengeségedet tapasztalni! mimódon hiheted változásomat? miért ismered olj kevéssé tulajdon érdemeidet s' az én szivemet-is?

Meg-botsáss azomban, hogy belső indúlataidat ilj kis próbára akartam tenni.

Ha kívánod, hogy hozzám való szerelmedet tulajdon életemnél is inkáb' féltsem el-veszteni — adhatok még én néked annyi gyönyörűséget, melj véled ezt a' kis szenyvedett poklot el-felejteti.

Ne bánd, hogy fogantattál, s' enged-meg nékem azt a' kis hivalkodásomat, vagy magam rajtad vett hatalmamnak szeretetit, szivedben két szempillantásban paraditsomot és kótzitust akartam tsinálni.

Mi soha nem szeretünk úgy is annyira, hogy magunkat el-felejtsük.

Gonosz angyal, be édes bajt tudsz hatalmaddal tsinálni!

Nem tudhattya a' szivem, ha fájdalma-é édeseb' benned, vagy gyönyörűsége? mert te akkor-is gyönyörködtetsz, ha bántassz.

Minden édesség bened, valami engem ölhet, vagy eleveníthet.

De bezzeg, ha nagy tengeri háború lész, hogy tartya-meg Mógol Uram a' hidat?

Jaj, Pontyi hozza egész Asiát, Amérikát, szaladj —

Öm, senki sintsen itt — mi ez?

— tenta, penna, kalamáris, uttzu édes szivem máris — Mindjárt levelet irok Lutzindának — úri mó-don pedig, tsak rajta ne kapjanak.

. De úgy kelltennem, mint az urak, külömben nem sül szerelmes okosság.

Az asztalba vágja nagyon a' kalapját, fel-néz.

Ah! egek! ah kegyetlen szerelem!

— meg-ölöm magamat!

— ah! minek születtem? meg-halok !

. Még sem jut eszembe semmi, jobban kell tsinálnom.

— Ah! ah! pogány Vénus, rettenetes, irtoztató Kupidó, öszve harapdálod a' szivemet — ah! úgy folj a vérem, mint a' Duna - ah! fel-fordúlt a' világ fenekkel! kegyetlen pogán Lutzinda, attza ide a' szivemet!

— aha, most van úri módon no most irok; nótát irok; meg-álj — "Gyöngyöm, gyöngy virágom, fósám, nártzissusom, Badarom, tsingallom, virágom, nádszálom, ' he, he, he, bezzeg, majd örül ennek Lutzinda.

— Ih, most jut eszembe, hiszem van nekem egy, szerelmes verses könyvem, gyöszte.

Bezzeg nem filósófia e' — ki irta? lássuk: Kónyi János, ország hadi szolgája — El-lopám ezt a lyányoktól, tsak szerelmeskednek belölle, majd én is rántok-ki helölle egynéhány verset.

Mig ez a' könyv ki-nem jött, mindig öyöngyösibül Írtak szerelmességet, de már ebbül az újból írnak, én is ebbül irok.

— Hola — itt meg-van jegyezve, lássuk, hatvan nyóltzadik levél.

Kiben szivem örült, merült.

Töllem el-hült, s' idegenült,

Szép galambom már él-répült

Másnak kebelében pendült,

Pendült, került, ölébe dűlt

Ölébe dűlt, hült, fült, s' örült

Ah! szépen van; de el-maradt még égy: lássuk; ölébe dűlt, hült, lült s' örült — és sült.

— Ez ez, éppen e' maradt volt el, magamnak kell a' szépít hozzá tsinálnom.

— No, jó ez egynek.

Még többet — Száz hatvan harmadik levél-is meg-van jegyezve, itt is szép lész, lássuk:

" Igazán mágnes kö a' te tekinteted.

Tsókra termett képed, ép minden termeted,

Meljért sok láb fárad, árad, várad, nyárad.

Oh! eztet éppen Váradnál irták, nyári időbe pedig, árvízkor.

— Száz hatvan négy levél isjegyes, lássuk: "Tsak téged szeretlek, mig e' földön élek, A' mig bennem piheg, tseng, peng, teng a' lélek."

Ah! e' leg-szebb, ezt küldöm-el ah! tseng, peng, teng a' lélek — az enyim úgy peng, mint az újj márjás; de ha Lutzinda mást szeret-meg — ah! már akkor tsak úgy pengjék, mint a' vaskó — Ha! valaki jön, zörgést hallok — oszolj fiam, Lidás.

Akármit beszélnek kentek, híjába való dolog a ', de megesett nékem bezzeg.

Hogy hogy?

Hogy hogy? úgy hogy oda van a' fiskálisom, bottal üthetem a' nyomát.

Ha, ha, ha.

A' nagy diákos ember — hiszem tudhatta az-kend elöre.

Ki tudta volna, halja kend? hiszem most hallom, hogy hites prokátora-sem vólt, tsak ólján tsapongó ki-csapott falusi nótárius vólt — ennye eb-ugatta, oda lész a' perem, no.

Letzke; nem kell minden hegyes kalapú s' téli süvegü embert jó prókátornak gondolni.

Ki ne gondolta volna, halja kend ötsém uram? mikor minden második szavába deákul szóllot.

— Hanem, az igaz, a' deductiójába ott ütköztem-meg magam-is, tsak nem akartam még akkor szóllani, hogy Sudori successorokat emleget ö-keme; hiszem jól tudják kentek, hogy a' Sudori família régen oda lett; uram botsáss, hogy úgy kell szóllanom, deficiált; hiszem ahun a' szegény Ferke, a' Sudori Ferke volt leg-utólsó la meg-hala szegény mag nélkül.

Ennye s' eb ugatta embere, be-rá szedett.

— Hiszem, úgy tudom én ezeket a' dogokat, mintha az öt újjomban volna.

— Ne búsúljanak kentek, mert tudom én a' kentek egész familia genelógyiáját is; hallottam szegény Istenben bóldogúlt bátyámtól, a' kend attyátúl, sok száma nélkül való sok ezerszer, hogy a' kentek tizedik vagy huszadik nagy apjának a' nagy apja juhász vagy mi volt; mert tudta a' szegény öreg bátyám, úgy tudta, mintha tsak tegnap előtti dogok vótak vóna — elégszer el-beszélte ökeme, ha hogy úgy együtt vótunk — szegény bátyám, az Isten nyugossza-meg szegényt; mert soha el-nem felejtem, mintha előttem ülne, most is úgy előttem a' képi; jó szál ember vót, iljen forma, mint ehen a' Párménió kedves sógor uram la, oljam világos gesztenye szin haja, s' képi szegénynek; erös, bátor ember vót, jó, igaz szivü, szelíd, jámbor erköltsü, Isten félü, és nagyon buzgó szegény; ifjanta semmi veszedelemtül nem félt a ', halja kentek, még is mindenütt meg-tartotta az Isten, mert-bezzeg igaz keresztyén ember volt ám.

— Sokszor azt mondottam; no bátyám uram, oda leszünk; — de Isten úgy ágya-meg a' lelkem, ki-ment szegény tűzön, vizen keresztül — kemény szavú ember vót a' mellett; de nagyon szelíd ésjámbor ember, szerető attyafi vót.

Hallottuk már a' genealógiánkat bátsi, elég már.

Valahányszor eszembe jut, meg-sirathatnám. mert ritka ember volt szegény.

Hiszem azt mi is tudjuk; de halgassék már Pontyi bátsi.

Soha nem felejthetem-el, egyszer haj szálon maradt az életem, ha nem lett volna szegény, oda lettem volna.

. Az Isten jutalmazza-meg néki; tudom is hogy meg-jutalmazta.

Jól van, jól, tsak elég már, ne szomorittsa kend magát.

Mert a' lelkem kesereg bennem, ha meg-gondolom, hogy semmi jóval nem lehettem szegényhez.

A' Törökre gondolok éppen, hogy már meg-tértek Persákbúl.

Egy kopómat kérte egyszer szegény, bolond vótam, oda nem adtam, holtig bánom.

De már hijában, nagyon meg-keseredett.

— Gyere Titzius, menjünk.

No fijam Titzius, tudsz-é újjságot?

Semmit se még eddig, kedves asszony-anyám.

Köszöntsed Párménió bátyádat, s' egyszersmind sógor uradat.

Oh, de nem lehetetlen, söt-igen lehető, s' meg-is van.

Né, né, né, jó barátim, soha, öm, no, de-hogy hogy, — lehetetlen; né, né, — ugyan s' hogy — de hiszem - öm - höm, mi dolog.

Ne tsudálkozz Titzius ilj hirtelen tselekedetemen, s' ne légyen terhedre, hogy a' gondviselés familiád karjai közzé vetett, melynek te ékessége vagy.

Párménió, kedves atyámfia, vegyen kezeire az Isteni örök gondviselés, légyen hiv szerentséd érdemeidhez, engemet pedig ölj barátodnak ismérj, ki minden időben boldogságának fogja vérségedet ismérni.

Szeress, mig arra érdemeimet láthatod, s' hid' el, hogy hivséged, utolsó szükségben életemmel-is parantsolhat

Hó, hó, ne éppen oljan messze a' hivséggel, nékünk-is szükségünk lesz a' Párménió életére.

Brávó! már Szidalisz előre a' sokat jelentö számban nevezi magát.

Ugy is tudjuk Szidalisz, hogy maga az ember magának mindenkor leg-elsö szokott lenni, s' ha igér valakinek magábul ád; Szidalisznak Párménió semmit nem ígérhet, mert maga lett már.