Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Hunyady Sándor
Nyári zápor
Keletkezés ideje
1941
Felvonás
3
Jelenet
33
Megszólalás
907
Mondat/Sor
2187
Szó
10495
3. FELVONÁS
Szín: mint az előbb, tíz perccel a második felvonás után
1. JELENET
Edith, Laci
(A fiatalok össze vannak ölelkezve. A csók komikusan hosszú ideig tart, egészen addig, amíg a nézőtér nyugtalankodni nem kezd. Eleinte a fiú az aktív, aztán a lány kerekedik felül a csókban.)
LACI:
(levegő után kapkodva bontakozik ki a csókból. Föláll, izgatott nyolcasokban végigsétálja a szobát – kétségbeesve)
Atyaúristen!
Végem van!
Nem tudom, hogy mit csináljak!
Benne vagyunk a legnagyobb tragédiában!
(Gyorsan visszaül a díványra, a lány mellé, belecsókol.)
EDITH:
(a csók után, félénken)
Ugye, hogy van egy kis kultúrám?
LACI:
Nincs, drágám!
De én éppen az ügyetlenségét imádom!
Torkig vagyok már a technikás nőkkel !
…
(Megfogja a homlokát, az előbbi kétségbeeséssel)
Atyaúristen!
Duplán hibás vagyok, mert magát is belerántottam a tragédiába!
(Felugrik, majd újabb izgatott körséta után visszaér a díványhoz)
Eh!
Après moi la déluge!
(Leül, belecsókol a lányba.)
EDITH:
(a csók után, oktatóan)
Nem "la" déluge!
" Le" déluge!
LACI:
" La" déluge!
Deluge nőnemű!
EDITH:
Hímnemű!
Fogadjunk!
(Nyújtja a kezét.)
LACI:
Fogadjunk, hogy nőnemű!
(Belecsókolva a lányba, a csók után)
Most eszembe jutott, hogy mit kell csinálni!
EDITH:
Hála istennek!
Mert az én eszem nem működik!
LACI:
Egyszerű dolog!
Megölöm magam!
És a gyászév alatt maga is kimászik a csávából!
EDITH:
Nem jó!
Nem akarom, hogy meghaljon!
Akkor inkább én halok meg!
A nőkhöz sokkal jobban illik a halál!
LACI:
(büszkén)
Csacsi beszéd!
A meghalás férfiak dolga!
EDITH:
Tudja mit?!
Haljunk meg mind a ketten!
Bepakolom a hálópizsamámat a neszesszerembe.
Elszökünk.
Elmegyünk Miskolcra vagy Szolnokra.
Vagy beszállunk Pesten egy hotelba.
Maga idegen nevet ír a vendégkönyvbe, engem a feleségének jelent be.
Bezárkózunk a szobába.
Én hozok magammal altatót.
A mama fiókjában van egy negyed kiló.
Lefekszünk.
És amikor másnap délben ránk törik az ajtót, már vége mindennek!
Ezerszer olvastam ilyesmit az újságban!
LACI:
Ez sem jó!
EDITH:
Miért?
Én remeknek találom!
LACI:
Remeknek találja, mert nem tudja, hogy milyen undok a klórmészszagú idegen ágy.
És sejtelme sincs róla, hogy mi mindent csinálnak a halottakkal!
Rendőrség!
Halottkém!
Nem, Edith!
Ebbe nem megyek bele.
Egy magányos, halott férfi, elegáns dolog.
De ketten együtt… túlzás.
EDITH:
Jól van!
Maradjunk élve!
Azt is lehet csinálni, hogy nagyon elhúzzuk a dolgot!
LACI:
Mit húzunk el?
EDITH:
Az esküvőnket!
Addig húzzuk-halogatjuk, amíg talán szerencsésen el is maradnak.
A partnereink észreveszik, hogy nem nagyon akarunk esküdni.
Erre megszégyellik magukat és nem forszíroznak bennünket!
LACI:
Milyen ravasz maga!
Kezdek félni magától!
EDITH:
Maga azt hazudhatná, hogy valami női ügye van.
Kíméleti időt kérne a szakításhoz!
LACI:
(nagyzolva)
Ez nem is volna hazugság!
Sajnos három nő is lóg rajtam!
(Sóhajt, gesztussal)
Szegények!
EDITH:
Én pedig jajgatnék, hogy beteg vagyok.
Valamim fáj belül, ahol nem lehet megnézni!
Mi baja lehet egy ilyen lánynak, mint én?
Legyek szívbajos?!
LACI:
(tudományosan)
Ne legyen.
A cardiogramm elárulná, hogy szimulál.
EDITH:
Hát akkor köszvényes leszek!
Azt olvastam valahol, hogy a köszvénynek nincs semmi külső jele.
Csak nagyon fáj.
Üvöltözni fogok a fájdalomtól, ha a doktor hozzám nyúl.
LACI:
És mi történne ezalatt kettőnkkel?!
EDITH:
(józanul)
Mi történhetne?
A mi dolgunk menne tovább, ahogy az ilyen dolgok menni szoktak!
LACI:
(megdöbbenve)
Egyre jobban félek magától!
Csupa csalás, hazugság és ámítás!
EDITH:
(egyszerűen, szárazon)
Igaza van!
Aljas vagyok és hitvány vagyok!
Most megismert!
De ilyennek kell elfogadnia!
Ha megutált, hát mondja meg rögtön!
Ne szédítse engem is, mint az anyámat!
LACI:
(bölcselkedve)
Ne mondjon ilyeneket, drágám!
Maga nem hitvány.
Csak nő.
Csak érezni tud.
De én férfi vagyok.
Észlény!
Maga a természeténél fogva nem tud gondolkozni.
Én a természetemnél fogva gondolkozom!
Mialatt csókolóztunk is, gondolkoztam !
…
EDITH:
Maga azalatt gondolkozott?!
Nahát, én nem gondolkoztam!
LACI:
Nem tehetek róla!
Az agyam szakadatlanul jár, mint egy dinamó!
A jövőbe nézek!
Fontolgatom az esélyeket!
És kezdem látni, hogy itt csak egy megoldás van!
EDITH:
Mi az a megoldás?!
LACI:
(nyomatékosan)
Az őszinteség!
Kegyetlen dolog, de nincs más!
Meg kell mondanunk nekik a mezítelen igazságot.
EDITH:
Nem bánom!
Mondjuk meg!
Mikor beszél velük?!
LACI:
Én beszéljek?
Beszéljen maga!
EDITH:
Maga beszéljen.
Maga a férfi!
LACI:
(megvakarja a füle tövét)
Tudja mit?
Felezzünk!
Az apám elé odaállok!
Mert mi történhet?
Legföljebb megöl.
Annyi baj legyen!
De a mamájának semmi esetre sem mondom meg, hogy nem veszem feleségül, mert esetleg sírva fakadna, és abba beleőrülnék!
EDITH:
(keményen)
Jól van!
Az anyámmal majd beszélek én!
LACI:
(meglepetve)
Milyen kegyetlen volt most a hangja!
Mintha gyűlölné a mamáját!
EDITH:
(töredelmesen)
Akar belém látni egészen?
Akar förtelmet látni?!
LACI:
(melegen)
Vetkezzék le előttem nyugodtan, Edith!
Mindent megértek!
EDITH:
(nagyon intenzíven. A hangja a szöveg szerint a gyűlölet és gyöngédség közt váltakozik)
Hát akkor bevallom, hogy az előbb csakugyan gyűlöltem az anyámat!
Csak egy pillanatig tartott, már elmúlt.
Most újra az övé vagyok, egész lelkemmel!
Imádom!
Ha szüksége lenne rá, oda tudnám adni neki minden csöpp véremet!
Ha megégne és nyers bőr kellene neki, megnyúzatnám magam, hogy rátegyék a bőrömet!
Így vagyok, ha egyedül gondolok rá!
De ha magára nézek, félek, hogy újra gyűlölni kezdem!
Maga nem gyűlöli az apját énmiattam?
LACI:
Ne követelje tőlem Edith, hogy gyűlöljem az apámat!
Sajnálom!
Félek, hogy megsebzem azzal, amit mondani fogok neki!
Talán bánatosan fog rám nézni!
Apámnak olyan szeme van, mint egy hű, nagy kutyának.
EDITH:
(megvetően)
Nem is tudnak maguk férfiak szeretni!
Mindig egymást sajnálják!
LACI:
(komolyan)
Azt hiszem drágám, hogy jó szerelmes leszek!
De nekem nehezebb szeretni, mint magának!
Én vagyok a hím gorilla.
Gondolnom kell mindenre.
Az egész világra.
Mert maga van a közepében.
(Ezt séta közben mondta, közben egészen hátrament, kinézett a kert felé – más hangon)
Az apám a mamájával együtt lent ül a lugasban!
Beszéljünk velük rögtön?
EDITH:
(elgyávulva)
Most rögtön?
LACI:
(bátran)
Essünk túl rajta!
EDITH:
Bizisten úgy félek, mint a fogorvos rendelőjében!
LACI:
Nem tudom, milyen az!
Nincs egy rossz fogam sem.
EDITH:
Nekem sincs.
(Vicsorít, mutatja a fogát)
Soha nem voltam fogorvosnál.
De elképzelem, hogy szörnyű lehet!
LACI:
Hát hívjam őket?
EDITH:
(elszántan)
Hívja!
LACI:
(zavartan próbálkozik)
Hej… ej… hrr…
(Edithhez)
Kiabáljon maga, drágám!
Meghűltem!
Valami zavar van a gégémmel!
EDITH:
Rendben van!
Kiabálok én!
(Hátramegy a teraszra, tölcsért csinál a tenyeréből, kiabál a kert felé)
Hallo!
Hallo!
Mama kérem, mi menjünk oda, vagy maguk jönnek ide?!
Mert valami fontosat szeretnénk mondani!
(Szünet.)
LACI:
(trémázva)
Mit csinálnak?
EDITH:
Intettek, hogy jönnek!
(Előrejön, a fiú mögé áll)
Én már kiabáltam.
Most maga menjen előre.
LACI:
(előremegy a figyelőpontra – jelenti)
Most jönnek.
Most megálltak!
EDITH:
(oldalról)
Még állnak?
LACI:
Állnak!
EDITH:
(kis szünet után)
Még mindig állnak?
LACI:
(jelent)
Most újra megindultak.
(Drukkolva)
Rém lassan jönnek.
De a végin mégis ide fognak érni!
EDITH:
Ne szurkoljon így!
Én már nem félek egy csöppet sem!
LACI:
(jelenti, ijedten)
Most értek a lépcsőkhöz!
EDITH:
(bátorítóan)
Mit fél?
Ne féljen!
(Közben ő maga az ajtóhoz somfordál, kiszalad.)
LACI:
(büszkén)
Én félek?!
(Megfordul, látja a lányt kiugrani az ajtón, megrettenve)
Megálljon!
Ne hagyjon itt a pácban!
(Edith után rohan. A szín egy pillanatig üres.)
2. JELENET
Erzsébet, György
ERZSÉBET:
(besétál a terasz felől, óvatosan körülnéz)
Hol vannak ezek a gyerekek?
GYÖRGY:
(kinéz a hallba nyíló ajtókon)
Nincs itt senki!
ERZSÉBET:
Pedig innen kiabáltak!
(Leül a díványra, amelyen az előbb Edith ült)
Lehet, hogy nem értettem jól, amit mondtak.
(Megdörzsöli a homlokát)
Nem csoda!
Egészen odavagyok!
GYÖRGY:
Én elviszem Edithet Erdélybe.
Maguk ne menjenek nászútra!
Maradjanak Pesten!
Nagyvárosa lehet legjobban elbújni az emberek elől!
ERZSÉBET:
Hagyja abba, kérem!
Nem bírom tovább!
Napok óta fecsegünk esküvőkről, nászutakról, ebédlő berendezésekről… amikor mind a ketten jól tudjuk, az első perctől kezdve tudjuk, hogy ezekből a tervekből nem lesz semmi!
Én tudom, hogy maga nem veszi el a lányomat!
És maga tudja, hogy én nem fogok feleségül menni a fiához!
GYÖRGY:
Szegény kis csirkéink!
Hogy kétségbe lesznek esve!
ERZSÉBET:
Laci hamar elfelejt engem!
De Edith sokáig fog szenvedni!
Talán örökké!
(A férfire néz)
Mert magát nagyon lehet szeretni!
GYÖRGY:
Magát lehet szeretni, Erzsébet!
Magát!
(Leül az asszony mellé)
Semmi esetre sem tudná megszeretni a fiamat?!
Olyan derék fiú!
(Szorongva várja a választ.)
ERZSÉBET:
(szárazon)
Nem tudnám megszeretni!
Mást szeretek!
GYÖRGY:
(halkan)
Kit?
ERZSÉBET:
(ingerülten)
Azt akarja, hogy kimondjam a nevét?!
GYÖRGY:
Isten mentsen!
Csak a részletekre vagyok kíváncsi!
Mert… az illető sokáig nem vett észre semmit!
ERZSÉBET:
Nem is volt semmi, nagyon sokáig!
Az illető jó barátom volt, kedves barátom!
Találkoztunk színházban, társaságban, vacsoraasztaloknál egymás mellé kerültünk.
Néha gyanakodva kérdeztem magamtól: miért örülök úgy, ha látom?!
Kellemes bizsergés volt, de nem volt több!
Aztán egyszerre mély vízbe értem … Eltűnt a lábam alól a föld…
GYÖRGY:
Pontosan az én esetem!
Eleinte csak szivarom füstjén keresztül gyönyörködtem az illetőben.
Nem is tudom, melyik percben kezdődött, hogy halálosan megkívántam!
ERZSÉBET:
(gyűlölettel)
És erről az érzésről írnak költeményeket?!
Hiszen ez betegség!
Gyógyítani kellene, mint a tuberkulózist!
Aki megkapja, elveszti az emberi formáját, a becsületét!
Szörnyeteggé válik!
Ha kell, gyilkossá!
Én is úgy érzem magam, mintha valami bűnténybe lennék belekeverve!
(Mert a férfi hirtelen megfogta a kezét)
… Engedje el a kezemet, mert elájulok!
GYÖRGY:
(a dívány sarkába húzódik)
Bocsásson meg!
Nem én voltam!
A kezem csinálta!
Saját magától!
(Néhány pillanatig némán ülnek egymás mellett.)
ERZSÉBET:
(összerezzen – vádolón)
Most megint hozzám ért!
GYÖRGY:
(tiltakozva)
Ó!
Nézze, hogy milyen messze ülök!
ERZSÉBET:
(a nyakához nyúl)
Úgy éreztem, hogy megérintette a nyakamat!
GYÖRGY:
(megdöbbenve)
Igaz!
Egy pillanattal előbb, ott, ahol mutatja, a fantáziámban megcsókoltam!
Megérezte?!
Hát lehet a távolból megcsókolni valakit?!
ERZSÉBET:
Azt hiszem, hogy lehet!
Az asszonyok olyan romlottak, hogy magukra tudnak képzelni messzi öleléseket.
(Behunyja a szemét)
Behunyják a szemüket… És az történik velük, amit akarnak…
(Gyötrődve vágy és szemérem között)
Mit csinál velem, kérem ?!
…
GYÖRGY:
(a dívány másik sarkában)
Bocsássa meg a gondolataimat, Erzsébet!
ERZSÉBET:
Milyen züllött asszony vagyok!
Milyen parázna !
… Föl kellene mennem a szobámba.
Megmosdani jéghideg vízben, hogy magamhoz térjek!
Én pedig itt ülök, és tűröm, hogy ölelgessenek !
…
(Elfordítja a fejét, nem néz a férfire. A dívány két ellenkező sarkában ülnek, elég messzi egymástól, és mozdulatlanul. Csak az arcukon látszik, hogy képzeletben ölelkeznek.)
3. JELENET
Voltak, Edith, Laci
EDITH:
(Lacival kézen fogva bejön, a dívány elé áll, nem gyanakszik, nem gondol semmi furcsára, mert el van foglalva saját magával)
Itt vagyunk!
ERZSÉBET:
(magához tér, kissé idegesen)
Hol jártatok?!
Mit csináltatok?
EDITH:
Én sem tudom, hogy mi történt.
Laci elfutott, hát utánafutottam!
LACI:
(Edithhez)
Maga futott el!
EDITH:
(Lacihoz)
Mind a ketten futottunk!
ERZSÉBET:
(Edithhez)
Miért kellett innen elfutni?
EDITH:
(Erzsébethez)
Csak egy kis erőt gyűjtöttünk.
De most már újra bátrak vagyunk és bejöttünk!
ERZSÉBET:
Mihez kell a bátorság?!
EDITH:
Ahhoz, amiről beszélni fogok!
Audienciát kérek, mama!
ERZSÉBET:
Tessék!
Itt vagyok!
EDITH:
(a férfiakra néz)
Négyszemközti kihallgatásért esedezem, mama!
GYÖRGY:
Zavarunk?
(Laci vállára teszi a kezét)
Gyere sétálni, fiam!
LACI:
Remek ötlet, apám!
Mert én is szeretnék magával beszélni!
Ahogy férfi a férfivel szokott beszélni!
GYÖRGY:
(nevet)
Mint férfi a férfivel?
Ez nagyon ellenségesen hangzik!
Talán inkább, mint jóbarát a jóbaráttal!
(Karon fogja a fiát, hátul kimennek.)
4. JELENET
Erzsébet, Edith
ERZSÉBET:
(változatlanul a díványon ül, nézi Edithet, aki előtte áll, szorongva, lesütött szemmel és zavarában, szinte kislányos módon, a cipője orrával ábrákat rajzol a szőnyegre. Szünet után)
Szólalj meg már!
Egyedül vagyunk!
EDITH:
Hogy csináljam, mama?
Kezdjem messziről, vagy ugorjak fejest, bele a hideg vízbe?
ERZSÉBET:
Ugorj fejest!
EDITH:
(csakugyan olyan mozdulatot tesz, mintha fejest akarna ugrani. Kivágja)
Mama kérem, én nem akarok férjhez menni a vőlegényemhez!
ERZSÉBET:
(csodálkozva, megdöbbenve, de teli rejtett örömmel)
Éspedig miért?!
EDITH:
Mért, mama?
Mert rájöttem, hogy vőlegényemet is azok az emberek közé kell osztanom, akikkel nem tudnék együtt aludni egy picinyke ágyban.
Rajta is nevetnék és félnék tőle!
ERZSÉBET:
(feddőn)
Mondhatom, hamar változnak az érzelmeid!
EDITH:
(töredelmesen)
Szörnyű nő vagyok, mama!
Nagy bajt csináltam?
ERZSÉBET:
(alattomosan)
Bizony félek, hogy a vőlegényed nagyon főbe lesz ütve!
EDITH:
(heves önváddal)
Milyen rongy kis nő vagyok!
Szerelmi bánatot okozok felnőtteknek!
ERZSÉBET:
(vigasztalóan)
Azért ne essél kétségbe!
Az illető intelligens ember és lovagias ember.
Simán bele fog nyugodni a sorsába!
EDITH:
Nem fog sokat kínlódni?
ERZSÉBET:
(ravaszul)
Lehet, hogy kínlódni fog.
De nem fog látszani rajta.
Veled mindig nagyon barátságos lesz!
EDITH:
Szegény öreg fiú!
Nem merek a szeme elé kerülni!
ERZSÉBET:
Majd én elintézem az illetővel
EDITH:
És a mama sem haragszik rám?!
ERZSÉBET:
Nem!
Tetszik nekem, hogy egyenes vagy és bátor!
Rendben van, Edith!
Én fölmentelek!
EDITH:
Mama kérem, ne legyen hozzám ilyen kedves, mert mindjárt elbőgöm magam!
Ugyanis dermesztő oka van, hogy az eddigi vőlegényemet abbahagytam!
ERZSÉBET:
Mi az a dermesztő ok?!
EDITH:
(némi tréma után)
… Egy másik férfi!
ERZSÉBET:
Kicsoda?
EDITH:
Nem merem megmondani!
Találja ki a mama barkochbával!
ERZSÉBET:
(türelmetlenül)
Butaság!
Mondd meg!
Itt van a házban?
EDITH:
(letörve)
Itt van bizony!
(Elfordul, a cipője orrával bökdösi a szőnyeget, nem néz az anyjára.)
ERZSÉBET:
(szünet után észbe kap, elmosolyodik, műharaggal)
Te kis szörnyeteg!
Csak nem az én vőlegényembe habarodtál belé?!
EDITH:
(lesújtva)
De bizony, mama, abba!
Ugye dermesztő?!
ERZSÉBET:
(drámaian, de mosolyogva)
Dermesztő!
EDITH:
(még mindig nem néz az anyjára)
Az volt a start, mama, hogy maga mindig külön ment az öreggel, és nekem a nyakamba sózták a fiatalt.
Addig mászkáltunk együtt, amíg…
ERZSÉBET:
Ne folytasd!
Megértelek!
(Megrendülve)
Amíg mink tanácskoztunk, ti együtt mászkáltatok !
…
(Elneveti magát, ő is elfordul, a dívány karfájára borul, tenyerébe rejtve az arcát, nevet, boldogan, megkönnyebbülve.)
EDITH:
(az anyja elnyomott kacagását zokogásnak hallja, hirtelen megfordul, odaveti magát a díványra. Csókolgatja az asszony vállát, s haját. Könyörögve, rémülten)
Ne sírjon, mama!
Csak ezt ne!
Inkább lemondok én az illetőről!
Valami pályára megyek!
Ügyvéd leszek, vagy mozgásművésznő!
Elfelejtem az illetőt a munkában!
Vegye vissza, mama!
Visszaadom!
(Könyörög, erőszakoskodik, el akarja vonni az anyja tenyerét az arca elől.)
ERZSÉBET:
(megfordul átöleli, magához vonja a lányt – nagyon melegen)
Nem kell nekem a te illetőd!
Legyen a tied!
Hiszen mindig is a tied volt!
EDITH:
(kissé megsértődve)
Mama ilyen könnyen le tud mondani róla?!
Egy ilyen emberről!
ERZSÉBET:
(vidáman)
Le bizony, drágám!
Mert én is úgy vagyok vele, mint te az ex-vőlegényeddel!
Nevetnék, ha arra kerülne sor, hogy egy picinyke ágyban…
(Gesztussal)
Hosszú!
Pikáns!
Nem kötöm az orrodra a titkaimat!
(Nevet.)
EDITH:
Jaj de megkönnyebbültem, mama!
Csiripelni tudnék, mint egy veréb!
ERZSÉBET:
(elkomolyodva)
De most azt is el kell hinned nekem, hogy akkor is lemondanék a kedvedért akárkiről, ha halálosan szeretném!
Letagadnám.
Elbújnék!
És nem is fájna!
Mert sokkal jobban szeretlek, mint saját magamat!
EDITH:
(az anyjához bújik)
Érzem, mama!
ERZSÉBET:
(egyre emelkedőbben, mint egy szerelmi vallomást)
Neked csak mondták, hogy én vagyok az anyád.
Hallomásból tudod!
De én a testemmel tudom, hogy belőlem vagy.
Éreztelek mozogni, mikor még azt sem tudtuk, hogy fiú leszel, vagy kislány!
Belőlem reggeliztél, te zsivány!
Az én tejemet ittad!
Most is érzem, hogy szívtál, mint egy pióca!
EDITH:
Pardon, mama, ha mint csecsemő, fájt amit csináltam!
ERZSÉBET:
(megsimogatja a lány haját, megfogja a fülét)
Ez az én hajam, és ez az én fülem!
A múlt héten egy kis tavaszi pattanás rügyezett ki az orrodon.
Amíg el nem múlt, viszketett az én orrom hegye is!
Vigyázz a gombostűkkel!
Mert ha megszúrod magad, énnekem is fáj!
EDITH:
(az anyja ölébe hajtja a fejét)
Jaj de jó így, mama!
Most még jobban érzem magam ezen a díványon, mint mikor az illetővel rendbe jöttünk!
ERZSÉBET:
(elmosolyodik, megkopogtatja a dívány karfáját)
Itt jöttél rendbe Lacival?!
EDITH:
Igen, mama!
(Megcsókolja a díványt)
Ez borzasztó kedves dívány!
Sohasem fogom neki elfelejteni!
ERZSÉBET:
(mulat)
Hát még én!
Sejtelmed sincs róla, hogy milyen történelmi kanapén ülünk!
EDITH:
Mama!
Mama!
(Nekiugrik az anyjának, beléharap.)
ERZSÉBET:
Na harapj, te csibész!
EDITH:
Muszáj, mama!
A csók nekem kevés!
Többet akarok csinálni!
ERZSÉBET:
Add ide az orrod!
Csókolózzunk úgy, mint a kínaiak!
(Egymásban gyönyörködve játszadoznak, tréfásan összedörgölik az orruk hegyét.)
5. JELENET
Voltak, Györgyi, Laci
GYÖRGY:
(a karját a fia vállán nyugtatva, bejön. Előresétálnak a kanapéig)
Hála az égnek, látom, hogy a menyasszonyaink jóban vannak egymással!
EDITH:
Mama kérem, az illető menyasszonyokról regél!
(Lacira mutat)
Úgy látszik, hogy ez a gyáva alak nem mondott neki semmit!
Pedig megígérte, hogy amíg én itt beszélek, ő is beszél odakint!
(Lacihoz)
Fúj, de gyáva!
LACI:
Nem vagyok gyáva.
Csak szégyelltem magam!
Minden igazi férfi szemérmes!
ERZSÉBET:
(Györgyhöz)
Nem tud semmit?
GYÖRGY:
Nem én.
Mi történt?!
ERZSÉBET:
(átveszi a kommandót)
Apróságok!
Például, hogy a fia nem vesz el engem és a lányom nem megy feleségül magához.
Az ifjak ezen a díványon rájöttek, hogy tetszenek egymásnak!
Ezek szerint, nagyon sajnálom, én nem leszek a maga anyósa. én a részemről le vagyok sújtva!
És maga, hogy viseli el ezt a szerencsétlenséget?!
GYÖRGY:
(mindent megért, lehorgasztja a fejét, ravaszul játssza a drámát és kihátrál)
Végem van!
Összeomlott az életem!
(A fiához lép, kezet szorít vele, szomorúan, de melegen)
Gratulálok!
Győztél!
(Megcsókolja a fiát, aztán Edithhez lép, azt is megcsókolja)
Szívemből gratulálok!
Legyen boldog!
(Lehajtott fejjel Erzsébet mellé sétál.)
EDITH:
Érdekes!
Amíg a vőlegényem volt, nem mert rám nézni!
És most úgy belém csókolt, hogy cseng a fülem!
GYÖRGY:
(búsan)
Ez a kétségbeesés, Edith!
A kétségbeesés!
(Megtörli a szemét, mintha könnyet morzsolna szét.)
ERZSÉBET:
(Györgyhöz)
Ne búsuljon, barátom!
Föl a fejjel!
El fog múlni!
GYÖRGY:
Hálásan köszönöm a vigasztaló szavakat!
(Alig várta, hogy az asszonyhoz érhessen, mohón összecsókolja mind a két kezét. És el.)
EDITH:
Most jut az eszembe!
Mit gratulálnak?
Hisz itt még nincs semmi!
(Lacira int)
Hátha ez az egyén nem gondolta komolyan, csak flörtölni akart velem!
LACI:
(lovagiasan)
Kompromittáltam magát, Edith.
Vállalom a következményeket!
EDITH:
(dühbe jön)
" Vállalja a következményeket ?!"
Mit nagyképűsködik?!
Fut utánam négykézláb!
LACI:
Én futok senki után!
GYÖRGY:
Ezen ne veszekedjünk!
(A fiához)
Látom rajtad, hogy futsz utána!
(Edithhez)
Négykézláb mászik maga után!
Becsületszavamra!
(Újra megcsókolja a lányt.)
EDITH:
Öt percen belül másodszor csókolt meg!
Vigyázzon, mert egy picikét még mindig tetszik nekem!
Mindjárt visszamegyek magához!
GYÖRGY:
(ijedten curukkol.)
ERZSÉBET:
(egy parányi, ideges féltékenységgel)
Csakugyan, ne nagyon csókolgassa a lányomat!
Csókolgasson magához való felnőtteket!
GYÖRGY:
Boldogan, Erzsébet!
Végtelen boldogsággal!
(Megcsókolja az asszony mindkét kezét.)
ERZSÉBET:
Miután megszűntem menyasszony lenni és már csak szülő vagyok, hivatalos komolysággal kérdezem, mikor kísérjük a templomba a csemetéinket?!
GYÖRGY:
Mondjuk jövőre!
ERZSÉBET:
Nem szeretem a hosszú mátkaságot.
Megsavanyodnak benne a szerelmesek!
EDITH:
Mennyire igaza van, mama!
Mit csinálhat egy menyasszony?!
Megsavanyodik!
GYÖRGY:
(a fiatalokra néz)
Olyan gyerekek még!
Egy kicsit sajnálom őket!
A házasság nagyon nehéz szolgálat!
LACI:
Mesebeszéd, apám!
Mi lehet azon nehéz?!
ERZSÉBET:
A fiatalon kötött házasságok a legszerencsésebbek!
Azért kellene a világot rendbe hozni, hogy akik szeretik egymást, hamar családot alapíthassanak!
A nagyanyám tizenhat éves korában ment férjhez.
Szegény.
Miért szegény?
Hatvan éve boldogan a nagyapámmal.
Én vagyok a huszonharmadik unokájuk!
GYÖRGY:
Bravó!
Rendben van.
Esküdjenek az ősszel!
(Lacihoz)
Jól sejtetted!
Kiadom az örökrészedet!
LACI:
(összeüti a bokáját)
Köszönöm, apám!
EDITH:
Őszkor mindig esik.
Nem lehetne szeptember elején, amikor még süt a nap?
LACI:
Most lenne jó, a nyáron!
Lemennénk Edithtel egy dublóval a Dunára!
GYÖRGY:
(gesztussal)
Tudom, hogy te már holnap szeretnéd!
LACI:
Nem is holnap, apám!
Azt sem bánnám, ha – rögtön.
ERZSÉBET:
(a lányához)
Nem félsz, Edith?!
EDITH:
(az orrát húzva)
Ó, mama!
Minek lejátszani ezt az ócska lemezt?!
Mondja meg őszintén, mi az, amitől nekem félni illik?!
GYÖRGY:
Jaj, de aranyos!
Elragadó!
(Harmadszor is nekimegy a lánynak, csókolgatja, most már Edith is bátran visszacsókolja.)
ERZSÉBET:
(bosszúsan)
Ez már igazán sok!
(A csókolózókhoz lép, féltékenyen magához vonja a lányát – Györgyhöz)
Hagyja békében ezt a gyereket!
Mit szólna hozzá, ha én meg a fiának esnék neki?!
(Valahol kint gong szólal meg. Az inas megrakott tálcával vonul keresztül a hallon. Terítenek az ebédlőben. Később a szobalány is megjelenik a színen. A kávéfőzőt hozza és odakészíti az asztalkára.)
GYÖRGY:
Közeledik az ebéd!
Óriási pillanat lesz, amikor a pecsenye után fölállok, fölemelem a poharamat és bejelentem ezt az új helyzetet!
EDITH:
Már nem szenved.
GYÖRGY:
Hát beletörődik az ember az ilyen dolgokba.
ERZSÉBET:
Jobb lenne, ha már ebéd előtt kitrombitálnánk mindent!
GYÖRGY:
Miért?!
ERZSÉBET:
Mert akkor evés közben kifecsegnénk magunkat és ebéd után lefekhetnénk aludni.
LACI:
(Edithhez)
Maga is lefekszik ebéd után?!
EDITH:
(kacsint)
Dehogy fekszem le!
Ellógunk valahová!
(A ház ura és Jenő be.)
6. JELENET
Voltak, a Ház ura, Jenő
JENŐ:
(együtt jön be a Ház urával, mint a rabszolgája, most is tartja a kezét, amelyről az öregúr gombolyítja a pamutot)
Gyűl az ebédszagra a vad!
GYÖRGY:
(Jenőhöz)
Reggel óta pamutot gombolyítanak rólad!
Nem unod?!
JENŐ:
(mert szégyelli bevallani az igazat)
Szó sincs róla!
Mások halászni szeretnek.
Nekem ez a passzióm!
Imádom nézni, hogy szalad le a szál!
GYÖRGY:
Mégis tedd le egy pillanatra ezt a cókmókot, mert olyant hallasz, hogy elszédülsz!
JENŐ:
(az öregúr felé fordul, csak jelekkel mutatja, hogy szabadulni szeretne)
A HÁZ URA:
(kegyetlenül)
Le ne tedd!
Mert akkor mesélek!
JENŐ:
(Györgyhöz)
Mégse teszem le!
Így is tudok figyelni!
GYÖRGY:
Hát akkor ide nézz!
(Edithre és saját magára mutat)
Ő és én – nem!
(Erzsébet és Laci felé int)
Ő sem és ő sem!
(Rámutat a két fiatalra)
Ők ketten!
Megértetted?!
JENŐ:
Meg!
Grandiózus!
GYÖRGY:
(nyomatékosan)
Neked mondtuk meg legelőször!
Közhírré lehet tenni!
(Nagy gesztust tesz a kert felé.)
JENŐ:
Köszönöm szépen!
Nagyon köszönöm!
(Nem törődik semmivel, eldobja a pamutot, izgatottan kirohan hátul.)
7. JELENET
Voltak, Jenő nélkül
ERZSÉBET:
(nevet)
Milyen boldog, hogy ő viheti a hírt!
GYÖRGY:
(nevetve)
Hírvivőnek született szegény!
A HÁZ URA:
(mérgesen szedi össze a szétzilált pamutot – magában dohogva)
Csúnya, rossz ember!
Eldobta a pamutomat!
Mesélek róla!
ERZSÉBET:
(ordítva)
Mit akar mesélni, Béla bácsi?!
A HÁZ URA:
(a füléhez teszi a kezét, jelzi, hogy nem értette a kérdést)
EDITH:
(még jobban üvöltve)
Mesélni akart valamit!
(Némám, csak a száját mozgatva)
Mesélni!
A HÁZ URA:
(ezt már megértette)
Igaz!
Valami nagyszerűt akartam mesélni !
…
(Megakad, töprengve vakarja a kötőtűvel a fejét)
Csakhogy elfelejtettem, hogy micsodát!
ERZSÉBET:
(Györgyhöz)
Megmondjuk Béla bácsinak?
GYÖRGY:
Mondjuk meg!
ERZSÉBET:
(egészen közelről beletrombitál az öreg fülébe)
Ért engem, Béla bácsi?!
A HÁZ URA:
(nagyon figyel, sajnálkozva)
Ma abszolúte nincs füles napom.
EDITH:
Írjuk le neki.
ERZSÉBET:
Hosszú.
GYÖRGY:
Inkább játsszuk el, úgy talán megérti.
(A fiatalokhoz)
Álljatok olyan pózba, mint a fényképész előtt a vőlegény és a menyasszony!
(Edith Laci mellé áll, a vállára hajtja a fejét. Gyűrűt cserélnek. György keresztet vet rájuk, mint a pap.)
A HÁZ URA:
Tudom, tudom!
Már egy hete mondtátok!
Nem vagyok trotli, nem kell mindent százszor elmesélni nekem!
(Barátságosan megcsípi Edith arcát)
… Mikor lesz kisbaba?
Kötök neki gyönyörű babakelengyét, világoskék selyempamutból.
8. JELENET
Voltak, a Ház asszonya, Ilona, Jenő
A HÁZ ASSZONYA:
(Ilonával és Gyulával együtt hátulról besiet, áradó boldogsággal)
Hála Istennek!
Hála Istennek!
(Mindenkit megölel és megcsókol)
Hála Istennek!
Ez a helyes!
Ez a rend!
Hála Istennek!
ERZSÉBET:
(a Ház asszonyához)
Majd később, nyugodalmasabb időben megmagyarázom neked, hogy miből támadt a korábbi kombináció!
Az enyém ezzel a kisfiúval,
(György felé int)
és az övé a kislányommal!
A HÁZ ASSZONYA:
(megrovón)
Akármi volt is az oka, nagy rendetlenség volt, szívem.
Hála Istennek, hogy elmúlt!
Hála Istennek!
Ne is beszéljünk róla!
Hála Istennek!
ERZSÉBET:
Pedig nagyon emberi magyarázata van!
A HÁZ ASSZONYA:
Akkor pláne nem vagyok rá kíváncsi, szívem.
Irtózom az emberi dolgoktól!
Minden csúnyaságra azt szokták mondani, hogy – emberi dolog!
(Az egész társaság hátravonul, Ilona és Gyula gratulálnak a fiataloknak, összecsoportosulnak, beszélgetésük elhal. Csak Jenő marad az előtérben.)
JENŐ:
(előrejön, konyakot akar tölteni magának egy kis asztalkánál)
SZOBALÁNY:
(aki már korábban keresztülment a színen, tálcával, tányérokkal, most az ebédlőből jön vissza. Odamegy Jenőhöz, mintha segíteni akarna neki – odasúgja)
Szervusz, cica!
JENŐ:
(megsértődve, félszájjal suttogja, hogy a többiek meg ne hallják)
Vigyázzon, Lujza!
Mert így nem lesz téli dolog!
Nappalra nem ittunk brudert!
SZOBALÁNY:
(lesújtón)
Isten vele, cica!
(Otthagyja Jenőt, aki meghökken és egy kis habozás után a lány után megy, mintha ki akarná békíteni. De már hiába. A szobalány apró gesztusokkal, némajátékkal érezteti, hogy örökre „dobta” a gavallért. Bemegy az ebédlőbe, rácsukja Jenő orrára az ajtót, aki utána szeretne menni.)
GYÖRGY:
(az egész társasággal együtt előrejön. A Ház asszonyához)
Én olyan voltam, mint a lóversenyen a vezető ló!
Vezettem.
(A fia vállára teszi a kezét)
… Az istállótársam volt nyerőnek jelentve!
(Az ebédlőajtóban megjelenik az inas. Összeüti a bokáját, csak a gesztusával jelenti, hogy terítve van.)
A HÁZ ASSZONYA:
A lovakról eszembe jut az abrak.
JENŐ:
Tálalva van.
A HÁZ ASSZONYA:
Mehetünk ebédelni!
(Mindannyian az ebédlő felé vonulnak.)
A HÁZ URA:
(a küszöbnél előzékenyen tessékeli a vendégeket, most meglátszik, hogy úriember)
GYÖRGY:
(az ajtónál megfogja Erzsébet karját)
Kérem, egy pillanatra!
(Megérteti a ház urával, hogy egyedül akar maradni Erzsébettel.)
A HÁZ URA:
(bólint)
Majd kimentlek!
(Betotyog az ebédlőbe, beteszi az ajtót.)
9. JELENET
Erzsébet, György
GYÖRGY:
Mégis szeretnék felállni a pecsenyénél!
Megengedi Erzsébet, hogy a mi kettőnk ügyét is bejelentsem?
ERZSÉBET:
Nem.
Nem érzi, milyen szenzáció lenne, ha utánoznánk a gyermekeinket?
Elég volt a szenzációkból!
GYÖRGY:
Megint a világra gondol!
Bánom is én a világot!
ERZSÉBET:
(komolyan)
A lányomra gondolok!
Maga nem törődik a fiával?!
Nem fél tőle, hogy kényelmetlenül éreznék magukat miattunk?!
Nevetnének és szégyenkeznének!
Valami rossz furcsaságot tennénk az életükbe!
Pedig ők ketten fontosabbak minálunk.
GYÖRGY:
(letörve)
Ez igaz!
De azért ne építsen le egészen, Erzsébet!
ERZSÉBET:
Ellenkezőleg, nagyon föl akarom építeni!
Ne határozzunk!
Hiszen úgyis közeli rokonok leszünk, ha unokánk születik, egészen össze fogunk tartozni!
Lakhatunk egy házban.
Este otthon maradunk, kettesben vacsorázunk.
Leülünk a kályhatűz elé, maga papucsban, én pongyolába.
Nem hiszem, hogy bűn volna, hogy vonzódunk egymáshoz!
Szeretnénk egymást gyöngéden és tapintatosan.
Azt képzelnénk, hogy nagyon régi, nyugodt házaspár vagyunk… sok, szép emlékkel !
… Látja, már nem is félek magától!
Kérem, csókolja meg a homlokomat, mielőtt bemennénk a többiekhez !
…
GYÖRGY:
(megindultan)
Milyen derék teremtés maga, drágám!
(Gyöngéden magához vonja az asszonyt, áhítatosan megcsókolja a homlokát. Mialatt a függöny lassan összeborul, látszik, hogy a csók áttüzesedik szenvedélyes, szerelmi csókká.)
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE